EGY ÚR ÉS EGY ASSZONYSÁG.

(Igaz történet.)

Egy egész elsőosztályu félkupénak az árát fizette meg Budapesttől Párisig az orient-expresz-vonaton, hogy egyedül lehessen. A dejeunert is oda vitette fel magának. A pinczérnek adott egy forint borravalót, a kalauznak kettőt. Az ujságáruló kis leánynak a kosarából minden hirlapot felvásárolt.

A második csengetés után benyit hozzá a kalauz s ezer bocsánatkérés mellett azt mondja:

– Méltóságos uram, engedjen meg, egy úri dáma nem kap helyet.

– Hát én adjak neki a kupémban?

– Ha lenne olyan nemeslelkű.

– Szép-e?

– Tessék megnézni az ablakon keresztül.

Fölkelt és kinézett.

– Teringettét! Milyen termet! Micsoda tüzes szemek! Ezekkel egy ördögöt meg lehetne téríteni. Eh! Mondja ön annak a hölgynek, hogy én szenvedélyes szivarozó vagyok.

– Hisz az a hölgy is az: épen azért nem kap helyet sehol a dámenkupékban, mert nem tudja nélkülözni a szivarozást, ott pedig nem engedik meg neki.

– A menykőbe! Akkor ez egészen nekem való utitárs. Szivesen látom.

A hölgy bejött, valami köszönetformát rebegett. A kalauzzal elhelyezteté az utitáskáját, meg a hosszúnyelű en tout castját s leült az ajtó melletti szegletbe. Hosszú keztyűi voltak s divatos aranyláncz karpereczei, lecsüggő golyókkal.

Harmadikat csengettek, a mozdony fütyült, a vonat megindult, a kalauz sorrajárta a szakaszokat, keresztülcsikkentve az utijegyeket, azután betette az ajtót.

Egyedül maradtak. Egy fiatal hölgy és egy fiatal úr.

A hölgy barna volt, fekete szemekkel, az úr szőke, tengerszinszemű.

A hölgy elővett az oldalán lógó táskából egy szivart, a legvastagabb regáliákból; a szájába dugta s az úti tűzszerszámmal rágyújtott.

– Szabad kérnem. Mondá az úr, ki egyelőre a czigarettánál kezdte.

– Tessék! szólt a hölgy, az égő szivart tűzcsókra nyujtva.

Azzal füstöltek versenyben.

– Nagysám Bécsbe utazik?

– Nem. Tovább.

– Talán Párisba?

– Még annál is tovább.

– Tán épen Londonba?

– Nem. Én New-Yorkba megyek.

– Ah! Ez nevezetes találkozás! Én is épen oda utazom.

– Akkor egész odáig együtt utazunk.

– Ez nagyon kellemetes. Üzleti ügyben méltóztatik?

– Nekem üzleti ügy. Szerződésem van egy amerikai impreszárióval.

– Ah! Nagysám művésznő? Ez nagyon érdekes.

– Igen. Az vagyok.

– Az operai téren.

– Nem, uram.

– Tehát a koreográfia mezején?

– Az sem.

– Talán hát a magasabb régiókban? Lóháton, vagy épen a sodronykötélen? A levegők királynéja?

– Olyanforma. Én vagyok a «Magneta».

– Ah! Ezért volt hát olyan ismerős az arcza! Most már egészen otthon vagyok.

E közben a fiatalúr egész közel huzódott a szép hölgyhöz.

– Ugyan mondja meg kegyed nekem, bájos Magneta, mi annak a titka, hogy ön ott függ a levegőben, semmihez sem támaszkodva, semmi sodronyhoz sem kötve, fejjel lefelé fordul, majd a földtekét kirugja a lába alól s ott marad a semmiben?

– Hja uram, ez az én művészetemnek a titka. Ezt én el nem árulhatom, mert én ebből a titokból tartom fenn az existencziámat.

– De hátha én ezt egy egyenértékű titokkal váltanám be.

– Az már más volna.

– Lássa, nagysám, mi egész Európán és az Oceánon így utazhatnánk keresztül, mint férj és feleség. Én viselném kegyednek minden kiadását, teljes ellátását és az utiköltséget.

– Hát ez nem megvetendő ajánlat. Hanem elébb én nekem kellene tudnom, hogy ön kicsoda, micsoda? Mert mindenféle emberrel én viszonyba nem léphetek.

– Hogy kicsoda, micsoda vagyok? arra feleljen meg a tárczám.

Ezzel kivette a fiatal úr a bőrtárczáját, végig pergetett az ujjaival a hölgy előtt egy bankjegy csomagot, mely lehetett száz darab ezres.

– Ez már meggyőz, mondá a szép hölgy s kivette a szivart a szájából. Tehát úgy utazunk, min monsieur és madame.

– Megengedi nagysám, hogy behuzzam az ablakfüggönyöket?

– A hogy önnek tetszik.

Mikor ez megvolt, azt mondá a gavallér:

– Megbocsát nagysám, – ha én itt most átöltözködöm.

– Nem fog zsenirozni.

Az ifju úr elővette az utitáskáját s aztán kiszedett belőle egy – jupont, egy alsószoknyát, egy tricot-taillet, egy fichut, egy fauxcolt, egy ruhaderekat, egy turnürt, egy pár könyök-keztyüt, meg egy fejdisznek való capottot, chignonnal együtt.

Ezeket mind felszedte magára (természetesen a férfiruhákat előbb lerakva). Végül egy kissé ki is puderezte az arczát s finom kinai festékkel pirossá tette: nem lehetett rajta észrevenni a borotválást.

– Van önnek valami oka erre a maszkerádra? Kérdezé a szép hölgy.

– Egy kis okom. Ezek a bankjegyek sirnak.

– Értem; ki akarja ön kerülni, hogy valami személyleirásba beleilljék.

– Csitt! Ha New-Yorkba megérkezünk, tizezer forintot ajándékozok önnek a titoktartásért.

– De már most egy kis baj lesz. Mondá a hölgy. Ha Bécsbe megérkezünk, vagy még hamarább is, ha a kalauz bejön: látni fogja, hogy itt egy úr és egy asszonyság helyett két dáma van s ez egyszerre gyanut fog nála kelteni. Nem jó volna, ha én meg most átöltözködném férfinak?

– A lelkemből beszél, szép Magneta!

– Az ön ruhái épen jól illenének én rám.

– El vagyok bűvölve az eszme által.

– Hát kérem, forduljon addig az ajtó felé, a mig átöltözöm. A kalauz be ne találjon jönni. Nagyobb csalódás kedvéért oda kölcsönözném önnek a karpereczemet.

– Köszönöm, nem szeretem a lánczot a kezemen, még ha aranyból van is.

A delnő rövid időn készen volt az átalakulással: tökéletes fess gavallér lett belőle.

– Már most visszafordulhat ön.

Az úr el volt ragadtatva. Azt mondá az átöltözött hölgynek:

– Most már senki sem fogja mondani, hogy nem vagyunk férj és feleség. Én a feleség, kegyed a férj. Tökéletes a csalódás.

– Már most hát mondja meg kegyed, szép tündérnő, miután nincs közöttünk többé titok, hogyan lebeghet a levegőben a bűbájos Magneta, minden támasz nélkül?

– Azt én nem tudom önnek megmondani, mert magam sem tudom. – Hanem mondok önnek valami más titkot, a mi önt érdekelni fogja. Én nem vagyok Magneta kisasszony, hanem vagyok a budapesti rendőrségnek detektivje; a ki azért jött ide, hogy önnek a gallérját megcsipje s elvezesse Fortuna – de nem az istenasszony – ölelő karjai közé. És már most csakugyan kölcsönözök önnek egy pár karpereczet: csakhogy nem aranyból.

Pozsonynál aztán szépen kiszállt az ifju szerelmes pár, egy úr és egy asszonyság; csakhogy nem karonfogva, hanem egyik a másikat nyakonfogva.