A NAGYAPA VÁRKASTÉLYA.

(Elbeszélés.)

A természettudósok feljegyzései nyomán találunk egy sajátszerű tengeri állatot, a melynek neve «Salpa». Ennek az ivadékai a tenger mélyében úgy világítanak, mint egy úszó lángtömeg: az egyik hengeralakú, a másik csillagforma, meg másik ollót mímel, vagy ágbogas meduzafőt. A hajósok könnyen elfogják őket hálóval s aztán tengervízbe téve, tovább tenyésztik. Hát ezeknek az a különös sajátságuk, hogy a fiak nem hasonlítanak az apákhoz, hanem mindig az unokák a nagyapákhoz: a csillagsalpának négyszög fia lesz, hanem aztán megint csillag unokája.

Hát ilyen szárazföldi salpa volt az én kedves barátom, Budamér, a kinek sok kiváló tulajdonaihoz járult még az is, hogy nagy arisztokrata volt. Azt tartotta magáról, hogy ő «fertály». Pedig hát nem az ő anyja volt a grófnő, hanem az apjáé. Ő rendes pirosvérű apától, anyától származott, a kiket szintén igen jól ismertem.

Az atya a legdemokratikusabb jellemű férfiú volt azokban a régi időkben, a mikor még a demokrácziát csak a patikából lehetett hozatni orvosi vevény mellett; velünk együtt küzdött az emberi jogok általánossá tétele, a nemesség megszüntetése, a közteherviselés mellett: a szabadságharczot is végig küzdötte; képviselő is volt és mindenkit tegezett s e tekintetben a viszonosságot is követelte. Volt «méltóságos» úr is: főispán; de azt hamar otthagyta s visszajött tekintetes úrnak.

Az egyetlen fia, Budamér, pedig teljesen ellentéte volt az apjának. Tetőtől talpig gentleman, a ki a purgert lenézi, a parasztot pedig meg sem látja s a zsidónak nem köszön. Jó fiú volt: szeretett traktálni, minden görbe szóért duellálni, a pénzt elszórni s a kölcsönvettre nem emlékezni.

Vidéki városban az ilyenfajta fiatal ember imponál: a hogy mondják, ő adja a tónust. Az ő szava dönt, hogy kit híjanak meg a kaszinó-bálba? Ki legyen a lady patronesse? és pro coronide, hogy ki nyerje el a bálkirályné pálmáját? azaz hogy kaméliacsokrát.

Ez pedig nagy horderejű kérdés!

A bálkirálynéság olyan, mint a pünkösdi királyság: csak egy esztendeig tart. A ki az idei farsangon bálkirályné volt, az már a jövő farsangon nem lehet az. Annak férjhez kell menni. S minthogy bálkirály is van: tehát nagyon könnyű kitalálni, hogy kihez? Ez az eljegyzés per procura: a hogy uralkodó családoknál szokás.

Pedig hát erős volt a verseny!

A polgári elemnek is volt kándidátusa, a dzsentrinek is. Amannak a neve… «stein»-on végződött, emezé «burg»-on. Furcsa véletlen! Mondhatnám szójáték a sorstól. Egy stein, meg egy burg! Amaz egy tekintélyes szeszgyárosnak a neje volt, emez egy főrangú nemesé: egy báróé. Derék, tekintélyes úr volt mind a kettő. A városban mindenki ismerte őket; az egyik kicsinyben kezdte s aztán mindig följebb vitte a vagyonosodásban, a másik nagyban kezdte s aztán folyvást alább szállt. Kérdés, hogy melyik a nagyobb dicsőség? Már mindenesetre nagyobb dicsőség, ha az ember magasról lépeget lefelé; mert akkor a fejét hátravetheti; míg a ki alulról hág fölfelé, annak a fejét le kell hajtani.

Ez volt Budamér barátomnak a nézete is.

Az apja pedig szerette volna más meggyőződésre bírni.

– Ejh, ejh, fiacskám! De jobban tennéd, ha a Mariska körül taposnád a földet, mint hogy a Clarinda baronesse körül tolod a szelet.

– Ha ez nekem jobban tetszik.

– Gusztus dolga. Én már csak a Mariskához állnék. Kapitális egy leány! Olyan piros, mint az élet! Tűz a szeme. Karcsú termete. Én nem értem, mit tudsz szeretni azon a soványságon?

– Azt az elegáns «pli»-t. Azt az utánozhatlan előkelő varázst.

– De négy esztendővel idősebb náladnál.

– Az istennőnek nincs életkora.

– Hogy nem ment hát eddig férjhez?

– Mert nem találta fel az eszményét. Ha ismerné az apám a szép tulajdonait…

– A szép tulajdonait nem ismerem; hanem a szép birtokait, azokat jól ismerem. Nagyon tele van írva a teherlapjuk.

– Itt van ni. Apám mindig csak a materiális nézetpontokat foglalja el. Persze a Mariska azért olyan nagyon kapitális leány, mert együtt jár vele a kapitális.

– Hát bizony, édes fiacskám, a hogy én a te úri hajlamaidat ismerem, te rád is jobban rád férne egy fél millió plus, mint ugyanannyi minus.

– Prózai felfogás! Nézze csak apám! Az bizonyos, hogy én rám szép carrière vár. A legközelebbi választásnál képviselő leszek. Mint képviselőt meghívnak az udvari tánczestélyre. Már most micsoda megszégyenítő helyzet lenne az rám nézve, ha a főudvarmesteri hivatal csak a magam nevére szóló meghivót küld s a polgári származású feleségemet nem hívja meg. Tovább megyek. Az országgyülés végén mint főispán fogok visszatérni a megyébe. Ez kétségtelen. Már most gondoljon arra, apám, micsoda hamis helyzet állna elő akkor, hogy ha én, a főispán, szétküldeném a meghivókat az installationalis tánczvigalomra s arra a megye előkelő családaitól csupa kimentő válaszokat kapnék vissza. Hisz a spirituszfőző leányának a szalonjába a haute volée be nem teszi a lábát. Hasztalan mondom, hogy a nagyanyám grófné volt: a feleségem proveniencziája lerontja ezt az avánszomat.

– Ellenben ha a baronesset veszed nőül, még a magad fertálygrófos czifferblattját is három fertályra igazítod ki. Hát csak vedd el.

Budamér barátom nem is kérte a beleegyezést; az advent alatt annyira haladt a barátságos viszony a felek között, hogy már fotografiát és gyűrűt is váltottak egymással, a minek természetes folyománya volt végül a kölcsönös háztüznézés.

A bárói családnak ősi kastélya volt a megyében, mellette nagyszerű park fáczányossal s az ős erdő közepén egy régi vár romja, melyet egy helybeli poéta egy balladában meg is énekelt, pályázott is vele a Nádasdy-jutalomra s kicsi híja, hogy meg nem dicsérték.

Budamér el volt ragadtatva annyi dicsőségtől. Volt mit hallgatni az apjának, különösen az ősi várromokról.

– No megállj! mondá az öreg; majd ha a… burgék is eljönnek háztüznézőbe, én is elvezetlek benneteket a te nagyapád várának a romjaihoz: az ám még csak a regényes látvány. A baronesse, tudom hogy mindjárt lerajzolja az albumába!

– Ah! Kapott rajta Budamér. Az én nagyapámnak vára volt! Ezt nekem még apám sohse mondta.

– Mert sohsem kérdezted.

Budamér alig várhatta a délutánt, a mikor a vizit órája üt, hogy siethessen a báróékhoz eldicsekedni vele, hogy az ő nagyapjának is van ősi várromja.

Másnap mindjárt csörgős szánokba ültek, szép téli idő volt, porzó havas szánút; kivágtatott az egész dzsentri társaság az öreg úr falusi kastélyához. Ott jól megebédeltek s akkor aztán ismét szánra kapva, az öreg úr kivezette valamennyit egy mély erdei úton át a hegyek közé.

Egy kanyarodónál megállítá a menetet; ott állt ősrégi fenyők által beárnyalva egy düledék: elől kormos falakkal, az oldalán nagy halom vas-salakból.

Az öreg úr odavezette a fiát.

– Vedd le a süveged, fiam, ez előtt a díszes omladék előtt. Ez volt az a kovácsműhely, a melyben a te nagyapád, a kovácsmester ütötte a tüzes vasat. Itt verte fel a szép grófné lovának a lábára a leesett patkót, a ki aztán belészeretett s feleségül ment hozzá. Ez a te őseidnek a várkastélya. Nagyapád kovácsmester volt; aztán derék katona lett, nemes emberré lett; jó férj volt, jó apa, jó hazafi. Áldassék az emlékezete. Te is úgy kovácsold össze a szerencsédet, fiam!

… A baronesse nem rajzolta le az ősi romot az albumába.

Másnap visszaküldték Budamérnak a gyűrűt, meg a fotografiát.

Nem is lett azután belőle se képviselő, se főispán.

Hanem a kaszinóbálban a Mariska lett a bálkirályné.

A végét a mesének aztán ki lehet találni.

S ezen a nagyapa várromja segített.