BOSZÚ A TÚLVILÁGON.

(Elbeszélés, a minőt a jövő századbeli novellisták fognak irni.)

A RÉMTETT.

Ketten szerettek egy leányt. S a leány szerette mind a kettőt.

Az egyik az ural-altaji fajhoz tartozott, a másik az indogermánhoz; a hölgy finnugor volt.

A párbaj, ez a mult század barbár intézménye, rég kiment a divatból; helyét elfoglalta az az észszerü eljárás, hogy az ember az ellenfelét, megsértőjét, vetélytársát, meglesi az utczán s egy villamos löveggel, a minőt a sétapálczákban viselünk, hátulról lelövi.

Az ural-altaji ifjú lőtte le az indorgermánt, épen akkor, a midőn az a gellérthegyi Valhalla és az Alhambra között járó helyi léghajóról alárepült. Ez az agyonlövetésen kivül még agyon is zúzta magát.

Az emberölőt biró elé álliták.

Nem is tagadta a dolgot. A védelem csupán az elkövetett gyilkosság kvalifikácziójára szoritkozott.

Mivelhogy a XX-ik század humánus törvényei szerint harminczháromféle neme van az emberélet kioltásának: rablógyilkosság, tömegesgyilkosság, apa-, férj-, gyermekgyilkosság, emberölés, véletlenből, önvédelemből, tudományos czélokból, politikai indokokból, fanatizmusból elkövetett emberölés stb. stb. A legszelidebb neme: «prophylaktikus emberölés»: mikor valaki megöl valakit abból a barátságos előzékenységből, nehogy az egy hónap mulva egy örökölt betegségben sokkal kinosabb módon végezze az életét.

Minthogy pedig a megölt vetélytársra ki lehetett deríteni, hogy annak az apja 88 esztendős korában megházasodott, a nagybátyja pedig minden vagyonát vasuti részvényekbe fektette: annál fogva világos, hogy a családjában van az őrültségi hajlam; a bonczleletnél pedig ki lett derítve, hogy az «antrum Highmoori»-ban egy csepp chylus találtatott, annál fogva az emberölés a legenyhébb büntetéssel lett sujtva: a gyilkos fizetett annyi talmi forintot, a hány kiló volt a meggyilkolt sulya, csizma és esernyő nélkül: tehát 78 forintot. Ha a karlsbadi kura előtt ölte volna meg, akkor 86 forint lett volna a büntetése.

Börtönök a mi felvilágosodott századunkban nincsenek: minden büntetés pénzbe megy. A ki nem fizethet: ledolgozza a birságot naponkint 8 óra szerint.

OMEGA KISASSZONY.

A hogy a neve is elárulja, a hit nélküliek szektájához tartozik: a kiknek nincsenek keresztneveik, csak a görög és arab alfabet jegyeivel nevezik el magukat.

Rohamosan haladó századunkban, a midőn mindenkinek módjában áll a tulvilági szellemekkel közvetlen érintkezésbe lépni: a vallás egyáltaljában csak az alsóbb földmives néposztályok számára fentartott szükséges – jó. Városokban a templomok már mind muzeumok.

Azt is tudjuk már, hogy mi a földöntuli élet? S ennélfogva a pokolnak a részvényei már annyira alászállottak, hogy a börzén nem is jegyeztetnek többé.

A bűnügyi tárgyaláson Omega kisasszony is szerepelt mint felmentő tanu. Rendkivül érdekes vallatás volt. Külföldről hatvankétezer utazó jött fel Budapestre az esküdtszéki tárgyalásra, ugy, hogy azt a circusban kellett megtartani. Angol, franczia, orosz és chinai tolmácsok magyarázták a közönségnek a kérdéseket és válaszokat.

A tárgyalás utáni napon Omega kisasszony ezerkétszáz komoly ajánlatot kapott; a beküldők között volt az egyesült Uskókok királya, a maczedoniai nagymogul, a biscayai trónkövetelő és valami kilencz köztársasági elnök – a nyugdijazott állományból.

Mondanom sem kell, hogy Omega kisasszony egyet sem bontott fel közülök. Már t. i. a levelek közül.

Mivel már volt választottja in petto: a kivel konzorcziumra lépendeni elhatározott szándéka volt lesz. Egy híres játékos, a ki milliókkal rendelkezik. Sémi eredetü.

«Hát az ural-altájiból mi lesz?» kérdené egy mult századbeli olvasó. S összecsapná a kezeit, ha azt a választ nyerné, hogy marad in statu quo.

A mi praktikus korunkban azonban ez már normális állapot. A férjhez menendő leány felől nem azt kérdik, hogy mi a hozománya? hanem hogy «ki a protektora?» – Ha az jó firma, akkor versenyeznek a kezéért.

De azonkivül is Omega kisasszony elsőfoku spiritista volt, a ki a siderograf által már előre megtudta, hogy az ural-altaji imádója anyagcserének néz eléje; és igy nem volt szüksége rá, hogy a lelkiismeretét morfium befecskendésekkel csillapitsa.

DOBLJU BANKÁR.

Doblju (olvasd Y) bankár egyike volt korunk kiváló czelebritásainak.

Rendkivüli szerencsével játszott, a mit az egyik szeme sajátszerü talentumának köszönhetett. Keresztül látott vele a kártyán. Sőt annyira vitte a művészetet, hogy evvel a begyakorlott szemével kinézte a börzematadorok szeméből a fenyegető baisset; s a lófuttatásnál meglátta a zsoké szemében a rossz lelkiismeretet, a kit a gazdája megvesztegetett, hogy a favorit lovat tartsa vissza a futásnál, s a szerint fogadott. Óriási summákat nyert a totalizatőrön.

Az az egy kancsal szem többet ért Doblju bankárra nézve a Kohinoor 375 karatos gyémántnál. Őrizte is azt, mint a szemefényét.

A VÉGZET.

Az ural-altaji a legelső «béka» volt a boulevardokon. (Hajdan dandynek, gigerlinek, gommőnek, lionnak hitták, mostani neve «béka.») Ő lanszolta a divatot. Minden új kabátot, kalapot, kamáslit ő mutatott be először a szalonban. Ezért fizették a divatkereskedők. Ez volt az élethivatása.

Egyszer meglát a budapesti Pobjedonoszeffsugáruti legfényesebb kirakatban (az egész palota üvegből épült) egy pár legújabb párisi topánkát. Azok közönséges szerecsen bőrből voltak; hanem a magas sarkaikban egy-egy melodion volt elrejtve, mely minden ráhágásnál muzsikált. Az egyik a marszellyézt, a másik a Bozseczárjakránit zenélte a szerint, a hogy az ember az egyik, vagy a másik lábával lépett.

– Ezt nekem kell birni! kiáltá lelkesülten a békák békája, s belépett a boltba: kérdezve, hogy mi az ára a Memnonszobor czipőinek?

– Ez a czipő nem eladó, mert ez a montenegrói császár megrendelésére készült.

E szörnyű sorscsapást egy béka érző szivének nem lehetett elviselni. Muzsikáló czipő nélkül mit ér az élet? Rögtön sietett az antrpriz de pomp szüiszidhez (öngyilkosok végtisztességtételének vállalata) s ott kikeresve a katalogusból a legkellemesebb nemét az éllettől megválásnak, letette érte a taksát s átadta magát az operatőrnek.

A legdivatosabb fajtája volt az öngyilkosságnak ez idő szerint az, hogy az ember kéjgázt szitt fel s ebben a gyönyörteljes alvó állapotban elhelyeztette magát egy jégszekrénybe és ott megfagyasztatott. Ekként a halál megszünt fájdalmas lenni. E módszer feltalálójának emlékszobrot szokott emelni a hálás utókor – minden télen jégből.

AZ ANYAGCSERE.

Csak most veszem észre, hogy fentebb egy elavult szó szaladt ki a tollamból: «halál».

Halál nincsen többé, ezt már mindenki tudja; csak anyagcsere.

Azért, ha a családban valaki meghal, nem az az első dolguk a hozzátartozóknak, hogy a könyeiket pazarolják, hanem, hogy a biztositó társasághoz fussanak a polizzével, a bíztositott összeget felvenni.

Temetkezésről sincs már szó többé. Valóban sajnálattal és csodálkozással tekintünk vissza balga őseinkre, kik számos hektárjait a legalkalmasabb háztelkeknek pazarolták temetkezési helyekre. S azokban millióit helyezték el a semmi haszonra nem szolgáló pompának, koporsók és kövek alakjában.

Észszerü korunkban már az élettől megvált anyagot értékesiteni tudjuk. Óriási vállalataink vannak, melyek a lélektől megvált testeket hamuvá égetik.

Semmi sem vesz kárba! A Duna jobb partján elkészített hamvakat megveszi egy nagy üveggyáros; a balpartiakat pedig egy czukorfabrikás.

Nincs többé halál, csak anyagcsere.

Eként lett az indogermánból legrövidebb idő alatt egy czukorsüveg, mig az ural-altáji átalakult egy pezsgős palaczkká.

Mind a kettőt felvásárolta aztán egy hirhedett pezsgőgyáros: a czukor borrá változott át, s mint ilyen be lett töltve a palaczkba.

Igy került össze ismét a két ellenséges vágytárs csodálatos és mégis természetes anyagcsere utján.

AZ ERÉNYŐR.

Omega kisasszony és Doblju bankár együtt szupiroztak a kabiné szeparében.

Csakhogy bölcs törvényhozóink gondoskodtak ám arról, hogy a jó erkölcs fenn legyen tartva.

E czélra állittatott fel az erényőrség intézménye.

Minden resztoratőrnél készletben állnak bizonyos számu hajlott korú duenák, kik, a midőn meglátják, hogy egy úr, meg egy hölgy külön zárkába vonulnak étkezni, azonnal gardedameul odaszegődnek hozzájuk és ellenőrzést gyakorolnak, s jegyzőkönyvet vesznek föl a látottakról és hallottakról, s azokat a főerényőr nagymesternek beszolgáltatják, a ki esetleg birsággal bünteti az erény szabályainak megtörőit. Pohárkoczintás = 1 fillér; csók = 2 korona; csintalan dalok éneklése = 2½ kor.; és igy fokozatosan.

Csakhogy minden méregnek van már ellenmérge.

A vendégek tudnak hypnotizálni s a közéjük telepedett gardedámot delejes álomba meritik s aztán szuggesztio utján azt iratják vele a jegyzőkönyvbe, a mit akarnak.

«Mit eszünk mink most?»

«Heringet.»

(Pedig őzderék szarvasgombával.)

«Mit iszunk hozzá?»

«Ó gazőzt.»

(Pedig tokaji aszu – répából.)

«Miről beszélünk most?»

«Az encyclikáról.»

(Az ám!)

«Mit csinálunk most?»

«Ibolyát szedtek a mezőn.»

«Hát most?»

«Korcsolyáztok a jégen.»

A statisztikai hivatal aztán ezekből az adatokból kideríti, hogy milyen rengeteg sok ibolyát szednek Budapesten télen s milyen jól lehet korcsolyázni a jégen augusztusban a Dunán.

A KATASZTRÓFA.

Az ananász parfénál voltak; következett a pezsgő.

Ott állt már az asztalon. Ez volt az a bizonyos palaczk.

A Spiritolon segélyével megtudta Omega kisasszony, hogy ez a palaczk és ez a bor a palaczkban az ő két hajdani imádója, átalakult anyagban. Azoknak tehát a lelkeiknek is közel kell lenni.

Azt már a fén dü sziékl tökéletlen emberei is tudták, hogy az emberi lélek is láthatóvá tehető. Napjainkban az ilyesmi mindennapi látvány. Van már szinház is (a tizenharmadik), a melyben csupa lelkek játszanak. Persze csak pantomimiát. Legujabb drámai válfaj. Jó üzlet. A szereplőknek se gázsi, se kosztüm.

Omega kisasszony bűvészetének minden ágát bemutatta már. Énekelt, tánczolt, tüzet fujt a szájából, a hogy egy modern hölgyhöz illik, szavalt verseket, miket a cenzura meg nem enged.

«Pur la bon bus» azt inditványozá Doblju urnak:

– Kivánod-e, hogy a két imádómnak a lelkeit, a kik közűl az egyik a másikat és később magát is megölte: előidézzem.

– Nem bánom, mondá Y.

Omega kisasszony a villanyfény eloltásával egyszerre sötétséget csinált a szobában.

Akkor aztán a kés fokával megütögetve a pezsgős palaczk nyakát, igy szólt:

– Delta! Indogermán ifjú! Az én kivánságomra jelenj meg!

Erre az a bizonyos villanyillat terjedt szét a szobában: a sötét falon először egy fénygomoly támadt, mely lassankint emberalakot vett föl.

Doblju nevetett.

– Tökéletesen az! Épen ilyen csámpás görbe lábu volt. Igy tartotta félre a fejét, a kezét hátrafelé rakta. Ez a valóságos Delta!

Omega kisasszony ismét megkopogtatta a pezsgős palaczk oldalát.

– Gamma! Ural-altáji férfi. Az én kivánságomra jelenj meg!

Ugyanaz a tünemény ismétlődött. A dőzsölő pár előtt ott állt a hű lélekalakja a hirhedett békának.

– Servus Gamma! kiálta dévajul Doblju. Egészen ő az! Csak a monokli hiányzik a szeméből.

– Most megkisértek egy mutatványt, a mit még nem próbáltam soha; szólt Omega kisasszony. Összeverekedtetem ezt a két lelket egymással. – Delta! Ime előtted áll most Gamma, ki téged az elmult életben orozva megölt. Most állj boszut magadért.

S hogy a bűvmondásnak erőhatalmat adjon, felfelé fordítá a bedugaszolt pezsgős palaczkot, s a jobb kezének a négy újja hegyét elkezdte annak a gömbölyü fenekén elébb lassan, majd hevesebben körben csusztatni. Az üveg sirni kezdett s olyan tulvilági hangokat adott, hogy a bankárnak még a műfogai is fájni kezdtek tőle.

A leány egyre sebesebben csiszolta az üveg fenekét, a két lélek elkezdett reszketni, mint mikor a lángot fujják: a palaczkba befojtott indogermán anyag, emberi haragra forralva, oly nagy mértékü szénsavat fejtett ki, hogy egyszerre csak szétrugta ural-altaji ellenfelét, a palaczkot.

Az éles üvegszilánkok felhasiták Omega kisasszonynak az orrát s eléktelenítették az arczát. Doblju urnak pedig kiüték azt a kártyán keresztül látó szemét.

Ilyen a tulvilági bosszu a XX-ik században.