PULVIS ET UMBRA SUMUS.

(Isa por ees chomuv vogmuk.)

Az «Isten kertjében» jártam. Ezzel a szép névvel ruházták föl a temetőt.

Mikor az ibolyák nyilnak, ki szokunk menni a leányommal a kerepesi temetőbe: a «mieinknek» a nyugvó helyéről gondoskodni, hogy tavasztól őszig nyiló virág legyen rajtuk; a legelsőt magunk viszszük oda: az ibolyákat. Ők azt szerették nagyon.

A kapubejáratnál van egy ház, melyben a megrendeléseket elfogadják. A hivatalszoba mindig tele van: három kanczellista meg egy főnök alig bir eleget tenni a kegyeletes óhajtásnak.

Mikor a magunk ügyét elvégeztük, az irodafőnök valamit sugott a fülembe.

– Az élő költők gondolnak-e a megholt költőkre?

Bátran mertem azt felelni, hogy bizonyosan gondolnak.

Erre aztán a derék hivatalfőnök elővette a maga lajstromát.

Neki is van katalogusa, a hogy a bibliothekariusoknak szokott lenni: melyik szekrényben, melyik fiókban található ez és amaz iró «összes munkáival».

Csak az az egy külömbség, hogy a melyikünk egyszer egy országos bibliothekába belekerült: az ott aztán a napok végéig ott marad; ott lepheti a por; de nem úgy ám a kerepesi nagy antiquariatusban.

– Nézzen ön ide: – Garay János, – Obernyik Károly, – Papp Endre, – Sztrokay, – Vahot, mind a Numero VIII. táblában elhelyezve. – Harmincz esztendő eltelt. – Rendszabály következtében harmincz év multán a parczellák új mivelés alá kerülnek. – Nem lehet máskép. – Sok a halott. – Nincs hely. – A régiek helyt adnak az ujaknak.

– S mi történik a régiekkel?

– Azoknak a maradványai egy közös sirba lesznek eltakarítva.

– A fölmondás már megtörtént. – Folyó évi november elsejéig lehet gondoskodni. – Azontúl a rubrikában levő költők mind egy sirba lesznek hányva.

Hát az Isten kertjének is van «ugar» része!

Végig jártunk benne.

Szép dolog meghalni, de elfeledtetni még szebb.

A halmok elsimultak már, a sirkövek félredültek: az irást benőtte rajtuk a sárga tarjag. Jobb is, hogy eltakarta, legalább nem olvashatni rajtuk: «Örök nyugodalmat.» (Harmincz esztendeig.) – «nemzetének büszkesége.» (Ki tud róla?) «Él sziveinkben.» (Hol a szivek?) A tavalyi labodaszárak közül egy vas sirkereszt áll ki, de azon a Jézus alak már veres a rozsdától s arcz nem látszik rajta. Egy-egy loboralaku vén életfa védi még a maga halottjának az emlékét, megkapaszkodva a gyökereivel a pázsitban. Majd azt is kivágják. Egy behorpadt sir mellől kirohadt már a keresztfa; a kő is kidült mellőle, a ráültetett liliomok is (vándorló virágok!) elszöktek mellőle erre-arra, hanem azért még tavaly halottak napján láttam a fejénél elhelyezve egy koszorut s annak a közepében egy égő mécsest. – Erre még most is emlékezik valaki! Ezért még most is dobog egy szerető sziv.

Micsoda szeretet lehet az, mely tartósabb a kőnél, vasnál, hűségesebb a liliomgyökérnél?!

S a jövő halottak napján már ki lesz hányva innen a nagynevű halottak sirköve s a névtelen halott mécseskéje egyaránt. Kell a hely az új beköltözőknek.

Csak harmincz esztendeje mult.

Garay János, a Kont ballada irója: a kinek hősi költeményeit minden szinpadon, minden díszünnepélyen szavalták; a kinek Háry Jánosát minden iskolában és minden úri teremben emlegették; a kinek emlékére nemzeti gyüjtés indult meg nagy sikerrel. – Por és hamu.

Obernyik Károly. Az akadémiai pályadij nyertese, «Brankovics György» szerzője; a «tizek» egyike. – Por és hamu.

Papp Endre, Sztrokay, Vahot: koruknak nagyhatásu kedvenczei; munkás férfiai a nemzeti ujjáébredés korszakának. – Por és hamu.

Hiszen az, hogy por és hamu vagyunk, nem bánt: jól van így; de hogy nem hagynak bennünket nyugodtan ott aludni, a hol por és hamu lettünk: ez fölháborít.

Azt mondjátok: «Omnes eodem cogimur.» (Hisz mind oda csikartatunk.)

Miért kellene külön sors a poétáknak? Van nekik valami kiváltságuk a halál után?

Igenis van!

«Mi», a kik egész életünket arra áldoztuk, hogy a hazai nyelv, közmüvelődés, a nemzetiség diadalra juttatásához fejünknek minden gondolatjával hűségesen szolgáljunk: követelhetjük azt, hogy ezekkel a mi kifáradt koponyáinkkal holtunk után ne gurigázzanak.

A legközelebb sorra került költőtársaim hamvainak védelmére szót emelhetnék én azon testületeknél is, melyek pályatársi viszonyban állnak az elhunytakhoz. Felhivhatnám a magyar akadémiát, a Kisfaludy-társaságot, a Petőfi-társaságot; az irók és művészek körét, az «Otthont», hogy dicső emlékü elhunytaink hamvainak tisztességes elhelyezéséről gondoskodjanak, s hiszem, hogy azt meg is fogják tenni. De én nem ide folyamodom, hanem egyenest Budapest főváros közönségéhez, képviselőtestületéhez és tanácsához. Kiáltok sürgető szóval: «hagyják békével aludni a «nemzet napszámosait!» Ha egy parczelláját az Isten kertjének ujra beültetjük, ne ássuk fel azt a helyet, a hol a szellem bajnoka nyugszik; mert annak még a pora is fáj! De hozzuk meg azt az áldozatot a kegyeletnek, hogy a hol egy költő, egy művész sirkövének füzfájára találunk, azt ott hagyjuk tiszteletben a századok századáig, s nem bántjuk sem a sirkőt, sem a fűzfát!»

Hiszen egy új sirveremnek az ára csak száz forint. S száz forintot talán megér egy költő, egy művész még holta után is.