A LEGDRÁGÁBB ÖLTÖNY.

(Mese.)

Mária Terézia királynét, midőn a trónt elfoglalta, egyszerre hat ellenség támadta meg: bajor, olasz, spanyol, burkus, orosz és franczia. Ország-világ tudja, örök hír beszéli, hogy ennyi ellenségtől a királyi lelkű anyát ez a felkiáltás szabadítá meg: «Vitam et sanguinem pro rege nostro!» Diákul volt mondva, de jó magyarul lett beváltva: «életünket és vérünket a mi királyunkért!»

A győzelmek örömére Bécsben pompás ünnepségek sorozata lett tervezve, melyeknek koronáját képezte a fényes lovagjáték (carroussel) a császári várlak pompás köröndjében.

Fél évvel előre készültek e dicsjátékhoz. Tudva volt, hogy ebben az uralkodónő minden országa képviselve lesz a legelőkelőbb lovagok által, s maga Mária Terézia is részt fog benne venni. Tizenhat főnemes lovag s ugyanannyi lovagnő képezi majd a lovagnégyest. Az amazonok mindegyike koronát visel; herczegi és grófi koronákat, sőt olyan is lesz közöttük, a kinek uralkodó fejedelmi diadém ékesíti a homlokát. Egynek a fején pedig a korona fog ragyogni, melyről azt beszéli a legenda, hogy angyalok hozták a csillagos égen keresztül, a tejuton elcsusztak vele, a korona a földre esett: igen! arra a csillagra, a mit nagy kezdőbetűvel «Föld»-nek neveznek; estében görbült el az ormát diszítő kereszt.

A királyi asszony e lovagjátékban maga fogja a tizenhat főnemes lovag közül kiválasztani azt, a ki a quadrillban az ő párját fogja képezni. A királynő férje szintén maga választ lovagtársnőt.

Nagy volt a vetélkedés a főurak között: ki legyen az a boldog, a kinek a királynő a keztyűjét fogja nyujtani, hogy azt a lovagjátékon a fövegére tüzze.

Az volt a kérdés, hogy melyiknek lesz legdrágább jelmeze, melyben a lovagjátékon meg fog jelenni.

Négyen voltak, a kiknek e kitüntetésre legtöbb igényük lehetett egy német, egy cseh, egy lengyel és egy magyar. Hogy a magyart nem legelől, hanem leghátul tettem, ez nem annyira udvariasságból történt, mint inkább azon közmondás miatt, hogy «végén csattan az ostor.»

Mind a négyen a leggazdagabb urak voltak az egész országukban, a kiknek annyi kincsük volt otthon a váraik kincstárában felhalmozva, hogy akár csupa igazgyöngyökkel és drágakövekkel kirakott öltözeteket vehettek magukra.

Mind a négyen fogadtak egymással, hogy melyiknek lesz legdrágább öltözete a fényes királyi ünnepségben.

Titokban tarták azonban mind a négyen, hogy mire készülnek, egész a játék napjáig.

A carroussel szinhelyéig a lovagok, süvegüktől a kengyelvasig egy bő fehér palásttal letakarva jöttek, két apród által vezetve, egész a mennyezetes emelvényig, a hol a királynő állt, az udvari főméltóságoktól körülvéve.

Itt nyilat huzának, hogy melyikre kerüljön a sor elébb.

Legelső volt a lengyel főúr.

Pompás nemzeti öltözet volt rajta. Rá nézve is csupa gyönyörűség. Gyémánt, rubin, zafir ragyogott boglárain, övén, fegyverzetén. Hát még a midőn azoknak dicsőséggel teljes eredetét elmondá. Ez a gyémánt forgós kerecsenszárny kisérte Sobieskit Bécs alá! ez a türkiszes kardmarkolat tüzesült meg egy ősapa markában, a Pruth melletti ütközetben! Ez a rubint nyakláncz lett még pirosabbá a nagyapa vérétől! Ez a selyem camarka szerepelt az utolsó királyválasztásnál Krakkóban. Maga a kelméje is nevezetes annak; mert ez nem a bogár gumójából készült, hanem a tenger fenekén élő nemes kagyló üstökéből; s valahány gomb rajta, az mind egy-egy ismétlő óra, mind föl vannak húzva s ha elkezdik az órát ütni, egész kis tündéri harangjáték lesz belőle. De a mi a dolmányon a legnevezetesebb, az, hogy ezt a pápa ajándékozta a lovag szépapjának, az anyaszentegyháznak hozott nagy áldozataiért jutalomképen.

Az udvari főméltóságok erősen hajtogatták a fejeiket, ez bizony mind igen nagybecsű kincs! Aligha fog valaki túltenni rajta.

Következett a második lovag: a német.

A fehér palást lehulltával egész díszes lovagköntös tünt elő, de biz azon meglátszott, hogy nem valami régi; a bársony, a selyem még egészen kemény volt s a nyakláncz gyémántjai nem voltak valami nagyon szikrázók.

Meg is mondta a német lovag egész őszintén:

– Rajtam semmi ősi klenodium nincsen. Sőt nyiltan bevallom, hogy a gyémántjaim is hamisak. Hanem a mi rajtam van, az a saját hazámban készült, olyan gyárakban, a miket én magam alapítottam. A ruhámnak a selyme saját termelésem, csipkéimet saját asszonyaim verték, a hímzések kardkötőmön saját népem iparát hirdetik s az álgyémántok a tulajdon üveggyáram termékei, nincs rajtam egy gomb sem, a mit a külföldről hozattam volna.

De most már a fejbólogatáshoz egy kis halk mormogás is járult. A tetszés pálmája a német lovag felé hajlott.

Most jött a sor a cseh lovagra.

Mikor a fehér burkonyt levették róla, a pályabirák nem tudták az első meglepetésükben, hogy bámuljanak-e vagy nevessenek. Ez a lovag valami furcsa haczukát viselt. Nem volt azon semmi ékszer; hanem elől-hátul csodaszép asszonyi fejek, kezek és lábak festve.

– Én egy Rubens-képet szabbattam fel dolmánynak az ünnepségre.

A csodálkozás hangja vegyült az elszörnyedésével.

Egy Rubens-féle olajfestményből haczukát!

Egy felbecsülhetetlen drágaságból, a melynek birtokáért fejedelmi muzeumok versenyeztek! A mit nem lehet helyrepótolni. No ez igazán olyan drága egy öltözet, a minek az árát nem lehet megszabni. Mert ha egy ember akárminő nagy összeget mond is, a másik még többet fog mondani! Egy Rubens-kép, mint dolmány!

Utolsónak maradt a magyar főúr.

Az egész közönség azt várta, hogy ez lesz az, a ki a legtöbb pompával kérkedik, a magyarok értenek ahhoz legjobban.

Nagy volt a csalódás.

A magyar lovagnak épen nem volt pompás a jelmeze. Valami kopott selyemből volt az, még az sem egyforma szinű. A jobb oldalán fehér-kék, a balon fehér-fekete. S nem csak az, hogy kopott volt, de még rongyos is volt. A számos foszlányok és lyukak alól kivillogott az alsó köntös bíbor szine.

– Ez az én öltönyöm két zászlóból készült: az egyiket Mühldorfnál vettem el a bajoroktól, a másikat Königssaalnál a burkusoktól. A mi rongy és lyuk van rajta, az mind dicsőséges csatáknak az emléke.

Mit gondoltok, melyiket választá a királynő a lovagjátékon társának? Melyiknek volt legdrágább öltözete?