A BÉKA.

(Életkép).

Nagyon jól emlékszem rá. Az idén éppen ötven esztendeje. Kecskeméti diák voltam. Ketten, nyalka jogászgyerekek a Nagy Feri pajtásommal, utaztunk ünnepi vakáczióra Halasra, a hol a barátom szülői laktak. Fel is dültünk utközben a szekérrel; de nem lett semmi bajunk.

Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok sivatag, a minél különbet az egész országban kötve hiszem, hogy találjunk. A ki ezt végig járja, ugyan elmondhatja, hogy «mégis csak mozog a föld». Ez itt egyre változtatja az alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a hullámzó Balaton: egymás fölé fodoruló habok – fövényből, köztük egy-egy «angyalhullás», a mit a forgószél kerekített ki; majd meg hepehupás dombok, a széljárta oldalon mélyen aláásva, nyurgult, hátahoporjás bakhátak, a mik az öreg buczkákat egymással összekötik. Az öreg buczka már daczol az idővel. Az nem hagyja magát a széltől elhordatni, szerzett magának valahonnan valami göcsörtös nyirfákból, ezüst levelü nyárból felvert bozótot, az megvédelmezi; az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei mint a kigyók nyulnak szerteszéjjel, de a másik oldalon jól megkapaszkodnak; mig az uj buczkákat, a miket az idei bőjti szél alkotott, meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csucsából mered elő az eltemetett nyirfa vége. Fű nem lepi be a völgyet, csak a vasgyökerü iglicze-tövis marad itt meg és a kék iringó; abból is ördögszekeret csinál a szél, a mit végig karikáztat a sivatagon. S a mennyire a legmagasabb buczkatetőről ellátok, nincs előttem egyéb, mint hullámzó sárga föld, fehér levelü fák, szürke bozótok; egy-egy özvegy kánya károg a száraz fa tetején: más állat nem vetődik ide.

De a mig arra a buczkatetőre feljutottam, többet jártam a tenyeremen, térdemen, mint a talpamon; mert a homok szalad az ember lába alól, s lejtőnek fel visszafelé segít. Lefelé már könnyebb: ott kész az orosz csuszkapálya; csak le kell rá ülni.

Itten fordultunk fel a szekerünkkel: mert utnak nyoma sincs; a kerékvágás rögtön összefolyik, csak a jó gondolat vezeti az embert; pedig hát ez a fő közlekedési ut két nagy alföldi város között. S ennek az utnak a fele járóját képezi a hires fehértói csárda.

A hogy a neve elárulja, itt a homok pusztát egy nagy kerek tó szakítja félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuk-sótól (így hivják az alföldön a sziket). A viz közelében összerepedezett vastag rétegekben fekszik a nyers szóda; míg a tó északi részében sürü nádas verte fel a bugáit.

És azután nagy sik terület veszi körül a tavat, olyan egyenes, mintha az indzsellér léniázta volna meg: csak egy vakandturás sem domborodik rajta. Takarja végtül végig a pimpó, meg a timpó. Ezek a szikes föld otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágu széki-fünek. Minden növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Külömben őket is eltemetné a szél a pusztai homokkal, de így nem vetheti meg sehol a lábát, elszalad fölöttük.

Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda.

Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén; ökörnyom, patkónyom ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó állás alá, a hol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop megvallja őszintén, hogy vályogból épült, a mit ugyanabból a szikes fekete agyagból gyúrtak, a miből az egész legelő áll s azt nem állja a vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk között sulyokkal összevert szalmás agyag: olyan tartós, mint a római sáncz). A födele minden szárnyéknak nád. Távol a háztól egy kankalikos kút, melynek gémkolonczára esett birka bőre van száradni kiterítve. A ház háta mögött füstölög a trágyahalom, a miből télire tőzeget készítnek: mire használhatnák egyébre? A szikes földet ásó, kapa hasztalan turkálja: itt kert nincs. Egyedüli virág az ismeretes dísznövény az útféli gazok közt, a méregtermő maszlag.

A kocsisunk behajtott az állás alá: elővette a saraglyából a hazulról hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a barátommal bementünk a csárdába.

A tornáczból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka volt: se függöny, se muskátlis cserép előtte, a mi a «betekintést» akadályozhatná.

A salétromfoltos falakon ócska rámákban penészfakó képek, Sobri Jóska és Milfait; meg a párisi divatképek a mult évtizedből. Azok közé szépen kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye: «Statárium».

Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már tiz esztendővel ezelőtt eltünt valamerre. Egyik azt mondja: agyonütötték a féltékeny betyárok; más meg, hogy elbujdosott Ráczországba; – az is lehet, hogy «ül» valahol. – A menyecske nem fiatal már: túl van a veszedelmes koron; de még most is látszik, hogy valaha szép volt. Gangos a járása, deli a termete; csakhogy nagyon mélyek már az orczáján a ránczok.

Épen vajköpülésben találtuk, a mit nem lehet félbenhagyni senki vendége kedvéért; pedig a kocsisunk nagyon követelte a maga karafina borát. «Várjon kend, ha eddig várt!»

Az utitársam mindig udvarias legény volt: hirtelen felajánlá a korcsmárosnénak, hogy majd ő addig folytatja a köpülést, a míg az asszonyság a pinczébe jár. Ráálltak. A jurista pajtás elfoglalta az alacsony lóczán a helyét s a köpülőt a térde közé fogva, folytatta a hasznos vegytani műtétet.

Én azalatt körülnéztem az ivószobában.

Az egyik szögletben volt a léczrácsos söntés, pálinkás üvegekkel a polczon; a másik szögletben egy nagy, fehérre meszelt banyakemencze.

Ennek a körülfutó padkáján állt a kemenczének támaszkodva egy kis leány: valami négy, öt éves forma. Szép nyulánk gyermek: csak egy kis ingecske volt rajta, mely a térdeig ért, hanem az finom rácz patyolatból; a lábain nem volt semmi. A szemei, bizony mondom, hogy nagyobbak voltak, mint a szája, s még nagyobbnak látszottak a sürü fekete pilláktól, ha felnyitotta. Csak úgy nézegetett ki a sürü haja alól, mely göndör csigákban omlott alá a homlokára. A kezében tartott egyet azok közül a veszedelmes mákfejek közűl, melyek az utféli maszlagos redőszirom szárain teremnek. Azzal játszott. – Játszhatott volna egyébbel is, mert a kemencze tetején ott heverészett a nagy czirmos macska, mely hol a farkát csóválta alá, a kis leány orrát csiklandva vele, hol a tenyerével kapkodott a hajához; de a gyermek nem fogadta el a játékot; hanem inkább kényeskedve utasítá el magától a macskaenyelgést: «noo!»

A csaplárné visszajött a borral: mi azt átengedtük a kocsisunknak. Még akkor egyikünk sem volt borivó. S a fehértói pincze idei karczosa nem csábított tilalomszegésre.

Kaptunk a helyett jó «irót.» Így híják a magyarok – nem a poétákat, – hanem azt a jó savanyu italt, mely a vajtól a köpülés után elválik. Valószinü, hogy honfoglaló őseinknek is ez volt az itala, a mikor Magyarországra bejöttek. Bor még akkor nem volt a hazában. És ha mi egész hiven akarnók megünnepelni a milléniumot, nekünk is iróval kellene a magnum áldomást innunk a nagy országos lakomán.

Akkor jól esett az: és mellé a friss irósvaj, az éjjel sült kenyérrel.

Én nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem a csaplárnétól:

– Úgy-e bár, az a kis leány ott árva?

– Az ám. Nemde onnan gondolja az ifjur, hogy ha anyja volna, a haja be volna fonva.

– De még inkább onnan gondolom, hogy nem a maga leánya, mert külömben kivenné a kezéből azt a mérges maszlag-tobozt.

– Hadd játszszék vele az istenadta! Nem eszi az azt meg. Egyebet sem eszik. Nem tudom mivel él.

Azzal egy szeletkét levágva az abroszra tett kenyérből, azt megkente vajjal s odavitte a kis leányhoz.

– No te «béka!» Hát kell-e egy kis vajas kenyér?

A gyerek elvette, de meg sem köszönte.

– No lássák! Meg sem köszöni. Egyél mingyár szépen.

A czirmos kandur az evés neszére felczihelődött a kemencze tetején s lemászott a padkára: ott elkezdett a kis leánynak a térdeihez törleszkedni, a fejével a könyökén nagyokat taszított s közben hangosan dorombolt.

A gyermek aztán, lesunyt fejjel nézve a csaplárnéra, beleharapott a vajaskenyérbe; de a mint az félrefordult, kivette a szájából a falatot s odaadta a cziczának.

A csaplárné beszédes lett.

– Árva biz e, szegény béka. Mert ez annak a hires Gavallér Jóskának a porontya; a kinek az életéért nem adnék már egy ólompitykét. – Itt fogták el ebben a szobában, ezelőtt három nappal. Egy pandurnak meg is tapintotta úgy a fejét, hogy annak nem fáj többet a foga. Most is ott van a tenyerének a helye a falon. Véres volt az; de már lekapartam. – Hej, de nyalka legény volt a Jóska! Nem hiába hítták Gavallérnak. – Mikor megkötözték, azt mondá neki a pandurhadnagy: «hej, te akasztani való betyár! hogy tudsz te ilyen szép lenni?» – Én aztán azt mondtam neki: «hadnagy uram is ilyen szép volna, ha annyit ölelgették volna a szép leányok, mint ezt!»

Igazi parasztlogika!

Én azt kérdezém:

– Hát aztán, ha a Gavallér Jóskát elfogták, a leányát nem vitték el?

Ezt az én diáklogikámat meg a csaplárné találta furcsának.

– Hát minek vitték volna el, hisz ez nem lopott lovat?

– Hát hogy gondoskodjék a fölneveléséről a vármegye.

Hej, de kikaczagott.

– Jaj lelkem ifjúr! Látszik, hogy maga diák! Hát aztán a viczispánné fésülgesse ezt a békát?

– De hát így mi lesz belőle?

– Ne féltse az ifjúr! Majd gondját viseli neki a puszta.

Nem tudtam elképzelni, hogyan viseli gondját egy árva leánynak az a puszta, a mely egy árva nyulnak sem tud szállást adni?

Odakünn azalatt lódobogás hangzott. Egy lovas alakot lehetett látni az ablakon keresztül, az országut mentén közeledve.

A csaplárné ráismert egyszerre.

– Az öreg Koppantót látom. Bizonyosan bejön.

Be is jött. Hanem elébb az egyik ablakon, azután a másikon kandikált be; csak aztán került az ajtóra, mikor meggyőződött róla, hogy csak két diák van odabenn, a ki savót iszik.

Öreg legény volt már. Szürke haja csimbókba bogozva. Arcza, mint a cserzett bőr, oly barna, összevissza dulva hímlőhelylyel, ránczokkal, régi sebhelyekkel. Bozontos szemöldökei alól egyszerre kétfelé villogtak nyugtalan szemei, a mint belépett. Czifra szűrét a félvállára rázta; nem lehetett látni, hogy a balkezében mit hord. A szabadon levő jobbjában derék aczélfokos volt, jó árva tölgy nyelü.

Le sem vette a süvegét előttünk. A csárdában mindenki egyforma ur. Nem is köszönt. Csak leült a keresztlábu ivóasztal végére, maga mellé téve a fokosát. S csak úgy a félszemöldökével intett a korcsmárosnénak: a mit az már értett. – Ez azt jelenti, hogy «bort!»

A csaplárné lement a csapóajtón a pinczébe s visszatért a széles száju palaczkkal, a miben az a fakóveres folyadék volt.

Az öreg megszólalt. Fürész, köszörükő mind fuvolaszó a hangjához képest.

– Elébb magad igyál belőle.

A korcsmárosnénak meg kellett azt tenni.

– Hát a pohár hol van?

– Nem szokott kend máskor klázliból inni.

– Nem is én!

Mikor aztán a pohár előtte állt, félig töltötte a veres borral.

– Van czukor a háznál?

– Az is van.

Beletett egy jó darabot a pohárba, s aztán addig kavargatta a görbe bicskájával, míg elolvadt a borban. Akkor megint odainté a csaplárnét.

– Vidd oda «neki». Czukor nélkül meg nem iszsza.

A csaplárné odavitte a kis leányhoz a poharat.

– No igyál te béka! Czukros bor! Keresztapád küldi.

A gyermek elvette a poharat s nagy kedvteléssel szürcsölgette a czukros bort.

A vén betyár maga is ivott s danolni is kezdett hozzá. Talán annak a kis leánynak?

Szebb nótát is hallottam már életemben, de jobban meg nem maradt a fejemben egy sem, mint a hogy ezt a vén betyár dalolta; könyökére dülve, fél öklével görbére tolva a félpofáját.

Mikor aztán az itcze bor le volt morzsolva, akkor belenyult a szüre bekötött ujjába s előhuzott belőle egy posztó ujjast. Az ujjasnak kék volt a posztója, piros a hajtókája, három sor ólompityke rajta.

– Gyün a tél. Hideg lesz. Megfázik a gyerek, dörmögé halkan. Nesze. Add rá!

A csaplárné átvette a ködmönt s belebujtatta a gyermeket.

Biz az a békának épen a lábafejéig ért s az ujjai túl lógtak a két kezén; de hát jó meleg volt.

– Majd a vásár után czipőt is hozok neki, mormogá a vén Koppantó. Aztán gondját viseld. A mi jár érte, ird föl a rovásra.

Azzal felczihelődött, oda koszrogott a gyerekhez. Az még akkor is az egyik kezében tartotta a maszlagdobozt. Elvette tőle.

– Ez nem jó.

Azzal felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe láthasson.

– Ríttál? No ne ríjj sokat.

S aztán a bőlobogós ingujját marokra fogva, megtörülte vele a gyermek arczát.

– Hát nem csókolsz kezet keresztapádnak, te béka! – feddé a lányt a csaplárné.

– Nem szokás az, – morgott az öreg, eldugva a kezét a szür alá.

Azzal odahivta magához a csaplárnét, hogy közelebbről dörmöghessen a fülébe.

– Aztán holnap reggel, – mikor az a kakukkos óra a hatot huhukolja: mondass el egy miatyánkot ezzel a gyerekkel.

– Hát már holnap lesz?

– Holnap hajnalban, hat órakor.

Akkor vitték kivégezni a kis békának az apját, a nyalka, délczeg legényt, a Gavallér Jóskát.

Az öreg Koppantó kiment az ivóból, felült a lovára és odább koczogott.

– Lásd, de szép ködment kaptál! Még sem örülsz te kis béka? Jövő héten piros czipőt is hoz keresztapád.

A kis békának erre a szóra még is csak elmosolyodott a szája. Csak a szája, de nem a két szeme. A lelógó haja nem engedte látni, hogy azokban mi van.

Én azt kérdém a csaplárnétól:

– De hátha a vén Koppantó is el talál pusztulni, mi lesz a kis leányból?

– Akkor a kötelességet majd átveszi másik. Nem kell ezt félteni. Nagy úr a puszta. Engem is az nevelt. Nem lesz ez mindig árva. Héj, sok szegény legénynek megfájdul még e miatt a szive tája!