A HÉT NEMES.

Heten vannak ők, miként az ősvezérek valának. S abban is hasonlatosak az ős hét vezérhez, hogy ők emelik paizsra a választó kerület meghódítóját, a képviselőt. Lehet őket nevezni «hét választóknak.»

Mivelhogy a magyar törvény holtigtartó választói joggal ruházta fel azon nemeseket, a kik 1848-ban születési nemességnél fogva gyakorolták választói jogukat; a későbbieket már nem. Annak pedig 44 esztendeje és így a hét nemes életkora meglehetősen a hetven felé jár: ha még meg nem haladta.

A legfiatalabb közülök kocsis egy földmives gazdánál, a ki büszke is rá: «nekem még a kocsisom is választó!»

Egy másik éjjeli bakter.

A harmadik temető-őr.

A negyedik városi utczaseprő.

Az ötödik strázsa a fakereskedőknél.

A hatodik és hetedik pedig szabad – napszámos, favágó, zsákhordó, hólapátoló: a hogy jön.

De azért, hogy a sors igy szétszórta az életpályáikat: az összetartozás érzülete szoros kapcsolatot képez közöttük. Mikor a képviselőválasztás ideje elérkezik, nagy kelete van a hét nemesnek.

A választók száma nem nagy: hét szavazat nagy sort vet benne.

Azt pedig mindenki tudja, hogy nem az a virtus: megszerezni a szavazatokat; hanem megtartani. Ez a tudomány.

Mert hogyha azért, hogy az ember a zöld tollat feltűzi a kalapjára, adnak egy forintot, egy liter bort, meg egy gulyást: hát az «jó.» De ha jön a veres toll, az meg ád két forintot, sert és bort is, a mennyi dukál, dupla porczió gulyást, az a «jobb»; akkor az ember azt tűzi a kalapja mellé. De hogy a választás előtt két nappal jön a háromszinű toll: piros-fehér-zöld, hozzá három forint diurnum, czigánypecsenye, mákos rétes, ser, bor, fekete kávé, szivar, krampámpuli, czigány: az a «legjobb.» Azt megtartsátok! – Így mondja azt a szentirás.

Tehát nem az a kérdés, hogy ki tudja megnyerni a hét nemest? hanem hogy ki tudja behozni a választás napján?

– Czudar idő! Mondja az egyik hólapátoló a másiknak.

– Gonosz esztendő! felel rá a másik. A pálinka is megdrágult. Az embernek egy kis gugyira is alig telik.

– Restelláczió lesz az idén.

– Lesz ám: de csak olyan restelláczió. Videtis, sed non bibetis. (Ez valamikor iskolába is járt: diákos ember.)

Odakerül a városi utczaseprő, a ki a hólapátolókat dirigálja.

– No hát mit tud az úr? (Egymást «urazni» szokták.) Az úr már belső ember. Mit beszélnek odafenn a városházán?

– Csunya világ készül. Egyhangú választás lesz.

– Egyhangú? Verje meg a csuda! Hát azután se potya bor, se ingyen gulyás? Hát azután mitől buzduljon fel a hazafiúi kebel?

– Valami hires embert akarnak a nyakunkra tukmálni.

– Híres embert? Hisz annak lyukas a zsebe.

– Gonosz idők járnak!

Egy hét mulva a két nemes azt a kellemetes nemét folytatja a testgyakorlásnak, hogy tüzelő fát fürészel az utczán.

– Lágyul az idő.

– Engedelmes szellők járnak.

– Engem ma a patyikus megszólított a boltajtóbul s azt mondta, hogy de régen nem látott már.

– Engem meg a fiskárus állított meg az utczán s kérdezte, hogy csinál-e még a feleségem csiramálét?

– A bakter sógor azt mondja, hogy olyan urak, a kik nyolcz órakor már haza szoktak menni a kaszinóból, két nap óta mindig éjfél után kerülnek haza.

– A kocsis koma meg azt beszéli, hogy a gazdája megkenette a czézát: nagy kocsikázás készül!

Egyszerre csak ott terem előttük egy falusi kinézésü uri ember, bekecsben, asztrakán süveggel, bagariákban.

– Alászolgájuk az uraknak. Ha meg nem sérteném. Valami nagy munka volna, legalább tiz napra való. Tizezer mérő kukoriczát kell megforgatni a böködi pusztán. Két forint napi díj, teljes ellátással.

– Hja, a kukoriczaforgatás sok porral jár: az az embernek a torkára száll; szigorú munka.

– Lesz toroköblítő, a mennyi csak kivántatik.

– Az már más szó. Tehát tiz napra husz forint: fele előre fizetve. Itt a kezem. Csak a feleségemhez viszem haza a pénzt.

A tiz forint foglaló megadatik: a nemes urak ott hagyják a favágást s mennek haza a fürészszel, meg a bakkal. Fél óra mulva ott áll a lakásuk ajtaja előtt a csésza.

– Nini! Hisz ez a kocsis koma!

– Milyen véletlen, hogy a harmadik nemes is odakerült.

Vágtatva mennek ki a böködi pusztára. Ott már várja őket a jó vacsora. Az ispánné kitett magáért.

Aztán csupa csuda! Egyenkint odakerült a bakter koma, a temető-őr bátya, a strázsa sógor, utoljára még az utczaseprő atyánkfia is. Együtt vannak mind a heten.

Éjszakára paplanos ágy várja valamennyit s alhatnak, a míg a szomjuság fel nem költi. Az ellen pedig oda van készítve a pálinkás butykos.

Még azon éjszaka a város minden utczáját tele ragasztották rószaszinű kiáltványokkal. Itt van a piros toll! Itt az ellenjelölt. A tanyák megnyilnak! A zászlók kitüzetnek. A kortes vezérek nyargalnak választókat fogdosni. – Keresik a hét nemest. Egyen kivül mindeniknek van felesége. – Azok értesítik a kortes urakat, hogy a gazdát elvitték csézával kukoriczát forgatni a böködi pusztára.

«Hisz ez emberrablás!»

Nosza egy csomó markos legényt szekerekre ültetnek, vágtatnak ki lobogó zászlókkal, hazafias dalokat énekelve, a saraglyában a czigányok muzsikálnak, – visszavívni az elrabolt hét nemest.

Az ám! Csakhogy mire a böködi pusztára megérkezik az ellentábor, akkorra már a hét nemesnek ottan se híre se hamva. Az ispánné azt mondja, hogy elvitték őket a berkenyesi pusztára. – Természetes, hogy nem oda vitték őket. – Üthetik már azoknak bottal a nyomát! Sehol sincsenek azok egy napnál tovább. Viszik őket egyik tanyáról a másikra: etetik, itatják mindenféle jóval s tartják lelkesítő honfi szónoklattal. Persze kukoriczát egy szemet se látnak.

A kilenczedik napon azonban már megszólal a lelkiismeret a nemes sírásó komában: meginterpellálja a vezető ispánt.

– Hallja, nemzetes úr! Hadd lássuk már egyszer azt a kukoriczát, a kit meg kell forgatni! Mert az én lelkem nem veszi azt magára, hogy ingyen szedjem fel a diurnumot. Azt sem engedem ám, hogy az én lelkemet pénzen megvásárolják. Én a hazafiúi szent meggyőződésemet pénzért, borért el nem adom. Holnap lesz a nagy alkotmányos nemzeti nap, a követrestelláczió. Én azon a nemes barátaimmal együtt az én alkotmányos jogaimat gyakorolni kivánom.

Mind a heten azt kivánták.

Tudták, hogy mit cselekesznek? Otthon meghagyták a feleségeiknek, hogy ha új jóltevő jelentkezik, el ne utasítsák. Azok meg is tarták.

A zöld tollas kortesek aztán kilenczed nap kocsira rakták a hét nemest s vitték haza a városba nagy muzsikaszóval. Ott pedig a veres tollasok, a mint meglátták az érkezőket, éktelen dühbe jöttek; hóval, kavicscsal meghajigálták, pribéknek, árulónak szidták, halállal fenyegették s ez nagy taktikai hiba volt részükről.

A hét nemes halálra rémülten érkezett meg a zöld tollas tanyára. A zöld tollas főhadiszertár mestere még öregbíté az ijedelmüket az érkezett rémhírekkel. A veres tollasak ki akarják fordítani a bőrükből a nemes urakat, ha megkaphatják. Hanem aztán megnyugtatá őket.

– Ne féljenek nemes barátim! Van még renddel párosult szabadság Magyarországon! Irjunk egy folyamodványt a városkapitányhoz azonnal. «Mi alólirottak, nemes választó polgárok, fenyegetve vagyunk a veres tollas párttól, gátolva szabad véleményünk nyilvánításában, életünk veszélyben forog; felszólítjuk önt, a törvény nevében, hogy megvédelmezésünkről gondoskodjék, szükség esetén fegyveres asszisztencziával is». Következnek az aláirások. Történetesen a közjegyző is ott van a tanyán, a ki hitelesíti az aláirásokat hivatalos pecsétjével ellátva. Az okiratot a fővezér elteszi a zsebébe s megy vele a városházára.

Mert azt már jól tudja, hogy ezalatt meg a veres toll főkortese szedte össze a nemes urak feleségeit s viszi már őket magával a városkapitányhoz, nagy lármával követelve, hogy az ő jámbor férjeiket, a kiket a gonosz zöld tollasok orozva elraboltak s erőszakos fogságban tartanak a primæ nonus ellenére, azonnal szabadítsa ki tatár rabszíjáról.

Ekkor azonban a zöldtollas vezér előhúzza a zsebéből a hét nemes folyamodványát, melyben azok fegyveres oltalmat kérnek a veres tollasok ellen. S még közjegyző által is hitelesítve van az aláirásuk!

– Le vagyunk pipálva! Mond a veres toll vezére.

No de hátra van még a holnap reggel. Majd ott várják az asszonyok az ajtónál a hét nemest s kiragadják őket rabtartóik körme közűl. Ez az egy reménység!

Csakhogy hosszú az éjszaka, s az argumentumok sora még hosszabb; a bor után következik a puncs, a puncs után a krampámpuli. A választás csatanapján «nyugosznak ők, a hősfiak»; csak egy bírta ki fennálló egészségben az ütközetet: a nemes utczaseprő (annak nem volt felesége) fel tudott menni a maga lábán a választás szinhelyére; csak az a kis baja történt, hogy nem tudta kimondani a jelöltnek a nevét, a kire szavazott: a nyelve nem fordult rá sehogy.

Hanem azért másnap, mikor a városház előtt seperné össze a sok szemétpapirost, plakátot, programmot, kortesdalt: arrafelé jön a nagyságos úr, a tegnapig együtt mulató fővezér a zöld tollas táborból; a nemes úr odatámasztja a falhoz a seprőt s barátságos leereszkedéssel és nagy diadalérzettel szól hozzá:

«No, úgy-e, hogy kivívtuk a diadalt!»

S hatalmasan megrázza a kezét a nagyságos úrnak.

S azzal söpri tovább a dicső papirkaczatot s az eldobált veres tollakat a piaczról s lapátolja talyigára.