A MAGYAR THEA.

(Életkép.)

Az volt az országos fölpezsdülés!

Mikor a «véd-egylet» megszületett.

Végig hangzott az országon a jelszó: «nem használunk semmi külföldit, csak a honit.»

«Honi!» Ez volt a neve mindennek, a mi vevőre akart találni. A hölgyek kékre festett babos kartonban jártak, mi férfiak pukovai kék posztóban, vagy olajzöld gyöngyösi privilégiumban; a havannát számüztük, szivtuk helyette a selmeczi pipából a jó vékit, kospallagit. Becsületszavunkat kötöttük le, hogy nem iszunk franczia pezsgőt, hanem seidlitzporral meg czukorral vegyítjük a jó neszmélyit s az még jobban habzott, mint a Cliquot. Kávé helyett használtuk a czikoriát, s czukor helyett a mézet. Saját takácsaink megszőtték az asszonyaink által fonott lent, s azt viseltük fehérnemünek; selyembogarakat tenyésztettünk s Pesten selyemgyárat építettünk, mely azt a selymet földolgozza, a mit mi előállítunk.

Derék lendület volt ez, csak az a kár, hogy hamar beleuntunk.

Csak egy czikk hiányzott még az életszükségleteinkből, a mit kénytelenek voltunk külföldről vásárolni: a thea.

Már pedig thea nélkül estélyt nem lehet adni.

Kis városban, mint az én pátriám, az a jó szokás divik, hogy ősztől tavaszig a jó ismerősök a hétnek egy bizonyos napján meghivatlanul összegyülnek, turnus szerint fölváltva, majd az egyik, majd a másik háznál, s ott kedélyes zálogosdi, lutri, vagy «kalapács és harang»-játék mellett éjfélig elmulatnak; van jó hazai sonka, boszorkánypogácsa, dorongos fánk, krisztuslába, diós, mákos kalács, aszalt szilva, birsalma sajt és liptai turó. A fődolog azonban a thea. – Azt a férfiak szeretik rummal inni.

No a rumot csak kiküszöböltük, mint idegen terményt, s helyettesítettük igazi ó-szilvóriummal – az is nagyon jó volt, de mégis fenmaradt keblünkben az önvád, hogy a hozzá való theát Khina termeszti, Hollandia szállítja, Ausztria megvámolja, úgy kerül a mi csészénkbe orvosságdrága áron! Egy forint ára annyi sincs, mint egy pipadohány.

Végre ezen a bajon is segített a hazafiui buzgalom.

A véd-egylet érdemes titkára, összeszövetkezve a hazai szakértő botanikusokkal, fölfedezett egy eddigelé ismeretlen nővényt, mely tulajdonságára nézve tökéletesen megegyez a pekko theával, s a mellett a mi klimánk alatt is meghonosítható. A botanikus nevét valahova följegyeztem, de ez a jegyzék odaégett, most csak az általános nevét tudom még: «honi thea».

A védegylet titkársága küldözte szét a magját husz krajczárért egy csipetnyit; apró volt, mint a mák. Nyomtatott utasítást is adtak hozzá.

Mi is hozattunk belőle a bátyámmal.

Azt már februárban el kellett vetni cserepekbe, s az ablakban kikeletni.

A talajt pedig kora tavaszszal elkészíteni a thearászáknak, mert azok fölöttébb kényesek. Megkivánják a televény földet, egy harmadrész homokkal keverve, szeretik a galambtrágyát; de különösen háladatosak a bőrhulladékért. (Szerencsénkre a szomszédunkban csizmadia lakott, a ki elég hazafias volt a szemétdombját rendelkezésünkre bocsátani.) A mint azután a tavaszi napok megnyiltak, cserepekből kiültettük a fiatal palántákat az utasítás szerint elkészített ágyba, mindegyiknek egy kupaczot csinálva. Éjszakára le kellett takarni őket spárgacserepekkel, hogy a dér meg ne csipje. Mikor aztán fejlődésnek indultak, mindennap be kellett a földet hinteni dohányhamuval, hogy a földi bolha meg ne egye a növényt; ha valamelyik sárgulni kezdett, annak a tövére kéménykormot tettünk; a penészgombák ellen alkalmaztuk a kékgálicz-permetezést; nagy harczaink voltak a közben a duló vakandokkal, a kit végre is leküzdöttünk.

Nyár elején aztán megkezdődött fáradságunk jutalma, a thea-aratás. Az utasítás szerint a honi theának a legfiatalabb hajtásai használandók, melyeket a mellékhajtások levelei alól kell kicsipkedni, kora hajnalban, napfeljötte előtt. Reggel négy órakor már ott voltunk a kertben s szedtük a thealeveleket, eltakarva, hogy a nap meg ne lássa. Azokat pedig szitára téve kellett árnyékos helyen megszárítani s naponkint háromszor-négyszer megfordítani.

Össze is gyüjtöttünk mi Szent-György napig egy olyan halmaz honi theát, nagy fáradsággal, hogy egy almáriom megtelt vele, s mikor annak az ajtaját felnyitotta az ember, olyan illat csapta meg, mintha patikába lépett volna be.

Hire volt annak az egész városban s mikor ránk került a sor az estély-adásban, egy ismerősünk sem maradt el; minden hazafiui keblet hevített a nemes kiváncsiság, hogy milyen lesz hát az a honi thea.

Szemünk láttára fött meg a szamovárban; ki lett töltögetve a csészékbe.

Az illata csakugyan fölséges volt. Még aromásabb a khinai theánál. Az ize is nagyon kellemetes.

– Ez jobb a pekkonál!

– E mellett elülhet a karaván thea.

– Éljen a honi thea!

– Éljenek, a kik termesztették!

Tökéletes volt a diadal és a siker.

Hanem úgy tiz percz mulva kezdett a vendégeinknek az arcza pipacsveresre pirulni. «Phu, de meleg van!» hangzott itt is, amott is. A legyezők nem birtak eleget tenni a kötelességüknek.

Félóra mulva minden embernek az arczán csurgott végig az izzadtság. Odalett minden frizura! Úgy nézett ki minden ember, mintha vizbe mártogatták volna, minden fej gőzölgött, mint egy tál főtt krumpli.

No ha látott volna bennünket Kölcsey ezen a honi theaestélyen, bizony nem irta volna meg azt a verset, hogy: «És az a nép, mely tanult izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni… Névben él csak, többé nincs jelen!»

Én mondhatom, hogy jelen voltunk!

De csak egyszer.

Másodszor már nem voltunk jelen.