AZ ÚJ SZŐLŐVÉSZ, A «NEKROPÓLISZ».

Haragodnak nagy voltában, miket küldesz még ránk, óh édes anyaföld?

Meglátták a mi szemeink a filloxérát (górcsövön keresztül), azután megismerkedtünk a peronoszpórával; ennek még jól meg sem tanultuk a nevét, már bekopogtatott hozzánk a blak-rot, nyomba jött utána a white-rot. Egyik gonoszabb nyavalya, mint a másik.

S ime most egy újabb veszedelem fenyegeti a mi szőlőhegyeinket: a nekropólisz.

Az egész Gellérthegyen nincs már szőleje másnak, mint Kerkápolyinak, meg Molnár Istvánnak, az állami szőlőakadémia igazgatójának. Ők megvédelmezik a maguk enklávéit a sivatag közepette szénkéneggel, rézgáliczczal, szuperfoszfáttal, chilisalétrommal s más efféle füst nélküli puskaporokkal; de most jön szegény fejünkre a «nekropólisz»! Mi védelmet találnak ez ellen?

Pulszky Karcsi fedezte föl ennek a nyavalyának a csiráit a temetőkben és az emlékszobrokban.

Tudvalevő dolog, hogy ha egy rendes hétköznapi ember meghal, hát azt eltemetik s azzal jól van; de ha egy rendkivüli ember hal meg: egy hires államférfi, nevezetes költő, vagy kiváló serfőző, annak szobrot emelnek s akkor azt még egyszer agyonütik.

Nem elég szegénynek, hogy életében a törvényjavaslataiért lehazaárulózták; holta után a kőbe, érczbe vésett szobrának esnek neki s azon folytatják az ócsárolást.

Ezen a bajon az én Károly barátom aként vél gyökeresen segíthetni, hogy valamennyi hires magyar embert felküld a Szent-Gellért hegyre szobrostul, epitáphiumostul együtt, temetkezni. Ott még van számukra üres hely, a Kerkápolyi szőleje, meg az állami szőlőiskola.

Ültessünk a helyébe nekropóliszt!

Ez aztán a megfordított vandalizmus!

Kivágni az eleven szőlőtőkéket és sirköveket ültetni a helyükbe!

Hol van az a mauzoleum, mely egy jól megtelt pinczével versenyezhet?

Mikor én e tervet a külön lenyomatból elolvastam, a hideg borzongott végig a hátamon.

Én ősztől tavaszig mindennap a legfölségesebb kilátásban gyönyörködöm, a svábhegyi kertecském lonkájáról a szép Budapestre. Hát már ezentúl én minden reggel, este, rögtön a temetőt lássam magam előtt? Szemem előtt a Gellérthegy egész terjedelmében, megrakva siremlékekkel. Azt nézegessem mindennap, hányat öntöttek már bronzba kortársaim közül? Hát én belőlem milyen rézorru szörnyeteget fog csinálni a szobrász, ha megnekropóliszosodom?

Hiszen nem vagyok még trappista barát, hogy örökös «memento mori» fogadjon!

Hanem aztán, mikor praktikus oldaláról fogtam föl a dolgot, kezdett az első felháborodásom lecsillapulni.

Hisz a terv és a kivitel között még nagy időköz lehet.

Előbb ezt jól megvitatják a hirlapok, mig odáig megérett a dolog, hogy a képviselőházban meginterpellálják miatta a kultuszminisztert: van-e tudomása róla, hogy a fővárosi szobrok nem jól érzik magukat a helyeiken, s a nevezetes halottak nincsenek megelégedve az alkalmaztatásukkal?

Erre a miniszter megigéri, hogy ki fogja adni az ügyet tanulmányozás végett a képzőművészeti bizottságnak.

A képzőművészeti bizottság átteszi a kérdést a magyar tudományos akadémiához.

A magyar tudományos akadémia megbizza véleményadással a régészeti bizottságot.

A régészeti bizottság összehija a szakértőket, szobrászokat, építészeket és sirásókat ánkétra.

Az ánkét pártolólag terjeszti az indítványt a fővárosi tanács elé.

A fővárosi tanács megfontolja az esetet, s átadja a gellérthegyi szépészeti bizottságnak.

A gellérthegyi szépészeti bizottság örömmel adja beleegyezését a nekropóliszhoz.

Ekkor átmegy a nekropólisz a fővárosi építészeti bizottsághoz.

A fővárosi építészeti bizottság megteszi a maga változtatásait a tervezetben, melyeknek foganatosítása után az egész ügy eljut az országos közmunkatanács foruma elé.

Az országos közmunkatanács azt mondja rá, hogy ha már a halottak sem akarnak békében maradni, hát menjenek a hová akarnak.

Ekkor visszakerül a fővárosi tanácshoz a nekropólisz.

A tanács azt mondja, nagyon jó s átteszi az ügyet a pénzügyi és gazdászati bizottsághoz.

A pénzügyi és gazdászati bizottság azt mondja rá, hogy jól van, jól; de ki adja ehhez a pénzt?

Ha csak pénz kell? Rögtön megalakul egy agitáló komité, nemzeti aláirást nyitva a nekropóliszra, melynek működése folytán rövid idő alatt összekerül ezerháromszázharminczhárom forint, tizezer darab tégla, meg egy gazdasági kiállítási sorsjegy.

Ennek az alapján annyira képesül a nekropólisz, hogy a városi képviselő testület elé lehet terjeszteni elfogadás végett.

A városi képviselőgyülésben fölvettetik a kérdés egyházi részről, hogy vajjon szabad-e egyátaljában a Szent-Gellérthegyet olyan kálvinista és lutheránus szentek szobraival profanálni, mint Arany János és Petőfi? Utasíttatik az ügy az esztergomi primás elé.

Az esztergomi primás felküldi a kényes természetü tárgyat Rómába a szentszékhez.

A vatikánból kedvező válasz adatik rá: nekropóliszt szabad a Szent-Gellérthegyen összerakni vegyes tartalmu alkatrészekből.

Ennek az örömére nagy bankett rendeztetik. Pulszky Károly kopasz fejére és ősz szakállára toasztok mondatnak.

Kihirdettetik a pályázat a nekropólisz tervére.

Megválasztatik a tizennyolcztagu szakértő bizottság a tervezetek megbirálására.

Beérkezik ötvenkét terv. Jobbnál-jobbak.

A szakértő bizottság azt mondja mind az ötvenkettőre, hogy nem ér semmit.

Új pályázat, szükebb verseny mellett végre kedvező eredményre vezet.

Tudniillik, a melyik legolcsóbb lesz.

S ez az lesz, a mely a mostani czitadella belsejét átalakítja egy olyan forma körönddé, a milyen most a képviselőház, a hol a hires emberek szépen egymás mellé ültetve, néznek egymással farkasszemet.

Csakhogy már akkor valamennyiünk számára be van hozva a klotür!

És ott fogunk ülni egymással szemközt, a meg nem szolgált napidijak rézkrajczárjaiból megöntve; Apponyi Albert még mindig szemközt a miniszteri paddal; réz alakja változhatatlan, s nem közelíthet se jobbra, se balra.

Csak hogy én ezt már nem fogom a Svábhegyről szemlélhetni!