MÁSODIK RÉSZ A lemondás

I. SZERELEM

I’me la morte, in te la vita mia213)

E feldúlt szívben akkor, miután mindenről le kellett mondania, ami éltette, új élet támadt, új tavasz virágzott ki és a szerelem világosabb lánggal égett benne. Ez a szerelem azonban majdnem teljesen ment volt az önzéstől és érzékiségtől. Cavalieri szépségének misztikus imádása volt. Vittoria Colonna iránt való vallásos barátság volt, – két lélek szenvedélyes egyesülése Istenben. Ehhez járult atyai gyengédsége elárvult unokaöccsei iránt és a könyörület, szent jótékonyság, amelyben a szegényeket és gyengéket részesítette. Michelangelónak Tommaso de’ Cavalieri iránt való szerelme zavarba hozhatja az átlagos szellemeket, – a tisztességeseket vagy tisztességteleneket. Még a renaissance végén és Itáliában is ferde megvilágításra adott alkalmat. Aretino gyalázatos célzásokat tett reá.214) De az Aretinók sértései – ilyenek mindig vannak – nem érinthetnek egy Michelangelót… „Új Michelangelót csinálnak szívükben abból az anyagból, ami szívükben van.“215)

Sohasem volt tisztább lélek a Michelangelóénál. Senkisem fogta fel a szerelmet vallásosabb mélységgel, mint ő.

„Több ízben hallottam“ – írja Condivi – „Michelangelót a szerelemről beszélgetni és okoskodni. Akik jelen voltak, azoktól azt hallottam, hogy hasonlókat beszél a szerelemről, mint ami Platónál megírva vagyon. Én a magam részéről nem tudom, miket írt róla Plato, azt azonban jól tudom, hogy miután hosszú időn át igen bizalmas érintkezésben voltam vele, sohasem hallottam szájából, csak a legtisztességesebb szavakat, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az ifjuságban kioltsanak minden rendetlen és féktelen vágyat, amely ébredhetne.“

Ez a platói idealizmus azonban korántsem volt irodalmi és hideg jellegű: a gondolatnak oly szélsőséges hajlamával egyesült, mely Michelangelót minden szépnek rabjává tette, amit látott. Maga is tudta ezt és egy alkalommal, midőn barátjának, Giannottinak meghívását visszautasította, így szólt: „Ha olyan embert látok, akinek valami különös tehetsége vagy szellemi adománya van és aki valamit jobban képes csinálni vagy mondani, mint bárki a világon, teljesen hatalmába ejt és oly tökéletesen átengedem magam neki, hogy nem vagyok már a magam ura… Ti mindannyian oly tehetségesek vagytok, hogy ha elfogadnám meghívástokat, elveszteném szabadságomat és mindegyikötök elrabolna belőlem egy-egy darabot. Még a táncos és lantos is, ha kiválnak művészetükben, azt csinálnák velem, amit akarnak. A helyett, hogy pihenést, üdülést, vidámságot találnék társaságtokban, az inkább szétszaggatná és a szelekbe szórná lelkemet, úgyannyira, hogy azután napokig azt sem tudnám, micsoda világban élek.“216)

Ha már a gondolatok, szavak vagy hangok szépsége annyira meghóditotta, mennyivel inkább rabbá ejthette a testi szépség!

A csodálatraméltó formák e nagy alkotójának szemében, aki egyszersmind nagy hívő is, a szép test isteni volt, – a szép test maga Isten volt, aki a test leple alatt jelent meg. Csak remegve közelítette meg, mint Mózes az égő csipkebokrot. Imádásának tárgya számára valóban bálvány volt, ahogy mondotta. Lábaihoz borúlt és a nagy ember ez önkéntes megalázkodása, mely magára a nemes Cavalierire nézve is kínos volt, annál különösebb, mert a bálvány szép arca mögött gyakran köznapi és hitvány lélek rejlett. Igy volt ez Febo di Poggiónál. De Michelangelo ezt nem vette észre… Valóban nem vette-e észre? Nem akarta észrevenni; szívében fejezte be a kinagyolt szobrot.

Ezek közül az ideális szeretők, az élő álmok közül Gherardo Perini volt az első, 1522 körül.218) Michelangelo utóbb Febo di Poggiót 1533-ban és Cecchino de’ Braccit 1544-ben szerette meg.219) Cavalieri iránt való barátsága tehát nem volt kizárólagos és egyedüli, de tartós volt és az elragadtatás oly fokára emelkedett, amelyet bizonyos mértékig barátjának nemcsak szépsége, hanem erkölcsi nemessége is igazolt.

„Valamennyinél“ – mondja Vasari – „jobban szerette Tommaso de’ Cavalierit, fiatal és a művészetért lelkesedő római nemest. Kartont készített képmásával, természetes nagyságban, – az egyetlen képmást, amelyet valaha rajzolt. Irtózott ugyanis attól, hogy élő személyt másoljon, hacsak nem volt hasonlíthatatlan szépségű.“

Vasari még ezt jegyzi meg: „Midőn Rómában Tommaso Cavalieri urat megláttam, nemcsak hasonlíthatatlan szépségű volt, hanem oly kellemes modorú, oly választékos szellemű és nemes magaviseletű is, hogy megérdemelte a szeretetet, annál inkább, minél jobban megismerték.“220)

Michelangelo Rómában találkozott vele, 1532 őszén. Az első levél, amelylyel Cavalieri Michelangelo lángoló vallomásaira felelt, méltósággal teljes: „Megkaptam levelét, amely annál kedvesebb volt nekem, mert váratlan volt; azt mondom: váratlan, mert nem tartom magam méltónak arra, hogy olyan ember mint kegyelmed írjon nekem. Ami azt illeti, amit dícséretemre kegyelmednek mondtak és ami munkáimat illeti, amelyek miatt – mint állítja – nem csekély rokonérzés támadt kegyelmedben irántam, erre azt válaszolom, hogy nem oly természetűek, amelyek alkalmat adhattak volna, hogy az olyan lángelme, mint kegyelmed, amilyen nincs több – nem mondom, hogy hasonló, hanem második e földön – egy fiatal embernek írjon, aki épen hogy kezdő és még teljesen tudatlan. Mégsem hihetem, hogy hazudnék. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok benne, hogy irántam való vonzalmának csak az a szeretet az oka, amelyet az olyan embernek mint kegyelmed, aki a művészet megtestesülése, szükségképen éreznie kell azok iránt, akik a művészetnek szentelték magukat és szeretik azt. Én azok közé tartozom és ami a művészet szeretetét illeti, senki mögött sem maradok el. Igérem, hogy teljesen viszonzom vonzalmát: sohasem szerettem senkit sem úgy mint kegyelmedet, sohasem óhajtottam senkinek barátságát sem annyira, mint kegyelmedét… Kérem, rendelkezzék alkalmilag velem és örökre kegyeibe ajánlom magam.

Igaz híve, Thomao Cavaliere.“221)

Úgy látszik, hogy Cavalieri mindvégig megőrizte a tiszteletteljes és tartózkodó vonzalom e hangját. Hű maradt Michelangelóhoz ennek utolsó órájáig; akkor is mellette volt. Megőrizte bizalmát; azt tartották, hogy ő az egyedüli, akinek befolyása van Michelangelóra és ritka érdeme volt, hogy azt mindig barátja javának és nagyságának érdekében használta fel. Ő vette reá Michelangelót, hogy fejezze be a Szent Péter-templom kupolájának famintáját. Ő volt az, aki számunkra fenntartotta azokat a terveket, amelyeket Michelangelo a Capitolium kiépítésére készített és ő munkálkodott azok megvalósításán. Végre ő volt az, aki Michelangelo halála után az ő rendelkezései megtartására felügyelt.

De Michelangelo barátsága szinte szerelmi téboly volt. Őrjöngő leveleket intézett hozzá. Porba hajtott fejjel járult eléje.222) „Hatalmas géniusznak, … csodának,… századunk világosságának“ nevezi; könyörög neki, „hogy ne vesse meg azért, hogy nem hasonlíthatja magát őhozzá, akihez senki sem hasonló.“ Felajánlja neki egész jelenét, egész jövőjét és így folytatja: „Rendkívül sajnálom, hogy nem kaphatom vissza múltamat, amelylyel sokkal hosszabb időre szolgálhatnám, mint jövőmmel csupán, amely kevés lesz, mert már nagyon öreg vagyok…223) Nem hiszem, hogy bármely dolog megakadályozhassa barátságunkat, noha túlságos önbizalommal beszélek, hiszen mélyen alatta állok…224) Jól tudom, hogy csak akkor felejthetem el nevét, midőn az eledelt, amelyből élek, sőt hamarább elfelejthetem az eledelt, amelyből élek és amely csak a testet táplálja szerencsétlenűl, mint Uraságod nevét, amely a testet és lelket táplálja és ezt is, amazt is oly édességgel tölti el, hogy míg Uraságod emlékezetemben van, sem unalmat, sem halálfélelmet nem érzek…225) Lelkem annak kezében van, akinek adtam…226) Ha nem gondolnék reá, azt hiszem, rögtön holtan esném össze.“227)

Remek ajándékokat adott Cavalierinek: „csodálatos rajzokat, fekete és vörös krétával rajzolt nagyszerű fejeket, amelyeket arra a célra készített, hogy rajzolni tanítsa. Azután megrajzolta neki Ganymedest, amint Zeus sasja az égbe viszi és Tityost, a keselyűvel, amely szívével táplálkozik. Phaëton bukását a Po folyóba, a Nap szekerével és gyermekek bacchanáliáját, – mindmegannyi ritka szépségű és elképzelhetetlen tökéletességű művet.“228)

Szonetteket is küldött neki, olykor csodálatraméltókat, gyakran homályosakat. Közülök egyeseket csakhamar felolvastak az irodalmi körökben és egész Itáliában ismerték őket.229) A következő szonettről azt mondták, hogy „Itália legszebb lírai költeménye a XVI. században:“230)

Még híresebb egy másik szonett, a legszebb dalok egyike, amelyeket valaha a tökéletes barátság dicsőítésére írtak:

Ez az önfeledtség, egész lényének ez az izzó odaadása, a szeretett lénybe való beolvadás nem volt mindig ily derült. A szomorúság kerekedett fölül és a lélek, a szerelem hatalmában, nyögve vergődött.

mondja másutt Cavalierinek.234)

E túlszenvedélyes költeményekkel szemben Cavalieri, „a szeretett drága úr,235) hideg és nyugodt vonzalmat mutatott.236) E barátság túlhajtása titokban bántotta is. Michelangelo mentegetődzött:

A szépségnek ez a szenvedélyes szeretete valóban tisztességes volt,238) de ez az izzó és zavaros, mindennek ellenére szűzies szerelem239) sphynxe mégis csak nyugtalanító és zaklató volt.

Ezeket a beteges barátságokat, – kétségbeesett erőlködését, hogy életének ürességét megtagadja és megteremtse azt a szerelmet, amelyre szomjúhozott, szerencsére oly asszony derült vonzalma követte, aki meg tudta érteni ezt a magányos, az életben elmerült öreg gyermeket, képes volt lelkének visszaadni egy kis békét, bizalmat, józanságot, az élet és halál búskomor vállalásával együtt.

* * *

Michelangelónak Cavalieri iránt való barátsága 1533-ban és 1534-ben érte el tetőpontját.240) 1535-ben kezdte Vittoria Colonnát megismerni.

Vittoria 1492-ben született. Atyja Fabrizio Colonna, Paliano ura, Tagliacozzo hercege volt, anyja, Agnese da Montefeltro, a nagy Federigónak, Urbino hercegének leánya. Nemzetsége a legnemesebbek egyike volt Itáliában, azoknak egyike, amelyekben leginkább megtestesült a renaissance világló szelleme. Tizenhét éves korában férjhez ment marchese di Pescarához, Ferrante Francesco d’Avaloshoz, a nagy hadvezérhez, a páviai győzőhöz. – Szerette; férje nem szerette őt. Nem volt szép.241) Emlékérmei, amelyeket ismerünk, férfias, akaratos, kissé kemény arcot mutatnak be, magas homlokkal, hosszú, egyenes orral, rövid és mogorva felső ajkkal, kissé előreálló alsó ajkkal, összeszorított szájjal, határozott állal.242) Filonico Alicarnasseo, aki ismerte és életrajzát megírta, kifejezéseinek óvatossága mellett is elárulja, hogy csúnya volt: „Midőn marchese di Pescarához férjhez ment, igyekezett szellemi adományait kifejleszteni, mert – minthogy szépsége nem volt nagy – a tudományokban képezte ki magát, hogy biztosítsa magának azt a halhatatlan szépséget, amely nem múlik el úgy, mint a másik.“ – A szellemi élet volt szenvedélye. Egy szonettjében maga mondja, hogy „a durva érzékek, amelyek képtelenek arra, hogy megalkossák a harmóniát, amely a nemes lelkek tiszta szerelmét hozza létre, sohasem ébresztettek benne sem gyönyört, sem szenvedést… Tiszta láng emelte szívem oly magasra, hogy alacsony gondolatok sértik.“ – Épen nem volt olyan, hogy a ragyogó és érzéki Pescara szerelmét megnyerhette volna, de a szerelem oktalansága akarta, hogy szeresse férjét és szenvedett e miatt.

Valóban kegyetlenül szenvedett férje hűtlenségei miatt, aki saját házában, egész Nápoly tudtával és szeme láttára csalta meg. Mégis, midőn 1525-ben meghalt, Vittoria nem volt képes vígasztalódni. A vallásban és költészetben keresett menedéket. Zárdai életet élt Rómában, majd Nápolyban.243) Eleinte nem mondott le a világi gondolatokról és csak azért kereste a magányt, hogy szerelme emlékének élhessen, amelyet költeményeiben megénekelt. Itália minden nagy írójával érintkezett, Sadoletóval, Bembóval, Castiglionével, aki reábízta Cortegianó-jának kéziratát, Ariostóval, aki Orlandó-jában ünnepelte, Paolo Giovióval, Bernardo Tassóval, Lodovico Dolcéval. 1530 óta szonettjei egész Itáliában elterjedtek és korának női között páratlan dicsőséget szereztek neki. Ischia szigetére visszavonulva fáradhatatlanul énekelte meg átszellemült szerelmét, a szép sziget magányában, amelyet a tenger harmóniája vett körül.

1534-től kezdve azonban teljesen a vallás kerítette hatalmába. A katholikus reform szelleme, a vallásos szabad szellem, amely akkor az egyház megújítására törekedett, de kerülte az egyházszakadást, úrrá vált fölötte. Nem tudjuk, ismerte-e Nápolyban Juan de Valdest,244) a sienai Bernardino Ochino szónoklatai azonban megrendítették,245) barátnője lett Pietro Carnesecchinek,246) Gibertinek, Sadoletónak, a nemes Reginald Polenak és a legnagyobbnak ama reformátor főpapok közül, akik 1536-ban a Collegium de emendanda Ecclesia-t alkották, Gaspare Contarini biborosnak,247) aki a regensburgi birodalmi gyűlésen hiába iparkodott a protestánsokkal való egyesülést létrehozni és aki ezeket az erős szavakat merte leírni:248) „Krisztus törvénye a szabadság törvénye… Nem nevezhető kormányzásnak az, amelynek irányítója egy ember akarata, aki természeténél fogva hajlik a rosszra és számtalan szenvedély játéka. Nem! Minden fenhatóság az értelem fenhatósága. Tárgya, hogy mindazokat, akik alája vannak vetve, igaz utakon, igaz cél felé vezesse. A pápa tekintélye nem más, mint az értelem tekintélye. A pápának tudnia kell, hogy szabad emberek fölött érvényesíti tekintélyét. Ne parancsoljon, tiltson vagy oldjon fel kénye-kedve szerint, hanem csakis az értelem, az isteni parancsolatok és a szeretet szabályai szerint: – oly szabály, amely mindent Istenhez és a közjóhoz vezet.“

Vittoria a legrajongóbbak közé tartozott az idealisták e kis csoportjában, amelyben Itália legtisztább lelkiismeretei egyesültek. Levelezett Ferrarai Renatával és Navarrai Margittal; Pier Paolo Vergerio, aki utóbb protestánssá lett, az igazság egyik „fényességének“ nevezte. Midőn azonban megkezdődött az ellenreformáció mozgalma, melyet a könyörtelen Caraffa249) igazgatott, halálos kételybe esett. Ő is, mint Michelangelo, szenvedélyes, de gyenge lélek volt: hitre volt szüksége, képtelen volt az egyház tekintélyének ellenállni. „Bőjtökkel, szőrruhával kinozta testét, úgy hogy már csupa csont és bőr volt.250)“ Barátja Pole biboros251) visszaadta nyugalmát, arra kötelezvén őt, hogy vesse alá magát, alázza meg szellemének büszkeségét és feledje el magát Istenben. Az áldozat mámorával teljesitette… Ha csak magát áldozta volna fel, de magával együtt feláldozta barátait is, megtagadta Ochinót, akinek iratait a római inkviziciónak szolgáltatta ki. Mint Michelangelót, ezt a nagy lelket is a félelem törte meg. Lelkifurdalásait kétségbeesett miszticizmusba temette: „Látta a tudatlanság örvényét, amelyben voltam és a tévedések útvesztőjét, amelyben jártam. Testem örökösen mozgásban volt, hogy nyugalmat találjon, lelkem folytonos izgalomban, hogy békét találjon. Isten akaratából megmondatott nekem: Fiat lux! és megmutatták nekem, hogy én semmi sem vagyok és hogy minden Krisztusban van.“252)

Mint szabadítót hítta a halált. – 1547 február 25.-én halt meg.

* * *

Vittoria Colonna életének abban a korszakában ismerkedett meg Michelangelóval, midőn a legerősebben át volt hatva Valdes és Ochino szabad miszticizmusától. Ennek a szomorú és elgyötört asszonynak, akinek mindig szüksége volt biztos vezetőre, hogy reátámaszkodhassék, nem kevésbbé volt szüksége valakire, aki még gyengébb és szerencsétlenebb volt, mint ő, hogy reá áraszsza mindazt az anyai szeretet, amely lelkét eltöltötte. Belső harcát elrejteni igyekezett Michelangelo előtt. Látszólag derűlten, tartózkodón, kissé hidegen nyújtotta neki azt a békét, amelyet ő maga másoktól várt. Barátságuk, mely 1535 körül kezdődött, 1538 őszétől kezdve vált meghittebbé és teljesen Istenben gyökerezett. Vittoria negyvenhat éves volt, Michelangelo hatvanhárom. Vittoria Rómában a San Silvestro in Capite-kolostorban lakott, a Monte Pincio alatt, Michelangelo a Monte Cavallo közelében. Vasárnaponkint a Monte Cavallón levő San Silvestro-templomban jöttek össze. Fra Ambrogio Caterino Politi Szent Pál leveleit olvasta fel nekik, amelyeket azután megbeszéltek. E beszélgetések emlékét Francisco d’ Ollanda portugal festő őrizte meg számunkra. A Négy beszélgetés a festészetről e komoly és gyengéd barátság eleven képe.253)

Az első alkalommal, midőn Francisco d’ Ollanda a San Silvestro-templomba ellátogatott, a marchesa di Pescarát találta ott, amint néhány barátjával a vallásos felolvasást hallgatta. Michelangelo nem volt ott. Midőn a Levél olvasása véget ért, a szeretetreméltó hölgy mosolyogva szólt az idegenhez:

– „Francisco d’ Ollanda bizonyára szívesebben hallgatná meg Michelangelo beszédét a festészetről, mint Frate Ambrogio szentbeszédét.“

Erre Francisco, együgyű sértődöttséggel így válaszolt:

– „Hogyan, asszonyom, talán azt hiszi kegyelmességed, hogy én semmi iránt sem érdeklődöm és egyébhez sem értek a festészeten kívül?“

– „Ne haragudjék, Francisco úr“ – szólt közbe Lattanzio Tolomei – „a marchesa tudja, hogy az a férfi, aki a festészethez ért, ért mindenhez. Ennyire becsüljük mi a festészetet Itáliában. Talán csak azért mondta azt, hogy még más élvezetet adjon ahhoz, amelyben már része volt, vagyis Michelangelót.“

Francisco mentegetőzik, a marchesa pedig így szólt egyik szolgájához:

– „Eredj Michelangelo házába és mondd meg neki, hogy én és Lattanzio úr itt vagyunk a templomban, istentisztelet után, a hűvös és kellemes kápolnában. Ha idejéből hajlandó volna feláldozni valamit, mi csak nyernénk vele. De ne mondd meg neki, hogy Francisco d’Ollanda, a spanyol is itt van“ – toldotta hozzá, ismerve Michelangelo emberkerülő természetét.

Míg a szolga visszaérkezésére vártak, arról beszélgettek, hogy milyen módon fogják Michelangelót reávenni arra, hogy a festészetről beszéljen, anélkül, hogy az szándékukat észrevenné, mert különben azonnal félbeszakítaná a beszélgetést.

„Miután rövid ideig szó nélkül voltunk, ajtókopogtatást hallottunk és mindnyájan féltünk már, hogy Michelangelo nem jön, oly hamar jött meg a válasz. De jó szerencsém azt akarta, hogy Michelangelo, aki a Monte Cavallo alján lakott és épen San Silvestro irányában sétált a thermák felé, az Esquilinus útján, Urbinójával filozofálva, küldöncünkkel találkozott és így nem menekülhetett. Ő volt az tehát, aki az ajtón kopogtatott. Fogadtatására felemelkedett a marchesa és jó darabig állva maradt, mielőtt maga és Lattanzio úr közé leültette volna őt.“

Francisco d’Ollanda Michelangelo közelébe ült le, de ez nem vetett ügyet reá. Ez bántotta Franciscót, aki végül sértődötten megszólalt:

– „A legjobb szer, hogy valakit észre ne vegyünk, az, ha közvetlenül szemünk előtt van.“

Michelangelo meglepődve nézett reá és azonnal igen udvariasan mentegetődzött:

– „Bocsásson meg, Francisco úr, hogy nem láttam meg kegyelmedet, mert a marchesára figyeltem.“

„A marchesa pedig rövid hallgatás után leírhatatlan ügyességgel kezdett mindenféle dologról helyesen és szellemesen beszélni, előkelő kifejezésekkel, de nem érintette a festészetet. Olyanhoz hasonlíthatnám, aki egy, csak furfanggal és fáradsággal meghódítható várost ostromol, a festő pedig óvatosságával és éberségével hasonlóképen úgy tűnt fel előttünk, mint az ostromlott, aki itt előörsöket állít fel, ott hidakat veret, aknákat készít és valamennyi falat és tornyot megszállja, végre azonban a marchesa győzedelmeskedett, nem lévén senki, aki neki ellenállhatott volna.“

A marchesa így szólt:

– „Ismeretes, hogy aki Michelangelót az ő saját fegyverével, az eszélyességgel támadja meg, végre is csak vesztes marad. Szükséges, Lattanzio úr, ha el akarjuk hallgattatni vagy szóval legyőzni, hogy vagy a brévékről, vagy a festészetről intézzünk hozzá kérdéseket.“

Ez az elmés fordulat a művészetre vezette a beszélgetést. Vittoria egy apácakolostorról tesz említést Michelangelo előtt, amelyet építtetni szándékszik és Michelangelo azonnal felajánlja, hogy megnézi a hely színét, az épület fő vonásainak megállapítása céljából.

– „Nem mertem volna ily nagy dologra kérni kegyelmedet“ – válaszolt a marchesa – „bár tudom, hogy mindenben követi az Úr tanítását: Deposuit potentes, exaltavit humiles… Épen azért Rómában mindazok, akik ismerik kegyelmedet, még többre becsülik személyét, mint műveit, akik pedig nem ismerik, kegyelmednek csak legkisebb részét méltányolják, vagyis kezének műveit. És bizonyára nem kevésbbé kell dícsérnem azért, hogy vissza tud vonulni, tartózkodván haszontalan társalgásainktól és azért, hogy nem festi le mindazokat a fejedelmeket, akik felkérik reá, hanem egy művét festi egész életén át.“

Michelangelo szerényen elhárítja ezeket a bókokat és ellenszenvét fejezi ki a fecsegők és naplopók iránt – még ha nagyurak és pápák is, – akik megengedhetőnek vélik, hogy társaságukat a művészekre reákényszerítsék, holott életük amúgy is rövid arra, hogy feladatukat teljesítsék.

Ezután a társalgás a művészet legmagasabb kérdéseire tér át. A marchesa vallásos komolysággal nézi a művészetet. Előtte, mint Michelangelo előtt is, a művészi alkotás a hit folyománya.

– „A jó festmény“ – mondá Michelangelo – „nem egyéb, mint Isten tökéletességének visszfénye és az ő festésének hasonlatossága, olyan zene és dallam, amelyet csak a nagy szellemek értenek meg… Az sem elég, ha a festő csak nagy és ügyes mester, hanem életének tisztának és szentnek kell lennie, amennyire lehetséges, hogy a Szentlélek igazgassa gondolatait…“254)

E valóban fenkölt, derült méltóságú beszélgetésekkel telik el a nap, a San Silvestro-templomban, ha ugyan a barátok nem választják inkább a kertet, amelyet Francisco d’Ollanda ír le, „a kút közelében, babérbokrok árnyékában, kőpadon ülve, amely mögött borostyánnal befuttatott fal emelkedik“, – ahonnan lenéztek Rómára, mely alattuk terült el.255)

Sajnos, e szép beszélgetések nem tartottak soká. A vallásos válság, amelyen a marchesa di Pescara keresztülment, hirtelen megszakította azokat. 1541-ben elhagyta Rómát és Orvietóban, majd Viterbóban kolostorba vonúlt vissza.

„De több ízben eltávozott Viterbóból és Rómába jött, semmi egyéb okból, csak azért, hogy Michelangelót lássa… Ez pedig szerelmes volt az ő isteni szellemébe és Vittoria is viszont szerette őt. Michelangelo sok levelet kapott tőle, amelyek telve voltak tisztességes és édes szerelemmel. Csak ily lélekből fakadhattak.256)… E hölgy kivánságára a keresztről levett Krisztus meztelen alakját alkotta meg. Az erőtlen holttest szent anyjának lábaihoz esnék, ha két angyal karjainál fogva nem támogatná. Mária a kereszt tövében ül, könnyes és fájdalmas arccal és mindkét karját égnek emeli, e szavakkal, amelyek a kereszt fájára vannak írva: Non vi si pensa quanto sangue costa…257) Vittoria kedvéért elkészítette még a kereszten függő Krisztus rajzát is. Krisztus nem halott, ahogy rendesen ábrázolják, hanem isteni mozdulattal az Atya felé emeli arcát, mintha az Eli, Eli! szavakat ejtené ki. Teste nem ereszkedik meg hulla gyanánt, hanem élve érzi a kínokat, amelyekben vonaglik.“

Talán Vittoria adott ihletet a Feltámadást ábrázoló két nagyszerű rajzhoz is, amelyek a Louvreban és a British Museumban vannak. A Louvreban levő rajz heraklesi testű Krisztusa ledobta magáról a sír nehéz fedőkövét. Egyik lába még a sírban van. Emelt fővel, fölfelé kitárt karokkal emelkedik az ég felé, hatalmas lendülettel, amely a Louvreban levő Rabszolgák egyikére emlékeztet. Visszatérni Istenhez! Elhagyni ezt a világot, ezeket az embereket, akikre nem is néz reá és akik bárgyún, elszörnyűlködve kúsznak lábainál! Elszakadni e világ undorától, végre, végre!… A British Museumban levő rajz derültebb. Krisztus kikelt sírjából és erőteljes teste a levegőben lebeg, amely hízelegve veszi körül; karjai keresztbe vannak téve, feje hátraszegve, szemeit elragadtatásában lezárta, – mint a napsugár úgy emelkedik fényben fölfelé.

Vittoria így újból feltárta Michelangelo művészete előtt a hit világát. Még többet is tett: lendületet adott költői géniuszának, amelyet már a Cavalieri iránt táplált szerelme ébresztett fel.258) Nemcsak a vallásos kinyilatkoztatásokról világosította fel, amelyeket homályosan sejtett, hanem – mint Thode kimutatta – példát adott arra, miképen énekelje meg azokat költeményeiben. Barátságuk első idejében jelentek meg az elsők Vittoria Sonetti spiritualijai közül.259) Egymásután, ahogy írta őket, elküldte azokat barátjának.260)

Michelangelo vígasztaló édességet, új életet merített belőlük. Egy szép szonett, amelyet válaszúl intézett Vittoriához, gyengéd hálájáról tesz tanúságot:

Az 1544. év nyarán Vittoria ismét Rómába ment lakni, a Szent Anna-kolostorba, hol haláláig maradt. Michelangelo meg szokta látogatni. Vittoria szeretettel gondolt reá, igyekezett életét kellemesebbé és kényelmesebbé tenni és titokban apró ajándékokat juttatott neki. De a csökönyös aggastyán, aki „senkitől sem akart ajándékot elfogadni,“262) még azoktól sem, akiket legjobban szeretett, neki sem okozta ezt az örömet.

Vittoria meghalt. Michelangelo látta meghalni és gyengéd szóval juttatta kifejezésre azt a szűzies tartózkodást, amelyet nagy szerelmük megőrzött volt:

„Leginkább azon bánkódott, hogy midőn halála előtt meglátogatta, nem csókolta meg homlokát vagy arcát is, mint ahogy kezét megcsókolta.“263)

„Halála miatt“ – mondá Condivi – „gyakran egészen odavolt, mintha eszét vesztette volna.“

„Igen jó szívvel volt irántam – mondá utóbb szomorúan – és én nem kevésbbé ő iránta. (Mi voleva grandissimo bene, e io non meno a lei.) A halál igaz barátot ragadott el tőlem.“

Vittoria halálára két szonettet írt Michelangelo. Az egyiket, amely telítve van plátói szellemmel, zord játsziság, fantasztikus idealizmus tölti el: olyan, mint az éj, amelyen villámok cikáznak át. Michelangelo Vittoriát az isteni szobrász kalapácsához hasonlítja, aki az anyagból életre kelti a magasztos gondolatokat:

Gyöngédebb a másik szonett, amely a szerelem győzelmét a halál fölött hirdeti:

* * *

E komoly és derült barátság idején266) készültek Michelangelo utolsó nagy festészeti és szobrászati művei: az Utolsó itélet, a Cappella Paolina freskói és végül II. Julius pápa siremléke.

Midőn Michelangelo 1534-ben elhagyta Firenzét és Rómában telepedett le, azt hitte, hogy VII. Kelemen halála által minden más munkától megszabadulva nyugodtan fejezheti majd be II. Julius síremlékét és hogy halála előtt legördül lelkiismeretéről az a teher, amely egész életén át reá nehezedett. De alig érkezett Rómába, eltűrte, hogy új láncokat rakjanak reá.

„Alig hogy trónra lépett, III. Pál pápa magához hívatta, nyájasságokkal és ajánlatokkal halmozta el s felkérte, hogy szolgálja őt… Michelangelo vonakodott és azt mondta, hogy nem teheti, mert az urbinói hercegnek szerződéssel le van kötve, míg csak be nem fejezi Julius síremlékét. A pápa megharagudott efölött és így szólt: Harminc év óta ez a vágyam és most, hogy pápa vagyok, ne elégítsem ki? Össze fogom tépni a szerződést és kívánom, hogy mindenkép engem szolgálj.“267)

Michelangelo közel volt ahhoz, hogy elmeneküljön.

„Arra gondolt, hogy génuai területre menekül, az aleriai püspök apátságába, aki Julius pápa kegyeltje volt és Michelangelo jó barátja. Ott akarta befejezni művét, mert onnan könnyen megközelíthette Carrarát… Arra is gondolt, hogy elmegy Urbinóba, hol – mint nyugodalmas helyen – már korábban letelepedni szándékozott abban a reményben, hogy Julius pápa emlékére való tekintettel szivesen fogják ott látni: azért már néhány hónappal azelőtt elküldte oda egy emberét, hogy házat vásároljon számára.“268)

Midőn azonban határoznia kellett volna, akarata – mint mindig – cserben hagyta. Félt cselekedeteinek következményeitől és azzal az örökös reménynyel áltatta magát, noha örökösen csalódott benne, hogy valami megalkuvással majd csak megoldódik a helyzet. Ujból lekötötték tehát és bilincseitől többé nem szabadult.

1535 szeptember 1.-én Pál pápa brévével az apostoli palota vezérépítészévé, szobrászává és festőjévé nevezte ki. Az előző év április hónapja óta Michelangelo elvállalta az Utolsó itélet festését.269) 1536 április hónapjától 1546 novemberéig, vagyis Vittoria római tartózkodása idején, teljesen ez a feladat foglalta le. Ez óriási munka közben – kétségkívűl 1539-ben – az aggastyán leesett az állványról és súlyosan megsértette lábát. „Fájdalmában és dühében nem engedte, hogy bárki is gyógyítsa.“270) Ki nem állhatta az orvosokat és leveleiben komikus nyugtalanságot nyilvánított, ha arról értesűlt, hogy családjának valamelyik tagja könnyelműen gondjaikra bízta magát. „Történetesen azonban egyik barátja, Baccio Rontini, igen szellemes firenzei orvos, akire művészete nagy hatást gyakorolt, megsajnálta őt és bekopogtatott hozzá. Miután senki sem válaszolt, sem ő, sem szomszédai, titkos úton fölmászott és végre, szobáról szobára menve eljutott Michelangelóhoz. Ez kétségbe volt esve. Baccio mester azonban nem akarta elhagyni és mellőle távozni, míg csak meg nem gyógyult.“271)

Mint egykor II. Julius, most III. Pál pápa is elment megnézni, hogyan fest Michelangelo és véleményt mondott a munkáról. Szertartásmestere, Biagio da Cesena kísérte, akitől egy alkalommal megkérdezte a pápa, mint vélekedik a műről. Biagio, aki – Vasari szerint – igen akadékoskodó ember volt, kijelentette, hogy rendkívül illetlen dolog, hogy Michelangelo ilyen szent helyre oly sok megbotránkoztató meztelenséget festett. Az ilyen festmény – jegyezte meg – jó lehet arra, hogy fürdőszobát vagy korcsmát diszítsenek vele. Miután Biagio távozott, a méltatlankodó Michelangelo emlékezetből megfestette képmását, még pedig a pokolban, Minos alakjában, amint ördögök kegyétől körülvéve nagy kígyó csavarodik lábaira. Biagio panaszt emelt a pápánál, aki kigúnyolta: „Ha Michelangelo csak a Purgatoriumba helyezett volna, még segíthettem volna rajtad, de mivel a pokolba száműzött, nincs hatalmam, hogy kiszabadítsalak, mert onnan nulla est redemptio.“272)

Biagio nem volt az egyetlen, aki Michelangelo festményein megbotránkozott. Itália szemérmeskedett és már nem volt távol az idő, midőn Paolo Veronese az inkvizició elé kerül a Lakoma Simon házában című képének illetlensége miatt.273) Akadtak olyanok, akik botránynyá igyekeztek felfújni az Utolsó ítélet esetét. Pietro Aretino kiabált a legerősebben. A pornografia e mestere arra vállalkozott, hogy illendőségből megleckéztesse a tiszta életű Michelangelót.274) Tartuffe szemérmetlenségére emlékeztető levelet írt neki.275) Azzal vádolta, hogy olyan dolgokat festett, „amelyek még egy rossz házat is elpirítanának“ és az akkor keletkezőfélben levő inkviziciónak istentelenségért panaszolta be, mert, mint mondá, „kisebb bűn az, ha valaki nem hisz, mint ha ily módon másnak hitét támadja meg.“ Felszólította a pápát, hogy semmisítse meg a festményt. Protestáns érzésre irányuló vádaskodások mellett aljas gyanúsításokkal illette Michelangelo erkölcseit,276) betetőzésül pedig még azzal is megvádolta, hogy meglopta II. Julius pápát. E gyalázatos zsaroló levélre,277) mely sárba rántotta mindazt, ami Michelangelo lelkének legmélyén gyökerezett – jámborságát, barátságát, becsületérzését, – e levélre, melyet Michelangelo nem olvashatott anélkül, hogy megvetésében ne nevessen és szégyenében ne sírjon, mitsem válaszolt. Kétségkívül reá is vonatkoztatta azt, amit némely ellenségéről lesujtó kicsinyléssel mondott: „hogy nem érdemes ellenük hadakozni, mert legyőzésüknek semmi jelentősége sincs.“ – Midőn azután Aretinónak és Biagiónak az Utolsó ítélet-ről táplált felfogása tért hódított, semmit sem tett, hogy megcáfolja, hogy útját állja. Nem szólt semmit, midőn művét „lutheránus piszoknak“ minősítették.278) Nem szólt semmit, midőn III. Pál le akarta veretni a freskót.279) Nem szólt semmit, midőn a pápa parancsára Daniele da Volterra nadrágba bújtatta hőseit.280) – Midőn véleményét kérdezték, harag nélkül, szánalommal vegyes iróniával így szólt: „Mondják meg a pápának, hogy ez nem nagy dolog, amelyet ugyan könnyű elintézni. Ő szentsége iparkodjék csak a világot rendbe hozni: egy festmény ráncbaszedése nem kerül nagy fáradságba.“ – Tudta, mily izzó hittel festette meg művét, Vittoria Colonnával folytatott vallásos beszélgetései idején és e szeplőtlen lélek ihlete alatt. Pirult volna heroikus gondolatainak szűzies meztelenségét megvédelmezni a képmutatók és aljas szívek piszkos gyanúsításai és kétértelműségei ellenében.

Midőn a Sixtus-kápolna freskója elkészült,281) Michelangelo azt hitte, hogy végre van joga II. Julius síremlékét befejezni. De a telhetetlen pápa azt követelte, hogy a hetvenéves aggastyán fesse meg a Cappella Paolina freskóit.282) Kevés híja, hogy nem tette reá kezét a II. Julius síremlékére szánt egynémely szoborra, hogy saját kápolnájának diszítésére vegye igénybe azokat. Michelangelo még szerencsésnek tarthatta magát, mert megengedték neki, hogy II. Julius örököseivel az ötödik és utolsó szerződést megköthesse. E szerződés értelmében átadta befejezett szobrait283) és vállalta két szobrász fizetését, akiknek az emléket be kellett fejezniök. Ezáltal örökre fel volt mentve minden kötelezettség alól.

De bajai még nem értek véget. II. Julius örökösei továbbra is zaklatták a pénzért, amelyet állításuk szerint valamikor neki előlegeztek. A pápa azt izente neki, hogy ne törődjék vele és szentelje magát teljesen a Cappella Paolinának. Michelangelo így válaszolt: „Az ember agyával fest, nem kezével és aki nem ura agyának, az szégyenben marad. Ezért míg csak ügyem rendbe nem jön, nem csinálhatok jó dolgot… Úgy állok itt, hogy egész ifjúságomat elvesztettem, hozzáláncolva ehhez a síremlékhez és folyton igazolnom kellett magam Leo és Kelemen pápák előtt. Túlságos jóhiszeműségem, melyet nem akartak elismerni, tett tönkre! Ilyen az én sorsom! Sok embert ismerek, akiknek két- és háromezer tallér jövedelmük van, pedig csak hevernek, én pedig a legnagyobb fáradsággal is koldusbotra juttatom magam… És még úgy bánnak velem, mint valami gazemberrel!… Az emberek előtt – nem mondom, hogy Isten előtt is – jóravaló embernek tartom magam, mert sohasem csaltam meg senkit, de hogyha alávalók ellen kell védekeznem, még megbolondulok… Nem vagyok uzsorás gazember, hanem firenzei nemes polgár, jóravaló ember fia…“284)

Hogy kielégítse ellenfeleit, saját kezével fejezte be a Tevékeny élet és Szemlélődő élet szobrait, noha a szerződés erre nem kötelezte.

Végre, 1545 januárjában, II. Julius pápa síremlékét felavatták a San Pietro in Vincoli-templomban. Mi maradt meg az eredeti szép tervből? – Csak a Mózes, amely immár az emlék középpontjává vált, holott egykor annak csak részlete volt. A nagy tervnek valóságos torzképe!

Legalább véget ért. Michelangelo megszabadult egész élete lidércnyomásától.

II. HIT

Vittoria Colonna halála után Michelangelónak az lett volna vágya, hogy visszatérhessen Firenzébe és „atyja sírja mellett pihentesse meg fáradt csontjait.“286) Miután azonban egész életén át a pápák szolgálatában állott, utolsó éveit Istennek akarta szentelni. Talán barátnője ösztönözte volt erre és az ő utolsó akaratát teljesítette ezzel. Egy hónappal Vittoria halála előtt, 1547 január 1.-én kelt brevéjével III. Pál pápa a Szent Péter-templom vezérépítészévé nevezte ki Michelangelót és az építkezésre korlátlan hatalmat adott neki. Michelangelo nem könnyen fogadta el és nem is a pápa rábeszélése indította arra, hogy hetvenéves vállaira vegye a legsúlyosabb terhet, amelyet valaha hordott. Kötelességet látott benne, isteni küldetést:

„Sokan azt hiszik – magam is azt hiszem, – hogy Isten állitott erre a helyre… Mert már öreg vagyok és nincs más, akire hagyhatnám, nem akartam otthagyni, hiszen Isten iránt való szeretetből szolgálok és benne van minden reményem.“287)

E szent feladatért semmi fizetést sem fogadott el.

Sok ellenséget talált magával szemben: „Sangallo pártját,“288) mint Vasari mondja és mindazokat az intézőket, szállítókat, vállalkozókat, akiknek csalásait leleplezte, holott Sangallo szemet húnyt fölöttük. „Michelangelo megszabadította a Szent Péter-templomot a tolvajoktól és rablóktól“ – mondja Vasari.

Valóságos szövetség alakult ellene. Élén az orcátlan Nanni di Baccio Bigi építész állott, akit Vasari azzal vádol, hogy meg akarta lopni Michelangelót és aki arra törekedett, hogy kitúrja őt. Elhiresztelték, hogy Michelangelo mitsem ért az építészethez, csak fecsérli a pénzt és nem tesz egyebet, csak lerombolja előde művét. Maga az építőbizottság is építésze ellen foglal állást és 1551-ben ünnepélyes vizsgálatot eszközölt ki, amelyen a pápa elnökölt. Ekkor a felügyelők és munkások Michelangelo ellen vallottak, Salviati és Cervini289) biborosok támogatásával. Michelangelo alig tartotta érdemesnek, hogy igazolja magát: minden vitát elutasított. – „Nem vagyok köteles“ – mondá Cervini biborosnak – „hogy eminenciáddal, vagy bárki mással közöljem, mit kell tennem, vagy mit akarok tenni. Csak az a teendőjük, hogy a kiadásokat ellenőrizzék. A többi az én dolgom.“290) – Hajlíthatatlan büszkesége sohasem engedte meg, hogy terveit másoknak bemutassa. Munkásainak, midőn panaszkodtak, így válaszolt: „A ti dolgotok, hogy falazzatok, faragjatok, ácsoljatok, folytassátok mesterségteket és teljesítsétek parancsaimat. Hogy mi az én gondolatom, azt sohasem fogjátok megtudni, mert méltóságom ellen való lenne.“291)

A pápák kegye nélkül egy pillanatig sem tarthatta volna magát az eljárása által szított sok gyülölet ellen.292) Csakugyan, midőn III. Julius meghalt293) és Cervini biboros lett pápa, Michelangelo már-már elhagyta Rómát. De II. Marcellus csak igen rövid ideig ült a pápai trónon és IV. Pál követte őt. Michelangelo, aki ismét bízhatott a pápa pártfogásában, folytatta a küzdelmet. Gyalázatnak tartotta, lelki üdvösségét féltette volna, ha elhagyja a munkát.

„Erőszakkal állítottak a Szent Péter-templom építésének élére és immár körülbelül nyolc éve szolgálok nemcsak ingyen, hanem még nagy káromra és hátrányomra is… Most, midőn arra került a sor, hogy a kupolát mielőbb beboltozzam, távozásom az építkezés romlása lenne, nekem nagy szégyenem az egész kereszténység előtt és lelkemnek nagy bűne.“294)

Ellenségei nem szereltek le és a küzdelem egy időre tragikus fordulatot vett. 1563-ban Michelangelo leghívebb segédjét, Pier Luigi Gaetát, lopás hamis vádja alatt bebörtönözték és az építésvezetőt, Cesare da Casteldurantét, tőrrel leszúrták. Michelangelo erre azzal válaszolt, hogy Cesare helyébe Gaetát nevezte ki. Az építőbizottság elkergette Gaetát és Michelangelo ellenségét, Nanni di Baccio Bigiót nevezte ki. Michelangelo, magán kívül, nem mutatkozott többé az épületnél. Elhíresztelték, hogy lemondott a vezetésről és a bizottság helyettesének Nannit tette meg, aki azonnal a mester szerepét kezdte játszani. Arra számított, hogy utoljára is majd kifárasztja a nyolcvannyolc éves, beteg és halódó öreg embert. Nem ismerte ellenfelét. Michelangelo azonnal felkereste a pápát és azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja Rómát, ha nem szolgáltatnak neki igazságot. Új vizsgálatot követelt, rábizonyította Nannira, hogy nem képes megfelelni és hogy hazudik, végül is elüzette.295) Ez 1563 szeptemberében történt, négy hónappal halála előtt. Igy, utolsó órájáig küzdenie kellett a féltékenység és gyűlölet ellen.

Ne szánakozzunk rajta. Tudott védekezni és még halálraváltan is képes volt egymaga „széttépni tízezer ilyen fajzatot,“ – ahogy egykor öccsének, Giovan Simonenak mondta volt.

* * *

A Szent Péter-templom nagy művén kívül Michelangelo élete végén egyéb építészeti feladatokkal is foglalkozott: a Capitoliummal,296) a Santa Maria degli Angeli-templommal,297) a firenzei Laurenziana lépcsőjével,298) a Porta Piával és főképen a San Giovanni dei Fiorentini-templommal, amely az utolsó volt nagy tervei közül és, mint a többi, ez is abban maradt.

A firenzeiek kérték volt fel, hogy építse fel nemzetük templomát Rómában; erre nézve maga Cosimo herceg hizelgő levelet írt neki és Michelangelo, akit Firenze iránt táplált szeretete éltetett, fiatalos lelkesedéssel vállalkozott a munkára.299) Azt mondta földieinek, „hogy ha végrehajtják tervét, sem a rómaiaknak, sem a görögöknek nem volt soha hasonló templomuk; ilyen szavakat – mondja Vasari – sem azelőtt, sem azután nem ejtett ki soha, mert rendkívül szerény vala.“ A firenzeiek elfogadták a tervet és semmit sem változtattak rajta. Tiberio Calcagni, Michelangelo barátja, az ő vezetése alatt készítette el a templom famintáját: – „oly ritka művészetű alkotás volt, hogy szépségre, gazdagságra és változatosságra nézve nem volt párja. Megkezdték az építést és 5000 tallért elköltöttek. Azután elfogyott a pénz, abbamaradt a dolog és Michelangelo igen nagyon bánkódott miatta.“300) Sohasem építették fel a templomot és még mintája is eltűnt.

Ez volt Michelangelo utolsó művészi csalódása. Miképen remélhette volna, midőn halála közeledett; hogy a Szent Péter-templom, amelyet alig kezdtek még meg, valaha elkészül, hogy műveinek bármelyike is túl fogja élni őt? Ha szabadságában lett volna, talán szétzúzta volna őket. Utolsó szobrászati művének, a firenzei székesegyházban levő Levétel a keresztről csoportnak története tanúságot tesz róla, mennyire elszakadt már a művészettől. Ha mégis foglalkozott még szobrászattal, ezt nem a művészetben, hanem Krisztusban való hitétől indíttatva tette „és mert szelleme és ereje nem állhatta meg, hogy ne alkosson.“301) De midőn elkészítette művét, szétzúzta.302) „Teljesen elpusztította volna, ha szolgája, Antonio nem könyörög érte, hogy adja neki.“303)

Ilyen közömbös volt már Michelangelo, a halál küszöbén, művei iránt.

* * *

Vittoria halála óta semmi nagy vonzalom sem derítette már fel életét. A szerelem eltűnt belőle:

Elvesztette testvéreit és legjobb barátait. Luigi del Riccio 1546-ban halt meg, Sebastiano del Piombo 1547-ben; öccse, Giovan Simone 1548-ban, legifjabb öccse, Gismondo, akivel soha sem volt bizalmasabb viszonyban, 1555-ben. Családias, bár zsörtölődő érzelmeit árván maradt unokaöccseire, legidősb öccsének, Buonarrotónak gyermekeire vitte át. Ketten voltak: egy leány, Cecca (Francesca) és egy fiú, Lionardo. Ceccát kolostorban helyezte el Michelangelo, gondoskodott kelengyéjéről, fizette tartásdíját, meglátogatta és midőn férjhezment,305) egyik birtokát adta neki hozományúl.306) Magára vállalta Lionardo nevelését, aki atyja halálakor kilenc éves volt. Vele folytatott hosszú levelezése, mely gyakran emlékeztet Beethovennek és unokaöccsének levelezésére, tanúságot tesz arról a komolyságról, amelylyel atyai hivatását betöltötte.307) De a gyakori mérgelődések nem maradhattak el. Lionardo nem egyszer próbára tette nagybátyja türelmét, amely különben sem volt nagy. A gyerek rossz írása elég volt arra, hogy kihozza sodrából Michelangelót. Az ő iránta való figyelem hiányát látta benne:

„Valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a forróság, mielőtt el tudom olvasni: nem tudom, hol tanultál irni! Csekély szeretet jele!… Azt hiszem, hogy ha a világ legnagyobb szamarának kellene írnod, akkor is gondosabban írnál… Utolsó leveledet tűzbe dobtam, mert nem voltam képes elolvasni és így nem is válaszolhatok neked. Már több ízben megírtam, hogy valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a forróság, mielőtt el tudom olvasni. Azért azt mondom neked, hogy ezentúl ne írj nekem és ha valamit közölni akarsz velem, keress valakit, aki irni tud, mert az én fejem nem arra való, hogy leveleiddel kínlódjam.“308)

Természettől fogva bizalmatlan volt és még gyanakvóbbá vált testvérei viselkedése következtében, nem áltatta tehát magát unokaöccse alázatos és mézes-mázos érzelmeinek őszinteségével, mert úgy vélte, hogy annak vonzódása főleg pénzes ládájára irányúl, amelyről a gyerek tudta, hogy örökölni fogja azt. Michelangelo tartózkodás nélkül meg is mondta ezt neki. Egy ízben, midőn halálos beteg volt, megtudja, hogy Lionardo Rómába sietett és itt tapintatlan lépéseket tett. Dühében ezt írja neki: „Lionardo! Rosszúl voltam, te meg Giovan Francesco úrnál úgy tettél, mintha már meghaltam volna és érdeklődtél, maradt-e hagyatékom. Hát nem juttatok neked Firenzében eleget? Nem tagadhatod meg, hogy atyádhoz hasonlítasz, aki Firenzében kikergetett házamból. Tudd meg, hogy olyan módon végrendelkeztem, hogy arra, amim itt van Rómában, nem is gondolhatsz. Azért menj Isten hírével, ne kerülj elém és ne is írj nekem többé.“309)

Ezek a kifakadások azonban nem nagyon hatották meg Lionardót, annál kevésbbé, mert rendesen szeretetteljes levelek és ajándékok követték őket.310) Egy évvel utóbb ismét Rómába sietett, ahová 3000 tallérnyi ajándék ígérete édesgette. Michelangelo, akit sértett az érdekből fakadó sietség, ezt írta neki: „Ami azt illeti, hogy oly lázas sietséggel jöttél Rómába, nem tudom, vajjon oly gyorsan eljöttél volna-e, ha nyomorban lettem volna és nem lett volna kenyerem… Azt mondod, hogy irántam való szeretetből volt kötelességed eljönni. Igen, a szú szeretete a fa iránt!311) Ha szeretnél, ezt írtad volna: Michelagniolo, csak költse azt a háromezer tallért magára, mert eleget adott már nekünk; kedvesebb előttünk élete, mint vagyona. Már negyven évig éltetek énbelőlem és sohasem volt hozzám egy jó szavatok, nem hogy egyebetek.“312)

Súlyos kérdés volt Lionardo házassága. Hat évig foglalkoztatta a nagybácsit és az unokaöccsöt.313) A simulékony Lionardo kedvében járt nagybátyjának, kitől örökséget remélt, elfogadta minden észrevételét, engedete, hogy ő válogasson, birálgasson a kinálkozó házasságok ügyében, hogy elvesse azokat. Ő maga közömbösnek látszott. Michelangelót ellenben annyira izgatta a dolog, mintha csak ő készült volna megházasodni. A házasságot komoly ügynek tekintette, melynek legcsekélyebb feltétele a szerelem, nem sokkal súlyosabban esett a latba a vagyon sem: a fő dolog az egészség és feddhetetlenség volt. Keresetlen tanácsokat adott, amelyek épen nem voltak költőiek, de egészségesek és józanok: „A házasság nagy elhatározás; jusson eszedbe az is, hogy a férj és feleség között mindig legalább tiz évnyi különbségnek kell lennie. A jóságon kívül tekints az egészségre is… Több személyről beszéltek nekem: némelyik tetszett, másik nem. Ha gondolsz reá, írj nekem, abban az esetben, ha az egyik inkább kedvedre való lenne, mint a másik: majd megmondom véleményemet… Szabadságodban van akár egyiket, akár másikat elvenni, ha ugyan nemes származású és jó nevelésű. Inkább ne legyen hozománya, mint hogy nagy hozománya legyen, – hogy békében élhess…314) A napokban egy firenzei polgár beszélt nekem egy Ginori leányról és elmondta, hogy szóltak neked róla és hogy tetszik neked. Nem hiszem, hogy igaz és nem adhatok tanácsot, mert nem tudok róla. De már az nem tetszik nekem, hogy olyant végy el, akit atyja nem adna hozzád, ha illő hozományt tudna neki adni. Azt szeretném, hogy ha valaki hozzád akarja adni leányát, az hozzád adja, ne vagyonodhoz… Csakis a lélek és test egészségét és a vér nemességét tekintsd és erkölcseit és hogy kik a szülei, mert ez igen fontos… Igyekezzél olyan asszonyt találni, aki szükség esetén nem resteli, hogy a konyhaedénynyel és egyéb házi dologgal foglalkozzék… Ami a szépséget illeti, ne törődjél vele túlságosan, hiszen te sem vagy a legszebb legény Firenzében, csak ne legyen nyomorék vagy visszataszító…“315)

Úgy látszik, mintha hosszú keresgélés után rátaláltak volna a ritka madárra. De utolsó pillanatban mégis találtak benne egy olyan hibát, amely meghiusította a dolgot: „Utolsó leveledből arról értesülök, hogy rövidlátó, amit nem tartok csekély hibának. Figyelmeztetlek tehát, hogy én itt még semmit sem igértem és mivel te ott sem igértél még semmit, azt hiszem, legjobb lesz bele nem bocsájtkozni, ha ugyan bizonyos vagy benne.“316)

Lionardo csügged. Csodálja, hogy nagybátyja minden áron meg akarja házasítani. „Megerősítlek benne“ – válaszol Michelangelo – „hogy családunk velünk ki ne haljon, ha azért a világ nem is pusztulna el, de hiszen mindegyik állat igyekszik, hogy fenntartsa fajtáját. Kivánom tehát, hogy nősülj meg.“317)

Végre Michelangelo is belefárad. Maga is szinte nevetségesnek tartja, hogy mindig ő foglalkozik Lionardo házasságával, az meg úgy tesz, mintha nem is lenne köze a dologhoz. Kijelenti, hogy nem fog többé beleelegyedni: „Hatvan év óta foglalkoztam a ti ügyeitekkel; most öreg vagyok és a magaméival kell törődnöm.“

Ugyanekkor értesül róla, hogy unokaöccse eljegyezte Cassandra Ridolfit. Örül neki, szerencsét kíván és 1500 arany hozományt ígér. Lionardo megnősül.318) Michelangelo üdvözli a fiatal házaspárt és gyöngysort ígér Cassandrának. De az öröm mégsem akadályozza meg abban, hogy ne figyelmeztesse unokaöccsét: „Nem értek az ilyesmihez, de úgy tűnik fel nekem, hogy mindent rendbe kellett volna hoznod, mielőtt házadba vetted az asszonyt… Az ilyen pénzdologból mindig egyenetlenség keletkezik.“ Ezzel a tréfás intelemmel fejezi be levelét: „Igyekezzél élni és gondold meg jól, mert mindig sokkal nagyobb az özvegyasszonyok száma, mint az özvegyembereké.“319)

Két hónappal utóbb az igért nyakék helyett két gyűrűt küld Cassandrának; egyiket gyémánt, a másikat rubin diszítette. Cassandra köszönete jeléül nyolc inget küld neki. Michelangelo így ír Lionardónak: „Igen szépek, főleg a vászon: nagyon örülök nekik. Mégis rosszul esik, hogy megfosztottátok magatokat, mert nekem elég van. Köszönd meg Cassandrának az én nevemben és ajánld föl neki azt, amit itt szerezhetek, valami római dolgot vagy egyebet. Nem fogok megfeledkezni róla… Most csak csekélységet küldhettem, más alkalommal majd valami olyat fogok keríteni, amire kedve volna, csak tudasd velem…“320)

Csakhamar megszületnek a gyermekek: az első fiú, akit Michelangelo kívánságára Buonarrotónak kereszteltek,321) majd a második, Michelangelo,322) aki azonban kevéssel születése után meghal. Az öreg nagybácsi, aki 1556-ban meghívja a fiatal párt, hogy látogassák meg Rómában, szeretettel vesz részt a család örömében, bánatában, de soha sem engedi meg rokonainak, hogy az ő ügyeivel, akár egészségével is foglalkozzanak.

* * *

Családi kötelékein kívül Michelangelónak kiváló és híres emberek barátságában is része volt.323) Zord kedélye mellett is hamis képet nyernénk róla, ha – Beethoven mintájára dunamelléki parasztnak képzelnők. Olasz arisztokrata volt, magas kulturájú és fínom fajtájú. Serdülő kora óta, melyet a San Marco kertjeiben, Lorenzo il Magnifico környezetében töltött, érintkezésben maradt mindazokkal, akiket Itália nagyurai, fejedelmei, főpapjai,324) irói325) és művészei326) legjobbjai közé sorolt. A szellemességben versenyre kelt Francesco Berni költővel,327) levelezett Benedetto Varchival, költeményeket váltott Luigi del Riccióval és Donato Giannottival. Keresték társalgását, a művészetről szóló mély észrevételeit és megjegyzéseit Dantéról, akit senki sem ismert úgy, mint ő. Egy római hölgy328) azt írta róla, hogy amikor akart, „fínom, lebilincselő modorú nemesember volt és mint ilyennek, alig akadt párja Európában.“ Giannotti és Francesco d’ Ollanda párbeszédei fínom udvariasságát és nagyvilágias modorát mutatják be. Fejedelmekhez intézett némely levelei329) még azt is elárulják, hogy könnyű szerrel tökéletes udvari ember válhatott volna belőle. A világ sohasem húzódott tőle vissza; ő tartotta magát távol tőle és csak rajta állott, hogy diadalmas életet éljen. Itália számára geniuszának megtestesülése volt. Pályájának végén, mint az egyedüli, aki a nagy renaissance művészei közül még életben maradt, annak személyesítője volt, ő magában egy egész dicsőséges évszázad. A fejedelmek meghajoltak királysága előtt. Nemcsak a művészek tekintették mintegy emberfölötti lénynek.330) I. Ferenc és Caterina de’ Medici hódolt neki.331) Cosimo de’ Medici szenátornak akarta kinevezni332) és midőn Rómába jött,333) mint egyenrangúval bánt vele, maga mellé ültette, bizalmasan társalgott vele. Cosimo fia, Don Francesco de’ Medici, levett süveggel fogadta, „tanúságot téve a páratlan ember iránt való határtalan tiszteletéről.“334) Nem kevésbbé becsülték benne géniuszát mint „nagy erényét.“335) Aggkorát ugyanannyi dicsőség övezte, mint Goetheét és Victor Hugóét. De más fából volt faragva. Nem szomjazott népszerűségre, mint az egyik és nem volt meg benne a világ és az uralkodó rend iránt való polgári tisztelet, mint a másikban, akármilyen szabad volt is ez. Megvetette a dicsőséget, megvetette a világot és ha pápákat szolgált, „ezt kényszerűségből tette.“ Nem is csinált belőle titkot, hogy „még a pápák is bosszantották és megharagították olykor, ha vele beszélgettek és érte küldtek“ és hogy „parancsaik ellenére nem jelent meg, ha nem volt hozzá kedve.“336) – „Ha valaki természettől, vagy akár nevelésénél, akár születésénél fogva megveti a szertartásosságot és képmutatást, bizony nem volna észszerű, ha meg nem hagynók a maga életmódjában. És ha az az ember oly szerény, hogy nem kér belőletek, mit akartok tőle? Miért akarjátok, hogy része legyen azokból a hiú dolgokból, amelyekre az ő magányossága nem való?… Nem lehet kiváló ember az, aki inkább a balga embereknek tesz eleget, mint a maga hívatásának.“337)

A világgal tehát csakis elkerülhetetlen összeköttetésben vagy teljesen szellemi érintkezésben állott. Nem eresztette közel magához és a pápák, a fejedelmek, az irodalom emberei és a művészek kevés helyet foglaltak el életében. Közülök csak kevés iránt volt igaz rokonérzése és azokkal is csak ritkán kötött tartós barátságot. Szerette barátait, nagylelkű volt irántuk, de hevessége, büszkesége, gyanakvása gyakran halálos ellenségeivé tette azokat, akiket leginkább lekötelezett. Ezt a szép, szomorú levelet írta egyszer: „A szegény hálátlannak az a természete, hogy ha megsegítitek szükségében, azt mondja, hogy ő előlegezte azt, amit adtok neki; ha valami munkához juttatjátok, hogy jót tegyetek vele, mindig azt mondja, hogy kénytelenségből tettétek és azért bíztátok reá, mert magatok nem vagytok reá képesek. Valahány jótéteményben részesül, mindegyikről azt mondja, hogy a jótevő kénytelen volt vele. Ha pedig a jótétemények, amelyek érik, nyilvánvalók és le nem tagadhatók, a hálátlan addig vár, míg az, aki jót tett vele, valami nyilvános hibát követ el, hogy legyen alkalma rosszat mondani róla, hogy elhigyjék neki, ha lekötelezettségét lerázza magáról. Velem mindig úgy jártak el és sohasem volt velem senkinek dolga (kézműveseket értek), hogy teljes szívemből jót ne tettem volna vele. Azt mondják, hogy különc és eszelős vagyok, de ez csak nekem árt, pedig ezen az alapon szidnak és gyaláznak engem: ez minden jóravaló ember jutalma.“338)

* * *

Saját házában elég ragaszkodó, de általában közepes segédei voltak. Azzal gyanúsították, hogy szándékosan választ ilyeneket, csak hogy tanulékony eszközei legyenek, nem munkatársai, – ami különben jogos lett volna. De Condivi azt mondja, hogy „nem igaz, amit sokan ráfogtak, mintha nem akart volna tanítani, sőt örömest tette… A balsors azonban úgy akarta, hogy kevéssé megfelelő egyénekre akadt, vagy ha megfelelők voltak is, nem volt kitartásuk, hanem alig hogy néhány hónapig az ő vezetése alatt voltak, már mestereknek tartották magukat.“

Kétségtelen különben, hogy az első dolog, amit segédeitől megkövetelt, az volt, hogy teljesen vessék magukat neki alá. Amilyen kérlelhetetlen volt azok iránt, akik vele szemben függetlenséget fitogtattak, annyira elhalmozta szerény és hű tanítványait elnézése és nagylelkűsége kincseivel. A lusta Urbano, „aki nem akart dolgozni“339) – jól tette különben, mert ha dolgozott, ügyetlenségével helyrehozhatatlanúl elrontotta a Santa Maria sopra Minerva Krisztusát, – betegsége alatt atyai gondjainak tárgya volt;340) Michelangelót „legjobb atyának“ nevezte. – Piero di Giannotót „úgy szerette, mintha fia lett volna.“ – Silvio di Cepparello, aki tőle kilépett és Andrea Doria szolgálatába szegődött, bánkódott és könyörög neki, hogy vegye vissza. – Antonio Mini megható története egyik példája annak a nagylelkűségnek, amelylyel Michelangelo segédei iránt viseltetett. Mini, aki Vasari szerint „jóindulatú volt, de kevéssé értelmes“, egy szegény firenzei özvegy leányát szerette. Szüleinek kívánságára Michelangelo eltávolította Firenzéből. Antonio Franciaországba akart menni.341) Michelangelo királyi módon megajándékozta „valamennyi rajzával és kartonjával, a Léda festményével342) és valamennyi viasz- és agyagmintával, melyet akkor készített.“ E kincsek birtokában Antonio elutazott.343) De a balsors, amely Michelangelo terveire nehezedett, még súlyosabban sujtotta szerény barátja terveit. Elment Párisba, hogy a Lédát a királynak bemutassa. I. Ferenc távol volt; Antonio egy olasz barátja, Giuliano Buonaccorsi őrizetében hagyta a Lédát és visszatért Lyonba, ahol letelepedett. Midőn néhány hónap múlva ismét Párisba ment, a Léda eltűnt: Buonaccorsi saját számlájára adta el I. Ferencnek. Antonio, őrjöngve, anyagi eszközök és védelem lehetősége nélkül elmerült az idegen városban és az 1533. év végén bánatába belehalt.

De valamennyi segédje közül legjobban szerette az Urbino néven ismert casteldurantei Francesco d’ Amadoret, akinek mestere szeretete halhatatlanságot biztosított. 1530 óta volt Michelangelo szolgálatában és az ő parancsai szerint dolgozott II. Julius síremlékén. Michelangelót nyugtalanította későbbi sorsa.

„Azt mondta neki: Mit csinálsz, ha meghalok?

Urbino igy válaszolt: Mást fogok szolgálni.

– Ó te szerencsétlen! – mondá Michelangelo, majd megóvlak a nyomorúságtól.

És egyszerre 2000 tallért adott neki: olyan ajándékot, aminőt csak a császárok és pápák adhatnak.“344)

De Urbino halt meg előbb.345) A halálát követő napon Michelangelo ezt írta unokaöccsének: „Értesítlek, hogy Urbino tegnap este négy órakor nagy fájdalmamra meghalt. Oly bánatban és keserűségben hagyott itt, hogy édesebb lett volna vele együtt meghalnom, annyira szerettem. Meg is érdemelte, mert derék ember volt, hű és becsületes. Halálával szinte magam is elvesztettem életemet és nem jutok nyugalomhoz.“

Fájdalma oly mély volt, hogy három hónap múlva még emésztőbbnek mutatkozik a Vasarihoz intézett híres levélben:

„Giorgio uram, kedves barátom! Nehezen írok ugyan, de levelére válaszolva mégis írok valamit. Tudja, hogy Urbino meghalt, ami reám nézve Istennek igen nagy kegyelme, de egyúttal súlyos veszteség és végtelen fájdalom is. A kegyelem abban áll, hogy míg életében életben tartott, halálával megtanított nem kelletlenül, hanem a halál óhajtásával meghalni. Huszonhat évig tartottam magamnál és igen megbízhatónak s hűnek találtam. Most, miután gazdaggá tettem és tőle vártam, hogy öregségemnek támasza lesz, eltávozott tőlem és csak az a reményem maradt, hogy a Paradicsomban viszont fogom látni. Ennek jelét adta Isten az ő boldog halálával, mert a halálnál sokkal inkább bántotta az, hogy ebben az álnok világban annyi baj között életben hagy engem. Igaz ugyan, hogy lényem nagyobb része vele ment és nekem csak végtelen nyomorúság maradt.“346)

E nyugtalan lelkiállapotában megkérte unokaöccsét, hogy látogassa meg Rómában. Lionardo és Cassandra, akik nyugtalankodtak bánata miatt, odautaztak és igen elgyengülve találták. Új erőt merített abból a kötelezettségből, amely azzal járt, hogy Urbino kérésére elvállalta fiai gyámságát; egyikök keresztfia volt és az ő nevét viselte.347)

* * *

Egyéb, különös barátságai is voltak. A társadalom kényszere ellen irányuló reakció szükségénél fogva, mely az erős természetekben oly erős, szívesen látott környezetében egyszerű lelkű embereket, akiknek váratlan ötletei és szabad modora ínyére voltak, – olyan embereket, akik nem voltak olyanok mint mindenki. Ilyen volt Topolino, a carrarai kőfaragó, „aki azt képzelte magáról, hogy jeles szobrász és sohasem eresztett el Rómába márványnyal megrakott bárkát anélkül, hogy ne küldött volna vele három-négy kis alakot, amelyeket ő mintázott és amelyek holtra nevettették Michelangelót“,348) – Menighella, a valdarnói festő, „aki időről-időre elment Michelangelóhoz, hogy rajzoljon neki egy Szent Rókust vagy Szent Antalt. Ezeket aztán kiszínezte és eladta a parasztoknak. És Michelangelo, akitől oly nehezen kapták meg a legkisebb munkát is a királyok, mindent félretett, hogy Menighella utasításai szerint elkészítse ezeket a rajzokat, köztük egy csudaszép Krucifixust,“349) – egy borbély, aki a festészetbe ütötte az orrát és akinek Szent Ferenc stigmatizálását ábrázoló kartont rajzolt, – római munkásainak egyike, aki II. Julius síremlékén dolgozott és aki azt hitte, hogy tudtán kívül nagy szobrász lett belőle, mert híven követve Michelangelo utasításait, csodálkozására szép szobrot hozott ki a márványból, – Piloto, a Lasca néven ismert csintalan ötvös; – a naplopó Indaco „aki épúgy szeretett fecsegni, mint amennyire utálta a festést“ és aki azt szokta volt mondani, „hogy az örökös munka élvezet nélkül nem keresztényhez méltó“350), főleg a nevetséges és ártalmatlan Giuliano Bugiardini, akit Michelangelo különösen szeretett. „Bugiardiniban valami természetes jóság és egyszerűség volt, semmi rosszindulat vagy irígység és ez végtelenül tetszett Michelangelónak. Nem volt más nagyobb hibája sem, legfeljebb az, hogy túlságosan szerette saját műveit. … Michelangelo boldognak nevezte, mert annyira meg volt elégedve azzal, amit tudott, mig ő boldogtalan volt, mert soha egy munkája sem elégítette ki teljesen… Midőn Ottaviano de’ Medici úr titokban megkérte Giulianót, hogy fesse le Michelangelót, az munkához látott. Miután Michelangelo két óra hosszat ült már, kedve támadt beszélgetni, mire Giuliano így szólt hozzá: Michelangelo, ha meg akarod magad nézni, gyere ide, mert már lekaptam arcod formáját. Michelangelo felállt és megnézte az arcképet, majd nevetve mondta Giulianónak: Mi az ördögöt csináltál? Hiszen egyik szememet a halántékra festetted, győződj csak meg róla. Erre Giuliano egy darabig csak állt, sokszor összehasonlította a képmást az eredetivel, majd frissiben így szólt: Én nem találom, de ülj le és majd meglátom úgy van-e. – Michelangelo, aki tudta, mi a hiba és ismerte Bugiardini tévedését, mosolyogva leült és Giuliano sokáig nézte hol Michelangelót, hol a képet, végre is e szavakkal állott fel: A dolog úgy van, ahogy én rajzoltam és a valóság ilyennek mutatkozik nekem. – Ez tehát – jegyezte meg Michelangelo – a természet hibája; folytasd csak és ne kegyelmezz se az ecsetnek, se a művészetnek.“351)

Ez az elnézés, amely Michelangelónak nem volt más emberekkel szemben szokása és amelyet ezekre a kis emberekre pazarolt, nem kevésbbé vezethető vissza gúnyolódó kedvére, mely az emberi ferdeségeken mulat,352) mint szeretetteljes részvétre e szegény bolondok iránt, akik nagy művészeknek tartották magukat és talán őt magát arra indították, hogy saját bolondságát meglássa. Sok mélabús és groteszk irónia volt ebben.

III. MAGÁNY

L’anima mia, che chon la morte parla353)

Így élt ő, egyedül szerény barátaival: – segédeivel és bolondjaival – és még ezeknél is szerényebb barátaival, háziállataival, tyúkjaival és macskáival.354)

De valójában egyedül volt, mindinkább egyedül. „Mindig egyedül vagyok“ – írja 1548-ban unokaöccsének – „és senkivel sem beszélek.“ – Lassan-lassan elszokott nemcsak az emberek társaságától, hanem szükségleteiktől, gyönyöreiktől, gondolataiktól is.

Az utolsó nagy érzés, amely még korának embereihez fűzte – a köztársasági láng – szintén kialudt. Még egyszer, utoljára felcikázott, két súlyos betegsége idején, 1544-ben és 1546-ban, midőn barátja Riccio a köztársasági és száműzött Strozziak házába fogadta őt. Michelangelo lábbadozóban megkérte Roberto Strozzit, aki mint menekült Lyonban tartózkodott, hogy juttassa eszébe a francia királynak ígéreteit: megjegyezte, hogy az esetre, ha I. Ferenc visszaállítja Firenze szabadságát, ő saját költségén bronz lovasszobrot állít neki a Signoria terén.355) – Hogy meghálálja az élvezett vendégszeretetet, 1546-ban Strozzinak adja a két Rabszolgá-t, melyeket az I. Ferencznek ajándékoz.

De ez a politikai láznak már csak egy rohama volt, – az utolsó. 1545-ben a Giannotti-féle Párbeszédek némely helyén a küzdelem haszontalanságáról és a rossznak való ellenszegülés tagadásáról olyan gondolatokat hangoztat, amelyek Tolsztoj nézeteit közelítik meg: „Nagy vakmerőség, ha valaki meg mer ölni valakit, mert nem tudhatni biztosan, hogy annak halálából jó ered-e és hogy életéből nem eredt volna-e jó. Azért nem bírom elviselni azokat az embereket, akik azt hiszik, hogy nem lehet jót előidézni, hacsak roszszal nem kezdik azt, vagyis gyilkossággal. Az idők változnak, új események következnek be, a vágyak átalakúlnak, az emberek kifáradnak… Végső eredményképen pedig mindig az következik be, amit nem láttak előre.“

Ugyanaz a Michelangelo, aki védelmébe vette volt a zsarnokgyilkosságot, most haragudott a forradalmárokra, akik azt képzelik, hogy a világot egy cselekedettel megváltoztathatják. Jól tudta, hogy maga is ezek közé tartozott és ítéletének keserűsége saját maga ellen fordúlt. Mint Hamlet, most már mindenben kételkedett, gondolataiban, gyűlölségeiben és mindabban, amiben egykor hitt. Hátat fordított a cselekvésnek. „Az a derék ember, aki Giovan Francesco kérdésére azt válaszolta, hogy nem vagyok államférfiú, igen kedvesen és tapintatosan járt el, mert igazat mondott: ha római dolgaim csak annyi gondot okoznának nekem, mint az állami ügyek!“ – írja unokaöccsének.356)

Valóban nem gyűlölt többé. Már nem volt képes a gyűlöletre. Már késő volt.

* * *

A Macel de’ Corvi-n lakott, Trajanus forumán. Háza és kertje volt ott. Egy szolgával,358) egy szolgálóval és háziállataival lakott benne. Cselédségével nem volt szerencsés keze. Gyakran változtatta őket és keserűen panaszkodott emiatt. „Mind hanyag és tisztátlan volt“ – mondja Vasari.359) Nem kevesebb küzdelme volt velük, mint Beethovennek és feljegyzései (Ricordi), mint Beethoven Társalgási füzetei megőrizték e házi perpatvarok nyomait: – „Ó, bár soha se lett volna itt!“ – írja 1560-ban, miután Girolama nevű szolgálóját elküldte.

Szobája olyan sötét volt mint a sír.360) „Pókok ezernyi hálót szőttek ott és legombolyították apró orsóikat.361) – A lépcső közepére a Halált festette, koporsóval vállán.362)

Szegény módra élt, alig evett363) és „mert nem tudott aludni, éjjel felkelt, hogy vésőjével dolgozzék. Papirosból süveget csinált magának és annak közepén égő gyertyát hordott fején, úgy hogy az, anélkül, hogy kezeit akadályozta volna, megvilágította munkáját.“364)

Minél öregebb lett, annál teljesebb magányba burkolózott; szükséglet volt reá nézve, hogy midőn egész Róma aludt, éjszakai munkában keressen menedéket. A csend jótétemény volt számára, az éj barátja volt:

Vasari egy éjjel meglátogatta az aggastyánt, aki egyedül volt sivár házában, egyedűl tragikus Pietà-jával és elmélkedéseivel: „Midőn Vasari kopogtatott, Michelangelo felkelt és gyertyával kezében az ajtóhoz ment. Vasari meg akarta tekinteni a szobrot, de Michelangelo elejtette a gyertyát, amely kialudt, – csakhogy a vendég ne láthasson semmit. Míg Urbino másik gyertyáért ment, a mester Vasari felé fordúlt és így szólt: Olyan öreg vagyok, hogy a halál gyakran már ruhámnál fogva cibál, hogy menjek vele. Egy szép napon testem ki fog dőlni, mint ez a gyertya és mint ez, életem világossága is ki fog aludni.“

Hatalmába vette a halál gondolata, amely napról-napra sötétebb és vonzóbb volt.

„Nem ébred bennem már oly gondolat“ – írja Vasarinak – „amelybe a halál ne lenne bevésve.“366)

A halált tekintette egyetlen boldogságának.

*

Midőn unokaöccse Lionardo fiának születését ünnepelte, Michelangelo szigorúan korholta érte: „Nem tetszik nekem ez a pompa, mert az embernek nem szabad nevetnie, mikor az egész világ sír. Úgy tűnik fel előttem, hogy Lionardónak nincs valami erős itélete különösen abban sem, hogy annyira ünnepli valakinek a születését azzal a vígsággal, amelyet olyannak halála alkalmára kell fenntartani, aki jól élt.“369)

A következő évben szerencsét kívánt neki ahhoz, hogy zsenge korában elvesztette második fiát.

* * *

A természet, amelyet lázas szenvedélyei és géniuszának szelleme mindeddig elhanyagoltak,370) utolsó éveiben vigasztalója lett. Midőn az 1556. év szeptemberében elmenekült Rómából, amelyet Alba herceg spanyol csapatai fenyegettek, Spoletón keresztül vette útját és öt hetet töltött ott, tölgy- és olajerdők közepette, áthatva az ősz derült ragyogásától. Sajnálattal tért csak vissza Rómába, ahová visszahítták, október végén. – „Alig hogy félig kerültem vissza Rómába, mert valóban, csak az erdőkben találunk nyugalmat,“ – írja Vasarinak.

„Veramente e’ non si trova pace se non ne’ boschi.“371)

Rómába visszatérve a nyolcvankét éves aggastyán szép költeményt írt, amelyben dicsőítette a mezőket és a mezei életet, szembehelyezvén a városok hazugságaival: ez volt utolsó költői műve, melyben teljesen megvan az ifjúság üdesége.372)

De a természetben, mint a művészetben, mint a szerelemben, Isten volt az, akit keresett és akihez napról-napra jobban közeledett. Mindig hívő volt. Míg egyrészt sohasem vetette magát alá sem a papoknak és szerzeteseknek, sem a vakbuzgó férfiaknak és nőknek és alkalmilag ugyancsak kigúnyolta őket,373) másrészt – úgy látszik – legkevésbbé sem kételkedett soha hitében. Atyjának és testvéreinek betegségei és halála alkalmából mindig az volt első gondja, hogy vegyék fel a szentségeket.374) Határtalanúl bízott az imádságban, „inkább hitt benne, mint bármely orvosságban,“375) közbenjárásának tulajdonította mindazt a jót, amiben része volt és a rosszat, amely nem érte. Magányában misztikus imádás válságai lepték meg. Ezek egyikének emlékét a véletlen fenntartotta számunkra: egy egykorú leírás bemutatja nekünk a Sixtus-kápolna hősének extatikus arcát, amint éjnek idején egyedül imádkozik római kertjében és bánatos szemmel könyörög az égnek.376)

Nem igaz – mint el akarták hitetni377) – mintha hite közömbös lett volna Mária és a szentek tisztelete iránt. Különös lenne protestánsnak képzelnünk azt a férfiút, aki életének utolsó húsz évét Szent Péter templomának építésére szentelte és akinek utolsó műve, amelyet a halál szakított félbe, Szent Péter szobra volt. Ne feledjük, hogy ismételten nagy zarándokutakra készült indulni, 1545-ben San Jago di Compostellába, 1556-ban Loretóba és hogy tagja volt a San Giovanni Decollato (Ker. János) testvérületnek. – Igaz azonban, hogy – mint minden nagy keresztény – Krisztusban élt és halt.378) „Szegényen élek Krisztusban“ – írta atyjának 1512-ben és haldokolva azt kérte, hogy emlékeztessék Krisztus szenvedéseire. Vittoria Colonna barátsága és főleg halála óta ez a hit emelkedettebb jelleget öltött. Ugyanakkor, midőn művészetét majdnem kizárólag Krisztus kínszenvedése379) dicsőítésének szentelte, költészete a miszticizmusban mélyedt el. Megtagadta a művészetet és a keresztre feszített Krisztus kitárt karjaiba menekült:

* * *

A legtisztább virág azonban, amelyet a hit és szenvedés e boldogtalan öreg szívből fakasztott, az isteni könyörületesség volt.

Ez az ember, akit ellenségei fösvénységgel vádoltak,381) egész életében nem szünt meg jótéteményeivel elhalmozni a szerencsétleneket, akár ismerte őket, akár nem. Nemcsak mindig a legmeghatóbb gyengédséget tanusította a maga és atyja öreg szolgái, – valami Mona Margherita iránt, akit az öreg Buonarroti halála után magához fogadott és akinek halála „nagyobb fájdalmat okozott neki, mint ha testvére lett volna,“382) – egy szegény asztalos iránt, aki a Sixtus-kápolna állványán dolgozott és akinek leányát kiházasította…383) Hanem állandóan segítette a szegényeket, főleg a szemérmes szegényeket. Alamizsnálkodásához szívesen vette társakul unokaöccsét és unokahugát, meg akarta kedveltetni velük, őket használta fel eszközül, anélkül, hogy magát megnevezte volna: mert azt akarta, hogy jótékonysága titokban maradjon.384) „Jobban szeretett jót tenni, mint jótevőnek látszani.“385) – Rendkívűl gyengéd felfogásra vall, hogy főleg a szegény leányokra gondolt: titokban kis hozományokat juttatott nekik, amelyekkel lehetővé tette számukra, hogy férjhez mehessenek vagy kolostorba léphessenek be.

„Tudakozódjál valami polgár után, aki ínségben él és akinek leányai férjhezadók vagy kolostorba készülnek,“ – írja unokaöccsének. „Polgárokról beszélek“ – jegyzi meg – „akik – noha ínségesek – mégis restelnek koldulni. Adj nekik, de titokban és vigyázz, hogy be ne csapjanak…“386)

Más alkalommal:

„Örülnék, ha megtudnál valamit valamely nemes polgár végső nyomorúságáról, főleg azok közűl, akiknek házánál leányok vannak és értesítenél róla, hogy lelkem érdekében valami jót tehessek vele.“387)