ELSŐ RÉSZ A küzdelem

I. AZ ERŐ

Davide cholla fromba e io choll’ arco,

Michelagniolo.48)

A casentinói Capresében született 1475 március 6.-án. „Finom levegőjű“,49) kietlen táj, amely szikláival és bükkerdőivel a csontos Appeninek gerincén felülemelkedik. Nem messze innen, a Monte Alvernián, látta Assisi Ferenc a Keresztrefeszítettnek megjelenését.

Michelangelo atyja50) Caprese és Chiusi podestája volt. Heves, nyugtalan, „istenfélő“ ember. Anyja51) halálakor Michelangelo hat éves volt.52) Öten voltak testvérek: Lionardo, Michelagniolo, Buonarroto, Giovan Simone és Sigismondo.53)

Egy settignanói kőfaragó feleségéhez adták dajkaságba. Később, tréfálkozva, ennek a tejnek tulajdonította szobrászi hivatását. Iskolába küldték; ott azonban csak rajzolással foglalkozott. „Ezért atyja és atyjának testvérei rossz szemmel nézték és gyakran kegyetlenül megverték, mert gyülölték a művészi mesterséget és szégyennek tartották, hogy házukban művész legyen.“54) Így már kora gyermekkorában megismerkedett az élet durvaságával és a szellem elhagyatottságával.

Csökönyössége legyőzte atyjáét. Tizenhárom éves korában mint tanuló belépett Domenico Ghirlandajo, a legnagyobb és legegészségesebb firenzei festő műhelyébe. Első munkáival annyi sikert aratott, hogy, a hagyomány szerint, a mester féltékeny lett a tanítványra.55) Egy év letelte után megváltak egymástól.

Megutálta a festészetet. Heroikusabb művészetre törekedett. Abba a szobrásziskolába ment át, amelyet Lorenzo de’ Medici tartott fenn a San Marco kertjeiben.56) A nagyúr érdeklődött iránta: palotájában adott neki szállást és fiai asztalánál helyet. A gyermek az olasz renaissance szivébe került be, ókori emlékek gyűjteményébe, a nagy platonikusok, Marsilio Ficino, Benivieni, Angelo Poliziano költői és tudós légkörébe. Megittasúlt szellemüktől; hogy az ókor világában éljen, lelkét klasszikussá tette: görög szobrász lett. Poliziano „nagyon szerette“, az ő vezetése alatt faragta a Kentaurok és lapithák küzdelmét.57)

Ez a büszke dombormű, melyben a szenvtelen erő és szépség uralkodik, visszatükrözteti az ifju atlétai lelkét és nyers társaival űzött vad játékait.

Eljárt a Carmine-templomba, hogy Masaccio festményeit lerajzolja, Lorenzo di Credivel, Bugiardinival, Granaccival és Torrigiano dei Torrigianival együtt. Csufolódásával nem kimélte társait, akik kevésbbé voltak ügyesek mint ő. Egyszer azután a hiú Torrigianival akadt össze. Torrigiani ökölcsapással törte be ábrázatát. Utóbb még dicsekedett is vele: „Összeszorítottam öklömet“ – beszélte Benvenuto Cellininek – „és oly erővel sujtottam orrára, hogy éreztem, mint zúzódnak össze a csontok és porcok, akár valami tészta. Így egész életére megbélyegeztem.“58)

* * *

A pogányság nem oltotta ki Michelangelo keresztény hitét. A két ellenséges világ vetélkedett lelkéért.

1490-ben Savonarola, a szerzetes megkezdte a Jelenésekről szóló lángoló szónoklatait. Harminchét éves volt. Michelangelo tizenöt. Látta a kis termetű, vézna prédikátort, akit Isten szelleme emésztett. Megdermedt a rémülettől a rettenetes hang hallatára, mely a Duomo szószékéről villámmal sujtott a pápa felé és Itália fölé Isten véres pallosát függesztette. Firenze reszketett. Az emberek az utcán futkostak, sírva és kiáltozva, mint a bolondok. A leggazdagabb polgárok, a Ruccellai, Salviati, Albizzi, Strozzi családokból, szerzetes rendekbe kivántak belépni. Még a tudósok, a filozófusok is, Pico della Mirandola, Poliziano leszálltak értelmük magaslatáról.59) Michelangelo legidősb bátyja, Lionardo, dominikánus barát lett.60)

Michelangelo nem maradt ment a rettegés ragályától. Midőn közelgetett az, akinek jövetelét a próféta hirdette: az új Kyros, Isten kardja, az idomtalan kis szörnyeteg: – VIII. Károly francia király, – rémület fogta el. Egy álom megzavarta.

Egyik barátja, Cardiere, költő és zenész, egy éjjel Lorenzo de’ Medicit61) látta megjelenni álmában, rongyokba burkolva, gyászban, félig meztelenül; a halott megparancsolta neki, figyelmeztesse fiát Pierót, hogy el fogják űzni és soha sem fog visszatérni hazájába. Michelangelo, akivel Cardiere közölte látomását, rábeszélte, hogy mondjon el mindent a fejedelemnek, de Cardiere, aki félt Pierótól, nem merte megtenni. Valamelyik következő reggel ismét felkereste Michelangelót és rémülettől eltelve elmondta neki, hogy a halott ujból megjelent előtte, ugyanabban a ruhában és midőn a fekvő Cardiere csendesen reánézett, az álomkép pofonütötte, büntetésül amiért nem engedelmeskedett neki. Michelangelo heves szemrehányásokkal illette Cardieret és reávette, hogy tüstént gyalogoljon ki a Mediciek nyaralójába, Careggibe, Firenze mellett. Feleútban Cardiere találkozik Pieróval, megállítja és elmondja neki mondókáját. Piero nevetésben tört ki és lovászaival megverette. Bibbiena, a herceg kancellárja, így szólt hozzá: „Bolond vagy. Mit gondolsz, kit szeret Lorenzo jobban, fiát vagy téged? Ha mutatkoznia kellett volna, előtte jelent volna meg, nem te előtted!“ A megtépázott és kigúnyolt Cardiere visszatért Firenzébe, elmondta Michelangelónak küldetése sikertelenségét és annyira meggyőzte a Firenzét fenyegető szerencsétlenségekről, hogy Michelangelo két nap mulva megszökött.62)

Ez volt az első ama babonás rettegések rohamai közül, amelyek utóbb nem egyszer ismétlődtek életében és amelyek levették lábáról, bármint szégyelte is.

* * *

Egész Velencéig menekült.

Alig hagyta el Firenze földjét, amely égett talpa alatt, midőn felhevültsége lelohadt. – Visszatért Bolognába és ott töltötte a telet,63) tökéletesen megfeledkezve a prófétáról és jövendöléseiről. A világ szépsége ujból hatalmába keríti. Az 1495. év tavaszán, a farsang vallási ünnepei és a pártok elkeseredett küzdelmei közben visszatér Firenzébe, most már azonban annyira távol áll azoktól a szenvedélyektől, amelyek körülötte marcangolják egymást, hogy – mintegy kihívásképen Savonarola követőivel szemben – kifaragja híres Alvó Cupidó-ját, amelyet kortársai ókori műnek néztek. Egyébiránt csak néhány hónapig marad Firenzében; Rómába megy és Savonarola haláláig ő a legpogányabb a művészek között. Kifaragja a részeg Bacchus-t, a haldokló Adonis-t és a nagy Cupidó-t, ugyanabban az évben, midőn Savonarola elégetteti „a Hiúságokat és Anathemákat“: könyveket, ékszereket, műtárgyakat.64) Bátyját, Lionardo szerzetest, a prófétában való hitéért üldözik. A veszedelmek tornyosulnak Savonarola feje fölött: Michelangelo nem tér vissza Firenzébe, hogy védelmére keljen. Savonarolát elégetik:65) Michelangelo hallgat. Leveleiben nyoma sincs ennek az eseménynek.

Michelangelo hallgat, de a Pietà-t faragja.66)

A halhatatlanúl fiatal Szűz térdein a halott Krisztus fekszik, aludni látszik. Az Olympos szigorúsága lebeg a tiszta istennő és a Kálvária Istenének vonásai fölött. De kimondhatatlan melankólia egyesül vele és áthatja e szép testeket. A szomorúság hatalmába kerítette Michelangelo lelkét.

* * *

Nemcsak a nyomorúságok és bűnök látása vetett reá árnyékot. Zsarnoki erő költözött beléje, hogy soha többé el ne hagyja. Áldozata lett a géniusz ama dühének, amely haláláig nem engedte többé kifujnia magát. Anélkül, hogy illuziói lettek volna a győzelemre nézve, megesküdött, hogy győzni fog, a maga és övéi dicsőségére. Súlyos családjának egész terhe csak ő reá nehezedett. Pénzkérésekkel ostromolta. Nem volt neki, de büszkeségét helyezte abba, hogy sohase útasítsa vissza őket: eladta volna saját magát, csakhogy elküldhesse övéinek a pénzt, amelyet tőle követeltek. Egészsége már hanyatlott. A rossz táplálkozás, a hideg, a nedvesség, a túlzott munka alá kezdte ásni. Fejfájásokban szenvedett és egyik oldala megdagadt.67) Atyja szemére vetette életmódját, nem volt annak tudatával, hogy ő felelős érte.

„Minden fáradalmam, amit valaha elszenvedtem, nem kevésbbé volt magukért, mint önmagamért“ – írja neki utóbb Michelangelo.68)

„… Minden gondomat, valamennyit a maguk iránt való szeretetemnek köszönhetem.“69)

* * *

Az 1501. év tavaszán visszatért Firenzébe.

A székesegyház építési bizottsága (Opera del Duomo) már negyven évvel azelőtt egy óriási márványtömböt bízott Agostino di Duccióra, hogy egy próféta szobrát faragja ki belőle. Az alig kinagyolt mű félbemaradt. Senki sem merte újból megkezdeni. Michelangelo vállalkozott reá70) és ebből a márványszirtből az óriási Dávid-ot keltette életre.

Azt beszélik, hogy Pietro Soderini gonfaloniere elment Michelangelóhoz, hogy megnézze a szobrot, amelyet nála megrendelt és nehány megjegyzést tett reá, hogy ízléséről tanúságot tegyen: kifogásolta az orr vastagságát. Michelangelo felment az állványra, vésőt és egy kis márványport vitt magával, majd könnyedén mozgatva a vésőt, a port apránkint aláhintette, de vigyázott, hogy ne éríntse az orrot és úgy hagyta, amilyen volt. Azután a gonfalonieréhez fordult és így szólt:

„Nézze meg most.“

– „Most“ – „mondá Soderini“ – „sokkal jobb lett. Életet öntött belé.“

„Akkor Michelangelo leszállott és csöndesen nevetett.“71)

Mintha kiolvashatnók ezt a csöndes megvetést a műből. Viharos erő nyugalom állapotában. Megvetés és melankólia feszíti. Múzeum falai között megfullad. Szabad levegőre van szüksége, „világosságra, térre“ – ahogy Michelangelo mondta.72)

1504 január 25.-én egy müvészbizottság, amely Filippino Lippiből, Botticelliből, Peruginóból és Leonardo da Vinciből állott, tárgyalta a Dávid elhelyezésének kérdését. Michelangelo kivánságára úgy határoztak, hogy a Signoria palotája előtt állítják fel.73) A rengeteg tömeg szállítását a székesegyház építészeire bízták. Május 14.-én este a márványóriást kivitték a deszkabódéból, amelyben el volt helyezve és amelynek falát az ajtó fölött lebontották. Éjjel csőcselék kövekkel dobálta, hogy összetörje. Gondosan kellett őrizni. A szobor csak lassan haladt előre, egyenesen felfüggesztve, hogy szabadon lóghasson, anélkül, hogy a földet éríntse. Négy napra volt szükség, míg a székesegyháztól a Palazzo Vecchio elé ért. 18.-án délben megérkezett a kijelölt helyre. Éjjel még ezután is őrizték. Minden elővigyázat ellenére egy este kövekkel meghajigálták.74)

Ilyen volt ez a firenzei nép, amelyet olykor mintának állítanak a miénk elé.75)

* * *

1504-ben Firenze Signoriája versenyben szembe állította egymással Michelangelót és Leonardo da Vincit.

A két férfiú nem szerette egymást. Közös magányosságuk összehozhatta volna őket. De ha távol érezték is magukat a többi embertől, még messzebb voltak egymástól. Kettejök közül Leonardo volt az elszigeteltebb. Ötvenkét éves volt, – húsz évvel idősebb Michelangelónál. – Harmincéves kora óta elhagyta Firenzét, melynek szenvedélyes zordsága tűrhetetlen volt gyengéd, kissé félénk természetének és derült, kétkedő értelmének, amely minden előtt tárva volt és mindent felfogott. Ez a nagy dilettáns, ez a teljesen szabad és teljesen magányos férfiú annyira elszakadt családjától, a vallástól, az egész világtól, hogy csak zsarnokok mellett érezte jól magát, akik époly szabad szelleműek voltak, mint ő. Miután 1499-ben pártfogójának, Lodovico il Morónak bukása arra kényszerítette, hogy Milanót elhagyja, 1502-ben Cesare Borgia szolgálatába lépett, de a herceg politikai pályafutásának vége 1503-ban arra indította, hogy visszatérjen Firenzébe. Itt ironikus mosolya szemben találta magával a sötét és lázas Michelangelót, akit kihozott sodrából. Michelangelo, aki egészen szenvedélyeinek és hitének élt, gyűlölte szenvedélyei és hite ellenségeit, de még erősebben gyűlölte azokat, akiknek nem voltak szenvedélyeik és nem volt semmiféle hitük. Minél nagyobb volt Leonardo, annál nagyobb ellenszenvet érzett iránta Michelangelo és nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy azt előtte kimutassa.

„Leonardo szép megjelenésű, arányos testalkatú, megnyerő fellépésű férfiú volt. Rövid, térdig érő, rózsaszinű köntöst viselt, holott akkor hosszú öltözetek voltak divatban. Szép szakálla melle közepéig ért, göndör és gondosan ápolt vala. És a nevezett Leonardo elsétált egyszer egy barátjával a Santa Trinità-negyedbe, ahol nehány jóravaló ember épen Dante egy passzusa fölött vitatkozott. Odahivták Leonardót és felszólították, hogy magyarázza meg nekik azt a passzust. Véletlenül épen akkor ment arra Michelangelo és egyikük odahítta, Leonardo pedig így felelt: „Majd Michelangelo fogja nektek megmagyarázni.“ Michelangelo pedig, aki azt hitte, hogy csúfságból mondta, haragosan így válaszolt neki: „Magyarázd meg magad, aki elkészítetted egy lovasszobor mintáját, hogy bronzba öntsed és nem voltál képes megönteni és szégyenből otthagytad“.76) Ezekkel a szavakkal hátat fordított nekik és elment. Leonardo ottmaradt és Michelangelo szavai miatt elpirult. És Michelangelo, hogy Leonardót még erősebben megcsipkedje, ezt is mondta: „És hogy azok a milanói kappanok bíztak benned!“77)

Ilyen volt az a két férfiú, akiket Soderini gonfaloniere egy közös munkában, a Signoria palotájában levő tanácsterem kifestésében egymással szembeállitott. Különös párbaj volt ez a renaissance két legnagyobb ereje között. Leonardo 1504 májusában kezdte el az Anghiari csata kartonját.78) Ugyanaz év augusztus hónapjában Michelangelónál rendelték meg a Cascinai csata kartonját.79) Firenze két táborra szakadt, a vetélytársak egyike vagy másika mellé. – Az idő mindent kiegyenlített. Mindkét mű eltünt.80)

* * *

Az 1505. év március hónapjában II. Julius pápa Rómába hítta Michelangelót. Akkor kezdődött életének heroikus korszaka.

A két heves és nagyszabású ember, a pápa és a művész, arra volt teremtve, hogy megértse egymást, ha hevükben egymásba nem ütköznek. Agyuk óriási tervektől forrott. II. Julius a régi Rómához méltó siremléket akart emeltetni magának. Michelangelo lángolt e császári dölyftől sugalt gondolatért. Valóságos bábeli tervet gondolt ki, hegymagasságú épületet több mint negyven óriási méretű szoborral. A fellelkesült pápa Carrarába küldte, hogy a kőbányákban kifejtesse az egész szükséges márványanyagot. Michelangelo nyolc hónapnál tovább maradt a hegyek között. Emberfölötti túlcsigázottság rabja volt. „Midőn egyszer azon a vidéken meglátott egy hegyet, amely a tenger fölé kiemelkedett, kedve támadt egy óriást faragni, mely távolról feltünt volna a hajósoknak… Bizonyára meg is csinálta volna, ha lett volna reá ideje és ha a feladat, amelyért odament, megengedte volna.“81)

1505 decemberében visszatért Rómába, ahova egymásután érkeztek meg a tengeren át az általa kiválasztott márványtömbök. A Szent Péter terére szállították őket, Santa Caterina mögé, ahol Michelangelo lakott. „Oly nagy volt a kövek tömege, hogy az emberek álmélkodását és a pápa örömét keltette fel.“ Michelangelo munkához látott. A pápa, türelmetlenségében igen gyakran meglátogatta és „elbeszélgetett vele, olyan bizalmasan, mintha testvére lett volna.“ Hogy kényelmesebben odamehessen, a Vatikán folyosójáról Michelangelo házához függő hidat készíttetett, amely titkos átjárót biztosított számára.

De a pápa kegye nem volt tartós. II. Julius jelleme nem volt kevésbbé hevesvérű mint Michelangelóé. Egymásután a legkülönbözőbb tervekért lelkesedett. Úgy találta, hogy egy másik terv inkább megörökítheti dicsőségét: Újjá akarta építeni Szent Péter templomát. Michelangelo ellenségei vezették ebbe az irányba. Számosak voltak ők és hatalmasak. Élükön egy oly férfiú állott, akinek géniusza nem volt csekélyebb Michelangelóénál és akinek akarata erősebb volt: az urbinói Bramante, a pápa épitésze és Ráfael barátja. Nem lehetett rokonszenv a két nagy umbriai mesterben uralkodó értelem és a firenzei művész vad géniusza között. Az azonban, hogy elhatározták szembeszállni vele,82) kétségkívül azért történt, mert ő hivta ki őket. Michelangelo oktalanúl bírálgatta Bramantét és azzal vádolta – okkal vagy ok nélkül – hogy munkáiban nem tiszta kezű.83) Bramante azonnal elhatározta, hogy megbuktatja.

Elforditotta tőle a pápa kegyét. Felhasználta II. Julius babonás természetét és eszébe juttatta azt a néphitet, mely szerint rossz előjel, ha valaki életében épitteti meg síremlékét. Sikerült is elvonni őt vetélytársának terveitől és a maga terveit tette helyükbe. 1506 januárjában II. Julius elhatározta, hogy újjáépíti Szent Péter templomát. A síremlék abbamaradt és Michelangelót nemcsak megalázás érte, hanem el is adósodott ama kiadások miatt, amelyeket a munkára előlegezett.84) Keserűen panaszkodott. A pápa elzáratta előtte ajtaját és midőn visszatért, II. Julius egyik lovászával kergettette el.

Egy luccai püspök, aki látta a dolgot, így szólt a lovászhoz:

– „Hát nem ismeri?“

A lovász így szólt Michelangelóhoz:

– „Bocsásson meg, uram, de ezt a parancsot kaptam és teljesitenem kell.“

Michelangelo hazament és a következő levelet irta a pápának: „Szent Atyám, ma reggel kikergettek a palotából Szentséged parancsára, miért is tudomására hozom, hogy mától kezdve ha szüksége lesz reám, keressen másutt, nem Rómában.“

Elküldte a levelet, magához hivatott egy asztalost és egy kőfaragót, akik nála laktak és így szólt hozzájuk:

„Híjjatok egy zsidót, adjatok el mindent, ami ebben a házban van és jöjjetek Firenzébe.“

Azután lóra ült és eltávozott.85)

Midőn a pápa megkapta a levelet, öt lovast küldött utána, akik este tizenegy óra körül érték utól Poggibonsiban és a következő parancsot adták át neki: „A jelen írás átvétele után azonnal térj vissza Rómába, kegyvesztés terhe mellett.“ Michelangelo azt válaszolta, hogy visszatér, ha a pápa megtartja kötelezettségeit, különben ne remélje, hogy valaha viszontlátja.86)

A következő szonettet intézte a pápához:87)

A sértés, amely II. Julius részéről érte, nem volt az egyedüli ok, amely Michelangelót szökésre késztette. Giuliano da San Gallóhoz intézett egyik levelében sejteti, hogy Bramante meg akarta gyilkoltatni.89)

Michelangelo távozása után Bramante vetélytárs nélkül maradt. Annak szökését követő napon helyezteti el a Szent Péter-templom első kövét.90) Engesztelhetetlen boszúja Michelangelo műve ellen fordult és úgy intéződött, hogy örökre tönkretegye azt. A csőcselékkel kifosztatta a Szent Péter-téren levő munkahelyet, ahol a II. Julius síremlékéhez szánt márványtömbök össze voltak gyűjtve.91)

Ezalatt a pápa, aki dühöngött szobrászának lázadása miatt, egyik brevét a másik után küldte a Signoriához Firenzébe, ahova Michelangelo menekült. A Signoria maga elé idézte Michelangelót és így szólt hozzá: „Úgy megtréfáltad a pápát, hogy még a francia király sem merte volna megtenni… Nem akarunk miattad Julius pápával háborúba keveredni, vissza kell tehát térned és ha visszatérsz, olyan hathatós leveleket adunk neked, hogy aki megbántana, ezt a Signoriát bántaná meg.“92)

De Michelangelo makacskodott. Feltételeket tűzött. Azt követelte, hogy II. Julius csináltassa meg vele a síremléket, amelyen már nem Rómában, hanem Firenzében szándékozott dolgozni. Midőn II. Julius hadba vonult Perugia és Bologna ellen93) és sürgetései mind fenyegetőbbekké váltak, Michelangelo arra gondolt, hogy Törökországba utazik, mert a szultán azt az ajánlatot tette neki a ferencrendiek útján, hogy menjen Konstantinápolyba és építse meg a perai hidat.94)

Végre engednie kellett és az 1506. év novemberének utolsó napjaiban kelletlenül Bolognába utazott, ahova a győzedelmes II. Julius csak kevéssel előbb vonult be.

„Egy reggel, midőn Michelangelo a San Petronio-templomba ment misére, a pápa lovászai megismerik és őszentsége elé vezetik, aki asztalnál ült a Tizenhatok palotájában. Midőn a pápa maga előtt látta őt, haragos arccal így szólt: „Neked kellett volna minket felkeresnünk és te megvártad, hogy mi keressünk fel téged!“… Michelangelo letérdelt és fennszóval bocsánatot kért, azzal mentegetve magát, hogy nem rosszaságból, hanem felindulásból hibázott, mert nem bírta elviselni, hogy úgy kergessék el, ahogy megtették. A pápa lehajtotta fejét és nem felelt, látszott, hogy nagyon fel van indulva. Ekkor egy püspök, akit Soderini biboros bízott meg azzal, hogy Michelangelót kimentse és ajánlja, közbe akart lépni és így szólt: „Ne nehezteljen Szentséged hibájáért, mert tudatlanságból hibázott. A festők, művészetükön kivül, mind ilyenek.“ De a pápa haraggal válaszolt: „Te olyan gorombaságot mondasz neki, amilyent mi nem mondunk. Te vagy a tudatlan és szerencsétlen, nem ő. Hordd el magad a pokolba.“ És mert nem ment el, a pápa szolgái ütlegekkel kidobták. Miután a pápa ilyképen haragjának nagy részét a püspökre adta ki, közelébb hítta magához Michelangelót és megbocsájtott neki.“95)

Szerencsétlenségére, hogy II. Juliussal kibéküljön, Michelangelónak bele kellett törődnie a pápa szeszélyeibe és a mindenható akarat újból másfelé fordult. Már nem volt szó a siremlékről, hanem óriási bronzszoborról, amelyet Bolognában akart állíttatni magának. Hiába tiltakozott Michelangelo, „hogy ő nem ért a bronzöntéshez“. Meg kellett tanulnia és keserves munkára vállalkoznia. Hitvány szobában lakott, amelyben csak egy ágy volt és ebben aludt két firenzei segédjével, Lapóval és Lodovicóval, valamint Bernardino nevű öntőjével. Tizenöt hónap múlt el mindenféle kellemetlenség közepette. Összeveszett Lapóval és Lodovicóval, akik meglopták.

„Két segédem, főleg az a gaz Lapo, mindenkivel el akarta hitetni, hogy ők csinálják ezt a művet, vagy hogy társas viszonyban vannak velem. Sohasem látták be, főleg Lapo, hogy nem ők a mesterek, míg csak ki nem dobtam: csak akkor tért észre, hogy az én szolgálatomban állott… Elkergettem mint egy kutyát.“96)

Lapo és Lodovico zajosan panaszkodtak; Firenzében rágalmakat terjesztettek Michelangelo ellen és végre is pénzt zsaroltak ki atyjától, azon a címen, hogy meglopta őket.

Azután a bronzöntő tehetetlensége derült ki.

„Azt hittem volna, hogy Bernardino mester még tűz nélkül is képes lenne önteni, oly nagy hitem volt benne.“

1507 júniusában az öntés szerencsétlenül járt. Az alak csak derékig jött ki. Mindent újból kellett kezdeni. Michelangelót egész 1508 februárig foglalkoztatta ez a munka. Egészsége majdnem tönkrement.

„Alig szakíthatok időt evésre“ – írja öccsének. „… A legnagyobb nehézségek és óriási fáradalmak közepette élek és nem törődöm egyébbel, csak éjjel-nappal munkával. Annyi bajt szenvedtem és szenvedek, hogy ha még egyszer újból kellene csinálnom, nem hiszem, hogy életemből kitelnék, mert igen nagy munka volt.“97)

Ennyi fáradsághoz képest az eredmény szánalmas lett. II. Julius szobra, melyet 1508 februárjában állítottak fel a San Petronio-templom homlokzata előtt, csak négy évig maradt ott. 1511 decemberében a Bentivogliók, II. Julius ellenségeinek pártja elpusztította és Alfonso d’Este megvásárolta töredékeit, hogy ágyút öntessen belőle.

* * *

Michelangelo visszatért Rómába. A pápa egy másik feladatot rótt rá, amely nem kevésbbé váratlan volt és még veszedelmesebb. A festőt, aki mitsem értett a freskófestés mesterségéhez, a Sixtus-kápolna boltozatának kifestésével bízta meg. Mintha csak kedve telt volna abban, hogy lehetetlent kívánjon és Michelangelónak abban, hogy teljesítse azt.

Úgy látszik, Bramante volt az, aki látván, hogy Michelangelo a pápa kegyével tér vissza, ezt a feladatot reá hárította, abban a feltevésben, hogy ez dicsőségének veszte lesz.98) A kísérlet annál veszedelmesebb volt Michelangelóra nézve, mert ugyanabban az évben, 1508-ban, vetélytársa Ráfael hasonlíthatatlan szerencsével kezdte meg a Vatikán stanzáinak kifestését.99) Mindent elkövetett, hogy szabaduljon a félelmes megtiszteltetéstől, még Ráfaelt is ajánlotta maga helyett: azt mondta, hogy ez nem az ő művészete és hogy nem fog neki sikerülni. De a pápa ragaszkodott hozzá és engednie kellett.

Bramante Michelangelo számára állványt emelt a kápolnában és Firenzéből elhozattak nehány festőt, akiknek a freskófestésben gyakorlatuk volt, hogy legyenek segitségére. De Michelangelo semmiféle segítséggel sem boldogulhatott. Azzal kezdte, hogy használhatatlannak jelentette ki Bramante állványát és újat emelt helyébe. Ami a firenzei festőket illeti, ezek nem voltak kedvére valók és minden magyarázat nélkül kitette őket. „Egy reggel elhatározta, hogy mindent leveret, amit festettek és bezárkózván a kápolnába, többé nem akart nekik ajtót nyitni, de még házában sem mutatkozott nekik. Mikor azután úgy találták, hogy a tréfa már túlságos hosszú ideig tart, elszánták magukat és szégyenkezve tértek vissza Firenzébe.“100)

Michelangelo egyedül maradt nehány munkással,101) de ahelyett, hogy a fokozott nehézség fékezte volna merészségét, még kibővitette tervét és elhatározta, hogy nemcsak a boltozatot festi ki, amiről eleve szó volt, hanem a falakat is.

Az óriási munka 1508 május 10.-én kezdődött. Komor évek, – a legkomorabbak és legmagasztosabbak ebben az egész életben! Ez a legendai Michelangelo, a Sistina hőse, kinek nagyszerű képe bele van vésve az emberiség emlékezetébe és kell is, hogy ott maradjon.

Szörnyen szenvedett. Akkori levelei szenvedélyes csüggedésről tesznek tanúságot, amely nem elégíthette ki magát isteni gondolataival:

„Nagy felindulásban vagyok, mert már egy éve, hogy egy garast sem kaptam a pápától és nem is kérek, mert munkám nem halad úgy, hogy megérdemelném. És ennek a munka nehézsége az oka, meg az is, hogy nem az én mesterségem. Igy csak eredmény nélkül vesztegetem időmet. Isten segéljen meg.“102)

Alig fejezte be a Vizözön festményét, midőn ez penészedni kezdett: az alakok már nem voltak megkülönböztethetők. Nem akarta folytatni. De a pápa nem fogadott el semmi kifogást. Újból munkához kellett látnia.

Fáradalmaihoz és nyugtalanságaihoz még övéinek ocsmány alkalmatlankodásai is járultak. Az egész család reá nehezedett, visszaélt vele, halálra szorongatta. Atyja szüntelen jajgatott, nyugtalankodott pénzdolgok miatt. Még neki kellett azzal töltenie idejét, hogy bátorítsa az öreget, holott maga is nyomott hangulatban volt.

„Ne féljen semmit, mert ezek épen nem életbevágó dolgok… A szükséges pénzben sohasem lesz hiányuk, amíg csak nekem lesz… Még ha mindenét a világon elvennék is, akkor se hiányoznék semmijök, míg csak élek… Inkább vagyok szegény és látom magát életben, mert ha meghalna, a világ minden aranya mitsem érne nekem… Ha nem lehet része a világ oly tisztességeiben, mint más polgároknak, érje be azzal, hogy van kenyere és éljen Krisztussal jól és szegényesen, mint én itt; mert bizony nyomorúságosan élek és nem törődöm sem az élettel, sem a világ megtiszteltetéseivel és nagy bajok között, ezer gyanúban élek. És már körülbelül tizenöt éve, hogy nem volt egy jó órám sem és mindent megtettem, csakhogy segítsem magukat, pedig sohasem ismerték és hitték el. Isten bocsásson meg mindnyájunknak! Kész vagyok ugyanígy cselekedni, míg élek, csak legyen módom reá.“103)

Három öccse kizsákmányolta. Tőle vártak pénzt, elhelyezkedést; lelkifurdalás nélkül merítettek a kis tőkéből, amelyet Firenzében összegyűjtött volt; nála szállásolták be magukat Rómában; vele vásároltatott magának Buonarroto és Giovan Simone üzletet, Gismondo földbirtokot Firenze mellett. És még csak nem is voltak hálásak iránta: mintha mindezzel tartozott volna nekik. De ő sokkal büszkébb volt, semhogy rá ne hagyta volna őket. A fickók azonban nem érték be ezzel. Rosszúl viselték magukat, Michelangelo távollétében rosszúl bántak atyjukkal. Akkor dühös fenyegetésben tört ki. Ostorral vezette öccseit, mint vásott suhancokat. Szükség esetén meg is ölte volna őket.

„Giovan Simone,104)

Azt mondják, hogy ha jó emberrel cselekszünk jót, jobbá tesszük őt, de ha rosszal, ez még rosszabb lesz. Már több év óta szép szóval és jó tettekkel igyekeztem, hogy helyes életre térítselek és békére atyáddal és mivelünk: te pedig csak mindig rosszabb vagy… Hosszasan beszélhetnék neked a te dolgaidról, de csak szavak maradnának, mint mindaz, amit már mondtam neked. Csak röviden akarom neked megmondani, hogy nincs semmid a világon és hogy én adom neked háztartásod költségeit és adtam már egy idő óta Isten nevében, mert azt hittem, hogy testvérem vagy mint a többiek. Most már azonban bizonyos vagyok benne, hogy nem vagy testvérem, mert ha az volnál, nem fenyegetnéd meg atyámat. Állat vagy és én úgy fogok veled bánni, mint állattal. Tudd meg, hogy aki atyját fenyegetni vagy bántani látja, az köteles életét kockáztatni érte. De elég! Azt mondom neked, hogy nincs semmid a világon és ha csak legcsekélyebbet is hallok a te dolgaidról, azonnal odamegyek, megmutatom neked hibádat és majd megtanítlak elpocsékolni vagyonodat és felgyújtani a házat és birtokot, amelyeket nem te szereztél. Nem vagy ott, ahol gondolod. Majd ha odamegyek, olyat mutatok neked, hogy véres könnyeket fogsz sírni és megtudod, mire alapítod elbizakodottságodat.

Újból mondom neked: hogy ha igyekezni fogsz jól viselni magad és megbecsülni s tisztelni atyádat, én úgy foglak segíteni, mint a többit és rövid időn belül jó boltot szerzek neked. De ha nem így cselekszel, én majd ott leszek és olyan módon intézem el dolgaidat, hogy jobban megtudod mint valaha, hogy ki vagy és hogy mid van a világon… Elég ebből ennyi. Ha nem győzöm szóval, majd kipótolom tettekkel.

Michelangelo Rómában.

Kénytelen vagyok még két verset írni neked. Tizenkét év óta járom keservesen egész Itáliát, elviseltem minden szégyent, elszenvedtem minden szenvedést, testemet mindenféle fáradalommal sanyargattam, még életemet is ezer veszélynek kitettem, csak hogy segítsem családomat. Most pedig, midőn magam kissé összeszedni kezdtem, te magad akarod szétszedni és ledönteni mindazt, amit annyi év fáradságával építettem. De Krisztus testére mondom, ebből nem lesz semmi! Mert, ha szükséges, magam szét tudok szedni tizezer hozzád hasonlót. Légy tehát okos és ne tedd próbára azt, akinek úgyis elég baja van.“105)

Azután Gismondóra kerül a sor:

„Nagy nyugtalanság és óriási fáradalmak közepette élek itt. Semmiféle barátom nincs, de nem is akarok. Nincs annyi időm, hogy lenyelhessem falatomat, ne bosszantsatok tehát, mert egy szemernyit sem vagyok képes eltűrni.“106)

Végül harmadik öccse, Buanarroto, aki a Strozziak kereskedő házában volt alkalmazva, mindazon pénzelőlegek után, amelyekben Michelangelo részesítette, arcátlanul zaklatja őt és azzal dicsekszik, hogy többet költött számára, mint amennyit kapott:

„Hálátlanságodtól kérdezném meg“ – írja neki Michelangelo – „hogyan szerezted pénzedet. Azt is szeretném tudni, számon tartod-e azt a 228 aranyat, amit a Santa Maria Nuova bankjából vettetek ki és még sok százat, amit a házra és reátok költöttem és azt a sok kellemetlenséget és gondot, amelyben részem volt, hogy rajtatok segíthessek. Szeretném tudni, számolsz-e mindezzel. Ha annyi eszed volna, hogy az igazságot megértsd, nem mondanád: Ennyit költöttem a magaméból és nem is jöttél volna ide, hogy ügyeddel zaklass, tekintve azt az elbánást, amelyben benneteket a multban részesítettelek, sőt azt mondtad volna: Michelagniolo tudja, mit írt nekünk és ha most nem tesz úgy, bizonyára akadályozza valami, amiről mi nem tudunk. Legyetek türelemmel, mert nem jó megsarkantyúzni azt a lovat, amely úgy fut, ahogy csak bir és jobban amúgy sem bir. De ti sohasem ismertetek engem és ma sem ismertek. Isten bocsássa meg nektek! mert ő részesített abban a kegyelemben, hogy rendelkezzem azzal, amivel rendelkezem, illetőleg amivel rendelkeztem, hogy segíthessek rajtatok. Majd rájöttök, ha én már nem leszek.“107)

Ilyen volt a hálátlanságnak és irigységnek az a légköre, melynek közepette Michelangelo vergődött. Egyfelől méltatlan családja, mely zaklatta, másfelől elkeseredett ellenségei, akik kikémlelték és bukására számítottak. Ő pedig ez alatt az idő alatt befejezte a Sistina heroikus munkáját. De mily kétségbeesett erőlködés árán! Kevés híja, hogy mindent ott nem hagyott és újból el nem menekült. Azt hitte, hogy meg fog halni.108) Talán akarta is.

A pápa haragudott reá lassúságáért és azért, hogy rejtegeti előle munkáját. Büszke jellemeik viharfelhők gyanánt ütköztek egymásba. „Egy nap“ – írja Condivi – „a pápa faggatta Michelangelót, mikor készül el a kápolnával. Michelangelo a maga módján így válaszolt: „Majd ha lehet.“ A pápa, aki hirtelen természetű volt, megütötte botjával, amelyet kezében tartott és így szólt: „Majd ha lehet! Majd ha lehet!“ Erre Michelangelo hazament és fölkészült, hogy szó nélkül Firenzébe utazzék, midőn megjelent nála a pápa küldötte és ötszáz aranyat adott át neki, kiengesztelvén, ahogy lehetett és mentegetvén a pápát.“

Másnap azonban már újra kezdték. A pápa végre is dühösen így szólt hozzá: „Azt akarod, hogy ledobassalak arról az állványról?“ Michelangelónak engednie kellett, leszedette az állványt és az 1512. év Mindszentek napján leleplezte művét.

A ragyogó és komor ünnepnap, amelyre reáesnek a Halottak napjának gyászos sugarai, jól megfelelt a rettenetes mű felavatásának. Tele van az annak az Istennek szellemével, aki teremt, öl és elnyel. Az élet egész ereje szélviharként zúg benne.109)

II. AZ ERŐ, MELY MEGTÖRIK

Rocte’ e l’alta cholonna.110)

Herakles dicsőségesen és megtörten került ki e heraklesi munkából. A Sixtus-kápolna boltozatának festése közben hónapokig hátraszegett fejjel kellett dolgoznia és „ez által annyira megromlott látása, hogy még sokáig nem volt képes levelet olvasni vagy valamit megnézni, csak ha feje fölé tartotta, hogy jobban lásson.“111)

Maga is tréfálkozott fogyatkozásai fölött:

De ne üljünk fel e vidám hangnak. Michelangelo szenvedett csunyasága miatt. Az olyan ember szemében, aki, mint ő, mindenkinél jobban rajong a fizikai szépségért, a csunyaság szégyen.113) Megaláztatásának nyoma egyik-másik madrigaljában is felfedezhető.114) Fájdalma annál mélyebb volt, mert egész életén át szerelem emésztette, anélkül, hogy – úgy látszik – valaha is viszonzásban részesült volna. Akkor saját magába vonult vissza és a költészetbe öntötte ki gyengéd és fájdalmas érzelmeit.

Gyermekkora óta verselt: ez parancsoló szükséglet volt neki. Rajzaira, leveleire, elszórt feljegyzéseire kerültek gondolatainak kifejezései, melyeket utóbb újból elővett és szüntelen átdolgozott. Fájdalom, 1518-ban ifjúkori költeményeinek legnagyobb részét elégettette, mások halála előtt semmisültek meg. Az a kevés is azonban, ami reánk maradt, elénk idézi szenvedélyeit.115)

Úgy látszik, hogy Firenzében, 1504 körül írta a legrégibb költeményt:116)

Két madrigal, amelyeket 1504 és 1511 között valószínűleg ugyanahhoz a nőhöz intézett, megkapó kifejezésű:

Egy Bolognából, 1507 decemberében írott levelének hátlapján maradt fenn ez az ifjúkori szonett, amelynek érzéki finomsága Botticelli valamelyik látomását idézi fel:

Egy bizalmas jellegű, hosszú költeményben – mintegy vallomásban –121) amely alig idézhető szószerint, Michelangelo sajátságosan nyers kifejezésekkel írja le szerelmi gyötrelmeit:

Majd kínos sóhajok:

A Mediciek kápolnájába szánt Madonnához való tanulmányok mellé írta a következő sorokat:

Ugyanebből az időből való egy híres madrigal, amelyet Bartolommeo Tromboncino zenésített meg 1518 előtt:

(Költemények, XI.)

Michelangelo hatalmas szobraiban és festményeiben a szerelem nem jut szóhoz: csak legheroikusabb gondolatait szólaltatta meg bennök. Úgy látszik, mintha szégyelte volna, hogy szívének gyöngeségeit beléjök vegyítse. Csak a költészethez volt bizalommal. Itt kell keresnünk a kérges felülete alatt oly félős és gyengéd szív titkát:

Hasonlítsuk össze e szerelmi költeményeket, amelyekben a szerelem és bánat úgyszólván egyértelműek, azoknak a fiatalos és ügyetlen szonetteknek kéjes rajongásával, amelyeket Ráfael írt a Disputá-hoz való rajzok hátlapjára.

* * *

A Sixtus-kápolna mennyezetfestményének befejezése és II. Julius halála után126) Michelangelo visszatért Firenzébe és ahhoz a tervhez, amely annyira szívéhez nőtt: II. Julius síremlékéhez. Szerződéssel kötelezte magát, hogy hét év alatt elkészíti.127) Három éven át majdnem kizárólag ennek a munkának szentelte magát.128) Ebben az aránylag nyugodt korszakban, – a melankolikus és derült érettség korszakában, midőn a Sixtus-kápolna lázas háborgása lecsillapodik, mint ahogy a felkorbácsolt tenger visszatér medrébe, – Michelangelo legtökéletesebb műveit alkotja, azokat, amelyek a legjobban valósítják meg szenvedélyeinek és akaratának egyensúlyát: a Mózest129) és a Louvre Rabszolgáit.130)

De ez csak egy pillanatig tartott; életének viharos rohanása majdnem azonnal újból megkezdődik: visszahanyatlik az éjbe.

Az új pápa, X. Leó, el akarta szakítani Michelangelót elődjének dicsőitésétől, hogy saját családja diadalához kösse le. Ez inkább hiúság mint rokonérzés kérdése volt reá nézve, mert epikurosi szelleme nem érthette meg Michelangelo szomorú géniuszát:131) minden kegye Ráfael felé fordult. De a Sixtus-kápolna mestere Itália dicsősége volt: X. Leó magához akarta édesgetni.

Felajánlotta Michelangelónak, hogy építse fel a firenzei San Lorenzo-templom, a Mediciek templomának homlokzatát. Michelangelót ösztönözte a Ráfaellel való vetélkedés, mert távozása után az lett a római művészet feje.132) Elvállalta tehát ezt az újabb feladatot, amelyet a korábbinak elhanyagolása nélkül lehetetlen volt teljesítenie és amely végnélküli gyötrelmek forrása lett számára. Igyekezett saját magával elhitetni, hogy egymással párhuzamosan folytathatja II. Julius síremlékét és a San Lorenzo-templom homlokzatát is. Arra számított, hogy a munka zömét valamelyik segédjére háríthatja és maga csak a fő szobrokat készíti el. De szokása szerint lassankint megmámorosodott tervétől és csakhamar nem tűrhette, hogy annak dicsőségét mással megoszsza. Végre is remegett, hogy a pápa majd megvonja tőle a megbízást és még ő könyörgött X. Leónak, hogy kösse le ezzel az újabb lánccal.133)

Természetes, hogy II. Julius síremlékét lehetetlen volt folytatnia. A legszomorúbb azonban, hogy époly kevéssé építette fel a San Lorenzo homlokzatát. Nemcsak nem akart maga mellett munkatársat megtűrni: szörnyű mániája volt, hogy mindent egymaga csináljon. Ahelyett, tehát, hogy Firenzében maradt és művein dolgozott volna, Carrarába ment, hogy a márványtömbök fejtését ellenőrizze. Mindenféle nehézséggel kellett itt megküzdenie. A Mediciek inkább a pietrasantai kőbányákat akarták volna kiaknázni, mint a carraraiakat, mert amazokat nemrég vásárolta meg Firenze városa. Michelangelót, mert a carraraiak pártjára állott, azzal a becsületbevágó váddal illette a pápa, hogy megvesztegették,134) midőn pedig engedelmeskednie kellett a pápának, a carraraiak üldözték, akik összejátszottak a liguriai tengerészekkel: nem kapott egyetlen bárkát sem, amely Génuából Pisába szállította volna márványait.135) Hegyeken, mocsaras síkságokon át utat kellett építenie, részben cölöpökre. A vidék lakói nem akartak az út költségeihez hozzájárulni. A munkások nem értettek feladatukhoz. A kőbányák is, a kőfaragók is újak voltak. Michelangelo panaszkodott:

„Arra vállalkoztam, hogy halottakat támaszszak fel, midőn a hegyeket megfékezni és a művészetet ilyen helyre bevinni igyekeztem.“136)

Mégis kitartott:

„Amit megigértem, mindenképpen meg fogom tartani és Isten segítségével a legszebb munkát fogom készíteni, amilyent valaha Itáliában csináltak.“

Mennyi erőt, lelkesedést, lángészt vesztegetett el hiába! 1518 szeptemberének végén a túlerőltetés és kellemetlenségek következtében megbetegedett. Maga is tudta, hogy ez a napszámosnak való élet megemészti egészségét és álmait. Súlyosan nehezedett reá a vágy, hogy végre hozzálásson munkájához és a szorongás, hogy nem tehette meg. Egyéb kötelezettségei, amelyeknek nem volt képes eleget tenni, egyre sarkalták.137)

„Meghalok kínomban, hogy balsorsom miatt nem csinálhattam azt, amit akarnék… Meghalok bánatomban és úgy tünök fel magam előtt, mintha akaratom ellenére csalóvá lettem volna.“138)

Firenzébe visszatérve, emésztő türelmetlenséggel várta a márványszállítmányok megérkezését, de az Arno kiszáradt és a márványtömbökkel megrakott bárkák nem voltak képesek felfelé haladni.

Végre megérkeztek: most csak hozzálát a munkához? Nem. Visszatér a kőbányákba. Ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem kezdi el, míg csak egész márványhegyet nem gyűjt össze, – mint egykor II. Julius síremléke számára. Mindegyre halogatja a kezdet pillanatát; talán fél tőle. Nem igért-e túlságos sokat? Nem volt-e vakmerőség, hogy erre a nagy építészeti munkára vállalkozott? Ez nem az ő mestersége: hol is tanulta volna? Most pedig nem képes sem előre menni, sem hátra.

Ennyi fáradsággal még azt sem érte el, hogy a márványok szállítását biztosítsa. A Firenzébe küldött hat monolith oszlop közül négy útközben tört el, egy már Firenzében. Munkásai felültették.

Végre is a pápa és Medici biboros türelmetlenkedni kezdtek a sok drága idő miatt, amelyet hasztalanúl vesztegetett el a kőbányákban és sáros utakon. 1510 márciusának 10.-én a pápa brevéje felmenti Michelangelót a San Lorenzo homlokzatának elkészítésére kötött szerződés alól. Michelangelo csak akkor értesült erről, midőn a felváltása céljából Pietrasantába küldött munkáscsapatok odaérkeztek. Súlyosan megsértődött:

„Nem írom a biboros számlájára a szóban levő homlokzat famintáját, amelyet Rómába küldtem neki; nem írom számlájára azt a három esztendőt sem, amelyet ezzel a dologgal elvesztettem; nem írom számlájára, hogy a San Lorenzo munkája tönkretett; nem írom számlájára azt a gyalázatot, hogy megbíztak ezzel a munkával, majd elvették tőlem, azt sem tudom miért!… Most így egyezhetünk meg: Leó pápa tartsa meg a kibányászott köveket, én pedig a kezeim közt levő pénzt – és hadd szabaduljak!“139)

Nem pártfogóit kellett volna Michelangelónak vádolnia, hanem saját magát. Jól tudta ezt és ez volt legnagyobb bánata. Küzdött magával. 1515-től 1520-ig, erejének teljében, mit alkotott túláradó géniusza? – A Santa Maria sopra Minerva-templom unalmas Krisztusát, – Michelangelónak oly művét, amelyben nem találjuk meg Michelangelót! – És még ezt sem fejezte be.140)

1515-től 1520-ig, a nagy renaissance ez utolsó éveiben, azok előtt az elemi csapások előtt, amelyek Itália tavaszának véget vetettek, Ráfael kifestette a Vatikán loggiáit, a Stanza dell’ Incendiót, a Farnesinát, minden nemben remekműveket alkotott, felépítette a villa Madamát, vezette a Szent Péter-templom építkezését, az ásatásokat, az ünnepségeket, a műemlékeket, kormányozta a művészetet, óriási iskolát alapított és diadalmas munkája közepette halt meg.141)

* * *

Csalódásainak keserűsége, az elveszett napok, tönkrement remények, megtört akarat fölött való kétségbeesés visszatükröződik a következő korszak komor műveiben: a Mediciek síremlékeiben és II. Julius síremléke új szobraiban.142)

A szabad Michelangelo, aki egész életében egyik iga alól a másik alá hajtotta fejét, gazdát változtatott. Giulio de’ Medici biboros, aki VII. Kelemen néven csakhamar pápa lett, 1520-tól 1534-ig uralkodott fölötte.

Nagyon szigorúak voltak VII. Kelemennel szemben. Kétségtelen, hogy – mint mindegyik pápa – ő is családi büszkeségének szolgálatába akarta hajtani a művészetet és a művészeket. De Michelangelónak nem sok panasza lehet reá. Egyik pápa sem szerette annyira. Egyikök sem tett tanúságot müvei iránt táplált állandóbb és mélyebb érdeklődésről.143) Egyikök sem értette meg jobban akaratának gyengeségét, szükség esetén saját maga ellen védelmébe vette őt és megakadályozta abban, hogy szétforgácsolja erejét. Még a firenzei felkelés és Michelangelo lázadása után sem változtak meg Kelemennek iránta való érzelmei.144) De nem függött tőle, hogy lecsillapítsa a nyugtalanságot, lázt, pesszimizmust, halálos búskomorságot, amely e nagy szívet emésztette. Mit használhatott neki gazdája személyes jósága? Mégis csak gazdája volt!…

„Három pápát szolgáltam“ – mondá Michelangelo utóbb – „de kényszerűségből.145)

Mit jelentett számára egy kis dicsőség és egy-két szép mű? Oly távol volt ez mindattól, amiről álmodott… És az öregség közeledett. És minden elsötétedett körülötte. A renaissance haldoklott. Rómát csakhamar a barbárok fosztják ki. Egy szomorú Isten fenyegető árnyéka ereszkedett le Itália gondolatára. Michelangelo érezte a tragikus óra eljövetelét és fojtó aggodalmat szenvedett.

Miután Michelangelót kiragadta annak a vállalkozásnak szövevényéből, amelyben elmerült, VII. Kelemen elhatározta, hogy új irányba tereli géniuszát és az volt a szándéka, hogy közelről felügyel reá. Megbízta a Mediciek kápolnájának és síremlékeinek elkészítésével.146) Teljesen a maga szolgálatának akarta lefoglalni. Még azt az ajánlatot is tette neki, hogy lépjen szerzetes rendbe147) és egyházi javadalommal kínálta meg. Michelangelo visszautasította, de VII. Kelemen mégis havi díjat fizetett neki, a háromszorosát annak, amit kivánt és a San Lorenzo-templom szomszédságában levő házzal ajándékozta meg.

Úgy látszott, hogy minden jó úton van és a kápolna munkálatai derekasan haladtak, midőn Michelangelo hirtelen elhagyta házát és visszautasította VII. Kelemen havi diját.148) A csüggedés újabb válságán ment keresztül. II. Julius örökösei nem bocsájtották meg neki, hogy a vállalt munkát abbahagyta; üldözéssel fenyegették és kétségbevonták jóhiszeműségét. Michelangelo elrémült a per gondolatától; lelkiismerete igazat adott ellenfeleinek és azzal vádolta, hogy nem tett eleget kötelezettségeinek: lehetetlennek látszott előtte, hogy pénzt fogadjon el VII. Kelementől, míg vissza nem térítette azt, amelyet II. Juliustól kapott.

„Így már nem élhetek, még kevésbbé dolgozhatom“ – írja.149) Könyörgött a pápának, hogy járjon közbe II. Julius örököseinél, hogy segítse visszatéríteni mindazt, amivel nekik tartozik:

„Majd eladok és mindent elkövetek, hogy visszatéríthessem.“

Vagy pedig engedjék meg neki, hogy teljesen II. Julius síremlékének szentelhesse magát:

„Még életemnél is jobban szeretném, ha megszabadulhatnék ettől a kötelezettségtől.“

Arra a gondolatra, hogy ha VII. Kelemen meg találna halni, ő ki lenne szolgáltatva ellenségei üldözésének, olyan volt, mint egy gyermek, sírt és kétségbeesett:

„Ha a pápa cserbenhagyna, nem tudnék tovább élni… Nem csoda, ha érthetetlenűl írok, mert teljesen elvesztettem fejemet.“150)

VII. Kelemen nem vette nagyon komolyan a művésznek ezt a kétségbeesését és ragaszkodott ahhoz, hogy ne szakítsa félbe a Mediciek kápolnájának munkálatait. Barátai mitsem értettek aggályaiból és rábeszélték, hogy ne tegye magát nevetségessé a havi díj visszautasításával. Egyikök alaposan lehordja, hogy meggondolás nélkül cselekedett és kérte, hogy ne engedje át magát rögeszméinek.151) Egy másik ezt írja neki:

„Azt mondják nekem, hogy visszautasította diját, elhagyta házát és abbahagyta munkáját: ezt én tiszta bolondságnak tartom. Barátom, komám, ellenségeinek malmára hajtja a vizet… Ne foglalkozzék hát többet II. Julius síremlékével és fogadja csak el a díjazást, mert jó szívvel adják.“152)

De Michelangelo makacskodott. – A pápai kincstár erre azzal tréfálta meg, hogy szaván fogta: megszűntette díjazását. A szerencsétlen, szorongatott helyzetben, néhány hónap múlva arra kényszerűlt, hogy újból kérje azt, amit visszautasított. Először félénken, szégyenlősen:

„Kedves Giovanni, mivelhogy a toll mindig merészebb a nyelvnél, megírom azt, amit a legutóbbi napokban több ízben nem mertem élő szóval elmondani, tekintve az idők járását: nevezetesen azt, vajjon a mai viszonyok közt, amelyek, mint mondottam, nem kedveznek művészetemnek, nem tudom, számíthatok-e még díjamra. Ha bizonyos volnék benne, hogy nem kapom tovább, azért nem tenném azt, hogy ne dolgozzam tovább és mindazt meg ne tegyem a pápa kedvéért, amire képes vagyok, de… sokkal kisebb költséggel kellene kijönnöm…“153)

Majd, a kényszerűség nyomása alatt, újból előhozakodik:

„Miután tegnap elváltunk, újból meggondoltam dolgaimat és tekintve, hogy ez a San Lorenzo-munka annyira a pápa szívéhez nőtt és hogy mennyire sürget őszentsége, miután saját jószántából díjazást engedélyezett nekem, csak hogy minél pontosabban szolgálatára lehessek, hátráltatna, ha el nem fogadnám… Megváltoztattam tehát szándékomat és míg máig nem kértem, ma kérem, mert az a véleményem, hogy az így sokkal jobban lesz, több szempontból, amiről nem írhatok… Szeretném tehát, ha kiadná nekem díjamat, amely megillet, attól a naptól kezdve, midőn engedélyezték, mai napig… Legyen szíves megizenni, mikor mehetnék érte.“154)

De meg akarták leckéztetni és nem vettek tudomást kivánságáról. Még két hónap mulva sem kapott semmit és még több ízben meg kellett sürgetnie pénzét.

Gyötrődés közepette dolgozott; panaszkodott, hogy gondjai akadályozzák képzeletét:

„… A kellemetlenségek nagy hatást gyakorolnak reám… Nem lehet kézzel dolgozni, ha az ember esze máshol jár, főleg a szobrászatban. Itt azt mondják, hogy ez ösztökélésemre szolgál, de én azt mondom, hogy rossz sarkantyú az, amely a lovat hátrafelé indítja. Már több mint egy éve nem kaptam meg díjamat és szegénységgel küzködöm, egész egyedül vagyok bajaimmal és azok oly számosak, hogy erősebben lefoglalnak, mint a müvészet, mert nincs módom reá, hogy tartsak valakit, aki szolgálatomra lehetne“.155)

Szenvedései olykor meghatották VII. Kelement. Szeretetreméltóan fejeztette ki rokonérzését előtte. Biztosította kegyelméről, „míg csak életben marad.“156) De a Mediciek gyógyíthatatlan könnyűvérűsége felülkerekedett és ahelyett, hogy munkáinak egy része alól feloldta volna, még újabb megbízásokat adott neki: így egyebek között szó volt egy képtelen kolosszusról, melynek feje harangtorony lett volna, karja kémény.157) Michelangelónak egy ideig foglalkoznia kellett ezzel a fantasztikus tervvel. Emellett állandóan résen kellett lennie munkásaival, kőmíveseivel, fuvarosaival szemben, akiket a nyolcórás munkaidő apostolainak előfutárai elrontani igyekeztek.158)

Ugyanekkor házi bajai is megszaporodtak. Minél öregebb lett atyja, annál ingerlékenyebb és igazságtalanabb lett. Egy szép napon elszökött Firenzéből és fiát vádolta, hogy elűzte őt. Michelangelo ezt a csodálatraméltó levelet írta neki:159)

„Édes atyám, ugyancsak csodálkoztam a minap, midőn nem találtam otthon. De most még jobban csodálkozom, mert azt hallom, hogy panaszkodik reám és azt mondja, hogy én kergettem el. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy születésem napjától mai napig soha eszem ágában sem volt akár kis, akár nagy dologban ellenére cselekedni és mindazt a fáradalmat, amit elviseltem, magukhoz való szeretetből viseltem el… Mindig pártját fogtam… Még csak néhány nap előtt is, mikor baja volt, megmondtam és megígértem, hogy teljes örömmel mindig támogatni fogom, míg csak élek. Most még egyszer ismétlem. Igen csodálkozom, hogy ilyen hamar elfelejtette mindezt. Immár harminc év óta kiismerhettek engem – maga és fiai – és tudhatják, hogy mindig magukra gondoltam és amikor csak tehettem, jót tettem magukkal. Hogyan hiresztelheti azt, hogy én kergettem el? Hát nem látja be, milyen rossz hírbe hoz, ha azt mondják, hogy én kergettem el? Még csak ez hiányzik nekem, azokon a bajokon felül, melyeket egyéb dolgok okoznak, még pedig szintén csak a maguk iránt való szeretetből! Ugyan szépen viszonozza! De bármint áll is a dolog, igyekszem elhitetni magammal, hogy mindig csak szégyent és kárt okoztam magának és bocsánatot kérek, mintha úgy tettem volna. Szánja reá magát, hogy bocsásson meg fiának, aki mindig rossz életet élt és aki mindazt a rosszat elkövette maga ellen, amit csak lehet ezen a világon. Még egyszer kérem, bocsásson meg nekem, akármilyen semmirekellő vagyok is és ne híresztelje rólam, hogy én kergettem el, mert ez erősebben érint, mintsem gondolja: hiszen mégis csak fia vagyok!“

Ez a szeretet és megalázkodás azonban csak rövid időre fegyverezte le az aggastyán keserű kedélyét. Kevéssel utóbb azzal vádolja fiát, hogy meglopja. Michelangelo, kinek türelme véget ért, ezt írja neki:160)

„Már nem tudom, mit akar tőlem. Ha életem terhére van, megtalálta az utat, hogy megszabaduljon tőle és örökölni fogja a kincshez vezető kulcsot, amely állitása szerint nálam van. Helyesen fog cselekedni, hiszen egész Firenze tudja, milyen dúsgazdag ember volt maga és hogy én mindig mennyire kiraboltam. Megérdemlem a büntetést; dícsérni fogják érte! Csak szitkozódjék és beszéljen rólam, amit akar, de ne írjon nekem többé, mert nem hagy dolgozni. Elő kellene számlálnom mindazt, amit huszonöt év óta kapott tőlem. Nem akarnám megmondani, de végtére is meg kell mondanom. Vigyázzon magára… Az ember csak egyszer hal meg és nem tér vissza, hogy helyrehozza, amit elrontott. Haláláig várt, hogy most ilyen dolgokat csináljon! Isten segítse meg.“

Ilyen támogatásban részesítették övéi.

„Csak türelem!“ – sóhajt fel egyik barátjához intézett levelében. – „Ne akarja Isten, hogy ellenemre legyen, ami nincs az ő ellenére.“161)

Búslakodása közepette munkája nem haladt. Midőn bekövetkeztek azok az események, amelyek 1527-ben Itáliát felforgatták, a Medici-kápolna egyetlen szobra sem készült volt el.162) Így ez az új korszak, amely 1520-tól 1527-ig tartott, még csak tetézte az előző korszak csalódásait és fáradalmait, anélkül, hogy – több mint tiz év óta – Michelangelót egyetlen befejezett mű, egyetlen megvalósított terv örömében részesítette volna.

III. A KÉTSÉGBEESÉS

Oilme, Oilme, ch’i’son tradito…163)

Az általános undor – a dolgok és saját maga iránt – Michelangelót belehajtotta annak a forradalomnak karjaiba, mely Firenzében 1527-ben tört ki.

Politikai ügyekben Michelangelo eddig ugyanarról az ingadozó felfogásról tett tanúságot, amely életére és művészetére mindig reánehezedett. Sohasem sikerült egyéni érzéseit a Mediciek iránt való lekötelezettséggel összeegyeztetnie. Ez a heves géniusz egyébiránt mindig félénk volt, ha cselekedni kellett; nem kockáztatta meg, hogy politikai és vallásos téren szembeszálljon e világ hatalmasságaival. Levelei elárulják, hogy mindig nyugtalankodik maga és övéi miatt, fél, hogy kompromittálja magát és meghazudtolja azokat a merész nyilatkozatokat, amelyeket valamely zsarnoki tett fölött való méltatlankodás első felhevülésében elejteni talált.164) Minduntalan inti övéit, hogy vigyázzanak magukra, hogy hallgassanak és az első zajra meneküljenek:

„Viselkedjetek úgy, mint dögvész idején szokás; legyetek elsők a menekülésben… Az élet sokkal többet ér a vagyonnál… Maradjatok békén, ne lépjetek senkivel barátságos vagy bizalmas viszonyba, Istent kivéve; ne beszéljetek senkiről se jót, se rosszat, mert nem tudjuk a dolgok végét. Törődjetek csak a magatok dolgaival… Ne avatkozzatok semmibe…“165)

Testvérei és barátai tréfálkoztak nyugtalankodása fölött és úgy bántak vele, mintha bolond lett volna.166)

„Ne gúnyolódjál fölöttem“ – válaszolt az elszomorodott Michelangelo – „ne gúnyolódjunk senki fölött.“167)

E nagy ember örökös remegése valóban épen nem nevetni való. Inkább sajnálatraméltó, mert nyomorúlt idegei következtében oly rettegések játékszere volt, amelyek ellen küzdött, anélkül, hogy leküzdhette volna őket. Annál nagyobb volt érdeme, hogy e megalázó hangulatok elmúltával beteg testét és gondolkodását arra kényszerítette, hogy szembeszálljanak a veszélylyel, amely elől az első pillanatban menekülni akart. Különben több oka volt a félelemre, mint másnak, mert élesebb eszű volt és pesszimizmusa nagyon is világosan előrelátta Itália szerencsétlenségeit. Az azonban, hogy természetes félénksége ellenére a firenzei forradalom magával ragadhatta, csak azért volt lehetséges, mert a kétségbeesés tetőpontján lelkének legmélye felszínre került.

Lelke, mely oly félénken húzódott vissza magába, izzó köztársasági érzelmű volt. Ez kitűnik azokból a lángoló szavakból, amelyeket olykor – a bizalom vagy felhevültség pillanataiban – elejtett, főleg ama beszélgetések során, amelyeket utóbb168) barátaival, Luigi del Riccióval, Antonio Petreóval és Donato Giannottival169) folytatott és amelyeket ez utóbbi Dante Divina Commediájáról szóló párbeszédeiben közölt.170) A barátok csodálkoztak afölött, hogy Dante Brutust és Cassiust a pokol legmélyére és Caesart föléjük helyezte. Michelangelo, akit megkérdeznek, védelmébe veszi a zsarnokgyilkosságot:

„Ha figyelemmel olvastátok volna az első énekeket, észrevettétek volna, hogy Dante nagyon is ismerte a zsarnokok természetét és tudta, mily büntetéseket érdemeltek Istentől és az emberektől. Az „erőszakosak“ közé helyezi őket, akik a hetedik körben, a bugyogó vérben veszik el büntetésüket… Minthogy Dante elismerte ezt, lehetetlen feltételezni, hogy ne ismerte volna el, hogy Caesar hazájának zsarnoka volt, akit Brutus és Cassius igazságosan gyilkolt meg. Mert az, aki zsarnokot öl, nem embert öl, hanem állatot emberi alakban. A zsarnokok híjával vannak annak a szeretetnek, amelyet természettől fogva mindenkinek éreznie kell felebarátai iránt, – semmi emberi vonzalom sincs meg bennük: nem emberek többé, hanem állatok. Kétségtelen, hogy nincs bennük szeretet felebarátaik iránt: különben nem vették volna el, ami másoké és másokat eltiporva nem váltak volna zsarnokokká. … Világos tehát, hogy aki zsarnokot öl meg, az nem követ el gyilkosságot, mert nem embert öl, hanem állatot. Így Brutus és Cassius nem követtek el bűnt, midőn megölték Caesart. Először, mert olyan embert öltek meg, akit minden római polgár a törvény rendelkezése szerint tartozott megölni. Másodszor, mert nem embert öltek meg, hanem állatot emberi alakban.“171)

Michelangelo a firenzei felkelők első sorában foglalt helyet a nemzeti és köztársasági ébredés ama napjaiban, amelyek Firenzében Róma V. Károly hadseregei által történt bevételének hírét172) és a Mediciek elűzését173) követték. Ő, aki nyugodalmas időkben azt ajánlotta övéinek, hogy őrizkedjenek a politikától mint a pestistől, a felhevülés oly állapotában volt, hogy sem ettől, sem attól nem félt. Firenzében maradt, ahol a pestis és forradalom dühöngött. A járvány áldozata lett öccse, Buonarroto is, aki karjaiban halt meg.174) 1528 októberében résztvett a város védelme ügyében folytatott tanácskozásokban. 1529 január 10.-én beválasztották a Nove di milizia testületébe, az erőditési munkák intézésére. Április 6.-én egy évre governatore generale-nak és Firenze erődítményei procuratore-jának nevezték ki. Június havában megvizsgálta Pisa fellegvárát és Livorno s Arezzo bástyáit. Július és augusztus hónapokban Ferrarába küldték ki, hogy tekintse meg az ottani híres védelmi műveket és hogy a herceggel, az erődítések kiváló szakértőjével, értekezzék.

Michelangelo felismerte, hogy Firenze védelmének legfontosabb pontja a San Miniato magaslata; elhatározta tehát, hogy ezt az állást bástyákkal biztosítja. De – nem tudni, miért – ebben megakadályozta Capponi gonfaloniere ellenzése, aki őt Firenzéből eltávolítani igyekezett.175) Michelangelo, aki azzal a gyanúpörrel élt, hogy Capponi és a Mediciek pártja meg akarnak szabadulni tőle, hogy a város védelmét meggátolják, San Miniatóban rendezkedett be és nem mozdúlt ki onnan. De beteges gyanakvása árulásról szóló minden hírt felkapott; ilyenek mindig keringenek az ostromolt városokban, ez alkalommal azonban nagyon is megokoltak voltak. A gyanús Capponi helyébe Francesco Carduccit tették meg gonfalonierének, condottieré-nek azonban és a firenzei csapatok főparancsnokának a nyugtalanító Malatesta Baglionit nevezték ki, aki a várost utóbb átadta a pápának. Michelangelo megsejtette a bűntényt. Aggodalmait közölte a Signoriával. „De ahelyett, hogy megköszönték volna neki, Carducci gonfaloniere gorombáskodott vele és szemére hányta, hogy gyáva és túlságosan gyanakvó.“176) Malatesta értesült Michelangelo feljelentéséről: az olyan ember mint ő, semmitől sem riadt vissza, csak hogy eltávolítson egy veszedelmes ellenfelet és Firenzében – mint főparancsnok – mindenható volt. Michelangelo elveszettnek hitte magát.

„Mégis elhatároztam“ – írja – „hogy félelem nélkül megvárom a háború végét. Kedd reggel azonban, szeptember 21.-én, kijött valaki a San Nicolo kapu elé, ahol én a bástyáknál tartózkodtam és fülembe súgta, hogy ha meg akarom menteni életemet, ne maradjak tovább. Velem együtt hazajött, itt ebédelt, lovakat hozott számomra és addig nem hagyott el, míg csak Firenzéből el nem távolított.“177)

Varchi még azzal egészíti ki ezt a tudósitást, hogy Michelangelo „12.000 aranyforintot három, alsószoknya formára tűzött ingbe varratott be és Firenzéből nem nehézség nélkül menekült el, a Porta della Giustizián át, amelyet a legkevésbbé őriztek, Rinaldo Corsinival és tanítványával, Antonio Minivel.“

„Vajjon Isten vagy az ördög volt-e, – nem tudom“ – írja Michelangelo nehány nap múlva.

Esztelen rettegésének szokott démona volt. Milyen rémületben élhetett, ha – mint beszélik – útközben Castelnuovóban Capponinál, az előbbi gonfalonierénél megállt és elbeszéléseivel annyira megrendítette az aggastyánt, hogy ez néhány nappal utóbb belehalt.178)

Szeptember 23.-án Michelangelo Ferrarában volt. Felindultságában visszautasítja a herceg vendégszeretetét és folytatja útját. Szeptember 25.-én Velencébe érkezik. A Signoria értesülvén erről, két nemesembert küld hozzá, hogy bocsássanak mindent rendelkezésére, amire szüksége lehetett, de ő szégyenkezve és mogorván mindent visszaútasít és a Giudeccához vonúl félre. Még most is attól félt, hogy nincs elég távol. Franciaországba akart menekülni. Ugyanaz nap, midőn Velencébe érkezett, aggodalmas és türelmetlen levelet intéz Battista della Pallához, I. Ferenc ügynökéhez, aki műtárgyak vásárlása végett tartózkodott Itáliában:

„Battista, kedves barátom, mint bizonyára tudja, – elhagytam Firenzét, hogy Franciaországba menjek és Velencébe érve tájékozódtam az út felől. Azt mondták nekem, hogy innen elindulva német földön kell keresztül utazni és hogy ez veszélyes és nehéz. Szeretném azért megtudni, nem volna-e hajlandó odautazni és kérem, értesítsen engem arról is, hol várjam meg: együtt utazhatnánk… Kérem, válaszoljon leveleim vétele után, mihelyt csak lehetséges, mert égek a vágytól, hogy elmehessek. Ha azonban már nem volna hajlandó elutazni, legyen szíves erről is értesíteni, hogy rászánjam magam egyedül elutazni, ahogy épen lehet.“179)

Franciaország velencei követe, Lazare de Baïff azonnal írt I. Ferencnek és Montmorency connétable-nak. Sürgette őket, hogy használják fel az alkalmat és nyerjék meg Michelangelót a francia udvar számára. A király haladék nélkül évdijat és házat ajánlott fel Michelangelónak. A levélváltás azonban mégis némi időbe került és midőn I. Ferenc ajánlata megérkezett, Michelangelo már visszatért Firenzébe.

Láza lelohadt. Giudeccai magányában ráért, hogy szégyenkezzék félelme fölött. Menekülése nagy feltűnést keltett Firenzében. Szeptember 30.-án a Signoria kihirdette, hogy mindazokat, akik elmenekültek, mint lázadókat száműzik, ha október 7-ike előtt vissza nem térnek. A kitűzött határnapon az elmenekülteket lázadóknak nyilvánították és javaikat elkobozták. Michelangelo neve azonban még nem szerepelt a lajstromon. A Signoria végső haladékot engedett neki és Firenze ferrarai követe, Galeotto Giugni értesítette a köztársaságot, hogy Michelangelo, aki elkésve nyert tudomást a határozatról, kész visszatérni, ha megkegyelmeznek neki. A Signoria kegyelmet igért Michelangelónak és Bastiano di Francesco kőfaragóval menetlevelet küldött neki Velencébe. Bastiano egyúttal átadta neki barátai tiz levelét is; mindannyian sürgették, hogy térjen vissza.180) Közülök a nemes Battista della Palla hazaszeretettől áthatott felszólítást intézett hozzá:

„Minden barátja, egyhangúan, bármely nézeteltérés vagy habozás nélkül kéri, hogy leveleik és a menetlevél átvétele után haladéktalanul térjen haza és tartsa meg hazáját, barátait, becsületét és képességeit s élvezze örömmel azokat az időket, amelyeket egykor vágyva remélt.“

Azt hitte, hogy Firenzére az aranykor következett el és nem kételkedett a jó ügy diadalában. – Pedig, a Mediciek visszatérése után, épen a szerencsétlen Palla lett a reakció első áldozatainak egyike.

Szavai elhatározásra bírták Michelangelót. Visszatért, – de lassan; Battista della Palla, aki Luccáig elébe útazott, sokáig várt ott reá és már-már kétségbeesett.181) Végre november 20.-án, Michelangelo megérkezett Firenzébe.182) Ugyane hónap 23.-án a Signoria megszüntette a száműzetéséről szóló itéletet, de három évre kizárták a Consiglio maggiore-ból.183)

Ezentúl Michelangelo mindvégig derekasan teljesítette kötelességét. Újra elfoglalta helyét a San Miniatón, amelyet az ellenség egy hónap óta bombázott, újból megerősítette a magaslatot, új hadi műveket talált fel és – mint beszélik – megmentette a campanilét, amelyet kötelekre függesztett gyapjúzsákokkal és derékaljakkal védett.184) Az ostrom idején kifejtett tevékenységének utolsó nyoma 1530 február 22.-ről szóló tudósítás, amely szerint felmászott a székesegyház kupolájára, hogy megfigyelje az ellenség mozdulatait vagy hogy megvizsgálja a kupola állapotát.

Az előrelátott szerencsétlenség azonban bekövetkezett. 1530 augusztus 2.-án Malatesta Baglioni elárulja a várost. 12.-én Firenze megadja magát és a császár átadja a várost a pápa biztosának, Baccio Valorinak. Megkezdődtek a kivégzések. Az első napokban semmi sem tartóztatta fel a győztesek bosszúját. A legelső áldozatok között voltak Michelangelo legjobb barátai, Battista della Palla is. Azt mondják, hogy Michelangelo a San Niccolò oltr’ Arno-templom tornyában bújt el. Volt is oka a félelemre: az a hir terjedt el, hogy le akarta volt rombolni a Mediciek palotáját. De VII. Kelemen nem vesztette el iránta való vonzalmát. Ha hitelt adhatunk Sebastiano del Piombónak, az, amit az ostrom alatt Michelangelóról hallott, nagyon elszomorította, de beérte azzal, hogy vállat vont és így szólt: „Michelangelo rosszúl cselekszik; én sohasem bántottam meg.“185) Mihelyt a megtorlás első dühe lecsillapodott, VII. Kelemen Firenzébe írt, meghagyta, hogy keressék meg Michelangelót és ha hajlandó a Medici-síremlékek munkáit folytatni, bánjanak vele az őt megillető kimélettel.186)

Michelangelo elhagyta rejtekhelyét és újból megkezdte munkáját, – azoknak dicsőségére, akik ellen küzdött. Még többet is tett a boldogtalan: beleegyezett, hogy Baccio Valori, a pápa aljas cselekedeteinek eszköze és barátjának, Battista Pallának gyilkosa számára elkészíti a Tegzéből nyilat kihúzó Apollo szobrát.187) Csakhamar megtagadja a firenzei számüzötteket.188) Szánalmas gyengeség e nagy ember részéről, aki arra vetemedett, hogy gyávaságokkal védelmezze művészi álmainak életét az anyagi erő gyilkos hatalma ellen, amely kedve szerint megfojthatta! Nem ok nélkül szentelte életének egész utolsó szakát annak, hogy Péter apostolnak emberfölötti emléket emeljen: ő is, mint az apostol, nem egyszer sírva fakadhatott a kakas szavára!

Hazugságra kényszerítve, hízelegnie kellett Valorinak, dicsőítenie Lorenzót, Urbino hercegét. Bánat és szégyen emésztette. Munkába temetkezett, abba rejtette tagadó dühét.189) Nem a Mediciek képmásait faragta ki, hanem kétségbeesésének szobrait. Midőn arra figyelmeztették, hogy Giuliano és Lorenzo de’ Medici szobrai vajmi kevéssé hasonlók, az volt büszke válasza: „Ki látja ezt tíz évszázad múlva?“ Az egyikből a Cselekvést alkotta, a másikból a Gondolatot, a lábazat szobrai pedig, amelyek azokat magyarázzák – az Éj és Nap, a Hajnal és Alkony – az élet ernyesztő szenvedéséről és a lét megvetéséről beszélnek. Az emberi fájdalom e halhatatlan jelképeit 1531-ben fejezte be.190) A legnagyobb irónia! Senki sem értette meg őket. Giovanni Strozzi, a megdöbbentő Éj láttára így elméskedett:

Michelangelo így válaszolt:

Egy másik költeményében Michelangelo így panaszkodik:

A rabságba ejtett Firenze így válaszol panaszaira:192)

Gondoljuk meg, mi volt Róma kifosztása és Firenze bukása az akkori lelkekre nézve: az értelem szörnyű csődje, összeomlás. Sokan soha többé nem tértek magukhoz.

Sebastiano del Piombo gondtalan skepticizmusba merül:

„Annyira jutottam, hogy az egész világ összedűlhetne anélkül, hogy törődném vele; mindenen csak nevetek… Mintha már nem is volnék az a Bastiano, aki Róma bevétele előtt voltam, nem tudok magamhoz térni.“194)

Michelangelo öngyilkosságra gondol:

Szelleme kínok közt gyötrődött. 1531 júniusában megbetegszik. VII. Kelemen hiába igyekszik lecsillapítani. Titkárával és Sebastiano del Piombóval azt izente neki, hogy ne erőltesse túl magát, tartson mértéket, dolgozzék belátása szerint, olykor sétáljon is és ne törje magát annyit.196) Ez év őszén életét féltették. Egyik barátja ezt írta Valorinak: „Michelangelo elgyengült és lesoványodott; a minap bizalmasan beszéltünk erről Bugiardinival és Antonio Minivel, akik állandóan mellette vannak: végül megegyeztünk abban, hogy nem sokáig él, ha nem segítenek rajta. Igen sokat dolgozik, keveset és rosszúl eszik, még kevesebbet alszik. Egy hónap óta fejfájás és szédülés gyötri…“197) – A pápa igazán nyugtalankodott; 1531 november 21.-én kelt brévéje kiközösítés terhe alatt megtiltotta Michelangelónak, hogy más munkával foglalkozzék, mint II. Julius és a Mediciek síremlékeivel.198) Kimélnie kell egészségét, „hogy továbbra is dicsőségére válhassék Rómának, családjának és saját magának.“

Védelmezte Valori és a gazdag koldusok alkalmatlankodásai ellen, akik – szokás szerint – műveket kunyoráltak tőle és új megrendelésekkel zaklatták. „Ha képet kívánnak tőled“ – ezt íratta neki – „kösd az ecsetet lábadra, húzz négy vonást és mondd, hogy a kép kész.“199) A pápa járt közbe Michelangelo és II. Julius örökösei között is, mikor ezek fenyegetőzni kezdtek.200) 1532-ben a negyedik szerződés jött létre az urbinói herceg képviselői és Michelangelo között a síremlékre nézve: Michelangelo megigérte, hogy elkészíti az emléknek újabb, erősen egyszerűsített mintáját,201) hogy három év alatt befejezi és az összes költségeken kívül 2000 aranyat fizet, mindannak fejében, amit II. Julius pápától és örököseitől már kapott. „Elég, ha a munkán csak szaga megérzik kegyelmednek“ – (un poco del vostro odore), irja Sebastiano del Piombo Michelangelónak.202) Szomorú feltételek, – hiszen nagy tervének csődje volt, amit Michelangelo aláírt és ezért még fizetnie is kellett! De valóban, évről-évre, életének csődje volt ez, az Élet csődje, melyet Michelangelo kétségbeesett műveinek mindegyikével elismert.

II. Julius síremlékének terve után a Mediciek síremlékeié is összeomlott. VII. Kelemen 1534 szeptember 25.-én meghalt. Michelangelo akkor – szerencséjére – távol volt Firenzétől. Régóta nyugtalanságban élt ott, mert Alessandro de’ Medici herceg gyülölte.203) Ha nem tekintette volna a pápát, meg is ölette volna. Ellenséges indulata még erősbödött, mióta Michelangelo nem volt hajlandó arra vállalkozni, hogy Firenze leigázásához a város fölött uralkodó erőd emelésével hozzájáruljon: – bátorság jele, mely a félénk ember hazaszeretetének nagyságáról tesz tanúságot. – Azóta Michelangelo a herceg részéről mindenre el volt készülve és VII. Kelemen halálakor megmenekülését csak annak a véletlennek köszönhette, hogy Firenzétől távol volt.204) Nem tért többé vissza, – sohasem látta viszont a várost. – A Mediciek kápolnája abbamaradt, sohasem fejeződött be. Amit ezen a néven ismerünk, csak halavány mása annak, amiről Michelangelo álmodott. Alig hogy a falak díszítésének váza maradt meg belőle. Michelangelo nem készítette el a szobroknak felét sem,205) sem a festményeket, amelyeket tervezett206) és midőn tanítványai utóbb eredeti szándékát megtudni és kiegészíteni igyekeztek, még azt sem volt képes nekik megmondani, hogy mi volt az:207) annyira lemondott minden vállalkozásáról, amelyekről teljesen megfeledkezett.

* * *

1534 szeptember 23.-án Michelangelo visszatért Rómába és haláláig ott maradt208). Huszonegy évvel azelőtt hagyta el. E huszonegy év alatt három szobrot faragott II. Julius befejezetlen síremléke, hét befejezetlen szobrot a Mediciek befejezetlen emléke számára. Nem fejezte be a Laurenziana-könyvtár előcsarnokát, a Santa Maria sopra Minerva templom Krisztus szobrát és a Baccio Valorinak szánt Apollót. Elvesztette egészségét, energiáját, művészetében és hazájában való hitét. Elvesztette azt az öccsét, akit legjobban szeretett.209) Elvesztette atyját, akit bálványozott.210) Mindkettőjük emlékét fájdalomtól áthatott csodálatos költeményben örökítette meg, amely – mint minden, amit csinált, – befejezetlen maradt és a halál izzó vágyát fejezi ki:

Misem tartja tehát már vissza e földön: semmiféle művészet, nagyravágyás, gyengédség, remény. Hatvan éves, élete befejezettnek látszik. Egyedül van, nem hisz már műveiben. Sóvárog a halál után, szenvedélyesen vágyódik, hogy végre megszabaduljon az „élet változásától“, az „órák kényszerétől“, az „eset és szükség“ zsarnokságától.