MICHELANGELO

Firenzei polgár volt, – hazája Firenze, a maga komor palotáival, lándzsák módjára égnek meredő tornyaival, hajlékony és száraz magaslataival, amelyek finoman csiszolva emelkednek ki az ibolyaszínű égről fekete orsóalakú kis ciprusaikkal és a hullámzóan rezgő olajfák ezüst szalagjával, – Firenze, kiélezett eleganciájával, ahol a sápadt Lorenzo de’ Medici ironikus alakja és a gúnyosan félrehuzott szájú Machiavelli találkozott Botticelli Primaverájával és halvány aranyhajú, vérszegény Venusaival, – a lázas, büszke, ideges Firenze, melyet a fanatizmus minden fajtája meghódított, amelyet minden vallási és társadalmi hiszteria megrázott, ahol mindenki szabad volt és mindenki zsarnok, ahol oly jó volt élni és ahol pokol volt az élet, – Firenze városa, értelmes, türelmetlen, lelkesedő, gyűlölködő lakóival, akiknek nyelve csípős volt, szelleme gyanakvó és akik kémlelték, irigyelték, felfalták egymást, – az a város, ahol nem volt tere egy Leonardo szabad szellemének, – ahol Botticelli egy skót puritán hallucinált miszticizmusában végezte be életét, – ahol a bak arcú, izzó szemű Savonarola szavára szerzetesei körtáncot jártak a máglya körül, amely a műtárgyakat felemésztette, – és ahol, három évvel utóbb, újra ott emelkedett a máglya, hogy a prófétát elemészsze.

* * *

Ebből a városból és ebből a korból való volt, minden előitéletökkel, szenvedélyeikkel és hevülésükkel.

Bizonyos, hogy nem volt gyengéd polgártársai irányában. Szabad lélekzetű, széles mellű géniusza megvetette köznapi művészetüket, modoros szellemüket, lapos realizmusukat, érzelmességüket, elpuhult aprólékosságukat. Keményen bánt velük, de szerette őket. Nem volt meg benne az a mosolygó közömbösség hazája iránt, amely Leonardót jellemezte. Firenzétől távol, honvágy emésztette.1) Egész életén át hiába merült ki erőlködésekben, hogy ott élhessen. Firenze mellé állott a háború tragikus óráiban és azt akarta, „hogy legalább halva visszatérhessen oda, ha már életében nem tehette.“2)

Mint törzsökös firenzei büszke volt vérére és nemzetségére.3) Büszkébb volt reá, mint magára művészetére. Nem engedte meg, hogy művésznek tekintsék:

„Nem vagyok Michelagniolo, a szobrász… Michelagniolo Buonarroti vagyok…4)

Arisztokrata felfogású volt és minden osztályelőitélet megvolt benne. Odáig ment, hogy véleménye szerint „a művészettel a nemeseknek kellene foglalkozniok, nem a plebejusoknak.“5)

A családról vallásos, ősi, majdnem barbár képzete volt. Mindent feláldozott neki és azt akarta, hogy a többiek is így tegyenek. Ahogy mondta, családjáért még „rabszolgának is eladta volna magát.“6) A szeretetnek kevés szerepe volt ebben. Testvéreit megvetette, – meg is érdemelték. Megvetette unokaöccsét, – örökösét is. De benne, bennök tekintettel volt nemzetsége képviselőire. Az a szó minduntalan visszatér leveleiben:

„Nemzetségünk… la nostra gente… fenntartani nemzetségünket… hogy nemzetségünk ki ne haljon…“

E kemény és erős emberfajta minden babonája, minden fanatizmusa megvolt benne. Azokból állott az agyag, amelylyel lényét formálták. De ebből az agyagból kipattant a tűz, amely mindent megtisztít: a géniusz.

* * *

Aki nem hisz a géniuszban, aki nem tudja, mi az, az nézzen Michelangelóra. Sohasem volt ember, aki annyira hatalmában lett volna. Úgy látszott, hogy ez a géniusz nem volt vele egy természetű: hódító volt, aki megszállotta és szolgaságában tartotta. Akaratának nem volt ebben semmi szerepe és majdnem azt mondhatnók, hogy szellemének és szívének sem. Őrjöngő elragadtatás volt, félelmes élet oly testben és lélekben, amelyek gyengék voltak arra, hogy magukban foglalják.

Állandó gerjedelemben élt. E túlságos erő, amely szinte szétfeszítette, szenvedéssel járt és arra kényszerítette, hogy cselekedjék, szünet nélkül cselekedjék, egyetlen órai pihenés nélkül.

„Kimerülök a munkában, mint még soha senki“, – írta egyszer – „nem gondolok egyébre, csak hogy éjjel-nappal dolgozzam“.

A tevékenységnek e beteges kényszere nemcsak azt idézte elő, hogy halmozta a feladatokat és több megrendelést fogadott el, mint amennyit teljesíteni képes volt: valóságos dühvé fajult el. Hegyeket akart megfaragni. Ha emléket kellett emelnie, éveket vesztegetett el a kőbányákban azzal, hogy tömbjeit megválogassa, hogy ezek szállítására utakat építsen; minden akart lenni: mérnök, munkás, kőfaragó; mindent maga akart csinálni, palotákat, templomokat, csak ő maga. Valóságos gályarab élete volt. Még arra sem szánt magának időt, hogy egyék és aludjék. Leveleiben mindúntalan ismétlődik ez a siralmas panasz:

„Alig érek reá enni… Nincs időm enni… Tizenkét év óta fáradalmakkal teszem tönkre testemet, hijával vagyok a szükségesnek… Nincs egy garasom, mezítelen vagyok, ezer bajtól szenvedek… Nyomorban és bajokban élek… A nyomorúsággal küzködöm“.7)

Ez a nyomor csak képzeletében volt meg. Michelangelo gazdag volt; meggazdagodott, nagyon meggazdagodott.8) De mi haszna volt belőle? Szegényül élt, munkájához láncolva, mint a malomba fogott ló. Senki sem érthette, miért töri magát ennyire. Senki sem érthette, hogy nem volt hatalmában nem gyötörnie magát, hogy ez kényszerűség volt reá nézve. Még atyja is, akiben pedig sok hozzá hasonló vonás volt, szemrehányásokkal illette:

„Öcséd elmondta nekem, hogy igen takarékosan, sőt nyomorúságosan élsz: a takarékosság jó dolog, de a nyomorgás rossz: olyan bűn, amely nem tetsző sem Isten, sem az emberek előtt és meg fog ártani testednek is, lelkednek is. Míg fiatal vagy, még csak megy valahogy, de ha már nem leszel az, a betegségek és fogyatkozások, amelyek e rossz és nyomorúságos életből fognak eredni, majd mind egyszerre lépnek fel. Kerüld a nyomorgást, élj mértékletesen, ügyelj arra, hogy ne légy a szükségesnek híjával, őrizkedjél a túlzott munkától…“9)

De semmiféle tanács sem segített soha. Sohasem egyezett bele, hogy emberibb módon éljen. Tápláléka kevés kenyér és bor volt. Alig aludt nehány órát. Midőn Bolognában volt, II. Julius pápa bronzszobrával elfoglalva, csak egy ágya volt a maga és három segédje számára.10) Azon ruhásan, csizmában feküdt le. Egy alkalommal lábai feldagadtak, úgy, hogy fel kellett hasítani csizmáit: ahogy lehúzták őket, bőre is velük ment.

Ez a szörnyűséges életmód okozta, hogy amitől atyja óvta, állandóan beteg volt. Leveleiben tizennégy vagy tizenöt súlyos betegségének nyomait állapíthatjuk meg.11) Többször szenvedett lázban, amely nem egyszer halállal fenyegette. Baja volt szemeivel, fogaival, fejével, szívével.12) Idegzsábák gyötörték, kivált álmában; az alvás kín volt neki. Korán megvénült. Negyvenkét éves korában már hanyatlani érezte életét.13) Negyvennyolc éves korában azt irja, hogy ha egy nap dolgozik, négy napon át pihennie kell.14) Csökönyösen ellene szegült mindennemű orvosi gyógykezelésnek.

Szelleme még erősebben megérezte az őrjöngő munkában töltött élet következményeit, mint teste. A pesszimizmus aláaknázta. Ez öröklött baja volt. Fiatal korában nem győzte atyját megnyugtatni, aki – úgy látszik – időnként üldözési mánia rohamaiban szenvedett.15) Az azonban erősebben nehezedett Michelangelóra, mint arra, akit ápolt. Szüntelen tevékenysége, a megőrlő erőfeszítés, amelytől sohasem pihenhette ki magát, védelem nélkül odavetették gyanútól remegő lelke minden eltévelyedésének. Nem bízott ellenségeiben, bizalmatlan volt barátai iránt.16) Nem bízott rokonaiban, testvéreiben, fogadott fiában; azzal gyanúsította őket, hogy türelmetlenül várják halálát.

Minden nyugtalanította;17) még övéi is gúnyolódtak örökös nyugtalansága fölött.18) Maga is mondja, hogy „búskomorság, vagy inkább őrület“ állapotában élt.19) Szenvedései közepette végre is szinte kedve telt a szenvedésben, keserű örömet talált benne:

Minden szenvedés tárgyává vált számára, – még a szerelem,21) – a jó is.22)

Senki sem volt kevésbbé örömre és inkább bánatra teremtve. Csak a bánatot látta, csak azt érezte a végtelen mindenségben. A világ minden pesszimizmusa egybe van foglalva a kétségbeesésnek e magasztosan igazságtalan felkiáltásában:

* * *

„Emésztő energiája“ – mondja Condivi – „majdnem teljesen kirekesztette az egész emberi társadalomból.“

Egyedül volt. – Gyűlölt: gyűlölték. Szeretett: nem szerették. Csudálták és féltek tőle. Végül vallásos tiszteletet gerjesztett. Uralkodik százada fölött. Ekkor kissé megenyhül. Felülről látja az embereket, ezek alulról látják őt. De sohasem tartozik közéjük. Számára soha sincs meg az a nyugalom, mely a legszerényebb lénynek is jutalma: hogy életének egy pillanatában embertársa szeretetében elszunnyadhasson. Nő szerelmében nem volt része. E sivár égen Vittoria Colonna barátságának hideg és tiszta csillaga csak maga ragyog egy ideig. Köröskörül az éj, melyen átfutnak gondolatának égő meteorjai: vágyai és lázas álmai. Soha Beethoven nem ismert ilyen éjt. Mert ez az éj magában Michelangelo szivében volt. Beethoven a világ hibájából lett szomorúvá; természettől vidám volt, örömre vágyott. Michelangelónak bensőjében gyökerezett a szomorúság, amely félelmet kelt az emberben és amelytől mindenki ösztönszerűen menekül. Ürességet idézett elő maga körül.

Ez még semmi sem volt. Nem az volt a legrosszabb, hogy egyedül volt. Az volt a legrosszabb, hogy saját magával volt egyedül és hogy nem tudott magával élni, hogy nem volt ura magának, hogy megtagadta, támadta, elpusztította önmagát. Géniusza oly lélekkel párosult, amely elárulta. A végzetről szokás beszélni, amely ellensége volt és megakadályozta abban, hogy egyetlen nagy tervét is megvalósítsa. Szerencsétlenségének kulcsa, amely életének egész tragédiáját megmagyarázza – és ezt legkevésbbé vették észre vagy merték észrevenni – akaratának hiánya és jellemének gyengesége.

Ingadozó volt a művészetben, a politikában, minden cselekedetében és minden gondolatában. Nem volt képes magát elhatározni, hogy két munka, két terv, két párt között válaszszon. Ezt bizonyítja II. Julius pápa emlékének, a San Lorenzo-templom homlokzatának, a Mediciek sirjainak története. Hozzáfogott ehhez is, ahhoz is és nem ért végére. Akart és nem akart. Alig állapodott meg választásában, azonnal kétkedni kezdett benne. Élete végén már mitsem fejezett be: mindent megutált. Azt szokás mondani, hogy feladatait reáerőszakolták és uraira háritják a felelősséget azért, hogy örökösen ingadozott a tervek között. Feledik, hogy urainak nem voltak arra eszközeik, hogy a feladatokat ráerőszakolják, ha elhatározta volna, hogy visszutasítja azokat. De nem merte megtenni.

Gyenge volt. Mindenképen gyenge volt, erényből és félénkségből. Gyenge lelkiismeretből. Ezer kétely gyötörte, amelyeket egy erélyesebb természet elvetett volna. Kötelezettségének tartotta, felelősségének túlzott felfogásával, hogy oly közepes feladatokra vállalkozzék, amelyeket helyette bármely munkavezető jobban teljesített volna.25) Nem volt képes sem eleget tenni szerződéseinek, sem elfelejteni őket.26)

Gyenge volt okosságból és félelemből. Ugyanaz az ember, akit II. Julius „rettenetesnek“ (terribile) nevezett. Vasari szerint „okos“ volt; és az, „aki mindenkit megfélemlített, még a pápákat is“,27) mindenkitől félt. Gyenge volt a fejedelmekkel szemben. Pedig ki vetette meg jobban azokat, akik gyengék voltak a fejedelmekkel szemben, – „a fejedelmek hátas szamarait“, ahogy őket nevezte.28) – Menekülni akart a pápák elől, mégis maradt s engedelmeskedett.29) Eltűrte urai sértő leveleit és alázatosan válaszolt reájuk.30) Olykor mégis fellázadt, büszkén beszélt, – de mindig engedett. Egész haláláig védekezett, de nem volt ereje küzdeni. VII. Kelemen, aki – az általános vélemény ellenére – valamennyi pápa közül a legjobb indulattal volt iránta, ismerte gyengeségét és szánta érte.31)

A szerelemben minden méltóságát elvesztette. Megalázkodott olyan ripőkök előtt, amilyen Febo di Poggio volt.32) Tommaso de’ Cavalierivel, aki szeretetreméltó, de középszerű ifjú volt, úgy bánt, mint valami „hatalmas szellemmel“.33)

A szerelem legalább meghatókká teszi az ilyen gyengeségeket. De ezek már csak szomorúan fájdalmasak, – nem merjük azt mondani, hogy szégyenletesek, – midőn félelemből erednek. Hirtelen páni rettegések lepik meg. Akkor, félelemtől űzve, Itália egyik végéről másik végére menekül. Firenzéből elmenekül 1494-ben, midőn egy látomás megrémítette. 1529-ben is elmenekül Firenzéből, midőn ostromolják a várost, amelynek védelmét reá bízták. Egész Velencéig menekül és kevés híja, hogy Franciaországba nem szökik. Utóbb szégyeli ezt a botlását: helyre is hozza, visszatér az ostromolt városba és ott az ostrom végéig teljesíti kötelességét. De mily gyenge és remegő Firenze bevétele után, mikor a proskripciók uralkodnak ott! Még udvarol is Valorinak, a proskripció intézőjének, aki éppen akkor okozta barátjának, a nemes Battista della Pallának halálát. Sajnos, odáig megy, hogy megtagadja barátait, a firenzei száműzötteket.34)

Fél. Halálosan szégyelli félelmét. Megveti önmagát. A saját maga iránt való undor beteggé teszi. Meg akar halni. Azt hiszik, hogy meg fog halni.35)

De nem tud meghalni. Őrült életerő van benne, mely naponkint újra születik, hogy többet szenvedjen. Ha legalább kiszakíthatta volna magát, hogy ne cselekedjék! De ezt nem szabad neki. Nem lehet el cselekvés nélkül. Cselekszik. Kell, hogy cselekedjék. Cselekszik-e valóban? Inkább áldozata a cselekvésnek, játékszere őrjöngő és ellenmondó szenvedélyei forgószelének, akár Dante valamelyik elkárhozottja.

Mily nagyon szenvedhetett!

Kétségbeesetten fohászkodott Istenhez:

Vágyódott a halál után, mert benne látta ennek az őrjítő rabszolgaságnak végét. Mily irígységgel beszél azokról, akik meghaltak!

Meghalni! Nem élni többé! Nem lenni többé! Megszabadulni a dolgok zsarnokságától! Megmenekülni a saját énjének hallucinációjától!

* * *

Szinte hallom, mint tör elő ez a tragikus kiáltás annak a fájdalmas ábrázatnak szájából, amelynek nyugtalan szeme még ma is reánktekint a Capitolium múzeumában.40)

Középtermetű volt, szélesvállú, erős, izmos testalkatú. Testét idomtalanná tette a munka; emelt fővel járt, homorú háttal, kidülledt hassal. Igy mutatja be a képmás, amelyet Francisco d’Ollanda festett; állva, oldalról, fekete ruhában; vállát római köpeny takarja, fején posztósapka és fölötte nagy fekete nemezkalap, mélyen fejébe nyomva.41) Gömbölyű feje volt, négyszögletes homloka, szemei fölött kidudorodva, ráncokkal felszántva. Haja fekete volt, ritka, borzas és göndör. Szemei kicsinyek voltak,42) szomorúak és erős nézésűek, változó szarúszínűek, sárgás és kékes pettyekkel. Széles, egyenes orrát, mely közepén kidudorodott, Torrigiani ökölcsapása betörte.43) Orrcimpájától szája szögletéig mély ráncok húzódtak le. Szája fínom metszésű volt; alsó ajka kissé előre állott. Kiugró pofacsontú, sovány arcát oldalt gyér, alúl pedig faunszerű, elágazó, ritka, négy-öt hüvelyk hosszú szakáll vette körül.

Egész arcán a szomorúság, bizonytalanság kifejezése uralkodik. Tasso korát jellemző aggodalmas, kételyektől megviselt ábrázat. Megindító szemei szánalmat ébresztenek, kérnek.

* * *

Ne sajnáljuk tőle. Ajándékozzuk meg azzal a szeretettel, amelyre egész életén át vágyódott és amelyben nem volt része. A legnagyobb szerencsétlenségeket tapasztalta, melyek embert érhetnek. Szolgaságban látta hazáját. Látta az évszázadokra barbároknak kiszolgáltatott Itáliát. Látta, mint hal meg a szabadság. Látta, mint tűnnek el – egyik a másik után – azok, akiket szeretett. Látta, mint alszik ki – egyik a másik után – a művészet minden fényessége.

Egyedül maradt, utolsónak, a leszálló éjszakában. És midőn halála küszöbén hátranézett, vigaszúl még azt sem mondhatta magának, hogy mindent megtett, amit tennie kellett, amit tehetett volna. Elveszettnek tekintette életét. Hiába volt ez örömtelen. Hiába áldozta fel a művészet bálványának.44)

Az emberfölötti munka, melyre saját magát ítélte, életének kilencven évén át, egyetlen napi pihenés, egyetlen napi igazi élet nélkül, még arra sem szolgált, hogy nagy terveinek egyikét is végrehajthassa. Nagy munkái közül, azok közül, amelyek leginkább szívéhez nőttek, egyetlen egy sem volt befejezve, egyetlen egy sem. A sors iróniája úgy akarta, hogy ez a szobrász45) csak festményeivel készülhessen el, amelyeket akarata ellenére festett. Nagy munkái közül, amelyek váltakozva oly sok büszke reményt és keserűséget keltettek fel benne, részben még életében elpusztultak, így a pisai csata kartonja és II. Julius bronzszobra, mások – II. Julius síremléke, a Mediciek kápolnája – siralmasan megfeneklettek: gondolatának torzképei.

Ghiberti, a szobrász, Emlékirataiban elmondja egy szegény német ötvös történetét, aki az anjoui herceg szolgálatában állott. „Egyenlő vala Görögország antik szobrászaival“ és élete végén látta, mint pusztítják el azt a művet, amelynek életét szentelte volt. – „Akkoron meglátta, hogy minden fáradsága haszontalan volt és térdreborulva így kiáltott fel: Ó Uram, ég és föld fejedelme, minden dolgok teremtője, engedd, hogy ne tévelyegjek többé és ne kövessek másokat, mint téged; könyörülj rajtam! És haladék nélkül mindenét odaadta a szegényeknek, remeteségbe vonult és ott halt meg…“

Mint a szegény ötvös, Michelangelo is, élete végéhez érve, keserűen tekintette át hiába élt életét, hasztalan erőlködéseit, bevégzetlen, elpusztúlt, be nem fejezett műveit.

Ekkor lemondott. A renaissance gőgje, a mindenség fölött uralkodó szabad lélek gőgje megtört benne.

Óda az Örömhöz: ez a termékeny kiáltás nem hangzott el ajkán. Utolsó lehelletéig nem volt egyéb, mint Óda a fájdalomhoz, a szabadító Halálhoz. Teljesen legyőzetett.

* * *

Ilyen volt e világ legyőzőinek egyike. Mi, akik géniuszának alkotásait élvezzük, ugyanily módon élvezzük őseink hódításait: nem gondolunk többé a kiontott vérre.

Ezt a vért akartam én minden szem előtt feltárni és fejünk fölött lobogtatni a hősök vörös lobogóját.