Note 219) — MÁSODIK RÉSZ A lemondás
László Éber translation
Henry Thode, aki Michelangelo und das Ende der Renaissance című művében nem áll mindenütt ellen annak a törekvésnek, hogy hősét – olykor akár a valóság rovására is – a legszebb színben ne tüntesse fel, a Gherardo Perini iránt való barátság után helyezi a Febo di Poggio iránt való barátságot, hogy fokozatosan emelkedjék fel a Tommaso dei Cavalieri iránt való barátságig, mert nem engedheti meg, hogy Michelangelo a legtökéletesebb szerelem magaslatáról szállott volna alá Febo di Poggióhoz. Tény azonban, hogy Michelangelo már több mint egy év óta érintkezett Cavalierivel, midőn beleszeretett Febóba és neki alázatos leveleket (Thode szerint 1533 decemberben, Frey szerint 1534 szeptemberben) és zagyva és hóbortos költeményeket írt, amelyekben a Febo és Poggio nevekkel játszik (Frey, CIII, CIV). Ezekre a levelekre és költeményekre a kis huncut azzal felelt, hogy pénzt kért tőle. (Lásd Frey, Dichtungen, 526. l.) – Ami Cecchino dei Braccit illeti, aki barátjának, Luigi del Ricciónak, volt barátja, Michelangelo csak több mint tíz évvel Cavalieri után ismerkedett meg vele. Cecchino firenzei száműzöttnek volt a fia és fiatalon halt meg Rómában 1544-ben. Michelangelo negyvennyolc síríratban örökítette meg emlékét, amelyek úgyszólván bálványozó idealizmussal vannak telítve és amelyek némelyike fenségesen szép. Talán a legkomorabbak Michelangelo összes költeményei közül. Néhány közülök:
Halálé most örökre, kedvesem, Egy röpke órán voltam a tied. Gyönyört okoztam, hoztam könnyeket: S ha nem születtem volna sohasem? Költemények, LXXIII, 29. Ki megsirat, hiába várja azt, Öntözve könynyel csontjaim, hogy majd Miként a fa, sirom gyümölcsbe hajt, Mert a halott nem lát meg több tavaszt. U. o., LXXIII. 21. Ki eltakarsz, ó kő, múlt éltemet Csak te tudod s a földön már emlékem Álom csupán. Halálban elenyésztem: Mi volt, – olyan mint mi nem létezett. U. o., LXXIII. 22.