Note 381) — MÁSODIK RÉSZ A lemondás

Pietro Aretino és Bandinelli terjesztették ezeket a pletykákat. Az urbinói herceg 1542-ben fűnek-fának elmesélte, hogy Michelangelo roppant meggazdagodott azáltal, hogy uzsorakamatra adta kölcsön azt a pénzt, amelyet II. Julius pápától kapott a síremlékért, melyet nem készített el. – Michelangelo némi mértékben alkalmat is adott ezekre a vádakra, pénzügyekben olykor tanusított kiméletlenségével, (így például az öreg Signorellivel szemben, akit 1518-ban egy 1513-ban felvett kölcsönért zaklatott) és a kincseket halmozó paraszt ösztönszerű kapzsiságával, amely benne természetes nagylelkűségével egyesült. Pénzt és birtokokat harácsolt össze, de úgyszólván gépiesen, örökölt hajlamból. A valóságban rendkívül hanyag volt ügyeiben; semmiféle számadást nem vezetett, azt sem tudta mije van és teli marokkal adakozott. Családja szüntelenül merített tőkéjéből. Királyi ajándékokat adott barátainak, szolgáinak. Műveinek nagy részét nem adta el, hanem elajándékozta. Ingyen dolgozott a Szent Péter-templomon. Senki sem itélte el nála szigorúbban a pénz szeretetét: „A nyereségszomj igen nagy bün“ – írja öccsének, Buonarrotónak. Vasari méltatlankodva tiltakozik Michelangelo ellenségeinek rágalmai ellen. Felsorolja mindazt, amit mestere elajándékozott: – Tommaso dei Cavalierinek, Bindo Altovitinak, Sebastiano del Piombónak, Gherardo Perininek megbecsülhetetlen rajzokat; Antonio Mininek a Lédát, valamennyi kartonnal és mintával együtt; Bartolommeo Bettininek egy remek Venust és Cupidót; del Vasto marchesének egy Noli me tangere-t; Roberto Strozzinak a két Rabszolgát; szolgájának, Antoniónak, a Keresztlevételt, stb. – „Nem értem“ – mondja végül – „miképen mondhatják fösvénynek ezt az embert, aki olyan bőkezű volt ezekkel a sok ezer tallért érő művekkel.“