ELSŐ RÉSZ.

I.

Két úr találkozik össze a szőnyeggel bevont főlépcsőn. Mind a kettő fölfelé tart. Az egyiken sealskin prémgalléros téli kabát van; a másikon rövid, bársonygalléros felöltő: az sincs begombolva, alatta fekete frakk, sárga szegfüvel a gomblyukában; fehér kravátli a nyakán.

Az elébb jövő lassú járású úri ember, a ki időt enged magának, mikor lépcsőn megy fölfelé; az utóbb jövő fiatal athleta-alak, ez hármasával szöki át a lépcsőket, megelőzve a másik urat.

– Szolgája Perukker úr!

– Alászszolgája Dobokay úr!

A daliás úr az első emeleti ajtónál megáll, melyen fényes pakfong táblán olvasható e név: «Meritoris Zeno» s ott becsenget. Sokáig jönnek az ajtót kinyitni. Az alatt a másik úr is megérkezik, az is ott áll meg.

– Ah! ön is ide igyekezik?

– Tetszett már csengetni?

– Az inasok bizonyosan most vacsorálnak. Estély előtt a cselédséget meg szokás étkeztetni.

– Hát ma itt estély lesz?

– Utolsó az évadban. Sokat igérő programmal. Hát ön nem arra jött?

– Nem. Engem az úr hítt meg sürgetős üzleti ügyben.

– Tehát nem is akarja az asszonyságnak bemutattatni magát?

– Ezúttal czélomon kívül esik.

– Kár. Igen jól mulatna.

Ez alatt kinyitották az ajtót. Az inason látszott, hogy most kapkodta fel a liberiáját. Két másik szolgálattevő lélek épen nagy negligéeben iparkodott jelmezét előkeresni valami szekrényből.

– Méltóztassék! kinálta a kurta felöltős a sealskingallérost az elsőbbséggel.

– Kérem, uram, kinálkozék az vissza.

– No, no. Aetas præcedit. (A koré az elsőbbség).

– Hány éves ön?

– Harminczkilencz.

– Én meg harmincznyolcz.

– Akkor ön csókol nekem kezet s nevezhet urambátyámnak.

Az előszobában az inas le akarta segíteni az urakról a felső kabátjaikat.

– Hagyja Jean, monda Dobokay úr; tele a kabátom zsebe irásokkal, a mik velem akarnak jönni.

– De csak nem akar ön felső kabátban tánczolni? jegyzé meg Perukker úr.

– Dehogy. A meghívó tíz órára szól: én még visszamegyek a szinházba; a negyedik felvonás pompás skandalumon végződik: azt élvezni akarom. Még most csak kilencz óra. Valamit hoztam, a mi az estély programmjához tartozik: ettől akarom a gályámat – hogy is mondják csak a hajósok? «löschen» – kitörülni. Tizenegyre untig elég lesz teljes díszben megjelenni.

Ekkor aztán Perukker úrnak akarta az inas lehúzni a kabátját.

– Csak hagyja rajtam. A salonban még nincs befűtve a kandalló, a gáz sem ég; tudom a szokást; – most is influenzás vagyok. Nem maradok soká.

S azzal mind a ketten magukkal vitték az utczai toilettejüket a terembe, a hol csakugyan akkor iparkodott egy szolgálattevő honpolgár a kandallóban alágyújtani, míg a másik a gázkandeláber fellobbantásával mesterkedett. A salonban sötét volt még és hideg.

A harmadik inas pedig várt a rendelkezésre a két úr háta mögött.

Dobokay úr átadta neki a névjegyét, hogy vigye a nagyságos asszonyhoz. Perukker úr azt kérdezte, hogy itthon van-e a nagyságos úr? Megértve, hogy nincs itthon, azt mondá, hogy várni fog rá öt perczig: annak okvetlenül haza kell jönni a kitűzött időre.

Mikor aztán a három inas eltávozott a teremből, azt mondá Dobokay úr Perukker úrnak:

– Vallja meg Perukker úr, hogy ön is azért nem tette le a prémes kabátját, mert tele van a zsebe érdekes iratokkal?

Perukker úr felnézett a csillárra.

– Ügyvéd úr hozzá szokott a titkok kiderítéséhez.

– Bankár úr pedig a titkok megőrzéséhez.

Ezen aztán mind a ketten nevettek egy kicsit.

– Mondja csak Dobokay úr, három inast tartanak Meritorisék? kérdé Perukker úr.

– Dehogy tartanak. Csak ez a kék az ő inasuk, a ki az ajtót nyitotta előttünk; a sárga a Vigárdyék inasa, a kit estélyeken kölcsön kérnek; a harmadik pedig a Dobos pinczérje. Minthogy a házi szakácsné csak meleg ételeket tud készíteni, a kocsonyákat, halakat a restaurateur szolgáltatja s egyúttal pinczért is küld hozzá inas-livréeben.

– Nekem úgy tetszik, mintha ezeket a nagy japáni vázákat is láttam volna már valahol, azt hiszem, Vigárdyéknál.

– Haneha azoknak az ikertestvérei voltak. Egyébiránt ez bevett szokás. Inast, ezüstöt, porczellánt estélyekre kikölcsönözni. Ezt még a mágnások is megteszik. S Meritorisék és Vigárdyék úgy szólván egy családot képeznek. Hony soit, qui mal y pense.

– S fényes programmja lesz a mai estélynek?

– Sőt exorbitáns. Egy Párisból jött hegedűművész fog Sarasatet mimelni. A nem annyira szép, mint köpczös királyi tanácsosné feledteti el velünk Pattit. A pièce de résistance-ot pedig képezni fogja egy szellemdús causerie, a mit a házi asszony irt s maga fog felolvasni.

– Ah! Hát a háziasszony Schöngeist?

– Magyarul «deliszellem». Az bizony. Fényes tehetség. Kár, hogy romantikus hangulatú.

– Hát a házi úr miféle instrumentumon fog remekelni?

– Oh, az csak a börzén kottáz és nótáz.

Dobokay úr nagyot nevetett a saját szójátékának.

Perukker úr pedig nemcsak hogy nem nevetett rajta, sőt azt a kritikát mondta rá, hogy:

– Pedig aligha jobban nem tenné, ha a klavir mellett gyakorolná a «kotiren» és «notiren» mesterségét.

A Jean visszajött, jelentve, hogy a nagyságos asszony most fejezi be a toilettejét s nehány percz múlva átjön az elfogadó-terembe.

– No akkor én elhordom magam innen! monda Perukker úr; nem várom tovább a nagyságos urat. Majd megtalálom a Steingasznernél. Jó mulatást.

– Nem tetszik itthagyni a névjegyét a nagyságos úr számára? kérdezte az etiquettetudó Jean.

Perukker úr egyet gondolkozott, aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint a jegyszedő az alagútnál, mikor azt mondja a kocsisnak, hogy «tovább».

Az inas kikisérte az előszoba-ajtóig.

Dobokay Alasztor egyedül maradt a salonban, ideje volt magát a tükörből megnézni.

Bizony volt neki mit nézni magán. Ez a tökéletes athletai termet, a min megfeszül minden öltöny: domború mellkas, erős nyak, jól modellált fej, széles koponyával, gothikus homlokkal; a haj egész kurtára lenyirva, az arcz simára borotválva, kivéve a fülkanyarító félholdakat, s a jól kifent bajuszt, mely teljesen érvényre engedi juttatni a széles, húsos szájat, a melybe szerelmes minden asszony s a melytől fél minden ember. Csak a szemöldei képeznek némi rendetlenséget: az egyik lejebb húzódik, mint a másik s ezzel még neveli annak a zöld szemnek szatirás kifejezését. Ezeket a szúró szemeket, ezt a marni tudó szájat hajh de sokszor megbámulják a törvényszék sorompói előtt, a hol az ellenfelét (gyakran a királyi ügyészt) egész a vivisectióig megkínozza. A boudoirokban még kegyetlenebb. Jaj annak, a kinek udvarol. S aztán mentül jobban fáj, annál jobban esik. A kapott seb éhes.

Alasztor miatt rágalmaztatni is dicsekedés. Alasztor által rágalmaztatni pedig épen apotheosis.

No de eleget beszélt már a tükör. A salon oldalszárnyajtaja szétnyilik: belép az úrnő.

II.

Meritoris Zeno neje, Camilla, alakjában, arczában egész leányos megjelenés. Senki sem mondaná, hogy már egy tizenkét esztendőt meghaladt leánya van. Termete azzal a karcsúsággal bír, a mit nem a vállfűző kényszerít rá: az öltöny csak kifejezi a szép idomokat, de nem szabályozza; a váll, a nyak, a félig födetlen kebel enged az egészre divinálni. Az arcz kifejezése még inkább növeli a csalódást: a halvány, de könnyen elpiruló arczszín, a finom metszésű ajkak, korallpiros színükkel, a rózsaszín, lüktető orrczimpák, a tiszta, keskeny homlok, melyet félig levágott hajtincsek nem takarnak, a vékony, egyenes szemöldök, mind közös egyetértéssel vallják, hogy itt egy gyermeteg, világtudatlan lélek lakik; segít nekik az a hosszú szempilla is, mely félig lezártan szinte hogy árnyékot vet az arczra. – Hanem aztán mikor ezek a szempillák magasra felnyilnak s kivillan alóluk az a két sárga szem, mely olyan, mint a topáz, meg mint a tigris szeme, a mélyében ég valami láng: attól egyszerre zavarba jön a rá néző, mint a ki kelepczébe jutott; mert mikor a szem kérdez, akkor arra a szemnek kell megfelelni, s ezt a beszédet olyan kevés ember tanulta meg. S a sárga szemekhez kőszénfekete a haja.

Alasztor a belépő hölgy elé siet. Az kezet nyújt neki. A kezét megcsókolják.

– Bocsánat, hogy kaczagányostul jövök be: a dugárúmat rejtve kellett becsempésznem.

Azzal a felső öltönye zsebéből kihúz egy paksamétát.

– Elolvasta? kérdi a hölgy.

– Kétszer is. Először az elejétől a végeig; aztán meg a végétől az elejéig.

A hölgynek az ajka és a keze remegett, a szempillái vertek, mikor a kéziratot átvette. Az ő saját munkája volt az. Ez az átadó pedig egy irgalmat nem ismerő kritikus, a ki nem professióból, hanem passióból űzi ezt a szellemi hóhérmesterséget.

Camilla helyet mutatott neki egy karszékben a kandalló előtt.

– Nem teszi ön le a felöltőjét? Rá fog melegedni.

– Nem ismerem a meghűlést. Aztán mindjárt visszamegyek a szinházba.

– De hátha én sokáig itt tartom?

– Inkább attól félek, hogy hamar ki fog innen flankolni; mondjuk puritánul: kipenderíteni.

– Olyan rossz akar lenni?

Leültek egymással szemben a kandalló elé, kettőjük között volt egy kis japáni asztalka. Arra tette le Camilla az irást.

– Nos? Hát kezdje!

– Czukorral szokta nagysád az orvosságot bevenni, vagy a nélkül?

– Czukorral szoktam.

– No akkor hát előre bocsátom azt, a mi édes. Nagysád teljesen birja az irodalmi nyelvet: irálya minden kifogáson felül áll. Elbeszélésének a meséje eredeti, ügyesen bonyolított, fordulatai meglepők, az egész tarkázva szellemes ötletekkel, sok érzés elpazarolva benne…

– Hisz ez mind igen kedvező…

– Ez a czukor; most jön a brom. Hanem…

– Hanem?…

– Ez az egész elbeszélés, ennek a tárgya, alakjai, ethikája, mind egy rég megbukott költői gyáriparnak színehagyott, divatvesztett, végeladásra került maradványa. Ez abból a hamis romantika-iskolából való, a min senki sem ir többé; de több az, hogy a mit nem is olvas senki többé.

Azok a sárga topáz szemek most nagyot villantak. Bátorkodott szembeszállni a szigorú kritikussal.

– Szeretném az indokolást.

– Hát ha boncztani előadást akar végigélvezni, azzal is szolgálhatok. Az ön elbeszélésének az alakjai mind olyan ideális emberek, a milyeneket a mai világban már senki sem ismer. Az ön hősnője képviseli a női erényt.

– Hát ez nem létezik?

– Létezik, mint kórtünet, de nem, mint jellemalap: híják vérszegénységnek s gyógyítják vas- és mirenylabdacsokkal; vagy legjobb esetben hiánya a csábító alkalomnak; de bizony most már abban a régi példabeszédben sem hiszünk, a mi a «jól őrzött várról és jól táplált helyőrségről» beszél.

– Ön ilyen rossz véleménynyel van a nőkről?

– Sőt ilyen jóval. Miért volna erény, nem tenni, a mit a természet parancsol?

– E szerint ön a szerelemben sem hisz.

– A szó megvan, s azt nehéz helyettesíteni: épen azért, mert százféle variansa akad. Az legtöbbször kutyaösztön, érzéki gerjedés, máskor suggestio, sűrű esetben conventiós megszokás: egy egész osztálynál alkútárgy és speculatio. Mindannyiszor egészen jogosult thema egy modern elbeszéléshez. De olyan idealis szerelmesek, a minőket ön ir le, csak a keresztes hadak korszakában lehettek, no meg Kisfaludy Sándor hősei idejében: «Szigligetben fogunk élni: Szerelmünkben boldogok». Ma az úgynevezett szerelemnek reális motivumai vannak. Hát még aztán az a nemes keblű imádó, a ki lemond!

– Hát a férfiui lemondás?

– Bevallása a gerinczsorvadásnak. Félelem a nevetségessé lételtől.

– És a jótékonyság?

– Agylágyulás symptomája. Gyakran megvesztegetési kisérlet a sors ellen.

– De hisz önnek magának is ott áll a neve minden jótékonysági gyűjtőíven.

– Az nálam reklám. A legtöbb embernél ugyanez.

– Hát ön nem hiszi, hogy vannak jó szivű emberek?

– Jó szív? Hát mi köze a szívnek az emberi indulatok és érzelmek szabályozásához? A szív egy monoton munkára alkotott gép, a mi absolute nem érez semmit. Igenis van befolyása az emberi érzelmekre és kedélyhangulatokra a májnak, az epének és más változó gerjedelmű életműszereknek, a mik a két nemet megkülönböztetik; de főképen a gyomornak. Az éhes és a túlterhelt gyomor csinálhat regényt, csinálhat világtörténetet: de mit csináljon az a szegény ártatlan, izmokból, erekből és idegszálakból összegubanczolt tömeg, a mi a mézeskalácsosok mintáját képezi, mikor annak egy pillanatnyi ideje sincs a külső benyomásokat felfogni s azok ellen reagálni?

– Jól van. Tehát ne legyen a szívnek semmi köze az elhatározásainkhoz: de az erős emberi akarat hatalmát csak nem hozza ön kétségbe?

– Erős akarat! Hisz az meg épen nonsens. Hát akarta az ember azt, hogy szülessen? Akarta azt, hogy fiu legyen, vagy leány? Akarta, hogy szép legyen, vagy rút? erős vagy gyönge? Minden az átörökléstől függ. A kinek az apja vagy nagyapja bolond volt, maga is bolond lesz. A kinek játékszenvedélye van, a fiának is az lesz.

– És a talentumok?

– Azok meg épen az agy idomulásától függnek. Az már tudományosan megállapított igazság, hogy az agyvelő idegszálainak bonyolódása okozza, hogy az egyik emberből hegedűművész, a másikból szobrász, a harmadikból meg financier lesz: a többi marad hétköznapi embernek, cretinnek vagy gonosztevőnek, s ez teszi tönkre az ön egész ethikai okoskodását, a mi költői igazságtételben, égi megtorlásban nyilatkozik. Ugyan hogy büntetne meg egy láthatatlan hatalom valakit azért, mert a szemöldöke fölötti agykidudorodás a gyilkossági hajlamot fejtette ki nála, a másikat meg azért, hogy a hátsó agy erős duzzadása a nemi ösztönnek adott túlnyomó uralmat a gerinczagy fölött. A természet szeszélyei miatt csak nem lakolhat meg az egyén.

– E szerint ön a túlvilágban sem hisz?

– Kedves nagysád! olvasta ön már Flammariont? Akkor tudja, hogy – hozzávetőleg – mi van ezen a mi világunkon túl? Az egyetlen planéta, a melyet magunkforma állatoktól lakható földnek ismerünk, a Mars. De az már eddig is úgy túl van tömve lakosokkal, hogy ott még a földről átrepülőket is minden jó indulat mellett sem fogadhatják be. Csak a mohamedánok hisznek még a paradicsomban. De azok is csak a férfiak számára tartogatják azt. A buddhistánál van lélekvándorlás állatokba. A többinél nincs túlvilág. A civilisált világ minden tagja fölemelkedett már arra a tudatra, hogy itt ezen a földön kell kivenni az élvezetekből annyit, a mennyit lehet. A socialismus nem ismer másvilágra szóló utalványokat, a mikkel az ascetákat jól lehetett tartani.

– És így ön nevetségesnek tartja az imádkozást is? és az áhitatos léleknek Istenhez való ragaszkodását? Annak minden csodajelenségeit?

– Édes nagysád! Hiszen méltóztatott iskolákat végezni. Tudja, hogy mi a hang? Rezgéshullám, mely perczenkint 200 méternyire halad. Vegye kezébe a plajbászt és számítson. Hiszen a mely zsolozsmát Árpád apánk bejövetelekor a vereczkei szorosnál a táltosok elharsogtattak a nap mezején lakozó Hadúrhoz, az a természet törvényei szerint most a millenniumra fog oda megérkezni.

– Ön istentagadó.

– Nem. Én csak embertagadó vagyok. Az Isten lételét elismerem, bár megérteni nem tudom; de az emberek lételét tagadom. Állatok vagyunk!

– Ez nagyon vigasztalan tudat volna.

– Nem akarom felerőtetni. Én nem vagyok buddhista missionarius, én csak jóakaró kritikus vagyok. Önnek a művéről beszélek. Ez a válfaja a poesisnek leélte magát. Jelenben senki sem kultiválja. Ha ön sikert akar kivívni – igazán szép tollával – akkor választania kell – két közönség között. Vagy irjon ön legendákat, csodatörténeteket, meséket a babonás, histerikus, fanatikus félmívelt osztályok számára: annak is lesz kelendősége; vagy pedig irjon esendő, önző, élvező emberekről, a milyenek mindnyájan vagyunk és akarunk lenni. Tündérekben, szentekben még sokan hisznek, de már becsületes emberekben, jó szivekben, szerető lelkekben nem hisz senki. S a mi nem kriminalitás, az nem vétek.

Camilla még nem hátrált meg.

– Nem a munkám védelmére szólok, hanem az ön világnézete ellen. Én már vén asszony vagyok, de én még rossz jellemű emberrel nem találkoztam a világon, se férfiban, se nőben.

– Vén asszony? Ugyan már micsoda banális fogás az, engem akarni kényszeríteni bókok mondására. Ön soha sem lesz vén asszony. Ön most is kis leány. Hanem vén irónő. Ezelőtt negyven esztendővel irhatott volna ön szép Dorfgeschichteket német parasztokról német Hausfrauk számára. De most már a parasztokból is kiveszett az idyll (ha ugyan volt valaha) s a mióta a kisasszonyok nem strickolnak harisnyát, oda a sentimentalismus.

– Hát a vallás?

– Vallás? Ez az a kihült planéta, a minek a fénye elmult: csak az árnyéka maradt meg. Van zelositás, van fanatizmus, más felekezet elleni gyűlölködés, de a mi a hitelv volna, hogy «szeresd a felebarátodat», meg az, hogy «az én országom nem e világból való», ezeket nem tartja senki. A munkást nem lehet többé azzal biztatni, hogy majd a paradicsomban ő lesz az első, a ki most utolsó. Itt ezen a földön követeli a maga részét. Nincs már nagyravágyás: csak stréberség; nincs már hazaszeretet: csak politika; nincs már remény: csak intrika; az antik ideál mind stereotipozva kapható: eredetije a muzeumban. Dicsőség? Gomblyukban czinkből. Egy bálvány van, a kit imád mindenki.

– A pénz?

– Nem az. Hanem saját maga.

– Hisz akkor jobb volna nem élni.

Alasztor elnevette magát. Gyönyörű fehér fogsor villogott elő a bajusza alól.

– Ne vegye olyan tragikusan a dolgot, nagysád. Abban a világban, a mit ön teremt a képzeletében, mindig érdemes élni. Ön boldog, megelégült, nemes lelkű, azért hasonlónak hiszi a többi egyedeket is. Bátran felolvashatja ön a munkáját a mai estélyen, mindenki tapsolni fog. El lesznek ragadtatva. Magasztalói elől nem fog hová menekülhetni. A jelenlevő újságírók összetett keztyűkkel fogják önt kérni, hogy engedje át nekik a vasárnapi tárczájuk számára e remekművet s tiszteletdíj fejében egy értékes szaczúmát fognak önnek küldeni. De próbálná csak meg, mint egy szegény hivatalnok özvegye, ugyanezzel a művével sorba látogatni a szerkesztőségeket szerény honorárium igényével: majd gyönyörködhetnék azokban az elmés észrevételekben, a miket a szerkesztői mondanivalók szecskaládája szolgáltat a kéziratoknak, melyek vissza nem adatnak. Ön énekelni is fog, egy szép chansonettet, vendégei tapsolni fognak utána. De énekelné el csak azt, mint erre a keresetre szorult igazi énekesnő; majd megtudná, hogy miféle strófát énekelnek folytatásul ugyanarra a melódiára ugyanazok az uraságok. Eh! Boldog nő nem lehet irónő. Ahoz a szenvedések iskolája kell. Nagy katasztrófák. No lássa: most keresztet vetett magára. Irjon legendákat! Nos? Elég volt már a gorombaságból?

– Nem! Még én akarok önnek gorombaságokat mondani. Most rajtam a sor.

– Ah! Ez élvezetes lesz.

– Nem az emberiségben van a hiba, hanem önben. Ön hirhedett ügyész: hol védő, hol vádló. Egészen bele élte magát az emberi lélek árnyoldalainak tanulmányozásába. Valamint egy kórház főorvosa csak betegeket lát maga körül, így a hires jogász csak vétkeseket, önzőket, csalókat, tettetőket, hitszegőket. Ön nem ismeri az igazi világot: én ismerem azt! Én látom a valót.

– Ön látja a valót? Ezekkel a chryzopraz szemekkel? Hisz ön saját magát sem ismeri! – De többet mondok: még a saját leányát sem ismeri.

Camilla megrezzent erre a szóra.

– A leányomat? Hát mit tudhat ön a leányom felől? Hisz az még gyermek!

– Tudom. Tizenkét esztendős. Hanem azért mégis több életbölcsesége van, mint önnek.

– Honnan veszi ezt az állítást?

– Hiszen régi barátja vagyok e háznak. Bocsánat a forgalomból kiment szóért. Régi bejárója. Néha egy baráti ebédnél, meg az után volt alkalmam a kis Helvilának egy-egy közbevetett mondását feljegyezni. Az mind olyan okos szó volt; nem az enfant terrible-ek hebehurgya belekottyanásai, hanem egy józan kritikus szellemnek a megnyilatkozása: a ki már a dajkájától sem engedett magának hazugságokat mondatni. Ez soha sem fut el az ember elől, hanem szembe áll s olyan vágásokat ad, hogy elképedünk bele. Meg ne ijedjen nagysád. Egészen az anyja lelkületét tükrözi vissza. Csakhogy a tükörkép erősebb az eredetinél. – Urhölgyeinknél az a szokás, hogy egy szantálfa legyezőre az ismerőikkel emlékmondásokat iratnak. A kis Helvila is abban a kitüntetésben részesül, hogy vele is iratnak ilyen legyezői bölcseséget. Azokat aztán nekem is megmutatják. Egy szép kisasszonynak ezt irta a legyezőjére: «Nem az boldogít bennünket, a mink van, hanem az, a mit remélünk.» A szép delnő tőlem kérdezte meg, hogy mit tesz ez; ő nem érti. – De honnan vesz egy tizenkétesztendős gyermek ilyen gondolatot?

Camilla arczán látszott a kellemes hangulat.

– De erősebb mondás az, a mit Vigárdyné legyezőjére irt a kis leány. Azt tetszik tudni, hogy Amanda ő nagysága teljesen az én világnézeteimet osztja. Annyira összetalálkozunk az egész életfilozófiánkkal, annyira rokonok a lelkeink, (ha ugyan van lelkünk), hogy nem szeretnék neki férje lenni azért a háromemeletes sugárúti házért, a mit kelengyében kapott. És a mellett alaposan tudós. Professzor lehetne. És azt érezteti. És gyöngeségei nincsenek. Hát ennek ezt a mondatot irta a legyezőjére a kis Helvila: «A tengerszemnél, mely semmi élőt nem táplál, többet ér egy harmatcsepp, melytől egy fűszál föléled.» – De már a szép Amanda nem kérdezte én tőlem, hogy mi ennek az értelme? Azt mondá: «No nézd! A galambfióknak fullánkja van!» Kitalálta, hogy ki az a tengerszem, s ki az a harmatcsepp?

E perczben észrevette Camilla, hogy egy szőnyegajtó kissé megnyílik: ott valaki hallgatózik.

Bosszúságát nem tudta elrejteni.

Alasztor megsejtette azt s sietett búcsút venni.

– Még visszasietek a szinházba. Egészen kedvem szerint való darabot adnak. Az emberek, mint állatok. Igazi állatmutogatás.

– De visszajön?

– Nem fogok sietni. A királyi tanácsosné cavatináitól engedek másokat idvezülni. Mikorra nagysád felolvasására kerül a sorrend, akkorra jelen leszek.

– No azzal épen nem vigasztal meg.

– Becsületemre – ámbár nem hiszek a becsületben – fogadom és megtartom a fogadásomat mint egy troubadour – ámbár nem hiszek a troubadouroknak, – hogy egy suttogó szóval sem fogom a nagysád előadását zavarni, s mikor a vendégnyáj éljenez: keresztül fogja hallani a tetszészsivajon nagysád az én stentoromat.

– No csak azt ne tegye, kérem.

Camilla kezét nyujtá: Alasztor az ajkaihoz emelte a svédkeztyűs kacsót s aztán a sarkával előre kihátrált az ajtón, ámbár ez a neme a haladásnak homlokegyest ellenkezik a realizmussal.

III.

Camilla összehúzta a szemöldökeit; egyéb kifejezése a haragnak nem állt rendelkezésére – ezzel a szelíd arczczal. Sietve ment a félig felnyitott oldalajtóhoz. Közeledtére az ajtó egészen felnyilt. Haragjának tárgya ott állt előtte. Egy kis leány. Azaz, hogy egy nagy kis leány. Volt olyan magas, mint az anyja. Kurta gyermekruhát viselt fehér percailból, bugygyos kerek fodorral a nyaka körül, a derekán széles kék öv volt, nagy csattal haliotis csigahéjból; a nyakán egy sor fekete gyöngy jetteből.

Semmiben sem hasonlított az anyjához. Az arcza telt és halavány; a szája nagy, mély gödrökkel a szegletein, a mik mosolygó kifejezést adnak neki; az orra görög szabású; nagy kék szemei őszintén felnyilva; magas homloka, felfésült szőke hajjal, mely egyetlen varkocsba fonva hosszan ereszti alá a végén átkötött kék szalagcsokrot. De még ahoz sem hasonlít, a mit egy okos leánynak szokás nevezni. Inkább egy kedves kis bamba, első tekintetre.

– Te hallgatóztál! szól szigorú tekintettel a mama.

– Nem én. Tanulmányoztam. Mindig arra intesz, hogy az okos emberek beszédéből tanuljak, s ez már csak okos ember, a kire rábíztad a munkád megbirálását.

– Ez illetlenség.

– Ugyan ne húzd össze úgy a szemöldöködet! Sehogy sem illik az arczodhoz a harag. Hát nem szabad énnekem akkor jönnöm az én kis mamámhoz, a mikor akarok?

– Jól van no. Kis baba! Hát kell indus fánk? Azért jöttél?

– Majd ha rákerül a sor.

– Ah! Camilla csodálkozva rázta meg a fejét, aztán úgy tett, mintha figyelmen kívül hagyná ezt az impertinentiáját. – Megittad már a tejedet?

– A kis cziczámmal megosztva. Az is erős növésben van, korához képest: félő, hogy angolkórba esik.

– Akkor mehetsz a szobádba alunni. Tudod, hogy az orvos azt rendelte, hogy korán le kell feküdnöd.

– És a svéd gimnastikai gyakorlatot.

– Azért, hogy görbe ne legyen a hátad.

– Hiszen ha Ollendorftól meg nem görbült a hátam…

– No hát mivel akarod az estét tölteni? Kell a contes bleus?

– Azt szeretném már, ha el tudnám felejteni.

– A regényeimet pedig nem szabad kilopkodnod.

– Nem is kellenek. Szeretnék az estélyen itt lenni.

– No arról szó sincs.

– Hiszen mindig ott lennék melletted; aztán vigyáznék rád és figyelmeztetnélek.

– Te! Én rám?

– No bizony itt volna az ideje, hogy a kis leányok gardirozzák a mamáikat.

– Helvila! Te kezdesz insolens lenni.

– Hát látod, most is micsoda boutade-okat mondtál ennek a rózsabogárnak!

– Micsoda rózsabogárnak?

– Én úgy hivom, mert a rózsabogárnak is az a szokása, hogy a legszebb rózsakelyheket kirágja és elbűzíti. Én a te helyedben majd mondtam volna neki valamit.

– Ugyan mit?

– Hát semmi esetre sem vitatkoztam volna vele a fölött, hogy milyennek teremtette a jó Isten a világot, hanem azt mondtam volna neki, hogy «jól van uram: hát majd legközelebb le fogom irni önt, úgy, a hogy ön teremtette meg magát». Akkor aztán majd ő sírt volna.

Camilla alig birta visszafojtani a nevetés-csiklanyt. Nem volt szabad buzdítani vele ezt a pajkos gyermeket.

– No majd ráérsz ilyen nagy embereket sírva fakasztani négy esztendő múlva.

– Miért négy esztendő múlva?

– Azért, mert még most gyermek vagy s gyermekleányt nem visznek felnőttek társaságába.

– Miért nem?

– Mert még nincs hozzávaló eszük.

– Hát szükséges az, hogy a leányoknak a társaságban eszük legyen? Hiszen ha eszük van, nem kivánkoznak oda.

– Azt te nem érted. A társaságban olyan tárgyakról beszélnek, a miket te neked még nem szabad megismerned.

– Nem volna szabad; de mégis ismerem. Tudom én azt jól, hogy a te estélyeidet diszítő vendégraj között egy asszonyságot úgy hínak, hogy madame Delila; egy másikat meg Betszabénak; egy harmadikat úgy hínak, hogy madame Potifár; s a ki ennek a három illustris hölgynek a viselt dolgairól még többet is tud feljegyezni, mint a mennyit nekünk kis leányoknak az iskolában tanítanak a mintaképeikről, azt a te kedves barátnédat úgy híjják, hogy «Toffi»: a mi származik az «aqua toffana»-ból.

– Hallod-e, megijesztesz azzal, a mit beszélsz; igazán megijesztesz.

– No pedig hát nem akarlak megijeszteni. Te drágalátos, te kedves szép mama. Jaj de gyönyörű ruhád van! Fordulj meg, hadd lássalak minden oldalról! Ah be szép ez a jáczint-guirlande az uszályodon! Meg ez a japáni szalagöv!

– No de micsoda hizelkedés ez megint? Mért akarsz megvesztegetni?

A kis leány a tenyereit csapdosta össze, könyörögve egész gyermekmódra:

– Oh csak azt engedd meg, hogy akkor bejőjek, mikor az a Párisban járt violinista játszani fog: valahányszor rágondolok, mindig utólér a szívdobogás. Azt hiszem, hogy az egy kis isten. Az az én Orpheusom!

– No ez épen elég ok arra, hogy távoltartsalak.

– Hiszen csak addig vagyok bele szerelmes, a míg nem láttam. Ha látni és hallani fogom, azt mondom: «maga majom». Nem! Nem! Csak tréfáltam. Nem a hegedűs az én ábrándom, hanem Beethoven symphoniája. Ezért rajongok.

– Ha rajongsz érte, magad is el tudod játszani a zongorán.

– Üm! Magam is! Hisz a mi zenét magam csinálok, azt utálom, gyűlölöm, s valahányszor végig játszom azt a symphoniát, térden állva kérek bocsánatot a mester szellemétől, hogy így meggyaláztam. A zongorát is gyűlölöm. Annál jobb szeretem, ha a fali óra muzsikál. A mi óránk az én legkedvesebb művészem; csak két darabot tud: az Arditi csókkeringőjét, meg a Serenadewalzert; de azokat nagy precisióval játszsza. A zongora egy nagy lelketlen barom. A hegedűnek van egyedül lelke.

Camilla okosan akarta a kis leányt helyes észjárásra vezetni.

– Látod kedveském, a leányoknak onnan számítják az életkorát, hogy mikor vitték őket először társaságba.

– Jajh, kedves öreg mamácskám, ez egy olyan régi közmondás, hogy ezt már a gouvernanteomtól is hallottam: tudod, attól az angol misstől, a ki olyan szép volt; a kit azért küldtél el, mert egyszer rajta kaptad, hogy az édes papa megcsókolta.

Camilla az ajkába harapott.

Szerencsére megszólalt a fali óra: tizet ütött, aztán rákezdte a csókkeringőt. Erre a nagy leányból egyszerre kis leány lett; elkezdett együtt trallázni a zenélő géppel és magában walzerezett jobbra-balra keringve, a szoknyáját széthúzva a két kezével; – egyszerre megállt az anyja előtt.

– De hát mi az a csók? Mi van abban? Engem mindennap megcsókol az apa: de én nem találok abban semmi jót. Hát mi benne a rossz?

Camilla könyörgésre fogta a dolgot.

– Kérlek! nagyon szépen kérlek, kedves leánykám: eredj a szobádba feküdni. – Úgy szólt hozzá, mint egy esedező a zsarnokához.

S erre a könyörgő szavára az anyjának a daczos kis leány odaomlott a lábaihoz, átölelte a térdeit és sírva mondá: – Megyek kis anyácskám. Ne haragudj rám…

– No hát jer, ölelj meg.

– Nem töröm össze a jáczintcsokrodat.

Azzal elfutott az oldalajtón át.

Camillának nagy szüksége volt a fali tükörhöz sietni, meggyőződni felőle, hogy nem veresek-e a szemei?

IV.

A villanycsengetyű az előszobában jelezte, hogy vendég érkezett. Az első vendég. «De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.» (Ez az arany mondás már czinkbe van öntve.)

Annyi idő sem telik a külső ajtó meg a belső ajtó nyitása között, a mennyit egy felső kabát levetése igényel. Érthető. Mivel hogy a vendég úr nem frakkban jön, hanem mókusszínű paletotban.

Nem kell őt bemutatni. Ismeri őt minden ember. Ilyen úr nincs több Budapesten. Azt adomázzák róla, hogy egyszer a redoutebálban egy nőmaszkot szedett fel, a kivel aztán leültek soupirozni. A hölgyecske letette az evésnél alkalmatlan álarczot. «No hát uram, már most ön is tegye le a hamis orrát.» – Dehogy hamis! Ez az egy igaz rajta. Ő az a híres Kapiczány úr: az ujságiró.

Első szava a nem illő toilette miatti védekezés. Azt már nem mondhatja, hogy az ő zsebe is tele van irással: mert az már csunya plágium volna. – Bocsánat, hogy nem frakkban jelentem meg; de olyan kegyetlen rheuma van a balkaromban, hogy nem birok öltönyt váltani.

– Annál szebb öntől, hogy mégis eljött az estélyünkre.

– Pont tíz óra! Elsőnek érkeztem. De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.

– Ez igaz!

(Dehogy igaz! Azért jött valamennyinél hamarább, hogy felhasználva a házi asszony védtelen helyzetét, azt meginterwievolja.)

– Ő nagysága Meritoris úr nincs még idehaza?

– Még nem jött elő.

– Bizonyosan a tattersallban van. Most folynak a nevezések, vajjon milyen nevü lovakkal fog a Captain Blue a tavaszi Handicapban startolni?

– A férjem kilépett már a társulatból.

– Nagy kár! Ő volt annak az istállónak a lelke.

(Colossalis ötlet! Egy egész istállónak a lelke!) Kapiczány úr folytatja a vallatást.

– Meritoris úr maga is tartott egykor idomító-istállót.

– Igen. Mikor még tószegi birtokunkat tartottuk. Sok veszteséggel járt.

(Ez nem kellemes visszaemlékezés! Más materiához kell kezdeni.)

– De annál fényesebben fog beütni a málégyűrű;2) óriási osztalékról beszélnek.

– Üzleti ügyekbe nem vagyok beavatva.

– Most értesültem róla, hogy a sárad-korpaházai vicinalis vasútat is átvette egy consortium nevezetes nyereménynyel. Nem mondta Meritoris úr?

– Nem tudom, a férjem érdekelve van-e benne?

– Fordítsa hasznára nagysád az értesítésemet. Nagysádat jogosan megilleti egy gyöngy nyakszorító a szép nyereségből.

– Nem szeretem az ékszereket.

– No akkor Meritoris úr előnyben van. Számára útban van már a Takova-rend. Első kútforrásból tudom.

Újból szól a csengetyű, tárul a szárnyajtó. Ezúttal egy delnő érkezik: egyedül. – Mindjárt okát fogja adni, hogy miért jött egyedül?

– Nem vártam az uramra. Az a clubban conferentiázik. Előre siettem hozzád: szétnézni, hogy jól terített-e fel az inasom? Tudom, hogy te nagyon el vagy ilyenkor foglalva. Nem is tanulmányod a buffet. Nekem meg az az elementumom. Csókollak kedvesem.

Azzal a két szép hölgy olyan közel viszi egymáshoz az ajkait, hogy csóknak is lehet számítani.

A beköszöntő szavakból megérthettük, hogy a szép vendégnő Vigárdy képviselő úr hitvese, Amanda. (Club, conferentia, kölcsön adott inas.)

Igazán szépségszámba mehet. Mollet termet, erősen kivágott derékkal; szép nyak, sokat jelentő buste; az arczot nagyon is egészségesen temperálja némi poudre de serail; a szemei nagyok és kiülők, kár, hogy a szőke szemöldök nem harmoniáznak velük. A dúsgazdag haj is hasonló világos szőke, körül a homlokon építészi symmetriával alkotott hajbeli kacskaringók. (Egy befelé fordított Medusa.)

Kapiczány úr ebbe is bele akar kötni; de itt már megbukik. A szőke delnő lehunyorított szempillákkal néz rajta végig: valószínüleg a paletot miatt. – Drága nagysám.

A legyezővel félretolják az útból.

– Nem! Nem! semmi interwiev! Én újságiróval nem állok szóba. Engem ki ne irjanak. Nem akarok híres lenni.

Azzal hivatását követve, elsiet az ebédlőbe, a hol az inasok a lakomaasztal szerkesztésével bajlódnak.

– Ő nagysága még most nagyon haragos, rebegi Kapiczány úr, malitiosusan hangsúlyozva a mondat közepére eső két szót.

A társalgás megint új lökést kap két új vendég érkezése által. Az egyikről tudjuk, hogy hegedűművész; nem azért, mintha hóna alatt hozná az instrumentumát: az előre lett küldve; hanem arról, hogy a haja egészen Sarasate s a gomblyukából apró érdemrend-füzér csügg alá. A másiknak csak a hajkenőcs-illata sejteti, hogy ez a hegedűt kisérő zongora-automat.

– Előre siettem, mond a hegedűművész Camillának, azért, hogy elébb a zongorát kipróbáljam, a melyen tisztelt barátom kisérni fog, nehogy megtörténjék rajtam, a mi gyakori eset, hogy a zongora félhanggal alább van stimmolva. Tavaly télen is megesett rajtam, a midőn Sadi Carnot elnök előtt voltam szerencsés előadást tarthatni a Tuilleriákban.

– Sadi Carnot előtt! a Tuilleriákban? rohan közbe Kapiczány úr, nem engedve a művésznek megkezdett periodusát végig elmondani, No ezt nekem kell önnek elmondania, senki másnak.

Azzal megfogja a művész frakkján azt a keresztül fűzött arany gombot s magával vonszolja a zongora zugába, hogy kikérdezze belőle a Tuilleriák specialis titkait, nehogy az újon érkező vendégek is meghallják.

A kik most érkeznek, szintén a művészi előadásra vállalkozott alkatrészek: azok a legidegesebbek, a kik félnek az elkéséstől. Ő nagysága királyi tanácsosné, Thurzó Emilia asszonyság, férjével, Thurzó Attila királyi tanácsos úrral. (Nem ötvenkrajczáros név! valóságos régi család!) Szárnyaik alatt közös büszkeségök: Elvira kisasszony.

Emilia nagysám, mint már Alasztortól hallottuk, a köpczös categoriába tartozó szépség, a leánya pedig tökéletes hasonmása az anyjának, arczban és termetben. (Tizenhét éves.)

A királyi tanácsos jól táplált alak, a kinek az a fátuma, hogy erősen meggörbült orra van, a miért mindenki azt hiszi róla, hogy Noé apó első szülöttének az ivadéka: pedig nem az. Becsületes tót atyafi.

Ezeket alig helyezte el Camilla (nem igen volt még őket kinek bemutatni), érkezett a harmadik csoport: doktor Czigelka és a családja. A doktor nagyon alacsony termetű uracska, a kinek két harmadrésze has, egy harmadrésze fej és láb. A felesége ellenben egy fejjel magasabb nálánál, igen sovány és csupa könyök. Az arcza olyan, mint a macskáé: szétálló szemek, pisze orr, kicsiny áll. A háta mögött úgy híjják, hogy desperátus macska.

A harmadik családtag egy reményteljes urfi, a ki se az apjához, se az anyjához nem hasonlít: középen kétfelé választott hajú embervakarcs; fekete, mint egy czigány és pökhendi.

A kis doctor jellemét sejteti az a sok érdemrend, mely a frakkjának mind a két oldalát takarja, ezüstös csillagok, négy, öt és nyolcz ágú keresztek mindenféle színű szalagokon; a hölgy keblén ellenben egy óriási jonquille-bouquet takarja a természet mostohaságát.

Kapiczány úr legelébb is siet a királyi tanácsosékba belekötni.

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem; de ma reggel a vívó-iskolában olyan vágásokat kaptam a jobb karomon, hogy most nem megy föl rá a frakk.

A doktorék azonban háttérbe szorítják a journalistát. Doktor úr siet bemutatni kitünő magzatját a nagyságos uréknak.

– Rikhárd fiam! Harmadéves jogász. Az olvasókör jegyzője. Egy genie! Hírlapokba is ir. A zöldtollas pártnak a jelöltje.

– Nagyon örvendek, szól kezét nyújtva a királyi tanácsos az ifjunak.

A szülők nagyon szeretnék, ha Rikhárd urfiból és Elvira kisasszonyból egy pár válna. Rikhárd urfi azonban sokkal practikusabb elme: ő az apához tartja magát.

– Szokott ön piquetezni?

– Mindennap.

– Tizenkét partiet?

– De csak egy krajczárba pointjét.

– Akár kettőbe.

S aztán viszi papa Thurzót a játékasztalhoz.

Kapiczány úrnak megint hézag kinálkozik a társaságban, a hová befúrhatja magát. A doktort veszi munkába. Kivallatja, mifele érdemrendek azok a gyomrán? s minő a provenientiájuk? A doktor úr a hazai lepidopterákról adott ki egy díszmonographiát. A korszakalkotó könyvet megküldte minden európai potentátnak s azok viszonzásul egy (firkászok számára alapított) házi rendjellel jutalmazták önfeláldozó törekvéseit: ezek a csillagok és keresztek. Kapiczány úr, mikor a képes oldalát végig tanulmányozta a nagy tudósnak, egyet fordít rajta, hogy hátulról is szemügyre vegye.

Fájdalom! ott semmi sincs. A tudós keservesen felsóhajt:

– Ez az egy hiányzik még! (Tudniillik a kamaráskulcs, a mit az ember a háta végén szokott viselni.) Hiába: nemo propheta in patria. («Senki se jövendőmondó a hazájában.») Ez a mennyire igaz latinul, olyan nagy hazugság magyarul.

Ekkor aztán Kapiczány úr feljogositottnak érzi magát, hogy Elvira nagysámnak csapja a levet, a ki pedig inkább hallgat arra, a mit Rikhárd urfi beszél a királyi tanácsossal.

A piquetnél folyvást beszélnek. Nem dialog ez, hanem dupla monolog:

– «Hat lap! – Az enyim egyenes.» – «Tizennégy alsó!» – «Nix nutz! Tizennégy király.» – «Sext von ász. – Quart alsóig. – Kilenczven. – Stichmatch.»

Ezalatt visszatér az étteremből Amanda asszony.

Tele van indignatióval a tapasztalt rendetlenség fölött. Fenhangon kiabálja, hogy a cselédek összetörték a nagy salátás tálat s a Dobos-tortát fenekével felfordítva tették az ezüst tartályra.

Kapiczány úr már egy malitiosus szerkesztői asteriscust készül Elvira kisasszony fülébe súgni, a midőn az oldalba döfi a legyezőjével.

– Vigyázzon! Most jött be a Toffi!

Erre már nagyon kiváncsi Kapiczány úr.

Hallotta már emlegetni Toffi asszonyt, de még nem beszélhetett vele. Az egy előkelő hivatalnoknak, Rangosi Oszkár úrnak a felesége, a kit a férje kisér az estélyekre. A férje hosszú szikár alak, fehéredni kezdő fekete szakállal, a mi kurtára van nyírva, az arczkifejezése, a fejhordozása olyan, mintha valami rossz illatot érezne. Pessimista: ha megszólal, csupa rossz híreket közöl, s mindenkinek tud valamit mondani, a mi nem kellemetes. Ő ugyanannak a méregnek a præcipitatuma, a minek a felesége a sublimatuma.

«Toffi nagysám» (igaz keresztnevén Leona) filigrán termetű, finom tojásdad arczú japáni figurácska: szelíd tekintettel, mely ábrándosba játszik. De ez csak hamisság. Azok a sunyi szemek folyvást a felebarátok és barátnék hibáit keresik s mikor ezek a mosolygó cseresnye-ajkak megnyilnak: az az aqua toffana.

Mikor belépnek ők ketten, épen akkor foglalja le a társaság figyelmét Amanda asszony azzal a fenhangon hirdetett kritikával, hogy milyen ostoba az ilyen városi szakácsné: a fáczánsülthöz lencsét ad mellékletül, holott az pörkölt káposztát követel; ezzel ehetetlenné tette az egész fáczánt, pedig azt Vigárdy lőtte a herczegi vadászaton.

– Jaj de ideges vagy, kedves Amanda! szól hozzá a helyet kereső Rangosiné az első üdvözletkicserélés után. Aztán szélylyel néz ártatlan arczczal: – Nincs még itt Alasztor?

Azt a basilisk-szemet kell látni, a mit ez a kérdés támaszt Amanda asszonyságnál. Egyszerre elhallgat. Ellenben sorba nézi a többi hölgyeket: mernek-e nevetni? Nem mernek.

– Én magam is olyan ideges vagyok ma; veszi föl az elejtett fonalat a királyi tanácsosné. Valahányszor énekelnem kell, mindig lámpalázt érzek. Ez különben a leghíresebb művésznőknél is így van: Pálmay Ilka soha sem lép ki a szinpadra a kulisszák közül a nélkül, hogy előbb keresztet ne vessen magára. Én is mindig titokban a legyezőm alatt keresztet vetek magamra, mielőtt énekhez kezdenék.

Toffi ezt a megjegyzést súgja Kapiczány úr fülébe:

– Ezt a keresztvetést azért hangoztatja a királyi tanácsosné, hogy a férjét ne tartsuk semita eredetűnek. – Ah, most lépett be Dobokay az ajtón! Figyeljen csak, milyen jó kedve lesz rögtön Amanda asszonyságnak.

Amanda úgy tesz, mintha nem venné észre Alasztor belépését; egyszerre oda fordul a legközelebb álló Kapiczány úrhoz, ágról szakított nyájassággal:

– Ah, édes Kapiczány úr, megbocsásson, hogy az első találkozásunknál olyan nervosus voltam, de ezek a cselédek! Magamnak kellett a buffet-t megvizsgálnom. Pompás buffet lesz! Ajánlom önnek a fáczánsültet, a mit a férjem lőtt a herczegi vadászaton.

– No ugy-e milyen jó lett egyszerre a fáczán lencsével! szól a mellette állókhoz Toffi nagysám.

Kapiczány úr siet – hálából – igazolni toilette-hibáját a nagylelkű úrnő előtt. (Ezalatt odaérkezik Alasztor.)

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem, hanem paletotban… (ugyan micsoda ürügyet találjon ki harmadízben?) de… de…

– De ezúttal a szerkesztőségi frakkot maga a szerkesztő húzta fel… segíti ki az elakadtat Alasztor.

Ezen aztán Kapiczány úr maga is kénytelen nevetni.

– Önben egy ujságíró veszett el, uram!

Az inasok e közben theát és süteményt hordanak körül, a házi asszonynak minden vendégéhez van egy szava, a hegedűművészszel pedig egész értekezése titokban. A rettegett baj csakugyan előállt: a zongorahangoló csakugyan fél hanggal alább ajzotta fel a gép húrjait, mint a művész hegedűjének a diapasonja. Ez már futni készül, de a házi nő szép szemeiért végre ráfanyalodik, hogy ő is fél hanggal alább szállítsa a stradivariója igényeit. És így a Beethoven-symphonia mégis csak előadható lesz.

Aközben mind több-több vendég érkezik, mind illustris egyéniségek, a kik a társadalom felszinén úsznak; a társalgás kezd zajossá válni, minden zugában a teremnek más meg más thema fölött folyik a discursus.

Csak az a hely, a hová Toffi asszonyság letelepedett marad meg állandó központnak. Oda vonzódik mindenki.

A királyi tanácsosné ugyan koronkint ránt egyet a leányának a ruháján, hogy ne furakodjék olyan nagyon Rangosiné közelébe, de az annak nem használ.

Elvira kisasszony minden áron észrevétetni akarja magát. Fűtől-fától kérdezi, hogy de ugyan hol van az ő Helvila barátnője, a kivel ő együtt járt a nevelőbe, csak egy évvel hamarább hagyta el az intézetet; miért nincs az is itt? ő nagyon szeretne vele találkozni, szépen elfecsegnének. – Egypár irgalmas delnő igyekezik megnyugtatni, hogy az ő barátnője még nagyon fiatal, egész gyermek, azt még nem lehet a társaságba hozni; míg végre Toffi nagysám fülébe jut a kérdés. Ez aztán alaposan megfelel rá:

– Hja, a kis Helvilát nem hozzák a társaságba, mert annak az arcza oly veszedelmesen hasonlít Vigárdy úréhoz, hogy az egyszerre mindenkit frappál, a ki meglátja. Azok a szemek! Az a száj! De még az a családi fekete lencse is a jobb arczon. Ez a gyermek az igazi «vértanú».

Elvira kisasszony erre naiv arczczal azt mondja, hogy ő azt nem érti, hogy lehet?

Szerencse, hogy Vigárdyné másfelé volt elfoglalva, nem hallott belőle semmit.

Annál jobban sziszegtek a legyező mögül a többi hölgyek.

– Oh bizony ez semmi indicium, siet élét venni a gyanusításnak Alasztor. A gyermekek hasonlítása ehez vagy amahoz nem érv semmi tekintetben. Az már orvostanilag be van bizonyítva, hogy egyedül a nők idiosynkrasiája e tekintetben a factor. Sűrű példák vannak rá, hogy a legnotoriusabb hűtlen nők gyermekei a megcsalt férjhez hasonlítanak, mert a nő előtt, félelmében, annak az arcza lebegett.

A királyi tanácsosné, épen nem melodiás hangon, közberikácsol:

– De uram! Fiatal leány előtt ilyen themáról beszélni!

– Nagyságos asszonyom: ha a kisasszony a mai szép darabot végignézhette, akkor már nincsenek előtte titkok: vagy még nincs fogékonysága azokat megérteni.

De azért a királyi tanácsosné mégis kivezeti a csoportból féltett csemetéjét, a hol ilyen kényes thémákról beszélnek.

Toffi nagysám halkan mormogja a legközelebbi szomszédjához:

– Tavaly télen megszökött a kis ártatlan a zongoramesterével, de visszahozták.

Miután az ártatlanság eltávozott, az ottmaradtak szabadon értekezhetnek a felvetett tárgyról.

– Hiszen nem titok, magyarázza Toffi nagysám, hogy leány korában Vigárdy udvarolt Camillának, jegyben is járt vele. Ellenben Amandát Meritoris jegyezte el magának. Meritoris akkoriban egészen a sportvilágban élt: örökösen a turf és a gentry-club volt az otthona. A gavallér barátok egyre csipdesték, hogy mi az ára a tollnak? Amandának az atyja ugyanis tollkereskedésből gazdagodott meg. Utóljára megunta, hogy a jegyesét tollszedő leányának csúfolták s felbontotta a viszonyt. Ugyanakkor Vigárdy és Camilla között valami kis összezördülés támadt: megharagudtak egymásra. Meritoris kapott az alkalmon: hirtelen megkérte Camilla kezét. Camilla daczból hozzá ment. Ekkor aztán Vigárdy revancheból az elhagyott Amandának ajánlá fel jegygyűrűjét, a mit az megint boszúból elfogadott. – Igy aztán Meritoris és Vigárdy kölcsönösen cserében és boszúból elvették egymásnak a menyasszonyát. És attól fogva azután igen jó barátok és barátnék maradtak, – négyesben. S úgy szólván egy családot képeznek.

– Ez alapos felvilágosítás volt! monda rá Alasztor.

– No hát nem úgy van? monda Toffi nagysám. Ezt ön legjobban tudhatja, a ki mind a kettőnél házi barát.

Aratás ez Kapiczány úrnak!

Még többet is szeretne ebből a materiából.

– Kérem «Toffi» nagysám…

Alasztor hirtelen betapasztja a száját tenyerével:

– Szerencsétlen Claquehutes! Ez nem keresztneve őnagyságának.

Rangosiné asszonyság pikáns mosolylyal sipegi:

– Csak mondja ön úgy! Én a predikátumomra is hallgatok.

Szerencsére jön a sárga inas a theástálczával: kiki választ magának egy findzsát.

– De hogy lehetsz olyan balogsüti? feddőzik Alasztor. (Négyszem közt tegezik egymást, csak mások előtt becsülik meg.)

– Mikor úgy fáj a fogam, menti magát Kapiczány.

– Ha fáj, plombáltasd.

– Csak tudnék egy ügyes fogorvost.

– Kérdezd meg a királyi tanácsosnétól, hogy ki az övé?

– Igazán megkérdezzem?

– Aztán majd kapsz tőle egy pofont.

– S attól meggyógyul a fogam?

– Legalább én még nem hallottam, hogy valaki, a kit pofon ütöttek, arról panaszkodott volna, hogy a foga fáj.

– Toffi nagysám sem ütött pofon, látod.

– Oh azért, hogy a nyelvére példálóznak, nem haragszik meg a szép hölgy: a fogaiért igen.

– Igazán olyan rossz nyelve volna Rangosinénak?

– Kilencz ujságíró mérge van benne condensálva.

– Fel kellene szólítani, hogy irjon a lapunknak tárczákat.

– Ugyan tedd meg!

E közben a hegedűművész összestimmelte a száraz fáját a nagy hangőrlő géppel s nyilvánossá tette azon óhajtását, hogy már lehetne kezdeni a concertet.

– Még várnunk kell, csitítja a művészt Alasztor; a házi úr még nem érkezett haza: ügyei vannak. Aztán meg Vigárdy sincs itt.

Amanda meghallja ezt a szót s siet beavatkozni.

– Oh az én uramra nem kell várni. Az most a clubban van, conferentián. S azok a pártconferentiák rendesen éjfélig tartanak.

– Éjfélig? kérdezik egyszerre hárman is, s mindannyinak az arczából kirí a csufondáros részvét a hiszékeny lélek iránt.

Amanda megreparálja magát: ő nem olyan együgyű.

– Azt hiszem én is, hogy ez a pártconferentia csak aféle köpönyeg a mulhatatlan tarokkparti elrejtésére.

– Oh Amanda nagysám, szól Alasztor gonosz mosolygással, a felől legyen egészen nyugodt. Ha a tarokkpartit palástolgatják a conferentia köpönyegével, az még nem baj. Hanem a mikor már azt vallja be az «éjféleken és éjfélek után» hazajáró férj, hogy tarokkozott: «Lehetetlen volt felkelnem, tele volt a tábla bukott kettősökkel: nyerésben voltam, elszedtem tőlük tíz–tizenöt–húsz kemény forintot. Itt van muczuskám. Ezt neked hoztam haza. Szaporítsd vele a konyhapénzt. Muczuskám! Bubiskám!» akkor már baj van!

– Uram! Ez árulás! Méregkeverés! kiált közbe a rendjeles doktor, lábhegyére ágaskodva. Ön a feleségeinket mind ellenünk suggerálja. Ön puskaport halmoz alánk.

Alasztor még meg is paprikázza a mérget:

– És aztán az üdvözlő hitvesi ölelés közben a muczuskám el nem tudja képzelni, hogy vajjon essbuquet-t pipáznak-e azok a tarokk-kompanisták, a mitől a schatzikám kabátja illatos?

– Ah ez már perfidia! förmed fel valamennyi férfi vendég.

Ez alatt a királyi tanácsos is végezte a tizenkét piquet-partit s a társaság közé nyomult.

– No doktor úr! monda a rendjelek kirakatának, mondhatom, hogy önnek a fia valóságos genie! Ez a talentum! Én tőlem tizenkét parti piquetben elnyert huszonhárom forintot.

– Ah! Ah! hangzik az általános csodálkozás magasztaló elszörnyedése.

A feldicsért ifjut meggratulálják.

– No legalább a héten nem kérsz tőlem drágasági pótlékot, szól a doktor az ifju geniehez.

– Ennek már van helye, szól az ifju, büszkén zsebébe sülyesztve az elnyert prédát. Egy szegény özvegynél, a ki öt neveletlen árvát táplál.

– Az valami rettenetes, hogy mennyi jótékonyságot gyakorol az én fiam – az én rovásomra.

A királyi tanácsosné, a ki eddig Toffi nagysám férjével cserélt ki kölcsönös emberszólásokat, meghallván, hogy a férjem uram bocsátott közre valami sensatiós dolgot, a mi őt egy csoport központjává avatja, maga is oda siet, megtudni, hogy mi az?

– Mi nagy dolog történt? kérdi Alasztortól.

– Igazán nagy dolog. A kis jurista elnyert a consiliarius úrtól piqueten huszonhárom forintot.

– No ez igazán rendkívüli dolog, mondja erre Emilia nagysám. Az én férjem hirhedett kártyajátékos és rendkívüli szerencséje van. Minden este nyereséggel jön haza a casinóból, s azt mindig nekem adja: «Nézd, muczuskám, nyertem tíz–tizenöt–húsz forintot, tedd a konyhapénzhez.»

Valamennyi vendég elkezd hahotával nevetni, kivéve azokat, kik az előzményeket nem ismerik. Ilyen a királyi tanácsos is. Annak tetszik ez a nagy siker.

– Ilyen geniális asszony az én feleségem. Akármit mond, az egész társaságot egyszerre felderíti vele.

– Már az igaz, erősíti Emilia nagysám. Nekem különös adományom van. Én valamikor szinésznőnek készültem. Akkor is valahányszor valamit szavaltam, az egész társaság roppantul kaczagott rajta.

– Drámai szinésznőnek készült nagysád? kérdezi Alasztor.

– Hát persze.

Most már csak hátrafordulva kunczog mindenki.

Toffi nagysám összecsapja a legyezőjét.

– No már Dobokay úr, a hol ön felüti a vásáros bódéját, ott én összepakolom a ládáimat.

– Nagy elismerés – illetékes részről.

A vendégcsoport nyüzsög: «lássuk már a medvét!»

(Elmondjuk a gyöngébbek kedveért a régi anecdotont: «lássuk már a medvét?» – Nem mondjuk el. – Nincsenek már gyöngébbek.)

Jean, a kék inas, félajtót nyitva, bekúszik s odasúg a házi asszonyságnak:

– Itt van a Flórián.

Alasztor meghallja félfüllel. «Ahán! Itt van már a Flórián?»

Kapiczány úr szeretné megtudni tőle, hogy ki az a nagy notabilitás?

– Az a Flórián – az egy nevezetes ember, magyarázza Alasztor. Feuerbursch a Steingasner-kávéházban. Mikor a Flórián este tizenegy és tizenkét óra között becsenget s azt mondja, hogy levelet hozott, az azt jelenti, hogy Meritoris úrnak olyan fontos teendője akadt, a mely őt megakadályozza a hazajövetelben: csak reggel fog hazavetődni. Ez már bevett szokás.

Camilla nem is talál benne semmi megütközésre méltót.

– Levelet hozott az uramtól? kérdi az inashoz fordulva.

– Igenis.

– No hát adja át.

– Azt mondja, hogy utasítása van a nagyságos úrtól, hogy a levelét a nagyságos asszonynak saját kezéhez adja át.

– No hát akkor jőjjön be a levéllel.

– Igenis – de a Flórián nagy negligében van: a kék kötény előtte, aztán ingujjban.

– No de én csak nem mehetek ki hozzá, hogy a levelet átvegyem, az előszobába.

– Azt gondoltam ki, hogy feladom rá a hosszú gombos libériámat, úgy bejöhet.

– Tegye azt.

S ez utasítás nyomán nemsokára bejött a Flórián, hosszú, bokáig érő gombos kabátban s ezüst tálczán nyujtá át a levelet az úrhölgynek

Camilla elvette a tálczáról a levelet s az öve mellé dugta. Nem volt kiváncsi a tartalmára. A megszokott kimentés: «Nem jöhetek; mulhatatlan sürgős üzleti ügyek. Ne várjatok rám.»

A háziasszony azonnal siet a hegedűművészt felkérni művészi tehetségének ragyogtatására, nem várnak tovább senkire. A zongora-automat leül a gép mellé, a hegedűművész megpengeti az instrumentumát, a vendégek egymásnak «csitt»-et intenek, mindenki rendbeszedi magát, a theás csészéket lerakják, az andante kezdődik.

Camilla ezalatt időt nyer a levelet felbontani és mások által figyelmen kívül hagyva, elolvasni.

V.

A symphonia elkezdődött: egy mukkanás, egy csoszszanás, egy széktolás nem hangzott; Alasztor még a zenélő óra ingáját is megállította, jól ismerve a hegedűművésznek az ideges fogékonyságát, a mit még az is ingerel, ha a pianissimo flageolet hangjai közé az óra tiktakja közbeketyeg. – S egyszer csak a legáhitatosabban hallgatott andantét egy halálos sikoltás hasítja ketté. – A házi asszony elájult…

Ott feküdt a balzacon, fejét hátraszegve: az arcza holthalavány, ajkai szederjesek, szemei bezárva; egyik kezével görcsösen belemarkol a keblére tűzött jáczint csokorba, másik kezével a felnyitott levelet szorítja a kerevethez.

Egyszerre nagy zűrzavar keveredett; a művész mérgesen dobta a hegedűjét a tokjába s búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten néztek az elájultra: egynek sem volt bátorsága, vagy hirtelen nem jutott eszébe, segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendű doktor, de az csak olyan doktor, a ki lepkéket anatomiáz, nem gyógyít, azonfelül is a saját feleségével volt elfoglalva, a ki az ijedségtől sírógörcsöt kapott a királyi tanácsosné előre hátra taszigálta az embereket, a leányát keresve: «Hol van Elvira? hol a báli sortiem? Hol a boád? Menjünk innen, itt botrány lesz! Jaj, hogy berekedtem egyszerre!»

Minden ember csak magára gondolt, meg a hozzátartozóira – akárcsak egy léket kapott hajón.

Csak Alasztornak volt «szive» segítségül menni az elalélt nőnek, de férfi létére az sem tehetett többet, mint hogy az ájult nőnek a fejét, mely a balzac karján hátra volt szegve, a himzett vánkosra igazította s aztán széjjelnézett segélykereső tekintettel, míg szemeivel megtalálta lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan van lelke?)

Amanda mindjárt bebizonyítá, hogy «nincs».

Ő is odalépett az elájulthoz, de nem azért, hogy azt életre hozni segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye a kezéből, a mely az ájulást okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt elolvassa. Hiszen kebelbarátnék voltak.

S a mint elolvasta, az arcza lángveres lett a dühtől, még a rizsporon is keresztül pipacslott a harag szine, a szemei még jobban kidültek.

– Ah! Ah! Förtelem! Gyalázat! Micsoda gazság!

Alasztor meg akarta akadályozni abban, hogy a levelet fenhangon elolvassa az egész társaság előtt, de csak akkor tudta azt a kezéből kikapni, mikor már Amanda belekezdett: «Szerencsétlen nőm! Tudd meg, hogy el vagyok veszve…»

De azt már nem gátolhatta meg, hogy a mit a levélből megértett Amanda, azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.

– Azt irja a gazember, hogy váltókat hamisított az én férjem nevére. Harminczötezer forintig. Perukker követeli a fizetést. S ő maga szökik Amerikába! Ha utólérik, főbe lövi magát!

– Az égre, asszonyom! súgja oda Alasztor.

(«Égre?» Hát már elfeledte, hogy az húsz millió mértföldre van?)

– Eh! Én nem ismerek most sem eget, sem földet. Képes vagyok embert ölni dühömben! Harminczötezer forintot Vigárdy nevére hamisitani! Hát nem tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó nevére? A legjobb barátjáéra kellett hamisítania?

– Hiszen ha hamisak az aláirások, Vigárdy nem károsodik miattuk, nem kénytelen fizetni, csillapítá a szép fúriát Alasztor.

– Nem is tanácsolnám neki! Egy fillért sem! «Ezek» miatt! De a gyalázat mégis megvan. Jó barátok voltak. Együtt trafikáltak. Mégis meg lesz hurczolva a neve. Esküt kell neki letenni a törvényszék előtt. Még majd hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a prókátorok! Kiadják a váltókat szakértőknek, agnoskálják az aláirásokat. Juj! micsoda gyalázat! A biró, a közvádló keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi ujság tele lesz a vallatásával! Bele jön a képe a Volksblattba! Egy országos képviselő! Elveszti a mandátumát!

– Talán mégis legelső dolog volna ezt a szerencsétlen barátnőnket életre hozni, szólt kérlelő hangon Alasztor.

– Önnek lehet barátnője, nekem nem az. Nincs az elájulva, csak tetteti magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a legkényelmesebb pose az ilyen catastrophánál. Csak tessék magára hagyni, majd fölébred az magától, ha senki sem lesz mellette. Ő az oka ennek a ruinának! Az ő bolond fényüzése. Tetszett neki, hogy az ő jour fixeiről irnak az ujságok. «Ünnepelt szépségünk. Társadalom csillaga!» Itt van! «Opulens buffet! Franczia pezsgő! Fényes bankettek»: olyan embereknél, a kik hamis váltóval szerzik a pénzt, mások megkárosítására! «Minő izlés! Mennyi chique! Micsoda dekorativ érzés!» – Tessék! Ez lett a vége!

(– Jaj de szeretem, hogy nem ettem abból a fáczánsültből, dörmögi Thurzó Attila úr a felesége fülébe, felsegítve a vállára a hermelines sortie de bált.)

(– Csak legalább ittam volna abból a pezsgőből, a mit kiátkoznak a gyomromból! szól, ellenlábas véleményét nyilvánítva, Kapiczány úr.)

Alasztor a balzac támlányához támaszkodva nézi azt a dühöngő szép asszonyt.

Ez az igazi ősember-nőstény! Crèpe de Chineben és brüsseli csipkében. Az eredeti Éva-anyánk, a ki nemcsak az almáját a fának kóstoltatta meg Ádám apóval, hanem a hajtását is. – Ez a tökéletes asszonyi-állat! Mikor csipkekendőjével megtörli az izzadt arczát, még a puder is lejön róla: egészen igaz, kívül és belül. Nem fest magának se hamis szemöldököt, se hamis erényt.

A szerencsétlenség szinhelye perczek alatt kiürült. Mintha azt kiáltották volna a közönség közé, hogy «ég a szinház».

Csak az inasok téblábtak alá s fel, a kik a távozó vendégek elcserélt kalapjait keresték.

Vigárdyné észrevette közöttük a sárga libériást.

– Georges!» – És aztán még egy párszor: – Georges! S hogy annak nem akart sikere lenni, végre: – «Gyurka! Nem hallod, hogy kiabálok?

– Kérem alássan, a vendég uraknak…

– Neked most nem parancsol senki, csak én! Gyorsan szedd össze a saját ezüstünket és porczellánunkat s szállítsd haza, különben lefoglalják a hitelezők s aztán majd járhatsz a törvényszékre vallatóra. – A japáni vázákért is visszajőjj. A bérkocsist értesítsd, hogy nem kell neki éjfélután két órára visszajönni, a lábpokróczot elhozd tőle. – Ezek a bitangok saját fogatot tartottak, maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó volt a számozatlan bérkocsi. Pedig nekem lett volna módom benne. S az én apám nem lopta, nem csalta a vagyonát: becsületes úton kereste. Hanem azért engem csúfoltak «tollszedő leányának».

Ezen aztán sirva fakadt. Azért még sirva is zsémbelt; hanem azt már nem lehetett lestenografálni.

Nem volt már ott más, csak Dobokay.

Alasztor figyelmezteté a haragos hölgyet, hogy kár volt azt a bérkocsit visszarendelni: már most hogy megy haza? Ilyen éjféli órában!

– Gyalog. Ön fog hazáig kísérni.

(Tehát még ezt az egy embert is, a ki ott maradt a szerencsétlenség szinhelyén, elviszi onnan magával.)

– Hát hiszen a tolvajok és az aszfaltbetyárok ellen csak megvédelmezem önt magam is, de a meghülés ellen nem. Hogy megy hazáig ezekben az atlaszczipőkben?

– Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem, hogy nem érzem, mi a hideg. Nyujtsa ön a karját!

(Pedig azt is megvárhatta volna, a míg a férje megérkezik. A conferentiának csak vége lesz már egyszer.)

Rosszul tette, hogy nem várta meg.

Hiszen bizonyos, hogy Vigárdy a clubból egyenesen ide fog jönni.

Az még nem tud semmit.

VI.

Az elájult asszony pedig csak nem éledt fel magától. Pedig már egy vendég sem volt a teremben, a kinek a kedvéért tettesse az ájultságot.

A cselédek lótottak-futottak előre-hátra, de azoknak egyéb dolguk volt, mint a balzacon heverő alakkal vesződni. A sárga inas meg a csemegész pinczérje igyekezett kiválogatni a kikölcsönzött tálakat, porczellánokat, ezüstneműket a csődtömeg közül, a mi nem ment vitatkozás nélkül.

A tálak és tálczák azonban még rakva vannak mindenféle ételekkel, a mikhez senki sem nyúlt még. Ott van a rénusi lazacz. Ott van az elitélt és rehabilitált fáczán. Az egyiket a pinczér, a másikat a Georges reklamálja. A szobaleány a közben megtömi a zsebeit a Kugler-bonbonokkal, a mikért megint a czukrászlegény emel óvást: «Ez mind nincs kifizetve még!»

– Ugyan mit parlamenteznek az urak? igazítja el a vitát a Jean. Nem vagyunk mi képviselők, hogy hajbakapjunk. Mit allegálunk, hogy melyik kié? Ez úgy is mind az ördögé már. Csináljunk consortiumot. Vigyünk le mindent a kocsisnéhoz s csapjunk ott magunknak egy murit. Úgy is mind a filiszteusoké lesz ez már! Csupa corruptio ez már! Holnap mindent lepecsételnek!

Az indítvány egyhangú pártolásra talált. Ez az igazság.

– Úgy is benn van egy hónapi bérem, nyelvelt a szobaleány. Soha sem látom én azt, tudom. Legalább leeszem Dobos-tortában.

S aztán elkezdte danolni éles hamis hangon: «Három forint a bérem. Mindig szidnak, ha kérem…» végig valamennyi szobán és folyosón.

A másik három cseléd röhögött hozzá nagyokat.

Azzal siettek az egész lakomát lehordani a kocsisné szobájába. A pezsgős palaczkokat sem felejtették ott. Hanem a szamovárt nem bolygatták. Forró vizet inni uraknak való. A távozó cselédek csapkodták az ajtókat maguk után, hogy csak úgy rengett bele a ház.

Az elájult asszony pedig ott hevert mozdulatlanul, halaványan. Csak a szemei nyíltak fel. De az nem az ébredés volt; hanem egy halottnak a merev nézése, a kinek elmulasztották a szemeit lezárni.

Elcsendesűlt minden. Még az óra sem ketyegett. Meg volt állítva a hegedű-productio kedvéért.

A kis leány felébredt előálmából. Hálószobájának a fala a lépcső felé volt: azon keresztül hallhatá a vendégek szaladáshoz hasonló exodusát. Meglepte, hogy ezzel semmi hintógördülés nem volt kapcsolatban. A kocsiját mindenki későbbre rendelte.

Azután következett a cselédek lótás-futása az ajtaja előtt; a vihánczoló röhögés, a szobaleány csufondáros danolása, majd a kiméletlen ajtócsapkodás. Azután jött a mélységes nagy csend, mely olyan, mintha tele volna zúgással.

Vége volna már az estélynek?

Olyan soká aludt volna?

Várt az ajtónyitásra. Az estély végeztével a mama, mielőtt maga lefeküdnék, bejön a kis leánya szobájába, megcsókolni az alvót s a vánkosa alá dugni egy fényképes bonbonnièret, a mi megmaradt a lakomából.

Miért nem jön már?

Éji asztalkáján volt egy kis ütőóra, mely egy rugó nyomására jelentette az időt.

Tizenkettőt ütött. Kisértetek órája!

A kis leány fejére rántotta a takaróját. Bölcs volt, de a mellett babonás. Az embereket meg tudta kritizálni, de a kisértetekkel nem mert kikötni.

A szív, az a buta izomtömeg, fél!

Hanem az agyvelőnek van akarata.

S lassankint az akarat erőt vesz a félelmen.

Meg akarja tudni, hogy mi történt a szalonban.

Leküzdi a félelmet az éjféli rémek s az engedelmességet az anyai tilalom iránt. Felöltözik, meggyujtja a gyertyáját s reszketve kinyitja az ajtaját.

Egy sötét garderobeon keresztül kell menni a salon oldalajtajáig. Itt hallgatózott ő nem rég. Tanulmányozta az okos beszédeket. Félve nyitott be rajta.

Az ajtónyitásnál majd elfujta valami leskelődő szellet a gyertyáját.

Arra pedig nagy szükség volt ott, mert a terem egészen sötét volt. A cselédek a gázt lecsavarták, a gyertyákat elfújták. Csak a kandallóban hamvadozó parázs vetett valami izzó derengést a közel levő tárgyakra.

Senki sincs itt.

A kandalló előtt áll a balzac. Annak a magas támlánya eltakarja a rajta fekvő alakot. Azt nem veszi észre.

A zongorán van egy karos gyertyatartó, annak a gyertyáit meggyujtja s a nagyobb világosságnál bátrabban tekint széjjel.

Nini! A balzacról a szép selyem uszály omlik alá, azokkal a jáczint guirlandokkal. Itt vetette volna le a ruháját a szép mama?

Odalép lábhegyen s a mint odaér, nagyot sikolt.

Az anyját látja ott heverni élettelen.

Először azt hiszi, hogy meghalt, s sírni akar.

Az a gyáva szív! Az sem tud egyebet, mint a könymirigyeket működésbe hozni

Nem tudja kitalálni, hogy mi az, a mit most lát?

Az ő anyja, a ház úrnője itt hever, teljes báli toiletteben és senki sincs kivüle a teremben… Mi ez?

Azt hiszi, hogy ez egy lidérczhozta álom.

A fekvő alaknak a lábainál azonban meglát egy felnyitott levelet. Azt felveszi és elolvassa.

Arra aztán egyszerre eszéhez tér. Mindent tud.

Most már érti az egész helyzetet.

Most már nem kis leány, a ki fél.

Eszébe jut, a mit a Pallas lexikonából olvasott az ájulásról. – Ez az. – A szemek halálmeredése, a lassú pihegés, az arcz halottszíne. Aztán a segélyhozás ilyen esetben: a ruhaderék kibontása. Hideg víznek az arczba fecskendezése. A tenyereibe pipereeczetet tölt s azt szagoltatja az elájulttal. – Ez használ. – A karok megmozdulnak, a száj megnyílik és nagyot ásít. A félholt föléled.

Az első érzése az, hogy a keble nyitva van, s azt siet a két tenyerével betakarni.

Aztán észreveszi, hogy csak a leánya van ott s nagyot bámul rá: mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy ki ez itten?

Helvila felöleli az anyját fektéből.

– Nem mégy a hálószobádba, mamám?

– Hiszen nem birom a lábam.

– Majd én beviszlek.

S azzal felkapja az ölébe az anyját s viszi, mint egy dajka a gyermeket, az ajtó felé: megfordítva a természetadta szerepeket. A kis leány erős. Még is jó az a svéd gymnastika!

– Tégy le. Tudok már menni, suttogja az anya. A zsibbadás elmúlt.

– Ne segítsek levetkőznöd?

– Maradj! Maradj! – Tégy fát a kandallóra. Fázom. Visszajövök.

S azzal bement az öltözőjébe.

Visszajön? De hát minek jön vissza?

A kis leány letérdelt a kandalló elé s megrakta hasábokkal a parázshalmazt. Nehezen akartak meggyulladni. Szétnézett valami papir után, a mivel alágyujtson. Megakadt a tekintete azon a levélen.

Valami homályos ösztön úgy nógatta, hogy ez az a papirrongy, a mi legméltóbb arra, hogy hamuvá legyen; hanem aztán újból meg újból végig olvasva a tartalmát: az okos ész azt diktálta neki, hogy ez nem elégetni való, mert ebben nevek és adatok vannak, a mik másokat is érdekelnek.

Észre sem vette, hogy az anyja visszajött a hálószobájából.

Camilla nem öltözött pongyolába, csak a felkapcsolt ruhaderék fölé kerített a vállára egy báli-kilépőkét. A hattyútollas atlasz lebernyeg a meztelen karjait is takarta.

Olyan nesztelenül jött be, hogy rajtakapta Helvilát a levélolvasáson.

– Olvastad? kérdezé a leánytól.

Helvila ijedten nyujtá a levelet az anyjának, a ki azt szépen összehajtá s eldugta a keblébe.

A leányka félve nézett fel az anyjára, a mint ott térdelt: ha nem csinál-e haragos arczot?

Dehogy csinált: mosolygott. Hanem az még elijesztőbb volt.

Olyan volt ez a mosoly, mint mikor egy szép, ünnepelt hölgyet egy imádója egy rosz hírű házban talál.

Nem! Nem! Olyan mosoly volt ez, mint mikor egy vádlottak padjára kerűlt szép nő ellen a közvádló olyan bizonyítékokat hoz fel, a mikkel az menthetlenűl meg van fogva s érzi a ránéző szemek égetését az arczán. Mit tehet mást, mint hogy mosolyog.

Nem! Nem! Nem is ilyen volt. Hanem olyan volt ez a mosolygás, mint mikor valaki az öngyilkosság eszméjét neveli nagyra a lelkében s azt takargatja az arcza lárvájával.

Ez a pergamenkemény mosoly nem is hagyta el az arczát mind végig, a míg ketten együtt voltak a leányával.

– Gyujts a szamovár alá, theázzunk, monda Helvilának.

A leány tette, a mi mondva volt.

Camilla az öve mellé dugott kis női órát előhúzta és belenézett. Észrevette, hogy a fali óra megállt s félórával kevesebbet mutat az időnél.

Odament, elindította a perczingát s helyére igazította a mutatót.

A zenemű, a tizenkét óra elütése után, ismét elkintornázta a maga Arditi csók-keringőjét.

Helvila nézte a szamovár alatt lobogó kék szeszlángot.

Camilla az alatt elhelyezte a balzac elé húzott kis asztalkára a theáscsészéket. Czukrot is dobált beléjük. (Czukrot?)

Helvila megkérdezé, hogy hány csipettel tegyen a forró vízbe a peccoból.

– Tudod jól. Négygyel.

– Hiszen csak ketten vagyunk.

– Hogy jó erős legyen.

– De ez majd téged nagyon felizgat.

– Ne félj, nem fog felizgatni.

S még merőbben mosolygott.

Az a kis leány pedig nagy lélekbuvár volt!

Tudott az arczvonásokban olvasni. Ilyen kifejezést nem látott az anyja arczán még soha.

Felnyitotta a szamovár tetejét. A felcsapó illat tudatá vele, hogy tökéletes a thea. Megtöltötte belőle a csészéket szinültig s letette az asztalkára, egymással szembe. Magának egy kis selyem guggonkát hozott, a mi olyan, mintha két vánkos volna keresztbetéve.

– Ide mellém tedd a csészédet, mondá Camilla.

– Én szemközt szeretek veled űlni.

– De én azt akarom, hogy mellém űlj! parancsolá Camilla.

Attól tartott, hogy ha szemközt űl a leánya, akkor nem lesz képes azt megölni…

A leányka egyszerre elértette az anyja gondolatját.

Megragadta a kezét hevesen mind a két kezével:

– Te meg akarsz engemet és magadat ölni!

Az az őrületes mosolylárva még erősebb kifejezést nyert Camilla arczán.

Mosolyogva kevergeté a kanálkával a csészében a theát.

– Hát mit tehetek egyebet?

– Te azt akarod, hogy meghaljunk mind a ketten? lihegé a leány.

– Hát mi van hátra egyéb? Olvastad azt a levelet?

– Elolvastam.

– Megértetted a tartalmát?

– Rettenetes volt! monda a leány fuldokló hangon.

– Hát akkor tudod, hogy mi ért bennünket? Meg vagyunk gyalázva. Kigyógyíthatlanúl, helyrehozhatlanúl meggyalázva. Apád elfutott. A férfi elfuthat a gyalázat elől; de a nő, a leány magával viszi a gyalázatot, akárhová fut. – Mentül jobban fut, annál jobban bele sülyed. Hát lehet egy nőnek, egy leánynak becsület nélkül élni? olyan nőnek, mint én, olyan leánynak, mint te?

– Anyám! Ne gondolj ilyen rettenetesre! Én nem tudok meghalni. Én szeretek élni. Hiszen még nem is tudom, mi az élet? Ne kényszeríts meghalni, szerelmes jó anyám! Most rögtön meghalni! Hiszen még azt sem tudom, mi a a világ? Még az álmomat sem hagyták végig álmodnom: abból is felzavartak. Még nem láttam egy bált, egy színházat. Még nem volt egy piros ruhám, a mi után úgy vágytam mindíg. Még egy piros ruhám sem volt!

Camilla arczán még keserűbb mosolyra vált az a hyppokratesi álarcz.

– Hm! Hát majd elmondom, hogy mi vár reád, ha élve maradsz? Az utczáról fölszed egy asszony, a ki az ilyen élni szerető kis leányokra vadászik. Az aztán majd ád neked piros ruhát is, az arczodat is kifesti pirosra, hogy ne legyen ilyen halvány; el is visz színházba, bálba is. Víg életed lesz! De én azt már nem fogom megérni!

A leány füleire tapasztotta a tenyereit, hogy ne hallja ezt mind.

– Nem! Nem! Te nem hagysz itt: én nem megyek el tőled! Nem ugy akarok élni! Nem kell se mulatság, se czifra ruha. Dolgozni akarok. Veled együtt dolgozni!

– Dolgozni? Haha! Mit? Hát tanítottak bennünket valaha valami munkára?

– Tudunk himezni.

– Azzal a száraz kenyeret sem keressük meg.

– Hiszen annyi ismerősünk van! Lehetetlen, hogy valamelyik szolgálatába ne fogadjon bennünket!

– Az ismerősök? Hisz azok mind bezárják előttünk az ajtajaikat. S eltagadják, hogy otthon vannak. – Hisz a pestis jár együtt velünk! – Tolvajnak fog bennünket nézni minden ember s bezárja a szekrényét, mikor az ajtaját rányitjuk.

– Nem lehet! Nem lehet az! Imádkozni fogunk! Anyám.

– Hahaha! (Most már kaczagott is a lárva.) Hát nem hallottad, hogy az ég ezer millió mérföldre van innen: mire az ima odáig eljut, akkorra megfagyott a föld!…

– Oh az a hideg föld! Én félek abba a hideg földbe lefeküdni! Anyám! Én rettegek az örök éjszakától!

A leány csak dadogva tudott beszélni: reszketett minden tagja, a fogai vaczogtak.

– Jó. Monda az anya, száraz hangon. Hát te maradj itt: majd elmegyek a magam útjára magam egyedül.

Erre aztán Helvila jajgatni, zokogni kezdett, a haját tépte a két kezével.

– Ilyen rosz leány vagyok én? A ki az anyját egyedül hagyja meghalni? Nem! Nem! Te kedves! Te édes! Mi nem válunk el egymástól soha!

S a nyakába borult: ölelte, csókolta. Elkezdte a szemein a csókot, a nyakán az ölelést; aztán végig az egész termetén, le egész a lába hegyéig és folyvást sírt és kiáltozott:

– Nem válok el tőled!

– Hát mit akarsz akkor? Minek sírsz?

– Csak egy napot kérek. Csak egy napig várjunk. Csak még egyszer lássam a napot feljönni. A nap jó tanácsot ád, ki tudja, mit hozhat az új nap? Az éjszaka tele van rémekkel!

Az anya lesimogatta a kis leány szétkuszált haját, térdein feküdt a feje.

– Jól van, monda neki nyugodt hangon. Tehát várunk ezzel a dologgal holnap reggelig. Most eredj a szobádba, fekügyél le. Alugyál csendesen. Majd reggel felköltelek.

A leány felemelte a fejét az anyja térdéről s felnézett az arczába. Azon még most is ott vonaglott az a fájó mosoly. A leány kitalálta a gondolatját.

– Ah te engemet most ki akarsz játszani. Azt akarod, hogy én elmenjek innen, s te azalatt, a míg én alszom, megszököl tőlem. Ah így nem teszik bolonddá a kis leányokat anyácskám. Nekem is van annyi eszem. Ohó! így nem hagyok magammal tréfálni…

Most már a leány arczán is ott volt az a haláltgúnyoló mosoly.

Leült az anyja mellé, maga elé húzta azt a másik csészét s ő is elkezdte abban az ezüst kanálkával kavargatni azt a nehezen olvadó halálczukrot.

Erre Camilla odavonta az ölébe a leányát s elkezdte azt dönczölgetni, ringatni mint egy hároméves kis babát, az pedig hizelkedett, kedveskedett neki, mint egy hároméves kis baba.

– Ugy-e kedveském, mamácskám, engem hagysz előre menni: csak azután gondolsz magadra? Ugy-e felöltöztetsz majd tiszta ruhába? abba a szép kék ruhámba, a mi csak egyszer volt rajtam. Ugy-e összeteszed majd a két kezemet a keblemen, körülcsavarod az olvasóval? Kis mamácskám. Angyalkám. Aztán fonsz a számomra koszorút – eleven virágból, azt teszed a fejemre? Lásd, ezek a jáczintok a kebleden milyen jól fognak illeni hozzá. Én mindig szerettem a jáczintokat…

Ezt már Camilla sem állhatta meg, hogy hangos sirásra ne fakadjon. Kebléhez ölelte, összecsókolta a gyermeket.

Aztán egyszerre összerázkódott, megmerevítette a karjait. Mintha a lelke le akarná rázni magáról ezt a megutált testet. Rideg, kemény hangon szólt:

– Hát minek ez az érzékenykedés? Hát van nekünk okunk arra, hogy egymást keserítsük? ülj oda szépen, velem szemben. Aztán beszéljünk okosan, nyugodtan. – Hiszen te olyan okos leány vagy. – Olyan helyes eszed van: a világot, a helyzetet, az embereket megitélni. Látod, hogyan magunkra hagyott minden ember? Még a cselédeink is elfutottak. Nincs innen kitérés. A sors vas következetessége ez… Én életemben elkövettem egy hibát, most azért megbünhődöm. Te is vétettél azzal, hogy születtél: elloptál egy szikrát az égből, most azt visszafizeted. A sors kérlelhetetlen biró. Hát hajtsuk végre az itéletét. – Nyugodt vagy-e?

– Az vagyok anyám.

Most azután mind a kettőnek az arcza mosolygott.

Úgy csevegtek, mintha valami közönséges házi dologról beszélnének: konyháról.

– Olyan nehezen olvadnak el ezek a koczkák a theában, mondá Camilla.

– Az én csészémben már mind elolvadt.

– Mert kevesebb volt bele téve.

– Hát akkor adj ide a magadéból.

Arra aztán Camilla kihalászott egyet azokból a fehér koczkákból a kanalával, Helvila a maga kanalát eléje nyujtotta. Igy aztán szépen megosztoztak.

Azok a fehér koczkák azonban olyan rátartók voltak, nem akartak elég gyorsan elolvadni.

– Nem volna jó rhumot tölteni a theába, hogy hamarább elolvadjon? mondá Helvila.

– Azzal épen az ellenkezőt érnők el. Ha alkohol vegyül e szer közé, attól az egyszerre kristályozódik, a fenékre száll s többé el nem olvad.

– Ah! Akkor az olyan embert, a ki ezzel van megmérgezve, könnyen meg lehetne menteni azzal, ha egy pohár rhumot itatnának meg vele?

– Minden bizonynyal. Csakhogy ez a szer nem enged ám magával alkudni. Ez abban a pillanatban megöl…

– Abban a pillanatban? szólt a leány ragyogó szemeit anyjára meresztve. Hisz akkor ez a szer egy angyal!

És az anyának a szemei épen úgy tündököltek, mint a leányáé. Ezek a halál holdfényében ragyogó szemek nem láttak már semmit, csak azt a fényes fehér angyalt, a ki kettőjük között állt.

Mert ha lett volna még a világon egyébre is fogékony érzékük, észre kellett volna venniök, hogy a szalon-ajtón egy férfialak lép be, báliasan öltözve, kalapja, keztyüje a kezében, a ki csodálkozva tekint szét.

Ugyan ki jöhet ide most?

Egy elkésett vendég, a ki most szabadult a clubból conferentiáról, vagy tarokkasztaltól.

Megszólal:

– Senkit sem találtam az előszobában. Jó estét!

A jó este kivánásra feléje fordul a két mosolygó arcz. Ráismernek, de azért nem hagyják abba sem a theakeverést, sem a mosolygást, sem az ülve maradást.

– Nem mára szólt a meghivó? kérdi a vendég úr.

Magas, délczegtermetű, szőke férfi, hegyes szakállal, mely lehajló bajuszával összevegyül, szemei ábrándosan kékek

– De igen, felel a kérdésre Camilla.

– Amanda nem volt itten? Ez a második kérdés.

– Itt volt. Már elment.

Ez tehát Vigárdy Bertalan.

Megdöbbenve néz körül.

Látja, hogy a háziasszony báli toiletteben van. Együtt ül a leányával a kandalló előtt.

– Mi történt itt? kérdezi a férfi.

Camilla minden válasz helyett előveszi a keblébe dugott levelet s odanyujtja a késői látogatónak.

Vigárdy végig olvassa a levelet, mely az olvasás után kihull a kezéből.

– Szerencsétlen ember… Ezt rebegi halkan.

– Most már tudja ön, hogy mi történt velünk? El vagyunk temetve! mondja Camilla.

– Ejh dehogy vannak eltemetve! Micsoda beszéd!

– Gondolja ön, hogy ilyen meggyaláztatás után még lehet járni az Isten napja alatt?

– De még nincs semmi meggyaláztatás! szól kemény hangon Vigárdy. Ebben a dologban első helyen én vagyok érdekelve. S én csak nem hagyom önöket meggyalázni.

Annál a szónál «önöket» úgy vibrált a hangja, mint a rezgő húr.

– Hogy tehetné ön azt?

– A legegyszerűbben. Elismerem a váltókon levő aláirásokat sajátomnak.

– De hisz akkor önön veszik meg azt az összeget.

– Azt tudom. Kifizetem.

– És a felesége? Mit fog ön Amandának mondani?

Vigárdy Bertalan egyszer-kétszer végig húzta az ujjait a hegyes szakállán s készen volt a válaszszal.

– Az asszonynak azt fogom mondani, hogy volt egy közös vasuti engedélyünk, a mit egy vállalkozó magához váltott hetvenezer forintért. Ennek fele Meritorist illeti. Nem tudott várni, a míg liquiddé lesz a kikötött összeg: kissé inkorrekt módon anticipálta a maga részét. De én teljesen fedezve vagyok a szerződés által.

– De ez nem igaz!

– Hát ki nézhet bele az én tárczámba? Hasonló alkuk mindig négyszem között köttetnek. Egy névjegy helyettesíti a nyugtát. Az a vasut létrejön. Nekem részem van benne. A többiről ki tud? Meritoris elfutott Amerikába, de nem a váltói miatt, hanem a málégyűrűben kötött börzekülömbözetek miatt, a mik százezrekre rúgnak. Ez nem gyalázat, csak balszerencse.

– De ezzel ön mégis hazudni fog a feleségének.

Bertalan ernyedten veté le magát egy karszékbe.

– Hazudni a feleségemnek! – Hát nem mindennap hazudom-e neki azt, hogy boldog vagyok, szóval, tettel és érzelemmel?

– Kérem uram, ne beszéljen így egy leány előtt.

– Higyje el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, a mi a társadalmat összetartja. Szünjünk meg hazudni, s egymást fogja felfalni az emberiség.

– Ez irtóztató igazság. De legalább mi ne hazudjunk egymásnak, a kiket nem tart össze semmi kötszere a társadalomnak. Ön tehát megmentheti oktalan nagylelkűséggel egykori barátjának a jó hirnevét, megreparálhatja a becsületét, de azért mi mégis csak földönfutó koldusokká vagyunk téve. Mind én, mind a leányom.

Vigárdy nagyon is sietett a felelettel.

– Én nem fogom engedni, hogy önök szükséget szenvedjenek!

Ezzel nagyon gyanuba keverte magát.

– Ú–úgy? monda a delnő, azt a veszedelmes mosolygást még azzal is élesítve, hogy a fogait összeszorította, s e közben annál sebesebben kavarta a kanállal a theát a csészében.

A férfi megértette mind a hangot, mind az arczkifejezést.

– Ugyan, édes Camilla, hagyja abba azt a habarást azzal a theás kanállal! Én úgy olvasok önnek az arczában, mint a kitárt könyvben. Ön ebben a rossz pillanatban így gondolkozik: «No lám! Mikor a víz fenekére elértem, akkor előugrik, mint a «Deus ex machina», a mesebeli megszabadító: kihúz a vízből, megtörülget, megszárítgat – és aztán megesz. Itt van ez a Vigárdy, a kinek mindegy, akár a piqueten nyeret el magától a jó barátjával harminczezer forintot, akár hamis váltók útján. A fedezet kezében van. A világgá futottnak van egy fiatal felesége, a kibe egykor szerelmes volt. Ha nem csinálhatott belőle feleséget, csinál belőle élettársnőt, a hogy szokás. Most már asszony, nem kell őt elvenni. A férj megvan, valahol az ellenlábasoknál. Haza nem jöhet, mert itthon börtönbe fut. Igy lesz szép az élet! A gazdag feleségnek a vagyonából – eltartjuk a tönkrejutott asszonyt!» Ugy-e hogy így gondolkozik ön felőlem?

Camilla meglepetve nézett rá. Valóban kitalálta az eszmejárását.

– No hát csak tolja ön félre azt a theásfindzsát maga elől. Az a penetráns keserűmandula-illat elárulja előttem a tartalmát. Hát hiszen igaz, hogy én is csak állat vagyok, mint más, de hiena még sem vagyok. Mindenféle bűnre megvan a hajlandóságom, mint a többi embereknek, s ha önnek kedve volna elbukni, bizony nem állnék elő erényt prédikálni, hanem liczitálnék a kegyeire. Hanem hát ön nem az a nő! Ön inkább fejére borítja a szemfödelet, mint a Thámár fátyolát. Ezt én jól tudom. Nem jövök önt kisérteni. Én nem fogok önnek semmit adni: egy elátkozott fillért sem. Hanem nyitok önnek útat tisztességes munkához, a miből megélhet.

– Hallod anyám? sugá Helvila. Nem mondtam?

– Mi munkához értenék én? rebegé Camilla.

– Hát a mivel annyi derék becsületes nő fenntartja magát. Nekem vannak összeköttetéseim a kormányzati köröknél. Én könnyű szerrel ki tudom eszközölni, hogy önnek adjanak egy biztos állomást vagy a vasutaknál, vagy a postánál, mint pénztárosnőnek, a mihez nem kell egyéb, mint tiszta fej és tiszta kéz. Ön abba nagy gyorsan beletanul. Egyik nap éjjel, a másikon nappal lesz tizenkét órán szolgálata: a többi idejével szabadon rendelkezik. Biz az szerény fizetéssel fog járni. De hát a megelégedés nem tart lépést a jövedelem nagyságával. Én ismertem egy nőt, a kit milliomos létére, esztelen pazarlásáért gyámság alá helyeztek s a ki öngyilkossá akart lenni, mert abból a kétezer forintból, a mit havi pénzül rendeltek a számára, nem volt képes a szükségeit fedezni. Én pedig mondhatom, hogy akkor voltam életemben a legboldogabb, a mikor harmincz forint volt a havi fizetésem. A megelégedés egészen relativ dolog. Ön nem fogja ezentúl Párisból hozatni a toilettejeit, hanem kiszabja és megvarrja maga a ruháját s meg lesz vele elégedve. A vasúti vendéglősnél tizenöt forintért kap kosztot, igen jót.

– Hát a leányomat hová teszem?

– Majd a kis Helviláról is gondoskodunk. Őt beadjuk a preparandiába. Ott most van épen egy ingyen hely üresedésben. Csak egy szavamba kerül. Kitanulja az iskolamesternőséget s annak idején kap becsületes állást, valamelyik fővárosi iskolában.

– Igen! Igen! Az nagyon jó lesz! szólt közbe Helvila. Én tanulni fogok. Igen szorgalmas leszek. Már taníthatok is másoknak zongorát, angol nyelvet. Én szeretek tanítani. Köszönöm, nagyon köszönöm!

Azzal odarohant Vigárdyhoz, elkapta a kezét, csókjaival halmozta el, s egyre zokogta: «Köszönöm, nagyon köszönöm.»

Camilla arczáról ezalatt elmult az a halálhirdető mosolygás.

Olyan volt ez a változás az arczán, mint mikor a széljosló veres égbolt egyszerre visszanyeri a kék színét. Lelkének elveszett az az öngyilkos energiája: egészen a hatalmába került ennek az embernek, a ki meg akarja szabadítani.

– Nos? hát szabad kérnem, hogy nyújtsa a kezét? kérlelé Bertalan.

Tétovázott.

Akkor aztán odaugrott hozzá a leánya, az kényszeríté, hogy a kezét Vigárdy keze elé nyújtsa: – Ne azt a balt! Ezt a jobbot!

– No hát! Eddig megvolnánk. Már most nézzünk körül, szólt Vigárdy. Önnek szállásról is kell gondoskodni. Várjon csak! valami jutott eszembe. Azt tanácsolom, hogy ne adja el a bútorait. Azokért potom árt szoktak adni. Más ötletem van. A nagy szállásnak azt a részét, mely külön szakítható, mondja fel a házi úrnak: épen most van a negyed. Hanem ezt a nehány díszesebb szobát tartsa meg. Ezt megint kétfelé lehet osztani. Ezt a szobát, meg az öltözőjét tartsa meg a saját használatára, a konyha felőli kijárattal; a másik két szobát pedig, a lépcsőre nyíló ajtóval adja ki. Én ismerek egy derék horvát képviselőt, a ki épen ilyen bútorozott szállást keres, egész évre, mert néha a leányait is fel szokta hozni Budapestre. Az igen nyugodalmas lakó lesz. S a mit az fog fizetni albérletben, abból ön az egész lakásbért fedezheti s a saját lakása ingyenben marad.

Helvila nógatta az anyját:

– Mondd hát, hogy jó lesz: jó lesz úgy.

Camilla rábólintott a fejével.

– Jó lesz.

(No hát! van már mit enni, van hol lakni és van becsület. A kis leánynak is lesz jó helye. Hát mi kell még az élethez?)

Vigárdy szétnézett a szobában. Mit lehetne még találni?

Hát csakugyan talált valamit.

Meglátta azt a japáni asztalkán heverő kéziratot.

– No lám, még itt is van valami! Hisz ön irónő is. Itt is hever egy munkája, a mit bizonyosan ma akart felolvasni. Ezt megvétetjük egy szerkesztővel.

– Ah, hagyja ön azt! szólt Camilla. Az egy haszontalan ostobaság.

– Ki mondta azt?

– A ki nagyon érti.

– Talán Alasztor?

– Igen.

– Ah! Mit? Ne hallgasson ön rá. Mit értenek az okos emberek a poézishez? A kik alkoholometerrel mérik az indulatot s bonczolókéssel vizsgálják az érzést.

– De igaza volt! Azt mondta, hogy boldog nő nem lehet irónő. Ahoz a szenvedések iskoláján keresztül kell eljutni.

– No hát már most keresztül esett ön ezen az iskolán. Ezt még mint boldog nő irta ön. Képzelem, hogy tele van édes idealismus chylusával. Hát majd a mit ezután fog irni, azt felvegyítheti keserű tapasztalatok ichorjával. Azért ezt is csak kiadjuk. Engedje meg, hogy magammal vigyem. Van némi befolyásom a lapszerkesztőkre. Lesz közöttük olyan nobel ember, a ki honoráriumot fog érte adni. Nem sokat; de eleinte a kevés is biztató. Apróbb, egy tárczára való rajzokat meg épen szívesen fognak venni. Ezekért kaphat ön havonkint harmincz–negyven forintot. Nem sok; de jelenben számot vet.

– Oh az nekem tetemes összeg lesz, szólt, mohón kapva Camilla. Csak meg tudjam érdemelni.

– Bizzék magában. A közönség előszeretettel van a nő-irók iránt. Önnek határozott tehetsége van. Csak fejleszteni kell. Majd küldök önnek műveket angol és franczia íróktól, a mikből tanulmányozhat. Ön egy év alatt meghódítja a közönséget, a kritikát. Két év mulva a kiadók lábtót támasztanak az ablakához, úgy törnek be a kéziratáért. Ön egy irói nevet választ magának s ez a név magasztalva, becsülve lesz. Ezen az önérdemelte néven fogják önt szólítani…

Camillának az arcza már derülni kezdett; ez nem a halált előérző mosoly volt: ez a visszatérő életkedv hajnalodása volt már.

– No hát válaszszunk önnek egy irói álnevet, a mi alatt ezt a legelső munkáját kiadjuk. Talán «Renata» (újjászületett). Jó lesz.

– Nagyon jó lesz! szólt felmelegedve Camilla.

Helvila átölelte az anyját s gyöngéden súgá a fülébe: «Renata».

Most már önként nyújtá a kezét Camilla Vigárdynak.

– Látod, kis mamám, fecsegett a lányka, most már megtaláltuk a czímet, a melyen Vigárdy urat híni fogjuk: «keresztapa».

A lányka nevetett az ötletén: a nevetés az anyjára is elragadt. Együtt nevettek. Milyen furcsa az! Keresztapa lesz a neve!

Aztán nagyot fohászkodott Camilla, kezeit keblére téve.

– Én Istenem! Mi még nevetünk is ezen a napon!

S aztán kereste a szemeivel azt az embert, a ki visszaadta nekik ezt az éltető nevetést. A halottaknak!

Az pedig félrefordítá az arczát s a szemeit törülte.

– Ön is nevetett?

– Igen. Nevettem.

(Az sem volt igaz: zokogását fojtotta el. Olyan sírnivaló is volt ennek a két nyomorult teremtésnek a pillanatnyi öröme!)

– No de már most sietek innen. Önök pihenjenek le. Nekem ez órában még sok utam van. Legelőször is Perukkerhez vágtatok: azt kihuzom az ágyából s rendezem vele az ügyemet, nehogy holnap beperelje a váltókat; azután sorba veszem a szerkesztőségeket, kiigazíttatom velük a szenzácziós újdonságot, mielőtt sajtó alá adnák a lapot. Isten önnel Camilla! Jó éjt kis Helvila.

S azzal minden érzékeny búcsúvétel nélkül elsietett.

Az ajtóból még egyszer visszafordult.

– Kérem, Camilla, majd ha elmentem, zárja be utánam az ajtót. Cselédjei nincsenek itt. Jó lesz, ha a többi ajtókat is bezárja, mert mindannyit nyitva hagyták.

Azzal eltávozott.

Camilla várt, a míg a külső ajtót csukódni hallá, akkor kiment az ajtókat bezárni.

Helvila egyedül maradt.

A mint az anyja kiment a szobából, a lányka elővette a rhumos palaczkot. Az félig volt kiürülve.

És aztán fogta azokat a theás csészéket s azoknak a tartalmát beletöltögeté a rhumos palaczkba. Jól bele szorítá a dugaszt.

Aztán szétnézett, hová rejthetné azt el?

Az óra egyet ütött – éjfél után.

A zenemű rákezdte a Serenade-walzert.

Ahá! Megvan.

Helvila oda sietett az órához, felnyitotta a zenegép tokját s oda rejté el a palaczkot a zenélő henger mellé.

Ott nem talál rá senki.

Mire az óramű tokját ismét bekapcsolta, visszajött az anyja. Eléje sietett; az is tárt karokkal jött feléje. Megölelték egymást. Kisírták magukat jól.

– Tehát ismét élünk! sóhajta fel Camilla.

A leány az ajtó felé mutatott kinyujtott karjával:

– Ő az én igazi atyám!

Camilla rosszul magyarázta a gyermek öntudatlan szavát.

– Ne mondd ki ezt a szót, mert halálra sértesz vele.

– De mondom! Az a másik csak akkor adta nekem az életet, a mikor nem tudtam róla; de ez akkor adta az életemet, a mikor már szeretek élni.

– Előttem mondhatod, de más előtt ki ne ejtsd, mert megitélnek érte. Mikor úgy hasonlít az arczod az övéhez. Pedig Isten a tanum, hogy nem tettem egyebet, mint hogy naponta elővettem az arczképét s elbámultam rá, hosszan, hosszan.

– Szeretted őt? Mért nem mentél hozzá?

– Játszottam a szívével. Megvert érte az Isten!

Camilla figyelmét most egyszerre megkapta valami. Az üres theás findzsák.

– Hová lett az a «thea»? kérdezé ijedten a leányától.

– Azt én eltettem emlékül erre a mai szent napra.

– Hová tetted?

– Az az én titkom.

A zenemű utolsó accordját pengette annak a szép spanyol dallamú keringőnek. És azután is mindennap tizenkétszer elmondta a mit tudott. De hogy mit tud? azt csak a kis leány értette meg, senki más. Ajka elé tette a mutató ujját: – Csitt! Játszó óra: ki ne beszéld!

VII.

Vigárdy, a pálczájával előretapogatózva, botorkált le a lépcsőn. A gáz el volt már oltva, sötét volt.

Mikor a fele lépcsőn lejutott, a házmester ajtaja kinyílt, ő maga lámpással a kezében csoszogott elő, kaput nyitott. Négy férfialak jött be. Azok közül három odalenn maradt a kapubejárat alatt a házmesterrel dödörögve, a negyedik felsietett a lépcsőn.

Szinte egymásba ütötték az orrukat Vigárdyval. A házmester lámpafényénél egymásra ismertek.

– Ah! te vagy? Bertalan!

– Te vagy? Alasztor! Hol jársz?

– Én a feleségedet kisértem haza, a nagy katasztrófa után. Tudsz már mindent?

– És még azonfelül valamit.

– Életre hoztad Camillát az ájultából?

– Én már élve találtam. Épen theázni készült a leányával.

– Természetesen: egy kis cyankálival czukrozva meg a theát?

– Természetes.

– No és te életben tartottad őket?

– Igen.

– Miféle antitoxiconnal?

– Az az én arcanumom. De hát te mit keressz itten?

– Hát én, a mint menekülhettem Amandától, jó ürügygyel, ide siettem vissza, hogy megnézzem, mi történt ezzel a szerencsétlen asszonynyal. Már most látom, hogy nincs rám szüksége, hát visszamegyek.

– Úgy sem mehetnél be hozzá, mert bezárta az ajtókat, s nincs cseléd, a ki kinyissa.

– Nincs ám. Azok idelenn mulatnak a kocsisnénál a nekünk szánt lakoma közprédáján: épen ez volt az ürügy, a mivel idebocsátottak. Amanda ideges volt, hogy a Georges nem jön a kikölcsönzött ezüst tálakkal és gyümölcstartókkal haza, a hogy ő parancsolta neki; én azt a véleményemet suggeráltam neki, hogy az bizonyosan megszökött az ezüsttel. Erre a nagyságos asszony rám parancsolt, hogy rögtön menjek konstáblerekért, fogassam el a sikkasztó cselédet. Negyedmagammal jöttem: két konstábler, meg egy biztos.

– Hát már most mit csinálsz?

– Hát egy kicsit elrontom a mulatságát a díszes társaságnak s felkisértetem őket a kapitányságra, csődtömeghez tartozó vagyon elsikkasztása miatt.

– Ugyan hagyj békét szegény cselédeknek!

– Nem, pajtás! Hogy az inasok, szobaleányok dáridózzanak akkor, a mikor a gazdáik a falba verik a fejüket: így még is nagyon szép volna az élet! Hadd contempláljanak reggelig a dutyiban, akkor majd kieresztik őket.

– No hát servus. Én megyek dolgomra.

– Tudod mit? Ne menj le addig, a míg én magammal nem viszem a Szent Hermandad éber tagjait. Nem szükséges, hogy a rendőrbiztos rapportjába a te neved is bele kerüljön. Nem az országos rendőrség miatt, hanem, tudod, a házi rendőrség miatt.

– Gondolod, hogy elhazudjam a feleségem előtt, hogy itt voltam?

– Tanácsolnám.

– Hogy aztán te mondhasd el neki?

– Hát persze.

– Én azonban reggelig nem is megyek haza.

– S mit fogsz bevallani?

– Azt, hogy valamelyik orfeumban voltam, korhely pajtások társaságában.

– Okosan: azért csak össze fog gazemberezni, más baj nem ér. Egész éjet az orfeumban! ezért reggel összeszid az asszony; de estére megbocsát. Hanem egy órát az öngyilkos nő mellett: azért a lelkeden megy keresztül.

– Magam fogom neki elmondani.

– Akkor még valami rosszabb helyre is akarsz menni, a mit ezzel eltitkolsz.

Azzal jó mulatást kivántak egymásnak; a kézszorítás közben azt sugta Alasztor Bertalannak:

– Tudod pajtás: te képviselő vagy, én meg ügyvéd vagyok. Nehéz nekünk egymást hazugsággal kifizetni. Jobb lesz kölcsönösen igazat mondanunk.

– De olyan bolond nem leszek.

Másnap reggel, mikor Alasztor a kávéházban kezébe vette a hírlapot, mindjárt a ritkított betűst kereste a napi hírek között, egyszerre rátalált:

«… börzejátékban szenvedett differentiák miatt, melyek százezrekre rúgnak, megszökött Amerikába, itt hagyva feleségét és leányát a legnagyobb nyomorban. Az a hír, mintha tetemes összegű váltókat hamisított volna egy vele baráti viszonyban élt képviselő nevére, minden tényleges alapot nélkülöz.»

Most már tudta, hogy mi volt az a «rosszabb hely», a mit Vigárdy az orfeummal, sőt Camilla boudoirjával palástolt: Perukker úr comptoirja.

A mint délután összetalálkozott Bertalannal a kaszinóban, azt mondá neki:

– No most már tudom, hogy mi volt az arcanumod, a mivel kigyógyítottad az öngyilkosságból a szép asszonyt! Drága orvosság!

Tehát vannak még bolond idealisták a világon.