VII.

Kétszer is elment a Magnéta palotája előtt, az előadás után egy órával. A portás ott állt, fehér medve-prémes bundájában, nagy ezüst fejű botjával.

Megfagyott a szájában a szó, mikor meg akarta szólítani.

Reggel óta éhomra volt.

A souterrain nyitott ablakából kipárolgott a drága ételek illata.

A palota sarkán volt a «restauration» ajtaja.

Ott lucullusi lakoma vár rá, a minek az ő ötezer rubele adja meg az árát, ha semmit sem végzett.

Mikor harmadszor is elbandukolt a kapus előtt, átadta neki a névjegyét.

A kapus meghúzta a csengetyű-zsinórt.

A kolompolásra önműködő gép nyitá föl az oldallépcső rácsajtaját. Iván belépett rajta, a rácsajtó becsapódott utána.

Fölballagott az emeletre.

Mire fölért a csarnokba, már akkorra a kapus föltelefonálta a nevét a kiabáló csövön, nyitott ajtóval várták. Ezüst vállzsinóros inas fogadta. Kegyelmes úrnak czímezte, lehúzta a felső kabátját. S aztán jelentőségteljes mosolylyal értesíté, hogy nem kell a várakozó terembe mennie, hanem egy oldalajtón át (adandó jelre) a szobacziczus kamarájába, a ki azután majd tovább fogja kalauzolni.

A jel egy villanycsengetyű-pendülés volt, a szőnyeg-ajtó magától fölnyilt. Iván belépett a kamrába. Annak nem volt semmi ablaka, teljesen sötét volt, azonban egy percz mulva kigyulladt a villanylámpás s Iván maga előtt látta a szobacziczust.

Erős meglepetés volt. Egy hat láb magas némber, félöles vállakkal, széles, csontos arczczal, hatalmas karokkal. Élő mintája annak a kariatidának, a ki az erkélyt tartja a kapu fölött.

Hisz ez nem szobacziczus, hanem szobaoroszlán.

– Magnéta kisasszony komornájához van szerencsém?

Hogy ezt meg kellett neki kérdezni.

– Hát mi az ördög volnék más? dörgé bassus hangon a hölgy. Csak nem néz ön a Magnéta kisasszonynak?

– Annak nem. De nekem úgy tetszik, mintha lett volna már szerencsém bájos nagyságod alakjában gyönyörködhetni.

– Az nagyon valószínű.

– Nem kegyed az a Szamszonina, a ki egy időben a Renz czirkuszában a férfiakat birkózásra hívta föl s egymás után verte a földhöz?

– De én voltam az. Hanem az ostoba rendőrség betiltotta a productiómat, nem tudom, miért? Ha én hagytam volna magamat a férfiaktól legyőzetni, azt elnézték volna.

– És így most kegyed az a szerencsés médium, a kinek egyedül lehető Magnéta kisasszonyt az előadás alatt viselt selyem burkolatától megszabadítani.

– Ön azt is tudja? A férfiaknak mindenbe bele kell ütni az orrukat!

– Már megtörtént az a műtét?

– Arról nem szabad kérdezősködni – a komornától. A Magnétától megkérdezheti ön. Ott várja önt a boudoirban.

Azzal kinyitá előtte az alacsony szőnyegajtót s betolta rajta a látogatót hatalmas tenyerével, mintha egy játékbábot tenne egyik helyről a másikra.

Az otthonos szoba csak gyöngén volt világítva az üvegernyővel árnyékolt villanylámpától, több fényt adott a kandalló ropogó tüze.

A Magnéta a kandalló előtt ült, háttal az ajtónak s épen akkor gyujtott szivarra, mikor Iván belépett a szőnyeg-ajtón. A mint a kandalló fölötti tükörben meglátta az úrfit, fölugrott a karszékből s elkezdett féktelenül kaczagni; eléje futott, a vállára tette a két kezét s úgy kaczagott a szemébe.

– Ön a tegnapi megjelenésemen kaczag, ugy-e?

– Dehogy azon: a main. A tegnapi igen komoly dolog volt. Ön az életét koczkáztatta. Az ilyen merénylet becsülésre méltó. Ön bele fulladhatott volna a pehelyhalomba, mert fejjel le esett belé, ha én hirtelen oda nem ugrom s ki nem rántom a lábánál fogva. Hát nem vette észre?

– Ön? Engem? Hát hogy került ön oda?

– A holdból ugy-e? Oh, de kedvesek az ilyen gyerekek, a kik sokáig megmaradnak ostobának! Hát fél a boszorkányoktól? No ne sírjon. Itt van egy szopogató.

S bedugta a száját a meggyujtott szivarral, mint egy czuczlival s aztán a kezét a karja alá dugva a kandallóhoz vezette.

– Hát azt sem vette ön észre, hogy megfogtam a nyakát, s a visszarepülésnél én ültettem oda a helyére, különben fejtetőre esett volna a publikum közé s egynehány nézőnek betörte volna a fejét. Nem vették észre, mert minden embernek tele volt szeme-szája pihével.

– De hisz ön odafönn volt.

– A levegőben ugy-e? A hol aztán bele estem a holdba. No ne beszéljünk erről; ez arabusul van. Megesett ez már máson is. Minden városban akad ilyen merész vállalkozó. El vagyunk készülve hozzá. Külömben a rendőrséggel gyűlne meg a bajunk, ha valaki kitörné a nyakát én miattam. Ezért egyenesen én vagyok felelős. Hát most csak igen komolyan kérem, hogy máskor ne ugorjék utánam a holdba, mert annak igen tragikus vége lehet; hanem jőjjön az ajtóra. Nem vagyok én boszorkány. Nem fordítom hátrafelé a fejét. Hanem a mai megjelenése, ez az, a mi kaczagásra ingerel.

Iván belenézett a tükörbe, nem talált a külsején semmi felötlőt.

Magnéta helyet mutatott neki egy japáni, két keresztbetett vánkosból alakított guggonkán, maga pedig fölkuporodott a kerevetre, maga alá szedve a lábait, a miknek egyikéről lerántotta azt a parányi, gyöngyhimzésű papucsot s azt úgy forgatta a kezében, mintha jelképezni akarná vele azt az alkotmányt, amelylyel a nők országában kormányoznak. A thea ott párolgott előttük egy ezüst és arany intarziaturás asztalkán, a mit két bronz krokodilus tartott a fölkunkorított farkával.

A Magnétán sima, ráncztalan nyers selyemruha volt a nyakától az aljáig rubingombokkal; bő ujjai a könyökhajlásig fölcsiptetve szintén rubinboglárral. Aligha volt rajta más gúnya is.

– De hát mi nevetnivaló van rajtam ma? kérdé Iván.

– Az, a miért ön idejött. Hogy engemet feleségül vegyen.

– Hát ez valami nevetséges állapot?

– Az adott viszonyok között igen. Ön egy ötszázezer rubeles checkket hozott magával, a mely egy szibériai nábobnak a tulajdona.

– De a mely rögtön enyim – tied lesz, a mint Magnéta istennő rá engedi irni a nevét. Jogos tulajdonom, a mit «gentlemanlike» szereztem gavalléros fogadásban s a mit önnek csak egy kézszorításába kerül magáévá tenni.

– Hát ez a nevetni való. Önök azt hiszik, hogy én tőlem meg lehet venni az eget. Önök kisajátíthatónak tartják azt az én uradalmamat, a minek a határát a föld és a hold képezi? Ugyan, kérem, lapozza ön végig azt a bagariába kötött albumot az asztalon, a miben a különféle városokban teljesített adófizetéseim nyugtái vannak. Azokból meg fog ön győződhetni, hogy nekem több jövedelmem van, mint a pénzkirályoknak. Tizenhárom éves koromban kezdtem, mint Magnéta, most húsz éves vagyok. Vagyont szereztem. Minden fővárosban van házam; ott vagyok honn, a hol akarok. Fényt űzhetek, dobzódhatok, én vehetem az élvezetet. De nekem az mind nem kell. Sem a luxus, sem a luxuries. (A mi két szót az önök irói állandóan egynek vesznek.) Önöknek az a fogalmuk felőlünk, légben járó komédiásnőkről, hogy a mi életünk egy folytonos dorbézolás. Persze az ismeretségüket azoknál a deszkán ugrándozó szépségeknél szerezték, a kikről egy geniális magyar úr azt mondta: hogy a «szivük a valóságos góthai almanach». De én mondhatom önnek, hogy az a kötéltánczoló nő, a ki a művészetét igazán szereti, szigorúbb askétai életrendet tart, mint egy karmelita apácza. Nekem egész nap nem szabad egy falatot ennem, bort innom soha. Csak az előadás után kapok egy darab félig sült hust, hozzá kenyérhajat és teát. Másoknak az ágya gyönyörtanya, vagy ébren vagy álomban, nekem kinzópad; vizes lepedőkbe, pokróczokba burkolva, eleven mumia vagyok. Aztán kibontanak, jeges vízbe dobnak, ledörzsölnek, hogy más jajgatna bele. Akkor következnek a testgyakorlatok, kötélen, trapézon, nyujtón, a tagficzamításig s ezt mindennap meg kell tennem, mert ha egy-két nap elmulasztom, másnap minden izületem fáj s az izmaim nem szolgálnak jól. Rám nézve nincs ünnepnap. Ezt az életrendet még a vasuton is meg kell tartanom.

– De hát akkor mi gyönyörüsége van önnek az életben? Miért keres annyi pénzt?

– Először is az utóbbira hadd feleljek. Nekem a nagy jövedelmemhez a kiadásom is tetemes. Bűvészetem igen nagy apparátussal jár. Az impresárión kívül kell gépészeket magammal hordanom s egy sereg betanult segédet. Ezek az inasok, a kiket ön livréeban lát az előszobámban, mind jól fizetett bűvészsegédek, a kiknek ügyességétől, hajszálra kimért pontosságától függ az én bűvészetemnek a sikere. Én az életemet, a tagjaim épségét koczkáztatom, ha valamelyik elhibázza a rábizott teendőt. S aztán annyifelé igénybe veszik a jótékonyságomat. Mert hát azt mindenki természetesnek találja, hogy egy földesúrnak, egy börzefejedelemnek nagy jövedelme legyen; senki sem panaszolja föl neki: de ha egy komédiásnak hull az ölébe a pénz, ahoz minden inséges ember igényt tart, s nagyon helyes a logika. Mert annak a földes úrnak, bankárnak épen semmi gyönyörüsége sincs abban, hogy a jövedelmét inségesek között szétoszsza, de annak a komédiásnőnek bolond nagy öröme telik benne.

Ez alatt theát töltött Iván csészéjébe. Rumot is hozzá.

– Valódi rio-de-janeiroi ananasz-rum.

– Ön rum nélkül iszsza a theát? kérdé Iván.

– Mondtam, hogy semmi szeszes italt nem szabad innom.

– Ezt is a bűvészet parancsolja?

– Igen. Józan gyomor, józan szív.

– A szív is? Hát a gyönyörök themájára nem tér ön vissza?

– De igen. Nem felejtettem el. Nekem a más ember gyönyöre az élvezet. Szeretem elnézni, mikor egy kiéhezett ember mohón falja az ételt. Én nem laktam jól soha. Szeretem látni, mikor a beteg embert ápolják, mikor lábbadozik, fölüdül. Én beteg nem lehetek soha. Az életmódom olyan, mint a vadállaté; azért nem ismerem az emberek közt divó nyavalyákat, mint a hogy az őz, a szarvas nem ismeri. Csak a mások bajából tudom, hogy mi az? Látom, hogy jól esik nekik, mikor megszabadultak tőle. – Aztán tudok gyönyörködni abban, mikor egy szegény leány odahozza a vőlegényét elém, s aztán örül a kapott kelengyének, csinosítja magát a fölvett menyasszonyruhában. Ilyen costume az én garderobeomban nincs.

– Hát miért nincs?

– Azért, mert én vagyok a Magnéta. Azt tartják rólam, hogy az én csodatetteimnek a föltétele a virginitas.

– De hát szükséges önnek örökké az égben lakni?

– Én bizony nem tudom, hogy miért szállnék le a földre?

– Soha sem olvasott ön meséket églakók és halandók közötti szerelemről?

– Olvastam biz én s nem is megyek érte Dione és Aeneasig, vagy Artemis és Endymionig vissza; itt vannak előttem a modern világ «divái», a kik művészetükkel szerzett millióikon vettek maguknak egy grófot, marquist, celebritást, egy férjet. Hahaha! Az a bolond, hogy az őzeknél a hím viseli a szarvakat, a művészek vadaskertjében pedig rendesen az asszony. Nem biztat az istennők példája.

– De ez a legnemesebb emberi hivatás: asszonynyá lenni.

– A hány nagy művésznőt híréből ismerek, valamennyinek csak egy gyermeke volt életében. Annak a születésénél kezdődött a válópör. Hűséget a párjukhoz csak a nagy dúvadak ismernek: az oroszlán, meg a medve. Az őrzi és félti nőstényét, az védelmezi a kölykét; a háziállatok mind csapodárok, első sorban az «animal implume, bipes».

– Hát hisz én már voltam ön előtt nem implumis.

– De azért nem eléggé medve.

– Bizony mondom, hogy az. Én nem jöttem önhöz azzal az alázatos kéréssel, hogy vegyen föl engemet a diadalszekerére, mint czímadó férjet; én majd járok önnel városról-városra; sorba szaladgálom a szerkesztőségeket, reklámot követelve, ha kell, megfizetve; odaállok a prosceniumhoz, kezdem a tapsot, ájuldozom, ha kell; birkózom az ellenkező kritikai véleménynyel, megtámasztom a hátammal az ajtót, ha valami nagy befolyású protektor van önnek a budoirjában látogatáson. – Nem. Én azzal a követeléssel jövök, hogy hagyja ön el a működése színterét s aztán legyünk együtt boldog földlakók.

– Ez elég becsületes ajánlat, de én nem állok rá.

– No, hát akkor fordítsuk meg a dolgot. Maradjon ön Magnéta. Folytassa megmagyarázhatatlan bűvészetét. Én nem leszek önre nézve senki és semmi. Nem mutatom magamat sehol. Nem dicsekedem vele, hogy én vagyok a Magnétának a férje. Hanem, a mikor ön a mutatványai után kifáradtan hazatér: ott fog önnek a lábai előtt ülni egy hűséges házi állat, a ki önnek a lábait megnyalja, a ki önben nem látja a művésznőt; – de tiszteli az asszonyt.

– Ez szép volna, de képtelenség. Még a drámaiművésznőnek a férje is kiábrándul a feleségéből. A művészi előkészület egy rettenetes próza. Még az olyan istenihlette művésznőknél is, mint egy Rachel, egy Ristori, egy Sarah Bernhard, egy Duse, egy Patti. A férj látja a stereotyp mesterséggé vált lelkesedést, a befűtött poklot, az illuminált mennyországot. Hát még az olyan művésznőnél, mint a Magnéta, a kinek az egész bűbája egy nagy ámításon alapszik. – Hogy kivánhatná az, a ki az egész világot elbolondította, hogy ő hozzá igaz legyen az, a ki ő neki az egész világa? Hiszen, a mint valaki az én titkomat megtudja, az engem kinevet, kicsúfol, lenéz. Pedig annak, a ki férj, meg kell azt tudni. A sphinx megöli a jövevényt, a ki a rejtélyét ki nem találja, de ha ki tudta találni, akkor a sphinx hal meg.

– De hát elvégre is, örökké csak nem akar ön Magnéta maradni? A szív érzelmeit lehet sokáig megfagyasztani, de nem végkép. Az elfojtott érzések boszút fognak magukért állni. S mentől később, annál rosszabb önre nézve. Az lehetetlen, hogy ön ne ábrándozott volna soha.

A Magnéta hanyatt veté magát a duzzadó selyemvánkosokra, hosszan elnyulva a kereveten.

– Ábrándjaim voltak. Mondá, magasra fujva a szivarfüstöt. Vannak most is. Van egy negativ, meg egy pozitiv ábrándképem. Az első az az ember, a ki megbánatta Éva anyánkkal – halálba, – hogy megkóstoltatta vele a mindenttudás fájának almáját; a kit összekötött vele a szent szakramentum is s a kigyó sugallta polgári házasság is s a ki csak gúnynyal viszonozza az ő gyöngédségeit. Ellenben positiv ideálom tudna lenni, a ki hasonlón hirhedett bűvész, mint én vagyok; épen úgy kitalálhatatlan rejtélyű, mint én. Ha kölcsönösen egymás kezébe letennők a titkainkat, akkor azután össze volnánk egymással kötve, elválaszthatatlanul; a kinek a titkát a másik elárulja, az semmivé van téve s a megsemmisítés kölcsönbe esik. Ilyenről szoktam én álmodozni.

– Hát már ilyen bűvész én nem leszek soha.

– Akkor csak stornirozza ön a vállalatát. Láthatja, hogy «a házasságok az égben nem köttetnek».

– Már most aztán szép istennőm, én ezt az ön kosarát egyúttal koldustarisznyának is viselhetem, mert nemcsak ezt az ötszázezer rubelt kell visszaadnom meg nem nyert fogadásban, hanem saját vagyonomat is elveszítem rajta.

– «Man versuche die Götter nicht».

– Hát már most, miután ön mindenemből kifosztott s a nagy lépcsőn ledobott, én is azoknak a mezitlábasoknak a kategoriájába tartozom, a kik önnél a kis ajtón kopogtatnak s a kiket fölsegíteni önnek olyan tündéri gyönyörüség.

– Hogyan segíthetek önön? Mit gondol?

– Hát ha nem fogadott el férjének, fogadjon föl komornyikjának.

Magnéta sivított a kaczagástól. A két tenyerével fogta a fejét, úgy nevetett.

– Hahaha! Ez igazán eredeti ötlet. Ha nem lehet férjem: beáll hozzám komornyiknak!

– Külömböző csak a nevük.

– Igy is együtt lakhatik aztán velem.

– Szépen egy födél alatt.

– Azt mondhatja rólam: «az asszonyom».

– A mi francziául épen nagyon jól hangzik.

– Föladhatja a köpenyemet s kisérhet az utczán.

– S keresztül járhatok minden szobáin.

– Sőt még az a javadalma is megvan, hogy ha vetélytársa akad, a ki nekem udvarol, azt nem köteles párbajra kényszeríteni, hanem ledobhatja a lépcsőn. Hahaha!

– Hahaha.

Nevettek rajta duettben.

– Elfogadom az ajánlatot; mondá Magnéta folyvást kaczagva, mint valami nagy tréfán. A fizetés megszabását rám bízza ön?

– «Nem annyira a fizetésre nézetik, mint a jó bánásra».

– Rangbeli fensőbbség a cselédek fölött «Iván úr» czímmel.

– És szalonöltöny viselés joga.

– Bevett szokás szerint. Három havi felmondás.

– Bélyeges papiron.

– Alá van irva.

Iván fölkelt a taburettről, mélyen meghajtotta magát.

Magnéta ismerte a föladatát; kegyosztó mozdulattal nyujtá eléje a kezét, a mit Ivánnak tartozó kötelessége volt megcsókolni.

(Csakugyan villanyterhes a keze: az ember megégeti rajta a száját! Hát még ha egy pofont lehetne tőle kapni! Az lenne a villanyütés!)

Azzal fölvette Iván a theáscsészéjét s indult vele a szőnyegajtó felé.

– Hehe! Hát azzal mi lesz? szólt utána Magnéta.

– Kiviszem a komorna szobájába, annak a társaságában folytatom a theázást. A komornyik csak nem theázhat egy asztalnál az úrnőjével.

– Nagyon helyes. Akkor vigye ki édes Iván az egész edényt is, a szamovárral együtt, nem iszom több theát.

Iván szépen rárakta az ezüst tálczára a csészéket, czukorszelenczét, ibrikeket, fiolákat s vitte egész hivatalos aplombbal az ajtó felé.

Magnéta utána kiáltott:

– Aztán mondja meg a komornának, hogy nincs rá ma több szükségem; ágyba megyek.

S abban a perczben egy csapfordítással eloltá a villanylámpákat.

Csak egy sor apró csillag pislogott az alkóvenben, az ágymennyezet körül, mint egy miniatür zodiakus.

Aztán meg a kandallóban lobogott a láng; a tűznyelvek fütyültek az égő hasábokból.

Fütyülni! átkozott egy hang. Fütyülni szokás az inasnak, aztán meg a bukott komédiásnak.

Iván visszatekintett. A Magnéta a kandalló előtt állt s a haját lefekvéshez fonta – három ágra osztott tömött egy tekercsbe.

A kandalló lángja a háta mögött világított szétlövellve s attól az a selyem öltöny átlátszóvá lett.

Ivánt valami olyan hevület fogta elő, a milyent érzett Asmodái (a nősz-örömök dæmona), mikor Szárah, a rágeszi szép menyasszony vőlegényeit egymásután megöldöste; vagy az éhes farkas, mikor egy gödölyét mutatnak neki csalétkül. Közel volt hozzá, hogy földhöz csapjon tálczát, porczellánt, szamovárt s visszarohanjon, mint trónkövetelő.

Magnéta észrevette ezt a kéjéhes tekintetet.

Azzal csendesen fölhuzta a selyem köntösét térdig. Csipkeszerű selyemharisnya volt a lábán, áttört virágokkal; a térd fölött átszorítva széles selyem jarretiérrel; annak is rubintos csattja volt.

Abba a harisnyakötőbe volt dugva egy korall markolatú tőr.

A Magnéta kihúzta azt szép csendesen.

Annak a tőrnek a hegye villám-gyorsan ölő méreggel van zománczozva.

Azok közül a szétnyiló tulipánajkak közül két sor gyöngyfehér fog villogott elő, fenyegetően összeszorítva; a tőr markolata az alsó ajkhoz értetve.

A gödölye harap!

Asmodái kurrogva csapta össze a denevérszárnyait, fejét fülei közé huzva s elkotródott.

Az istennőknek nyilaik vannak!