VIII.

A Bavária-szobor termetű szabacziczus nagyot bámult, mikor Iván herczeget a theás-edényekkel a kezében kilépni látta.

– Mi az ördög? Iván herczeg! Hát ön hozza ki a csészéket?

– Én mától fogva nem vagyok Iván herczeg, hanem Iván úr, a komornyik.

– Ugyan hagyja el! Hisz ez plagium! Tavaly lett híressé róla egy franczia trónkövetelő princz, hogy komornyik képében kisérte végig fél Európán Anglia leghíresebb énekesnőjét. Most is folyik miatta a proczesszusa a férjjel. Ön csak utánozni tud.

– Már akárhogyan, akármiképen: j’y suis, j’y reste: én itt vagyok és itt maradok; a szerződést ebben a mommában kötöttem meg a divával, s ezentúl itt fogok theázni az ön kellemetes társaságában.

– Az én társaságomban? Föltéve, hogy én beleegyezem.

– Még ön is föltételez?

– Hát mi a csoda? Én tisztességes leány vagyok.

– Leány?

– Hát persze hogy leány? Ki merne ennek a megczáfolására vállalkozni? Hiszen ha ezt a kart meglátja egy férfi, ha még akkora «lyon» is, egyszerre kis kutya lesz belőle.

S azzal válláig föltűrve a szerviánkája patyolat ujját, oda tartá a karját Iván elé.

– Tapogassa csak végig.

Iván megtette. Olyan volt az, mint a kő.

– Nos? Reszket?

– Nem reszketek biz én! Sőt az ilyen kar nekem épen az ideálom. Hát hogy együtt theázhassunk, én elveszem önt feleségül.

– Engem?

– Igen is, önt, Szamszonina kisasszony. Ezennel ünnepélyesen megkérem a kezét.

– Ihol van ni! Már megint plágiumot csinál! Hiszen ugyanezt tette egy világhirű hős hadvezér (úgy mondják magyar volt), a ki megkérte egy főrangú kisasszonynak a kezét s mikor az elutasította, egyet fordult a sarkán s megkérte a társalkodónőt; azt vette el.

– S jól járt vele. No hát elég illustris példa van előttem. Nem kaptam meg a Magnétát, megkérem a Szamszonina kezét.

– Ezt a kezet ni? Ezt a tenyeret, a melyikre ön felállhat s aztán még egy pajtást vehet a vállára, mind a kettőjüket fölemelem. Ezt a kezet akarja ön megkapni, cserébe azért a majom-mancsért, a minek semmije sincs már?

– Dehogy nincs.

– Van még egy pecsétnyomó gyűrűje, egy ócska koronás czímerrel. A többi vagyonát már mind elverte. Hát azt hiszi, hogy én is olyan művésznő vagyok, a ki herczeget vesz magának – bolti áron, – vulkanizált kaucsukból?

– Üljön csak ide mellém, bájos Szamszonina. Majd mindjárt felvilágosítom én önt az iránt, hogy én vagyok az a mesebeli elátkozott herczeg, a ki félig kővé van válva, de ha egy kis szentelt vízzel megpermetezik, egész ember válik belőle legott.

– Szentelt vízzel? A pap ugy-e? De hát ha én történetesen zsidó vagyok? A nevem is sejteti.

– Hát hiszen van ebben az országban «Nothcivilehe». Azt még jobban szeretném. Azt akarnám önnel megértetni, hogy énnekem itt van a markomban ötszázezer rubel, a mit mi kétfelé oszthatnánk, ha ön segítségemre akarna lenni ennek a realizálásában s belépne a sindicatusba. Érti ön e kifejezéseket?

– Óh nagyon értem.

– Fogadásról van szó.

– Tudom. Értesülve vagyok róla.

– Kitől tudja?

– A Magnétától. Ő nekem mindent megmond.

– Hát az honnan tudja?

– Az anyjától: a föld-mágnestől.

– Eh, ne bolondozzon velem.

(Iván is úgy volt, mint a Schuszter Lippli öreg anyja, hogy minden bolond hazug mesét elhitt, csak azt az egy adatot nem, a mi történetesen igaz volt. Hát persze, hogy a mágnes tudatott minden titkot a Magnétával. Még akkor csak ő volt birtokában Edison csoda találmányainak. Új palotája úgy volt építve, hogy telefonhuzatok vezettek a budoárjából a trattoriába, a kabinet szépáréba és más helyekre is s ő szépen kihallgatta, hogy mit beszélnek, mit terveznek itt is, ott is. Igy jutott minden titoknak birtokába s elkészülten várhatott a meglepetésekre.)

– No hát tudok mindent. Ön fogadott az eszeveszett nábobbal, hogy a Magnétát lehozza az égből. Csak egyszer aztán ide lenn legyen a földön: csak egyszer be legyen sározva a félczipője! A Magnéta kikergette önt az ötszázezer rubelével. Most ön a Magnétáról lemond, de nem a félmillióról. Hanem úgy okoskodik, hogy egy étappot már bevett. Odáig eljutott, hogy fényes nappal ideköltözhet a bőröndjeivel a Magnéta palotájába, hordhat egy kulcsot a zsebében, a mivel a sikátorra nyiló kis vasajtót fölnyithatja s a rejtett lépcsőn följárhat. Ez azonban a nábobnak nem elég. Ő szemmel látható tanujelt akar a kezébe kapni. Egy fényképet a Magnétáról? Olyant, a milyen nincs.

– Igen.

– Már most azt hiszi ön, hogy én szerezhetnék önnek ilyent.

– Remek találékonyság! Nézze csak, mi módon lehetne az? Egy negyedmillió megérdemli a fáradságot. Előadás után ön szokta a Magnétát átöltöztetni. Vannak moment fölvevő fotograf-gépek. Akkorák, hogy egy nyaklánczon függő medaillonban el lehet rejteni. Egy ilyent hoznék önnek. Érti a többit.

– Hogyne érteném? Rafinált gazság!

– Hát megteszi?

– Majd meglássuk. Hanem elébb a jegyzőhöz megyünk.

– Természetesen. Az a fénykép, mely az én birtokomba kerül, bizonyítani fogja, hogy nekem sikerült a Magnétát lehozni a földre.

– Jól van. Értem. Hanem itt még nincs mindennek vége. Ilyen apró gazságért még Szibériában sem adnak félmilliót. Ön még egyébre is kötelezve lesz a nábobnak. Erőtesse csak meg az emlékezetét.

– Hát igen. Hogy a feleségem hálószobájának a kulcsát az ő diskrécziójára fogom bízni. Ezt én becsületemre fogadtam.

– Becsületére?

– Azaz, hogy becsületszavamra.

– Az már más.

– Nos, hát azt megtehetem, mihelyt ön lesz a feleségem. Átadhatom, bona fide, a nábobnak azt az aranyos kulcsot, ezzel a szóval: ez a feleségem hálószobájának a kulcsa. Én nem leszek féltékeny.

Szamszonina leányasszonynak a kaczagása úgy dörgött, mint egy nőstényoroszlán bömbölése.

– Kolosszális gazság! A Magnéta helyett a Szamszoninát dobni a szibériai nábob karjai közé! Most már megölelhet ön. Ön zsenális akasztófára való. Most már szeretem önt. Csinálhatjuk a theát…