V.
Reading edition
A mondott napon Iván herczeg egy kurtaszárnyú, vastag azurszövetű zsakéban jelent meg a Magnéta-theatrumban.
Egymás mellett volt a zártszékük Prokopin úrral. Igy hítták a sokmilliomos szibériai földesurat, a százszoros fogadástartót.
– Ventrebleu! monda Prokopin úr. Ön fázik, hogy ilyen bolyhos jánklit vett föl?
– Még most nem; de majd a hold közelében ætheri hőmérsék lesz.
– Ha a Magnéta nem fázik az ő kosztümjében.
– Könnyű neki: ő teli van villanyszikrával.
Ez alkalommal ismét új változat volt a tündéri jelmezben.
Az alme-övön fölváltották az aczélgyöngyfüzéreket, egymás mellé sorozott minden szinű selyemszalagok.
Már most, a ki egy kicsit járatos a fizikában, sejthet hozzá, hogy ebből micsoda attentátum fog következni az életképes férfi-szivekre.
Ugyanaz a villanyos telep (legyen az leideni palaczk, mágnes patkó, vagy meleg női test), mely az aczélgyöngyzsinórt magához tapasztja, a selyem szalagot elfujja magától.
Az lett belőle.
A légben libegő alak termete körül folyton repkedett az a száz selyem szalag, egymáson keresztül-kasul, néha kört képeztek körüle, mintha egy óriási chrizanthem virág volna, alá hulló szirmokkal.
Ez már gyujtogatás volt!
Még sem volt botrány, mert a szalagok egy fél perczig sem maradtak nyugton: folyton zavarta őket a kisugárzó delej.
De még veszedelmesebb delej sugárzott ki a Magnéta szemeiből.
Csintalan, mosolygó tekintettel nézett épen oda, a hol az összeesküvők ültek, csábító volt ez a mosoly, «no hát itt a paradicsom, félig nyitva, ki meri azt egészen kinyitni?» Gunyolódott, háttal fordult, úgy tekintett a vállán keresztül hátra felé. Minő hát volt! Az eleven syrakuzi oltár-szobor! a ki most a nápolyi muzeumban mutogatja azt, a minek a tiszteletére hajdanában templomot emeltek. Meg is érdemelte!
A nézők testén hangyák futkostak végig.
S úgy látszik, hogy az az ostoba pofájú hold is kiváncsi.
A mint megjelent teljesen megvilágított gömbjével a Magnéta feje fölött: bizonyosan a negativ magnesénél fogva mindjobban kezdte fölfelé emelni a repkedő szalagokat.
Ekkor azonban interveniált a tisztességére sokatadó földmama s hirtelen odatolt egy rózsaszinű felhőt a Magneta elé, mely annak féltett bájait eltakarta s később, midőn az anyai szózat megtiltotta tündér magzatának a további közeledést a holdhoz (az inasához!), akkor a csillagától megvált Magnéta ugyanazon felhőre feküdt hanyatt, mint egy kerevetre, fejét aláfelé hajtva s a kéj eksztázisában mosolyogva.
Ez aztán a túlvilági kaczérkodás! Visszafordított arczczal mosolyogni a megigézett áldozatra!
Iván herczeg az édes eszének utolsó kis részletét is elvesztette.
Egyszerre felugrott a székére s onnan egy akrobatai salto mortaléval keresztül vetette magát rézhidon és villanyvezetőn, bele a felhőbe, jobb kezével utána kapva a repkedő alme-övnek. – És aztán eltünt a felhőben.
A Magnéta azonban nem tünt el vele együtt, hanem hirtelen összegombolyította a termetét, térdeit karjai közé s fejét térdeire szorítá; tökéletes gömb-alakot vett föl s azt körül betakarta a haja, mint a földet a gőzkör, akkor aztán elkezdett a saját tengelye körül forogni s egyidejűleg a hold körül keringeni, a hold udvarához érve, hasonlón az eldobott csillaghoz; – köröskörül; – egy planétává idomult tündér; míg utóljára beleesett a holdba s ott végképen eltünt.
A Cicerone földhöz csapta a poémáját.
– Ott van ni! Monsieur! Ön belekergette a Magnétát a holdba! Soha sem látjuk többet! Ön maga pedig beleesett az északi pólusba, a hova Franklin és Weyprecht urak el nem tudtak hatolni. Most már ott van! Elnevezheti az északi pólust a maga nevéről.
A közönség rendkivüli izgalomba jött. A legtöbben azt hitték, hogy ez is valami kicsinált komédia. Az a holdba esés tüneménye, megelőzve a hold körül keringés fenomenjától, bámulatot gerjesztett. A hold tovább ment s nem adta vissza a Magnétát. – Hogy történhetett ez rögtönözve? – A «Kerek asztal» beavatottjai tudták legjobban, hogy Iván és Magnéta között nem volt semmi előleges összebeszélés.
Hogy lehetett a Magnétának eltünni a holdban?
Miből van az a hold, hogy úgy világít? Ha üvegből volna, a mögéje jutott Magnéta alakjának meg kellene benne látszani. Van-e annak ürege, melyben egy összegombolyodott nő alakja elrejtőzhetik?
Mi volt az az erő, mely ezt a gömbalakuvá lett női testet fölfelé ragadta, orsó-forgásba és körben-keringésbe hozta?
Ezek a talányok mind egyszerre lettek föladva – első sorban.
Az, hogy hát a merész ugróval mi lett a felhők között, csak másodrendű kérdés volt.
De elsőrendű kérdés volt ez a szibériai nábobra nézve.
Elő is állt az interpellatiójával.
– Signore impresario! Mi történt Iván herczeggel? Ezt kivánom én megtudni.
– Magam is abban fáradok. Mondá a signore. S nagy serénységgel húzott elő a kulissza mögül egy kerekeken járó, hatalmas teleskopiumot, a mit hasonló esetekre készen tartottak s azt lefelé irányozva belenézett. – Csendet kérek! Már megtaláltam. Ő folyvást esik lefelé. Tetszik tudni, a holdtól a földig nem szöcskeugrás. Hogy mi végzet vár reá? Annak különféle esélye van. Ha megtartja a perpendikuláris irányt, a mi attól függ, hogy folyvást a fejével lefelé hull-e? akkor bele fog fúródni a jégsarkot fedő örök hóhalmok egyikébe. Ha azonban összehúzza magát, akkor ferde irányt fog venni, elkapja a föld lódító ereje, mely a holdat is maga körül csóválja…
– Sapristi! Még planéta lesz belőle.
– Az nem! Hanem meteor. Hulló csillag. A mint a föld gőzkörébe jut, a másodperczenkint négy mérföldnyi sebességgel végrehajtott gyorsaság okozta zsurolástól lángra gyullad, a hogy szoktak a lebkövek, összeolvad s ha valahol az amerikai kontinensen leesik, a természettudósok rendkivül fognak rajta bámulni a vegyelemzésnél, hogyan került egy meteorkő közepébe egy arany chronometer?
A hölgyek a nézőtéren, kik a lángra gyulladás ötleténél ájuldozni szándékoztak, a chronometer említésénél áttértek a nevetésbe.
– Kérem! Ne tessék se elájulni, se nevetni! Még van egy harmadik eset s azt látom fölmerülni. Az anyaföld delejes eruptiója. Tetszik tudni, az északfény nem egyéb, mint az északi polus mágneses kitörése. Ez gyakran fölhatol a fél holdtávolságig. Ez az óriás fénykoszorú elszakít egy darabot a föld athmosferájából s átalakítja hófelhővé. Ezt az összegömbölygetett hó-felleget látom gyorsan, meteori sebességgel közelíteni. Már fölvette a hulló herczeget. Mindjárt itt lesz. Rögtön bírni fogjuk őtet. Hanem kérem az urakat és hölgyeket, méltóztassanak az umbrelláikat kifeszíteni, mert abból a hó-fellegből mi is mindnyájan fogunk kapni.
S az impresario épen nem blagirozott (olvasd «svihákoskodott»). Pillanatok mulva egy gomolygó hófelhő emelkedett ki a színpad mélyéből, s az egész nézőtér el lett árasztva pelyhekkel, a mikről ugyan kiderült, hogy nem annyira hópelyhek, mint fosztott lúdtollak; az esernyők fölpattantak, nagy volt a tintamarre, a hölgyek nevettek, a férfiak szitkozódtak, s mikor aztán vége volt a hóförmetegnek s minden ember kezdte lerázni az esernyőjéről, a kabátjáról a pelyheket, végre concentrálódott a bámulat egy az Iván herczeg zártszékére jutott alakon, a kire nehéz volt ráismerni.
Ő volt az maga Iván herczeg, de milyen tatarozásban. Mint a ki a villanyos hófelhőből esett ide. Köröskörül befedve pelyhekkel. A bolyhos azurkabát, a göndör négerhajzat, bajusz, szakáll, még a sürü szemöldök is, mind csupa fehérek. Hasonlított azokhoz a hóemberekhez, a miket vízkeresztkor csinálnak a gyerekek az udvar közepén.
Hja így jár az, a ki a felhőbe ugrik.
A mint aztán a színpad elsötétült s a nézőtér megvilágosodott, akkor minden ember elkezdett nevetni, először magán, azután a szomszédján, de különösen Iván herczegen, a ki igazán furcsa figura volt. Alig tudott magához térni, csak úgy tátogott és köpködött. Persze, hogy a szájába is jutott a mennyországi pehelyből.
Igy áll boszut magáért a Magnéta.
Hanem azt el kell ismerni, hogy ez a kunststück remekműve volt a mechanikai, dinamikai és elektrotechnikai kombinált művészetnek. Ez már a csodaművek közé számítható.
A nézők, mint souvenirt vitték haza magukkal, a bámulatos produkczióból rájuk ragadt pelyheket.
Vajjon Iván herczeg mit csinált a magáéival?
Csak tessék türelemmel végig elolvasni ezt az igaz történetet, majd el lesz mondva ennek a szakszerű magyarázata is a maga kellő helyén.