XIII.

Ugyanez időben egy másik szenzácziós látványosság járta végig a kerek világ fővárosait: a Borodinszky testvérek szinpada.

A látványosság czíme volt: «A beszélő levágott fő».

Egy élő embernek, ott a közönség szeme láttára levágják a fejét; a levágott fő aztán tovább beszél; végre megint hozzáragasztják a törzséhez. De ezt mind oly közvetlen közelből, hogy az első sor zártszékből a nézők a kezeiket nyujthatják a szereplőknek.

A míg a Magnéta mutatványai ideálisan érzékingerlők voltak, addig a Borodinszkyak produkcziója a borzadalmas utáni vágyat elégíté ki tökéletesen. Egy kivégzési komédia.

Kitalálhatatlan titok volt az egyik, mint a másik.

Annyi gondja volt egymásra a kétféle bűvésztársaságnak (mert a Magnétáé is társaság volt), hogy soha ugyanabban a városban egyidejűleg föl nem ütötték a szinpadukat. Ha a Magnéta Párisban szerepelt, a Borodinszkyak átmentek az ellenlábasokhoz Amerikába; ha az egyik Londonban, a másik Ispahánban mutogatta magát. Nem rontották egymásnak az üzletét. Tartották azt a művészregulát, hogy nem kell a közönség figyelmét megosztani. Kiváltképen két ilyen ellentétes hatású izgalmassággal. És most mégis megtették azt a Borodinszkyak, hogy utána jöttek a Magnétának s ugyanazokon a napokon, azokban az órákban tartották az előadásaikat, a mikor a Magnéta.

Ez valóságos provokáczió volt.

A Borodinszky szinpad egy csalitot ábrázolt, melynek közepén egy vastag kidűlt fa hever. A háttér bokros része gömbölyű nyílást mutat, melyen át a felhős ég látszik.

Két ellenkező irányból jönnek a Borodinszky testvérek, nem a maguk emberi formájában, hanem bohóczoknak álczázva; arczuk vastagon bemázolva fehérre, pirosra, a szájuk röhögő karélyra festve; az egyiknek két üstöke van, lángvörös, a két halántéka mellett, a másiknak fekete boncsokok diszítik a síma koponyáját, de hármasával: a középső a feje bubján. Fejhez erősített plasztron lehet. Azonkívül iromba ránczok az arczon és homlokon, a mik minden indulatkifejezést megakadályoznak, kiegészítve ferde szemöldökkel.

Azon a rikácsoló, csukladozó hamis hangon beszélnek egymással, a mi a clownok ismert dialektusa, keverve francziát, németet, angolt és szlávot szép harmoniában, de annál nagyobb elmésséggel.

– Hol jársz öcsém?

– Az erdőben.

– Hol az erdő?

– Itt van ni.

– Nem látom a fáktól.

– Hát te hol jársz?

– A csillagok közt.

– Hol vannak a csillagok? Nem látom.

Erre a bátya pofon üti az öccsöt, hogy csak úgy csattan a plastron.

– Most már látod?

Az öccsnek a neve Fedor, a bátyáé Demeter.

Vadászni járt az egyik, annak a fegyvere volt egy furulya, a másik halászott, annak a szerszáma volt egy csörgősipka.

– Mit lőttél bátya?

– Én egy nyulat. Hát te öccs mit fogtál?

– Én egy angolnát.

Azzal a bő bugyogójuk zsebéből kihuzgálják a prédát.

– Hisz ez macska; hosszú a farka.

– Ez meg nem hal, hanem kalbász.

Erre egymás fejéhez verik a zsákmányt s a macskából sült kappan lesz, a kalbászból pedig angolna.

Ezen aztán kibékülnek, összecsókolóznak.

Leülnek lakomázni; a vendégség egy percz alatt eltünik az asztalról.

Asztalnak vették a ledűlt fatörzset. Az bizonyosan odvas fa, elnyelte a lakomát. Másként csinálják a dolgot. Fölülnek a faderékra.

A bátyának van egy varázsabrosza, a mit tündérnőtől kapott. Azt fölteríti a fatörzsre s egyszerre ott terem az abroszon egy aranytál, megrakva drága sültekkel. Jóllaknak. Mindent fölfalnak.

Most már inni is kellene.

Az öccsnek van egy csodafurója, a mivel megfurja az odvas fa törzsét s abból egyszerre habzó borsugár lövell elő, csak a sipkájukat kell alátartani s ihatnak végtelenül.

S akkor aztán jó kedvük lesz s dalolnak egy nótát.

A nótának az a tartalma, hogy ki a legszebb hölgy a világon?

Demeternek is vannak imádottjai, Fedornak is.

A disputa közben mind a kettő előhúzza a bő bugyogóból a laterna magicát s odafordítja a háttér felhős ege felé, a hol a bokrok kerek nyílást hagytak s arra egymásután ugrik elő a sötétség homályából egy hirhedett szépség fényvetített képe. A szakértő közönség előtt ismeretes szépségek. Kitalálják a neveiket.

«Ez a Rigolboche!»

Tovább!

«Itt a Cora Pearl.»

Sipirc!

«Az Otero.»

Odább!

«A Martens.»

Cseréld!

«A mouche’ d’or.»

Aho!

«A Leona Dare.»

Avanti!

«Itt a Pignatelli.»

Addio!

Egyiken sem tudnak megegyezni.

Most egyszerre nagy világosság támad s abból kiemelkedik a földglóbuson lebegve – a Magnéta. Az alme-övvel.

Az uralkodó planéta megjelenése általános zsibongást idéz elő a nézőseregben.

Fedor és Demeter fölugrálnak a helyeikből.

Szerelmet vallanak a tündérnőnek. Egymás fejére ugrálnak, hogy közelebb férjenek hozzá. Összevesznek rajta, hogy kié legyen? Döntsön a kártya.

Hogy érthetőbbé tegyék magukat, csehül beszélnek.

«Cso sze máme hráti?» (Mit játszunk?)

«Tártlu.»

«Kdo wywolawa?» (Ki hív ki?)

«Zsalud jeszt trumf.» (Makk az adutt.)

Hínak, ütnek, csalnak. Végre Demeter nagy diadallal kiált föl:

«Já wyhrál hru». (Megnyertem a játékot.)

Fedor pedig keservesen nyöszörög:

«Já szem prohrul hru». (Elvesztettem.)

A közönség duzzog, morog a cseh idioma hallatára; de a kik értik e szép hangzatos nyelvet, megmagyarázzák a szomszédjaiknak, hogy nagy tételben megy a játék. A játszók a fejüket tették föl egymás ellenében; a nyerőnek joga van a vesztőnek a fejét levágni. Akad kedélyes bámuló, a ki elégülten kiált föl:

«Also mit einem Jungčechen weniger». (No hát egy ifju-csehhel kevesebb.)

Most következik azután a borzalom tragédiája.

Az eddigi mind csak czirkuszi mókázás volt a selejtes fajtából.

Fedor megadja magát, végig fekszik hanyatt a fatörzsön, két kezét összeteszi a mellén, azokat Demeter egy zsinórral összekötözi.

Azután a bátya szónoklatot tart a közönséghez, melyben érthetővé teszi, hogy miután urak között az a szokás, hogy a kártyaadósságokat meg kell fizetni, ők pedig a fejüket tették föl a kártyára, ezuttal ő levén a nyertes, itt most mindjárt le fogja vágni Fedornak a fejét. Nehogy azonban a közönség gyöngébb szívű része a vér láttára ájuldozásba jőjjön, egy kendőt vet az áldozat fejére.

Minden néző detektivvé lesz. Lesi vizsga szemmel, hogy a kendővel letakart fej körvonalai nem változnak-e?

Semmi mozdulatot nem vesznek észre.

«Imádkoztál-e már, Fedor?»

«Ámen», felel a letakart fej. Látszik a fölnyitott száj mozdulata a kendő alatt.

Ekkor Demeter kihuzza az oldalán függő pallosát.

A bohóczoknak fakardjuk szokott lenni; Demeternek igazi pallosa van s hogy az milyen jól ki van fenve, bebizonyítja a közönség előtt azzal, hogy egy ludtollnak a pihéjét lenyesi vele.

Akkor aztán hozzá kezd az operatióhoz.

A balkezével a kendő alá nyúl, a jobbját tilózásra irányozva utána dugja. (Tulnan áll, hogy a nézők minden mozdulatot láthassanak.) Azzal egy nyisszantás, egy roppantás: – a műtét végre van hajtva.

Ekkor a kendőt a pallossal félrehárítja s balkezével kihuzza alóla üstökénél markolva Fedornak a levágott fejét.

– Ime itt van!

A levágott fő rémségesen forgatja a szemeit, eltátott szájában lüktető mozdulattal jár a nyelve, tátongó sebéből még csepeg a vér.

A lenyakazott test pedig ott fekszik a fatörzsön; még vonaglik; elvágott nyaka vért hullat; végül megmerevül; melle nem liheg. (Hiszen nincs szája, a min keresztül lélekzetet vegyen.) A jelenlevő orvosok ugyan azt allegálják, hogy a fejlevágás miatt ugyan bátran vehetne lélekzetet, hisz ez ugyanaz, a mi a tracheotomia.

Demeter odahelyezi a levágott fejet az arany tálra, a melyről az imént lakomáztak; a tál a fatörzsön van; Demeter kendőt húz ki a zsebéből s azt a levágott főre takarja.

– Ez nagy munka volt! Erre inni kell egyet.

Kihúz a zsebéből egy kristály poharat, megfurja a fa oldalát, a poharat alája tartja. Most már piros bor szökell ki a furt lyukból. A fának is vérezni kell.

A poharat a szép Magnétára köszönti. «Zdravtvujtye szudarinya!»

S erre a vetített kép durczásan hátat fordít.

No ennek mindenki tudja a magyarázatát, a ki iskolába járt; optikai játék; egy mozgásban levő alak többféle helyzetű ábráinak körben forgatása azt a csalódást idézi elő, mintha a kép mozogna. (Az is talány, hogy miután most Fedor is, Demeter is mással van elfoglalva, ki az, a ki a camera obscurával Magnéta képét mozgatja?)

A közönség naiv részének ez tetszik; tapsolnak, nevetnek.

De egyszerre vége lesz a nevetésnek, mikor a kendő alól hangok hallatszanak. A levágott fő megszólal:

«Demeter!»

A kókler összerezzen; odasettenkedik, leveszi a kendőt a főről.

Ott áll az az aranytálon, félnyaka összezsugorodott széleivel. Szemeit forgatja, nyelvét öltögeti.

«Demeter bátya!» ismétli hangosan.

«Mi kell Fedor öccs? Ihatnál? Kell egy pohár bor?»

«Az én vérem az!» hörgi rémesen a fő.

«Nye boj sza!» Hiszen ez egri bikavér, nem szamárvér. Igyál!»

«Hiszen nincsen torkom.»

«Igazság! Hiszen nincsen torka szegénynek! De talán egy szivart el tudsz szívni?»

Azzal Demeter rágyujt egy bokkra s mikor maga kettőt-hármat szítt belőle, oda dugja azt a levágott fő nyitott szájába.

És Fedor feje elkezd pöfékelni.

Az aztán az idegcsiklandó látvány, mikor az a tálrafektetett fej orrán, száján keresztül fujja a füstöt s közben mondogatja: «pompás bokk! pompás bokk!» A szivart hol föl, hol le billegeti, a nyelvével a szája szögletébe tolja; aztán az összecsücsörített szájával karikákat fuj maga elé.

A nézők borzadoznak; az asszonyok eltakarják szemeiket.

Maga a bűvész is meg van rémülve.

– Add vissza a szivart! Ide a bokkomat.

S ki akarja venni az égő szivart a levágott fő szájából, de ez úgy megfogta azt összeszorított fogaival, hogy nem veheti el tőle.

Ekkor aztán az iszonyat mozdulatával veti a kendőt a szivarozó főre.

– Jaj, ne haragudj rám, Fedor! Inkább visszaadom a fejedet, csak add vissza a bokkomat.

S aztán megint lerántva a kendőt a főről, fölemeli ezt üstökénél fogva az aranytálról; a levágott fő egyre fujja a füstöt orrán, száján keresztül, szemeit forgatja rémségesen. Demeter nem birja ezt nézni; keze lába reszket, térdei összeverődnek; rádobja a kendőt a balkezében tartott főre s odaviszi azt a lenyakalt törzshöz; odailleszti a nyakához, a pallossal elvágja a kezére hurkolt zsinórt; arra Fedor egyszerre talpra ugrik, megtapogatja a fejét: helyén van, a szivar még füstöl a szájában.

«No hát itt van a bokkod!»