IX.

Másnap ismét találkozott Iván herczeg Prokopin úrral – bizalmas páros vacsorázásnál a külön szobában.

Ez nap nem volt Magnéta-előadás.

A delejnek is pihenni kell.

A közönségnek ezt lehet tudni, a nélkül, hogy az okát kérdezné.

Prokopin úrnak azonban többet is meg lehet tudni.

– Minden meg van nyerve, mondá Iván. Holnap idejön a polgármester két hivatalos tanúval. A szerződést hozza. «Nothcivilehe.»

– Nothcivilehe? Hát e szerint zsidóleány?

– Az ám.

Erre a hírre Prokopin úr a pezsgős pohárba egy kis kupicza ylang-ylang parfümöt öntött. Azt tartják, hogy ez a parfüm csodás serkentő hatással bir az idegekre.

Különös ez! Az a fölfedezés, hogy egy tündérnő zsidóleány, egész új varázst idéz elő. A fantázia talán valami exotikus bájakat szimatol? Vagy tán a lelkiismeret könnyebben megnyugtatható? A bűn egyszerre virtussá válik. Hisz a férfi a szép nővel szemben természetes ellenség s ha még zsidó is a szép hölgy, akkor duplán ellenség. Azért nem viszi el az embert az ördög. Hisz a zsidó bibliai történetekben az ördög maga is nagy gavallér, úri nőcsábító. Cape nasum! Tőled tanultuk az istentelenséget! Belzebub a ki vagy!

– Tehát már holnap? Lehet önnek hinni?

– Ha meggyőződést akar ön szerezni, reggelizzen itt a trattoriában holnap tizenkét órakor. Egy nyitott bérkocsi fog a kapu előtt megállni s az inasok fogják a vendéglőből elhozott bőröndjeimet leszedni róla és utánam fölhordani a Magnéta szállására.

– Ah! az lehet összebeszélés a cselédekkel.

– Délután pedig ki fogok könyökölni a szögletszoba ablakán, házi sipkával a fejemen s csibukból pöfékelni.

– Azt egy komornyik is megteheti.

Iván hátra hőkölt. Czélzás akar ez lenni? Kitalálta volna?

– Mondtam, hogy előttem csak egy hiteles bizonyíték van: a fénykép; Magnéta, mint Anadyomene – az ön birtokában; ön által kiállítva s én rám girálva.

– Az is meg lesz. De a kinálkozó alkalmat kell megtalálni. Ad vocem «giro.» Ha a fogadást megnyerem, önnek ki kell tölteni a checkken a girót.

– Igen. A Magnéta nevével.

– Azaz, hogy a tündérnő igazi családnevével; mert a kereskedelmi bank a tündérnevekre nem ad semmit.

– No hát mi az igazi neve az istennőnek?

– Reginetta Kornblue. Illetősége Chicago.

Prokopin úr följegyezte tárczájába a nevet: «Reginetta Kornblue». Iván megmutatta neki az aranyfogantyus kulcsot is. Két griff van a kulcs markolatán. Ez már csak igazi barokkstyl. A paradicsom kulcsa.

– Holnap megint nem lesz Magnéta-előadás.

– Magától érthető. Ámbár ön rendezhetne a saját jutalomjátékára benefic-előadást. Én azt tenném. No, a fénykép végett.

– Várunk holnaputánig.

– Úgy is jó. Most én nekem egy kis útam van, egy óra alatt kocsin bejárom, ön addig maradjon itt és pityizáljon; majd utólérem, ha visszajövök.

… Prokopin úr azonnal elhajtatott a rendőrségre, megtudakolni, hogy érkezett-e a Magnéta társaságával egy Reginetta Kornblue nevű asszonyszemély?

Kikeresték neki a journalból. Richtig ott volt.

«Reginetta Kornblue akrobateszsz. Chicago.»

Az nem szokott beiródni, hogy hány métermázsa a súlya a pasasirnak!

Nem lehet más, mint a Magnéta. Mire való volna egy akrobata-nő egy művész-társaságnál, ha nem azért, hogy mutogassa magát? Más pedig nem mutogatja magát, mint a Magnéta. Neki kell annak lennie. Található volt az utazó művész-bandában több női név is, de az mind ezzel a czímmel: «privatiere», egy volt «rentiere». Ezek mind alantas minőségek lehetnek.

Még ugyanazon este a városházára is elhajtatott Prokopin úr. S munificentiájának lehető volt valami hivatalnokot találni, a ki a mai hivatalos naplóból kikereste a számára a választ a következő kérdésre:

«Fog-e a polgármester holnap Nothcivilehe szertartást végrehajtani a palais Magnétában, miss Reginetta Kornblue és a vőlegénye, herczeg Papanoff Iván között?»

A válasz így hangzott:

– Igenis, a polgármester fog keserves Nothcivilehet erőszakolni a holnapi napon, miss Reginetta Kornblue, mozaista menyasszony és jegyese, Signore Dramoletti Giambattista vőlegény között.

Tehát egyúttal Iván herczegnek az igazi nevét is megtudta. Nem orosz az, hanem korzikai. Ez különben irrelevans dolog.

– Nem lehetnék én egyik tanú a házasságkötésnél? ajánlkozék Prokopin úr.

– Meghaladott álláspont, felelé a hivatalnok. A menyasszony két testvére lesz a két tanú.

– Kérem, öcscse vagy bátyja?

– Az egyik bátyja, a másik öcscse.

– Köszönöm alássan. Mondá Prokopin úr, utána gondolva: «e szerint nekem még a két fivérét is meg kell vásárolnom, az öcscsét még jobban, mint a bátyját».

Azzal visszahajtatott a trattoriába.

Mielőtt a cabinet separét fölkereste volna, előbb conferentiát tartott a pinczérrel.

– Üres ez a két kabinet itt mellettünk?

– Kapható mind a kettő: tíz forintért.

– Tegye a számlámra. De elébb benézek.

Meggyőződött saját szemeivel, hogy a két szomszéd kabinet lakatlan. Zsebébe dugta mind a kettőnek a kulcsát.

De mi szükség az ilyen elővigyázatra? mikor két férfi vacsorál együtt. Csak nem nihilisták talán? Attentátum-tervezés?

Prokopin úrnak Iván herczeget álmából kellett felkölteni. Azt már elnyomta a buzgóság a poharak közti várakozásban. Ott hevert a pamlagon. Makutyi volt.

Megrázta a vállát.

– Hej, Iván herczeg!

Nem ébredt föl rá.

Akkor aztán a fülébe kiáltott.

– Ai! Fratello Giambattista!

Erre fölugrott fektéből egyszerre.

– Commanda signore?

– No lássa, ön még olaszul is megtanult álmában?

Iván boszúsan dörzsölte a szemeit az ökleivel s jó időbe került, a míg a tegnap és ma közötti összefüggést meg tudta találni.

– Most jövök a polgármesteri hivatalból.

– Mi az ördög dolga volt önnek ilyen korán reggel a polgármesteri hivatalban?

– Mondjuk: ilyen éjféli órában. Hát a Kornblue Reginetta kisasszonyról tudakozódtam.

– Hát az a Kornblue Reginetta kisasszony kicsoda?

– Önnek a menyasszonya. A kivel ön házasságot fog kötni holnap. – Vagy mondjuk, hogy «ma»; ha ez az óra jól jár, a hol már egy fertály egyre.

– Én? Megházasodom?

– Az az, hogy signore Dramoletti Giambattista.

– Hát akkor fájjon e miatt a feje Dramoletti Giambattistának.

– Vegyen be csak egy okos szót, Iván herczeg. Mindent rendben találtam; ön holnap házasságot köt, holnapután ideadja nekem a fényképet s én beirom az ön nejének a nevét az ötszázezer rubeles checkbe.

De már erre a szóra csakugyan kiment a krapula Iván fejéből. S minthogy a mámor ellen legjobb orvosság az ivás, ismét előlkezdték; összecsördíték poharaikat.

– Éljen az isteni Reginetta!

– Nem! Nem, nem, Magnéta! Én a Magnétára fogadtam.

– Hisz az mindegy. «Reginetta». – Királynécska!

– De mondja csak, Iván herczeg, hogyan vehette ön rá a polgármestert, hogy ő menjen az egész hivatalos apparátusával a Magnéta helyébe, annak a szállására s ne a menyasszony és a vőlegény vonuljon a nászkiséretével a polgármesteri hivatalba, a hogy illik?

– Vannak kivételes esetek. «Periculum in mora.» Valaki halálán van. Aztán kétszáz forintot áldoztam a szegények kaszszájába.

Azt csak nem mondhatta meg, hogy «ketten a menyasszonyommal nem férünk el egy kocsin».

– No hát aztán csak okosan végezze ön a dolgát. Én kezére járok önnek. Láthatja, hogy mindenre kiterjed a figyelmem. Itt hordok magammal egy medaillont, akkora, mint egy kis zsebóra. Ebben van egy moment fotografgép elrejtve. Ezt az ember a nyakába akasztva viseli. A szép hölgynek, a kit meg akar vele lepni, – tündérbájai legigézőbb pompájában, – megmagyarázza az ember, hogy az egy fetish, melynek viselése szerencsét hoz, minden bajtól megoltalmaz; ezek a bálvány alakok rajta a pogány jó szellemek; ha az ember egy ilyen bálványt elfordít, rögtön teljesül, a mit abban a perczben kíván. S az elfordítás alatt egy kis aranylap fölpattan s félmásodpercz alatt el van ragadva a fénykép. Én ezzel önt megajándékozom. Ön aztán tudni fogja a többit.

– Nem fogok ismerni irgalmat.

Ebben a perczben csengő kaczagás hangzott a fejük fölött, gúnyos, csúfondáros hahota. Fölriadva néztek széjjel. Ki nevet itt? Dzsinek laknak ebben az odúban?

– Veszszek el! Ez épen olyan, mint a Magnéta kaczagása. Mondá Iván. Ezt már ismerem.

Fölugrottak; a spanyol falat, a pamlagot, az asztalterítőt mind kutatás alá vették: a nevető dzsinre nem találtak sehol.

Átmentek a két mellékszobába, ott sem volt semmi élő lélek.

Pedig ez a Magnéta nevetése volt.

Persze, a telefon visszafelé is hangot ád.

De annak a közlő nyilása olyan jól el volt rejtve a plafond arabeszkjei között, hogy nem lehetett rá akadni.