IV.

Hát aztán a nézők szivében nem volt semmi aczél?

Hát csupa békák nézték ezt a tüneményt? vagy még azoknál is hüllőbbek: csupa feleséges emberek?

Nem történt semmi?

Dehogy nem történt!

Minden előadás után be kellett vinni egy pár embert a megfigyelő osztályba excentrikus viselkedése miatt, néhány a kényszer-zubbonyba is bekerült, az orvosok kezdtek egy új betegséget osztályozni «magnetaismus» (így «a»-val a közepén), mely ragályos jellemmel birt. Házassági ajánlatokkal az előszobáját tapecziroztathatta Magnéta (a boudoirjáig nem hatoltak be), sőt, a mely városban parlament volt, a minisztert interpellálták meg miatta; a hol pedig nem volt tribüne, volt kathedra; a kegyes atyák a szószékről prédikáltak a vakmerő bűvésznő ellen, a ki élő testben emelkedik az égbe s hamis fogalmakat támaszt az emberekben a mennyország felől. Ott ebből nem osztogatnak!

De nagyobb hiba az hogy ide lenn sem osztogatnak belőle.

Se szép szóért, se pénzért.

Egyszer aztán akadt egy erős szenvedélyű férfi, a ki megkisérté erővel érni el a megközelíthetlent.

Muszka herczegnek hítták a klubban; de nem volt az: olasz volt. Hanem tűrte az elkeresztelést, mert az nagyon népszerű firma egész Európa-szerte.

Csak a keresztnevén fogjuk czímezni: «Iván». Ezt a változását a Johannesnek (mely a «Muki»-tól elkezdve a «Hanzi»-ig minden facsarulatot megenged), úgy hiszem, minden nemzet regényhősei használni szokták.

A Magnéta-vendéglő table d’hôtejánál találkoztak mindenféle nemzet előkelőségei s bizonyára voltak ott oroszok, angolok, francziák, németek, még magyarok is: csakhogy azok mind nem képviselték külső megjelenésükben, fizionomiájukban a maguk nemzetiségét; sőt valamennyit össze lehetett téveszteni.

Iván például tökéletes fehér szerecsen volt. Azzal az arczjelleggel, a mi a valódi Bisbariba néger tulajdona; csakhogy fehér színben. A mi igen érdekessé tette. Még a haja is olyan természetes birkaszerű göndörséggel birt.

– Megálljatok csak! mondá egyszer punchozás közben a magas rangú társaságnak, mely a külön teremben étkezett. Majd elfogom én ezt a bűvésznőt egyszer, mikor az égből lefelé esik. Vagyok olyan akrobata, hogy a zártszékemről egy saltomortaléval keresztül vetem magamat a rézhídon, a villanyos sodronyon a Magnétáig.

– Hát azután? kérdezé egy simára borotvált arczú idős úr, a kiből egy angol bankárt lehetett kinézni, de a ki egy valóságos orosz nagybirtokos volt; még pedig jó messziről: Irkucskból. Finom modorú uraság.

– Azután? Karjaim közé szorítom s kiszívom a lelkét a száján keresztül.

– Fogadjunk, hogy ön azt nem teszi meg. Én százszoros tételt ajánlok.

– Százszorost? Akkor én ötezer rubelt ajánlok föl.

– Tartom.

– Ötszázezer rubel! Az épen elég lesz – a Magnéta kelengyéjének.

A kik ezt hallották, kölcsönösen becsületszavukat adták egymásnak, hogy ebből a merénylett tervből egy szót sem beszélnek ki. Mert ha megtudja Magnéta – egyszerűen kidobatja a teremből Iván urat, ott azután produkálhatja a salto mortaléját; vagy a mi még hihetőbb, félbe szakítja a produkcziókat s itt hagyja ezt a várost.

Ah ha! Mintha a Magnétának ilyen banális módszerekhez kellene folyamodni! Majd meglátják önök azt!

Azt hiszik önök, hogy a Magnéta nem hallgatja ki azt, a mit önök itt a bezárt szobában beszélnek s nagyokat nevet az önök satyriásisos exaltatióin? Ebben a perczben tud az már mindent, a mi róla elmondatott.

Hogyan, miképen fixirozza a beszélt szavakat? Gelatinnal, collodium membranával? Hogyan továbbítja? Villanytelefonnal? Szimpatétikus csigabigákkal? Telepathiával? – Legyenek a felől bizton, hogy a Magnéta mindenről értesül, a mi ő rá vonatkozik.

A table movingoknak a hitele már ekkor végképen elveszett, ámbár ez is az állati magnetizmus csodáit öregbítette; de már avult divat volt és senki sem foglalkozott vele.

Másnap pedig valóságos holdtölte volt, odakünn a csillagos égen is.

Minden ember arról beszélt, hogy milyen érdekes nászutazás volna a Magnétával, mint menyasszonynyal, «bras dessu, bras dessous», repülni a hold felé!

Az Iván herczeg, a milyen füge gyerek, még megteszi!