XXIII.

A Borodinszky-szinházban búcsú-előadás volt hirdetve.

A belépti jegyeket csak agiotage mellett lehetett kapni fölliczitált áron.

A gömbölyű asztal habituéi között már előre el volt terjedve a nesze, hogy ez az utolsó előadás valami rendkívüli sensatiós látványt fog nyújtani, mely okot ád a szemfüles rendőrségnek is a további előadások betiltására. Prokopin úr engedé ezt sejtetni.

Az előadás ment a maga szokott vágásában. Az előkelő nézők már tartották készen az Uppmann-szivart, mely a levágott fő szájában ereklyévé válni prædestináltatott.

Minden komédia ment rendén odáig, a hol a bohóczok a szép delnők fényképeit vettetik a laterna magikával a felhőre. A faodúban rejtőző Fedorra volt bízva gondoskodni e tárgyban a változatosságról. Minden napra került valami meglepetés, valami újdonság. Tegnap Lurline kisasszony volt a versengés pályadíja: a víz alatt lakomázó sellő. Fedor a testvéreinek sem mondta meg előre, hogy mi lesz ma a napi renden?

Egyszer aztán jött a meglepetés.

A bűvlámpa szivárvány-udvarából elővillant – a Magnéta.

Az alme-öv nélkül.

A hogy a tengertajtékból előtámadt Aphrodite!

Csak a Venus-öv volt a derekán. Egy két ujjnyi széles rószaszín selyemszalag. Semmi más.

«Ah! Ah!» hangzott minden ajkról a nézőseregben. Mintha száz csók hangzanék egyszerre, száz kéjéhes ajknak a czuppanása.

Ez már igazi meglepetés.

Olympi látvány.

Csak egy dühös ordítás hangzott a fölpezsdült luxuries tetszés-czuppogásain keresztül. A Demeter ordítása.

Neki is meglepetés volt ez!

Látni a bálványozott alakot, a kit ő magáévá akart tenni, a kinek kezét ajánlotta föl, profanálva, leleplezve szájtátó faunok és egipánok kecskelábú csordája előtt!

Ordított, mint egy behemóth.

Szitkozódott – oroszul. Olyan hatalmas idioma az orosz a fenyegetőzésre! Ököllel ütötte fejbe a másik bohóczot. Az meghunyászkodva húzta a válla közé a fejét, mutatva, hogy ő nem tud semmiről. A lábával rugdalta a fatörzset.

A közönség tapsolt.

Drasztikus jelenet volt. A szavakat nem értették, a miket a bohócz kiabált, a festett maszk eltakart minden indulatkifejezést az arczon; annak vigyorognia kellett; csak a tomboló toporzékolás, a dühös hadonázás volt érthető, furcsa ellentétben a nevető arczczal.

Ki gondolhatná azt, hogy a bohócznak is van szíve?

Az egyik bohócz ugyan a szívét is meg hagyta vásárolni, mert hát okos ember volt, de ez a másik bohócz igazán bolond volt, a ki valóban szerelmes volt a tündérnőjébe, a ki azt a világ minden drága kincseért el nem adta volna másnak, ha az övé lett volna.

Az ifjabb Borodinszky összetett kézzel könyörgött a bátyjának, letérdelt előtte, szívéhez szorongatta a kezét. Mind a ketten kiestek a szerepükből. A közönség tapsolt; azt hitte, hogy most valami improvisált parodiát producálnak: Othello és Jágó közti jelenet parodiáját.

– Épen úgy játszik, mint Ira Aldridge. Mondá Prokopin úr a szomszédjának, Sonnenfeger lovagnak.

– Csakhogy annak fekete volt az arcza.

– Nem az! Othelloban az is fehérre volt festve.

Végre az öcsnek sikerült rábirni a bátyát, hogy folytassák a bűvelőadást. Elkezdtek kártyázni.

Folyott a cseh párbeszéd a kártyázók között, de közbe dörmögött Demeternek egy-egy mérges mordulása – oroszul. Bizonyosan az üregben elbujt Fedornak szólt oda: «tüntesd el azt a képet onnan!»

(Nem lehetett. Ez volt az ára a Judás-csóknak: vagy az igazi tündér viszoncsókja, vagy a Golgotha! Ezért fizetik a félmilliót.)

A Magnétának (a tündér-szűznek!) ott kell lebegni – ilyen alakban – a fölfaló szemek előtt. Ez a keresztrefeszítés!

A mutatvány tovább folyt.

A fejlevágás is végbement – minden baj nélkül. Pedig ezuttal ugyan reszketett a keze Demeternek.

A gépfej megtette a magáét. El lett helyezve az arany tálra, leborítva a mesterséges kendővel.

Demeter megtöltötte a poharát a megfúrt fatörzs veres borából s aztán a proscenium szélére lépett, szerep szerint áldomást mondani a lebegő tündérre.

De mielőtt az áldomást elköszönthette volna, valami közbe jött, a mi megzavarta az előadást.

(A habitüéknak protekcziós kulcsuk volt a prosceniumajtóhoz, a melylyel bejárhattak időközben.)

Iván úr jött be a nézőtérre, s egy levelet tartva a kezében magasra, erőszakosan keresztül törte magát a közönségen.

«Egy levél Magnétától Demeter úrnak! Igen sürgős!»

S fölnyujtotta a levelet a szinpadra Demeternek.

A bohócz letette a kezéből a poharat, hogy balkezével a levelet elfogadhassa. Jobbjában volt a pallos.

A levél le sem volt ragasztva; nyitott borítékban hozták.

A tartalma nem volt irás, hanem nyomtatvány.

A világváros legolvasottabb lapjának, a «Tagblatt»-nak holnap reggeli tárczája volt benne – kefelevonatban.

Ez volt a czíme:

«A Borodinszky-szinpad beszélő levágott fejének titka.»

S abban elejétől végig érdekes részletezéssel leirva mindaz, a mit Fedor Magnétának elmondott. Az egész mechanikus bohózat.

A nyomtatvány alá veres plajbászszal odairva: «revanche! Magnéta!»

Demeter kifestett arczának nem lehetett elsápadni.

El van árulva a titok, mely bűvészetének nimbusát képezte!

Kihirdetve az egész városnak, hogy miből áll az egész szemfényvesztés!

A csodaemberek közönséges csepüfaló komédiások!

Holnap olvasni fogja egy világváros… napok mulva a kerek föld minden közönsége.

Magnéta elől el van zárva az ég, de a Borodinszkyak előtt be van deszkázva a világ!

A takarókendő alatt megszólal a fő:

«Demeter!»

«Ahó! Itt vagy?» kiáltja Demeter. Fogcsikorgatása hallik.

Most jön a szivarozási jelenet.

A gazdag protektor, Prokopin úr, föláll a zsöllyéből s oda kinálja a drága szivarját Demeternek.

«Tessék ez az Uppman.»

Demeter, a helyett, hogy elvette volna, odamondott a nábobnak egy szót oroszul.

Az valami nagy gorombaság lehetett, mert Prokopin úr ijedten ült vissza a helyére.

Aztán nem is gyujtott szivarra Demeter.

Hanem odament a beszélő főhöz azzal a nyomtatványnyal a kezében.

Levette róla a kendőt; lábával megnyomta a torokszorító gépnek a pedálját.

Akkor aztán odatartá az aranytálon nyugvó fej elé azt a nyomtatott czikket.

«Olvasd!»

Fedornak a fejét fogvatartá a garott.

A szemei kidülledtek. Nagyon is természetes volt.

A fogai összeverődtek; nehéz hörgése hallatszott.

Demeter várt, a míg Fedor elolvashatja az áruló tárczaczikket. Azzal egy csapással leüté a fejét a pallosával.

Aztán üstökénél fogva fölemelé magasra a levágott főt; ezuttal az igazi főt.

«Most beszéld már ki a titkainkat!»