I.

Tündér volt. A föld delejességének a szülötte. Igy mondta a reklám.

Igy látta a publikum. Látta mind a két hemiszfériumon Chicagotól elkezdve Szentpétervárig. Égbenjáró tündér volt.

Én is azok közé a százezrek közé tartozom, a kik lefizették a három frankot azért, hogy Magnétát a légben repülni lássák a hold felé, dusgazdag hajával előre, fölfelé emelkedve s aztán megint fejjel lefelé alászállni a földre s a kik aztán még egyszer lefizették a három frankot, – a kilépéskor a kasszánál, – egy momentfölvételű fényképeért. Ötször megnéztem, mind az ötször megvettem a fényképet – más-más poseban. Most is meg vannak nálam: bebizonyíthatom velük, hogy nem álmodtam a tüneményt.

Egy félkörű teremben, melyből ki volt zárva a napfény, foglalt helyet félkörben a néző közönség; a villanyvilágítás csak annyira derengett, hogy az ember a szomszédján fölismerheté, hogy hölgy-e, vagy úr? A félkört egy szinpad zárta el, melynek prosceniuma egészen hasonlított a régi görög theátrumokéhoz, minden diszítés nélkül. A háttér teljesen sötét volt.

Pontban az előadás kitűzött órájára bezárult minden ajtó, mely a nézőtérhez vezetett és a folyosóhoz, többé senkit sem bocsátottak be. Valahonnan nagy távolból dallamos zene kezdett megszólalni, a mi maga is oly kitalálhatatlan volt, miféle hangszerből származik? aluminium orgonából, vagy üveghúrú hegedűből? szinte csiklandozta az embernek a szivét, a gyöngébb idegzetűeket az alvás kerülgette tőle. Valami ügyes zenepirata lopogathatta össze mindenféle mystikus zeneművekből, a Varázsfuvolából, Dinorából, Macbeth boszorkány chórusaiból, a walkürökből és melankholikus svéd népdalokból. Bizonyosan zenélő gép volt, de annak remek szerkezetűnek kellett lenni.

A zene kezdetével ugyanegy pillanatban derengeni kezdett a szinpad háttere, lilaszinű égalj, majd skarlátpiros ég tünt elő; de nem piros, hanem fekete felhőkkel, a mik lassan vonultak fölfelé.

Erre ugyanazon gentleman, a ki a bejáratnál szedte a belépti díjat, fekete frakkban fehér mellénynyel és nyakravalóval, a szinpad egyik sarkához állt és elkezdett deklamálni.

A magyarázó költemény, a mit elszavalt, valóságos költői mű volt, hibátlan strófákban, meleg fantáziával irva s a szavaló is routinált szinész lehetett, a ki eltalálta a középutat a páthos és kedélyesség között: lágy, behizelgő hangja volt; fiatal ember volt, rokonszenves arczú, sűrű, szemébe hulló fekete hajjal.

Az első strófában mindjárt megmagyarázta, hogy az, a mi előttünk dereng, az északi hajnal, az aurora borealis, a melynek fényében a felhők feketéknek látszanak. Ennek a fényszérűnek a közepéből fog megszületni a föld delejének a leánya, Magnéta.

Közeledtét csillagfény jelzé. A csillag elől jött. Az pedig nem volt valami villanyos-körte, hanem egy mogyorónyi gyémánt.

Ha igazi gyémánt volt, akkor nagy összeget képviselhetett, ha utánzat volt, mestermű lehetett; csak úgy szórta maga körül a szivárvány-sugarakat. A közönség között halk mormogás támadt: vajjon mi lehet az?

De a következő perczben már senki sem nézte a mesés csillagot, hanem a még mesésebb főt, mely utána emelkedett. Eszményi szép arcz volt, klasszikus arczéllel. A míg lassan emelkedett fölfelé, hosszú szempillái le voltak zárva. Aludt. Két keze keblén volt összetéve. Hosszú hullámos fekete hajpalást omlott alá vállaira, aztán a keblére, a mint még feljebb lebegett, a hajzat a csípőit takarta. És aztán még tovább tartott. Vajjon mikor lesz már vége? Türelem! Még a bokáját is takarta.

A szavaló magyarázta a dolgot versekben, hogy a haj delejessége a föld mágnesével találkozva, egész burkolatot sző a tündérszülött körül; de majd mindjárt máskép lesz az, mihelyt az északfényt a hajnalpir fogja fölváltani.

A hajnali melódia megzendültével aztán változott az ég alapszine: az északfény skarlátja a hajnal biborába ment át s a csendesen lebegő felhők rózsaszínt váltottak. Ekkor egyszerre fölébredt a tündér, keblére tett két kezével kétfelé hárítá a dús hajtakarót s ott állt az ég derüjében, a hogy a földanya megszülte.

Csak egy nagyon vékony selyem kötött burkolat (trikot) őrizte, de mely miatt a női termet minden csodás izomzata, hajlása, kecsessége meglátszott.

Aztán egy lenge bayadére volt keresztül vetve a csípőin, de melynek a szélei szabadon libegtek kétfelől.

Ekkor aztán a szemeit is fölnyitotta.

Micsoda szemek voltak azok! Nagyok, feketék, ragyogók; tele tűzzel, égi ihlettel és földi vágygyal. Ezek miatt a szemek miatt nem lehetett látni a termetét. A bámulatot azok szívták föl mind.

Pedig az a termet is megcsodálni való volt. Tiszta szépségvonalakból összeállítva; csodálatos hajlékonysággal, deli mozdulatok természetes változékonyságával.

S a háttér, a hajnalpiros ég, az egész márványfehér tündéralakon valami bűbájos zöld színt ömleszte el láttani színellentét kicseréltével, úgy, hogy az inkább léleknek látszott, mint emberi testnek; zöld pára, emberalakú füst a biboros égen.

Mikor már egész alakja fölemelkedett, utána következett a szülő, a föld. Egy óriási kék gömb, a pólus jéghegyeivel.

A tündéralak csak a lábujjai hegyével állt a földgömbön.

De hát mégis érthető volt, hogy áll valamin.

Akkor egyszerre egy könnyű taszítást adott a lábával a földgömbnek, arra az rögtön lesülyedt; a tünemény hívó mozdulatot tett a kezével a nap felé, minden támasz nélkül lebegve az ürben.

A melódia és a strófa jelezte, hogy földanya sír! Bánkódik égbe távozó leányán.

Akkor aztán rögtön napvilágos ég lett s arra a zöldes színű szellemalak egyszerre átalakult eleven tündérré. Olyan lett a színe, mintha rózsalevelekből volna alkotva. Hanem a szemei is átváltoztak. Az előbbi szikrázó tűz, ihlet, vágy elmult belőlük. Az ember megfagyott tőlük, olyan hidegen tudtak nézni.

A strófa magyarázta a látományt. A földet eltaszítva magától a föld szülötte, azzal együtt minden emberi érzést is ellökött magától.

S hogy jelképezze is azt, hogy a földnek semmi vonzereje nincs rá többé, két karjával fölemelte azt a hosszú leomló hajsátorát s fölvetette magasra a feje fölé. – S a földobott haj ott maradt a feje fölé szórva, ziláltan, mintha annál fogva húzná föl valami a végtelen égbe. – A bámulat tapsvihara következett rá a földön maradt nézők részéről.

A vers tudtunkra adá, hogy a feje fölött égő csillag az, mely őt fölfelé emeli.

El kellett hinnünk; – mert láttuk.

Újabb melódia hangzott, új vers következett. – Ime, közeledik a hold. Ez a rejtélyes, örök egyarczú égi jelenség. Tökéletes utánzata volt az igazi holdnak; a szivárványos «halo» is meg volt körülötte: a holdudvar.

A vers mondta, mi lesz most?

Ha a hold vonzkörébe jut a tündér, az őt magához fogja ragadni s akkor aztán csillagostól együtt maga körül fogja kerengetni, mint a hogy őt csóválja maga körül az ő zsarnoka, a föld.

Bizony, lélekzetvisszafojtva lestük a következményeket.

A zene fájdalmas akkordokba tört ki. A vers megegyezőleg hirdeté: földanya kétségbeesetten hívja vissza leányát, szülői keblére.

Erre a tündér leszakítá fejéről azt a ragyogó csillagot s fölhajítá a magasba.

És a mint a sziporkázó csillag odaért a hold udvarába, itt egyszerre keringő nyargalásba kezdett s aztán folyvást keringett a hold tányéra körül, mint egy égő trabant.

A publikum hangos bravózásba tört ki.

«Ezt az ördög értse meg!» kiabálták a nézők. Micsoda mechanismus forgatja ezt a csillagot körfutásban?

De mi fog már most történni a tündérszülöttel?

A geodemon folyvást érzékenyebb hangokon hívja haza gyermekét.

Erre a Magnéta lassankint hátrahanyatlik, horizontalis helyzetet vesz föl az égen; a haja aláomlik s most már lefelé húzza a fejét. Csodálatos hajlékonysága van a termetének: a feje csaknem összeér a sarkaival. Arcza fájdalmas kifejezést vesz föl, ajkai szétnyilnak, szemei félig elbujnak pilláik alá. Akkor egyszerre túlsulyra kap a fő s az egész alak aláfelé fordul, fejjel le, szállva alá a magasból.

No, de most aztán minden szinpadi látcső hivatása magaslatára emelkedik.

Ha a föld vonzereje ismét érvényre jutott a Magnéta ellenében, akkor annak minden hozzátartozandóságaira ki kell terjedni.

Akkor annak a lenge bajadérnak is helyet kell változtatni, mely fölfelé szálltában a csípőire volt vetve s lefelé fordultában a tündér földleányát egész isteni szépségében kell láttatni.

… De hát ezuttal Newton nehézkedési törvénye kudarczot vallott. Minden hullott lefelé, csak az a bajadéröv nem mozdult sehova, csak úgy repkedett két oldalt körülötte, mint fölfelé szálltában.

A Magnéta kinyujtá jobb kezét alá felé; arra a földgömb fölemelkedett hozzá; a tündér öt ujja hegyére támaszkodott meg a polusi jéghegyeken, így szállt alá lassan a földgömbbel együtt.

Versnek, melódiának vége volt. Az ég sötét lett. Csak a nézőtér villanylámpái pislogtak.