XVII.

Iván úr ismét hozott egy névjegyet az ezüst tálczán Magnétának.

«Borodinszky Fedor.»

Hát el mert jönni!

A látogatót bebocsátották.

Ez nem hozott semmi virágcsokrot; üres kézzel jött, üres kézzel! Az istennő templomába! Micsoda vakmerőség!

Minden lépése egy bók volt (mint a mazurkában).

Magnéta büszkén hátravetett fővel ment eléje; mosolygásában kegyetlenkedő diadalérzet volt rejtve.

A hogy megmondta, hogy mit fog tenni Fedorral, ha szeme elé kerül, a profanált fényképeért!

Első üdvözletül adott neki egy olyan igazi pofont, hogy csak úgy csattant.

A másik perczben aztán a nyakába vetette magát s betakarta az ütés foltját egy igazi csókkal. Az is csattant.

(Hja bizony, a pofonütés – egy szép hölgytől – szörnyű uzsorás adósság; attól vérengző nagy kamatot kell fizetni.)

– Tudtad, hogy mit kapsz tőlem, ha idejösz?

– Tudtam.

– Mind a kettőt?

– Mind a kettőt.

– Akkor derék fiu vagy. Ülj ide mellém.

S oda húzta őt maga mellé, a kerevetre. A fejénél fogva.

Meg nem állhatta, hogy ne nevessen.

Hogy ő most kezében tartja azt a fejet, a mit annyiszor levágtak; mégis itt van. Lehetetlen ezen nem kaczagni!

– No hát mondd, mit hoztál?

– Ezt az én fejemet, a mit a kezedben tartasz. A mit már annyiszor levágtak – játékból, most vágd le te igazán, ha neked tetszik.

Magnétának nagyot villant a szeme e szóra.

– Te át akarod adni nekem bűvészetednek a titkát?

– Hogy tégy vele úgy, mint Cleopatra tett a drága igaz gyöngyével, olvaszd föl eczetben.

– Aztán igyam meg azt, mint Cleopatra, az ő Antoniusa egészségére? És aztán cserébe adjam át te neked az én bűvészetem titkát? Volt-e Cleopatra az ő Antoniusával az Isis templomában? Nem volt. Egyenesen az Astarte templomába mentek? Galambot áldozni? Mi kötötte őket egymáshoz? A kölcsönösen egybeolvadt nimbus? Egy királynénak és egy triumvirnek nem lehet szétválni, ha aureoláik egybefonódtak.

– Azt mondod, a mit én mondok magamban, suttogá Fedor.

– De tudod-e azt, hogy mikor Antoniusnak meg kellett halni, akkor Cleopatrának is meg kellett halni?

– Vagy megfordítva történt?

– Mi megölhetjük egymást, ha eláruljuk egymásnak a titkát.

– Hát nem fölséges gondolat az, hogy az ember a halál angyalát ölelheti?

– S mikor a léptei hangját hallja, azt mondja szívdobogva: «itt jön az én halálom!» Kezdj hozzá. Elébb te fegyverezd le magadat. Vesd le a bűvpánczélt, a mi sérthetlenné tesz. Aztán majd én adom át a nyilat, a mi megölhet, ha ellenem fordítod.

Fedor hozzá kezdett.

Csak akkor, a mikor beszélt, tünt föl Magnétának a nagy külömbség a két testvér között.

Első tekintetre hasonlók voltak egymáshoz; ugyanaz a hosszukás arcz, nyúlt vonásaival, a boltozatos homlok, kiálló szemöldök-csontokkal, sűrű szemöldökkel, az a finom egyenes orr, a csigametszésű száj, a kettős áll, még a barna és kék szem is hasonlított a világosság ellenében, akkor zöld színt játszott mind a kettő. Hanem a beszéd egyszerre előidézte az ellentétet. Demeternek a szemei szenvedélytől villogtak, szája határozott jellemet, kegyetlen, boszúálló természetet árult el, míg Fedor szemei ábrándozó, méla kifejezést vettek föl, sötét karikáktól körülvéve, mélyen bennülőknek látszottak. Demeter arczának olajfakó színe alatt lobogott a rejtett láng, míg Fedor arcza lelkesedésében még halványabbá szellemült át s az az egyetlen redő a homlokon a két szemöld között Demeternél fenyegetően mélyedt be, Fedornál pedig hizelgően törekedett elsimulni. Ha a beszédben szünetet tartott, Demeter összeszorítá az ajkát, Fedor pedig nyitva feledte a száját.

– Tehát legelőször is azon kezdem rejtélyünk fölfedezését, hogy a Borodinszky testvérek nem ketten vannak, Demeter és Fedor, hanem hárman. A harmadik Alexej.

– Ezt már kitaláltam. Ez az inas.

– Semmit sem találhattál ki. Az Alexej a főszereplő közöttünk. Ő a levágott fejű. A mutatványnál őt híják Fedornak. A világi társaságokban én járok Demeterrel, Alexej szerepel, mint közös inasunk, de a bűvészszinpadon ő a «star». Ezt nem sejtheti senki, mert a bohócz-álarcz minden arczot ismeretlenné tesz.

– Hát e szerint azzal a neked adott pofonnal ő neki tartoztam?

– Ne fecsegj közbe; hanem figyelj arra, a mit én neked beszélek. A pofon jó helyre került; én mutogatom az arczképet, a mi fölött a két bohócz osztozik. De fogd be a szádat. Vagy én csukom be! (Fenyegető mozdulattal.)

A Magnéta kihúzta a hajából a mérgezett hegyű nyilat s keresztül fogta a szájában. («Most próbáld becsukni!»)

A haj leomlott a vállára.

(Hát ez nem közbeszólás?)

– Apánk szintén hírhedett bűvész volt, a ki valamikor Boscóval és Filadelfiával versenyezett. Utazásai közben minket is magával hordott az anyámmal. Demeter öt éves volt, én négy, Alexej szopós baba. Az anyánk fiatal asszony.

– Szép lehetett, ha hozzá hasonlítatok.

– Reménylem, hogy az apánkhoz hasonlítunk. – Egyszer Déloroszországban utaztunk, Odesszába törekedve. Útközben tatárok rohanták meg a vendéglőt, a melyben szállásoltunk. A csárdás elrejtett bennünket a magtárba. Ott lapultunk meg több utassal együtt, a kik között volt egy asztrakáni prémkereskedő is. Csendesen kellett magunkat viselnünk, hogy a tatárok észre ne vegyék ottlétünket. A csárdás esküvel állította a tatárok előtt, hogy elfutottunk. A rablók aztán szorgosabb dolognak tartották a bőröndjeinket kizsákmányolni, mint keresésünkkel tölteni az időt. Ez alatt a kis Alexej elkezdett sírni. Anyánk mindent elkövetett vele, hogy elcsitítsa, de a gyerek annál jobban ordított. Az elbujt utasok Istenre kérték anyánkat suttogva, hogy hallgattassa el a gyereket, mert annak a sírása elárulja a tatárok előtt a rejtekünket. Utoljára az asztrakáni bőrkupecz kirántotta az anyánk öléből a csecsemőt, megfogta a fejét s kitekerte a nyakát. A hátunk mögött volt egy garmada búza, abba beledugta a gyerek fejét. Akkor aztán csendesség lett.

Magnéta összeborzadt.

– Hát az apja?

– Annak három kést szegeztek a mellére, leszúrják, ha meg mer mozdulni. Anyámnak is vissza kellett fojtani a könyeit.

Annál inkább elővette a sírás a Magnétát.

– Szegény, szegény kicsi poronty! Kitekerték a nyakát! Irtózatos!

Aztán egyszer csak átcsapott a nagy zokogásból a nevetésbe.

– Hahaha! De milyen bolond vagyok én, hogy siratom a kis Alexejt, mikor most is él… hahaha! Hiszen ő az.

– Az ám. Ez a csoda. A mint a tatárok elrobogtak az összeharácsolt prédával, az utasok is előkeczmelegtek. Szegény anyánk akkor kezdett el csak sírni, épen úgy mint te most s aztán ő is egyszerre csak átcsapott a nevetésbe, épen úgy, mint te most. Hát ugyan min nevetett? Azon, hogy a mint a kis Alexejt kihúzta a búzából, hát annak a feje már szépen vissza volt egyenesedve, a szájából köpködte a búzát és enni kért.

– Inni! Te golyhó! Úgy mondják.

– Az apánk meg tánczolt, danolt örömében. Az anyám földobta az Alexejt a levegőbe magasra, az apám meg elkapta, úgy lapdáztak vele. A gyerek ordított, a hogy a száján kifért, azok meg össze-vissza csókolták, mi gyerekek is csókoltuk. – «Ebből lesz a csodakölyök» – mondá apám, az öt ujja hegyén balancirozva a ficzkót. Huh, mit fogok én ebből teremteni? Már akkor támadt az apámnak az az eszméje, a mivel most az egész világot bámulatba ejtjük.

– A beszélő levágott fő szinpada?

– Egész életünkben erre idomított bennünket; de különösen Alexejt, a kinek szopós gyerek kora óta megmaradt az a virtusa, hogy a fejét előre-hátra tudja tekergetni s úgy hátra tudja szegni, hogy tarkójával megüti a háta gerinczét.

– Már most aztán érteni kezdem a többit. Engedd, hogy hadd találgassam én. Az a vastag fatörzs belül üres s van egy szellentyű, a melyen Alexej a fejét hátraszegheti?

– Én pedig abban az üregben vagyok elrejtve. Én vetítem a képeket a laterna magikával egy nagy tükörre. Mikor Alexej aláhajtja a fejét, én hirtelen helyébe tolom a mesterséges gépfejet s nyakára illesztem a levágott nyak kaucsuk utánzatát.

– De hogy nem veszi észre a néző közönség, hogy ott mozog valami a kendő alatt?

– Ez a Demeter ügyességétől függ. Abba a kendőbe, melyet ő Alexej fejére dob, vékony sodronyok vannak húzva, melyek annak olyan formát kölcsönöznek, mintha egy fej volna alatta. Mikor Alexej azt mondja «amen», én egy percz alatt megcsinálom a fejcserét; akárhogy figyeljen valaki, nem veheti észre. A bűvészetben az a titok, hogy harmadpercznyi pontossággal dolgozik két vagy több egyetértő ember s a bűvész kézmozdulata gyorsabb, mint a nézőnek a szeme.

– Tudom. – Hiszen magam is szemfényvesztő vagyok.

– A többi aztán egyszerű escamotage és gépjáték. A levágott fő amerikai technikus remekműve. Szemeit úgy forgatja, nyelvét úgy mozgatja, mint egy igazi lenyaktilózott ember; a vért szivacs csepegteti az arteriából. Demeter oda helyezi azt az aranytálra. Annak a feneke is egy szellentyűt képez. Ez nyeli el a vadászzsákmányt, a mit a bohóczok el akarnak költeni; ez tölti meg helyette körömfaladékkal az abroszra emelt tálat. Demeter ismét letakarja a főt egy kendővel, melynek ránczai a fő ottlétét mimelik. Én az alatt, a míg Demeter a publicumot harangirozza, átveszem a szellentyűn a gépfejet s kitolom helyette a magamét, nyakam körül a levágott nyak utánzatával. Az arczom épen úgy van álczázva, kifestve, hármas üstökkel földíszítve, mint a gépfejé és mint az Alexejé. Mikor aztán a kendő alatt megszólalok «Demeter»! az a jel, hogy a cselfogás végre van hajtva.

Magnéta a tenyereibe tapsolt:

– Remek gondolat! A közönség azt hiszi, hogy a levágott fő beszél.

Magnéta régen eldobta a földre a szájából azt a mérgezett nyilat; külömben attól nem beszélhetett volna. Az arcza egész pirosra volt kigyulladva.

– Mondjad tovább, mondjad!

– Ekkor következik a borzalmas jelenet azzal a szivarral. A nézők ájuldoznak, mikor azt látják, hogy a levágott fő billegteti alá s föl a bokkot, a nyelvével a szája szegletébe igazítja s fujja a füstkarikákat maga elé; majd meg az orrlikain ereszti ki a füstöt s mondogatja «jó bokk, pompás bokk!» de néha zsörtölődik: «hej de komisz Glimmstengl! hisz ez patkányfark! valóságos szabadkőműves szivar».1)

Magnéta kaczagott, mintha csiklandoznák. Most már a mérgezett hegyű tőrt is eldobta a szőnyegre. Valahogy elő tudta húzni szépen, észrevétlenül a jarrettièrje mellől.

– Neked ez persze mind nevetni való; a publikumhoz tartozol – most. De ha elővennéd a művészi érzékedet, hát akkor éreznéd majd azt a borzongatást, a mit éreznek a jongleurök minden mutatvány előtt, mikor nyaktörő tréfáikhoz kezdenek, a mikben egyik a másiknak az életével játszik. Játék előtt keresztet vetnek magukra, megcsókolják egymás száját, azt a görbére festett szájat: «Isten segíts!» S mikor lemossák a festéket arczukról, látnád, milyen halálsápadt az arczszínük! Alexejnek félóra hosszat kell fejét természetellenesen hátraszegve dugni, a lélekzetét az észrevehetlenségig visszatartani, egész testét megmerevíteni. Demeternek a takaró alatt kell az éles pallosával egy metszést tenni, melylyel a gépfejet a nyaktól elválasztja; mert a gépfejnek nyaka van, a mit le kell vágni. S Demeternek a pallossal egy olyan harántos karélyvágást kell tenni, mely egy milliméternyire ki van számítva, mert ha elhibitja, hát akkor ketté vágja Alexejnek a torkán a kiálló gégefejet.

Magnéta nem nevetett már. A két kezét vállaira tapasztá keresztbe téve. Borzongott.

– De az én helyzetem a legborzalmasabb. Mikor a fejemet az aranytál fölnyiló szellentyűjén földugom, ha annak a szellentyűnek a nyilása úgy maradna, minden ember észrevenné, hogy ott egy üreg van s a hézagon túl egy eleven ember következik. Mikor megszólalok a takaró alatt: «Demeter», akkor a bátyám odalép a fatörzshöz s a lábával megnyom egy gépet, mely az aranytál fenekének a széleit odaszorítja a nyakamhoz, úgy hogy belemélyednek a húsomba. Úgy érzem magamat, mint a kinek a nyakát a garottba szorították s ott tartják az akasztófán félig megfojtva. Ha Demeter jobban megnyomná a sarkával a gép pedálját, igazán megfojthatna.

– Nem! Nem! Az nem szabad! sikoltozott Magnéta, a hajában dulva a két kezével s minthogy a garottból nem szabadíthatá ki Fedor nyakát, a selyem nyakravalóját oldozta föl: «Ti nagy bolondok vagytok! Ez czudar mesterség!»

– Soha sem tudom megszokni. Minden előadás előtt megátkozom apámat és testvéreimet s a hideg lel, mikor rám kerül a sor. Hanem hát ez a művészpálya s mikor vége az előadásnak, akkor megint azt a kéjt érzem, a mit érezhet egy megkegyelmezett rab, a kit az akasztófáról vettek le. Az sem mindennapi gyönyörűség! Visszatérés a vesztőhelyről.

– Szegény, szegény Fedor!

– Aztán tovább foly a szemfényvesztés. A mint a kendőt ismét a fejemre vetik, a gép elbocsátja a nyakamat, én a fejemet visszahúzom az oduba, az égő szivart a gépfej szájába dugom; abban van egy mesterséges szívó és fújtató elrejtve, a mely az égő szivart tovább hamvasztja s a füstöt a fej száján és orrlikain kitaszítja. Ezt mutatja föl Demeter a közönségnek. Utoljára aztán a gépfej odakerül ismét letakartan Alexej nyakához; én gyorsabban, mint a gondolat, végzem a fejcserét; a szivart az ál-Fedor szájába dugom s az egyszerre szivarozva ugrik föl halálos fektéből. A közönség nem tudja, hogy három különböző fejet látott: két elevent, meg egy csináltat; azt hiszi, hogy egy és ugyanaz volt. És tapsol.

Tapsolt a Magnéta is, hogy piros lett bele a két tenyere.

Aztán megragadta Fedor két kezét.

– És már most ezzel a titokkal kezembe vagy adva testestől, lelkestől.

– A megsemmisítésig. Ha kibeszéled, a mit tőlem hallottál, a Borodinszky-szinpad lesülyed közönséges komédia-bódévá s mi mind a ketten (az öcsénk nem jön szóba), a kik most az elegáns világ kegyenczei vagyunk, a fejedelmi udvarok elfogadottjai, a kik lánczfüzéren hordjuk a kapott ordókat a mellünkön, egyszerre alászállunk a csepűfalók kategoriájába.

– Épen mint én, ha bűvészetem titkát elárulja valaki.

– De te ne áruld el azt nekem, szólt Fedor, fölállva Magnéta mellől. Én kezedbe adtam magamat, hogy megsemmisíthetsz. Nem kívánok tőled hasonlót. Rabod akarok lenni, nem urad.

– Ezzel a szóval fogtál meg. Én pedig nem fogadok el tőled semmit ingyen, csupán cserébe. Fejet fejért, lelket lélekért. Titkot titokért.

– Ne tedd azt! Ne avass be engem a te bűvészeted rejtélyeibe. Én romlottszivű ember vagyok. Ismerem magamat. Én nem tudom utánozni a názáretbeli Jézust. Ha engem fölvisz az ördög a magas hegyre s megmutatja a világ gazdagságait, azt mondva: «én ezt mind neked adom, ha előttem leborulsz», én nem tudom neki azt mondani: «távozz tőlem sátán».

– Akkor én jobban ismerlek, mint te saját magadat. Azt akarom, hogy láss te is annak, a mi vagyok. Neked nem akarok tündér lenni. Tudd meg, hogy ember vagyok, asszony-ember. Aztán legyen meg mind a kettőnknek az az érzése, a mi keverve van üdvből és kárhozatból; pokoli gyönyör és mennyországi irtózat együtt, hogy én most ennek az embernek az életét itt tartom egy lúdtollban, egy tintacseppben; ha ez a csepp tinta ki lesz irva, az az ember meghal! Ülj vissza mellém. Hadd mondjam el neked az én bűvészetem titkát.