XVIII.

Magnéta ismét odavonta maga mellé Fedort s megkötötte nyakravalóját, a mit az imént ijedezésében fölbontott, aztán a két összetett kezét a vállára helyezé, arczát a kezére nyugtatta.

– Az én bűvészetem titka az optikai csalódás. Ez nagy apparátussal jár és saját ház kell hozzá, mely ahhoz van eleve berendezve. Apám gazdag látszerész és tükörgyáros volt Amerikában. Ő készítette a legnagyobb refraktorokat és reflektorokat; az ő találmánya ez a bűvészi mutatvány. Van egy terem, tulajdonképen atelier, mely három kontignációt foglal el. A földszint a gépezet, az első emeleten a szinpad, a másodikon az égbolt; a szélessége a teremnek megfelel a magasságának.

Fedornak az arczát csiklandozta Magnétának a fölbomlott haja; ez kellő alkalom volt arra, hogy fejét magához szorítsa.

– Most ide figyelj! A bűvészet gépezete áll négy óriási tükör-üveglapból, a mik közül kettő egymás fölött jár szabadon, horizontálisan, gép által mozgatva; a harmadik, mely tükörré van amalgamázva, szögletbe hajlítva áll fölötte; a negyedik a szinpad hátterét képezi.

– Értem.

– Ne fecsegj! Most én mondom azt. Fogd be a szádat. Mert becsukom.

– Tedd azt.

– A tenyeremmel! – Az alsó tükör-üveglap adja ki az északfényt, a hajnalvilágot, a csillagos eget, az elvonuló felhőket. A felső üveglap egyik végén van a földteke, másik végén a holdgömb; sárgás-veres similorból készült. E kettő között fekszem én: így ni!

S megmutatta, hogy miként fekszik, a széles kereveten.

– Tehát érted? Én horizontális helyzetben vagyok. A haránt dülő tükör aztán az alsó üvegen át megvilágított alakomat a szinpad tükörlapjára vetve, ott függélyes állásban tünik föl az alakom.

– Értem már.

– A bajadér így van átvetve rajtam; – látod? Semmi sem köti hozzám. A lábammal ellököm magamtól a földtekét, mint a hogy most téged eltaszítalak s azzal alám csúszik a tükörlap. A szinpadon úgy tetszik, hogy repülök fölfelé. A hajamba van tűzve egy csillag. Ez egy remek gyémánt-utánzat, melyre villanysugárt irányoznak fölülről. Akarod látni?

– Majd később.

– Hogy bebizonyítsam, miszerint semmi vonzereje sincs rám többé a földnek, fölszórom a hajamat a fejem fölé s úgy marad. Látod? Így, a hogy most van. A tükörlapon nyugszik. A szinpadon azt látják, hogy fölfelé száll. No, de ne máshová figyelj, hanem a hajamra!

Pedig ez azt szerette volna kérdezni, hogy hát az alme-öv? – Magnéta gondolatolvasó volt.

– Hát hisz azt könnyen megértheted azzal a csepp észszel is, hogy az alme-öv sem jöhet rendetlenségbe rajtam, miután az is fekten nyugszik, hozzám tapadva, mint ez a klámisz. Aztán kezd előtünni a hold. A hálót képezi egy kerek mélyedés a tükör üveglapján. Mikor a csillagot letépem a fejemről, az belegurul ebbe a körbarázdába s attól kereng aztán a hold körül, mint egy égi drabant. Erre aztán a Magnéta, a földanya sírásától megszontyolítva, megfordul az égen, hanyattfekve a felhőn (most te vagy a felhő) s aztán fejjel lefelé ereszkedik; az alme-öv még sem csúszhatik le róla. Már most érted, ugy-e?

Mindent értett.

– Mikor a szalagos alme-övet viseli a Magnéta, olyankor egy nagy fujtató géppel lebegtetik a szalagokat; az tünteti úgy föl, mintha a hold vonzaná magához a selyempántlikákat.

– De hát az az Iván herczeggel megesett előadás hogy ment végbe? Mikor az tiszta meglepetés volt.

– Nálunk nincsenek meglepetések. Házunk el van látva Dionis-fülekkel. Azokat most telefonnak híják. Megbizottaim folyvást ott ülnek a hallgatózó gép előtt. Az afféle vakmerő beugrásokra pedig teljesen be van rendezve a szinpadunk. Majd odavezetlek és megmutatom neked a stratagémánkat. Azt már gondolhatod, hogy az a félbolond, a ki a szinpadi korláton átugrik.

– A villanyos hidon?

– Nincs ott semmiféle villanyos hid; ezt csak az impresario hiteti el a gyöngébb szívűek távoltartására. No, hát az, a ki a szinpadra beugrik, azzal a szándékkal, hogy majd az én szalagos övemet megkapja: ott semmit sem kap, mint a tükörképemet, a mit az optikai csalódás egész közel visz hozzá, hanem a helyett lezuhan oda a földszintre, a hol én valósággal vagyok. Én ugyanabból a tükörből meglátom az ő ugrását s abban a perczben gömbölyűre összekuporodva, a hold udvarába gurítom magamat s a hold mögött leugrom az üveglapról.

– Az impresario improvisal a holdba esett Magnétáról.

– Az ilyen malapropókra nekünk el kell készülve lennünk. Mert az a vakmerő, a ki ezt a salto-mortalet koczkáztatja, négy méternyi magasból lebukfenczezve, kezét, lábát, nyakát törheti s abban az esetben rajtunk ront a rendőrség, vizsgálatot tartanak s az egész bűvészi rejtélyünket apróra kikutatják s azzal tönkre vagyunk téve. Nekünk e végett, elővigyázatból, egy sajátszerű gépezetünk van beállítva. Az egész proscenium mentében elvonuló nagy hombár, mely vékony Davy-lámpaféle sodronyból s azon belül asbest-szövetből készült. Ez pedig szinültig van töltve pehelylyel. A vakmerő, a ki beugrott, nem törheti össze magát, hanem az megtörténhetik vele, hogy belefullad a tolltengerbe. – Ezért kell nekem gyorsan utána ugranom s kirántanom a pehely közül a levegőre. Az akkor se élő, se halott; nem lát, nem hall; nem tudja, mi történik vele. De ennek a gépfurfangnak még egyéb föladata is van. Alatta egy gázmotor van, mely abban a perczben, a mint én a csavart elfordítom, a föllobbanó gáz erejével fölhajítja az egész hombárt a szinpad rámázatáig. A Davy-sodronyháló és az asbest-szövet megóvja, hogy a láng meggyujtsa a pehely-halmazt, de keresztül bocsátja az erős légnyomást, úgy, hogy a pehelytömeg egyszerre elborítja a nézőtért, mint egy hólavina. Ebben a zürzavarban én kiczipelem az emberemet nyalábra fogva s odaültetem az elhagyott zártszékre; azzal magam eltünök a szinfal mögött. A merénylő, mire magához tér, azt látja, hogy hóemberré változott.

Fedor kaczagott.

– Szegény Iván herczeg! Pelyhek között volt veled, meg is ölelgetted, még sincs megelégedve.