XXI.

A Magnéta éhes volt már.

A trattoriából fölhozott ebédjét fitymálta, visszaküdte. A szakács kétségbe volt esve, nem tudta, mit kellene a tündér számára kitalálnia?

Mit hát? Szalvonádlit, szalámit, mortadellát, meg rozskenyeret!

Arra éhes!

Alig várja, hogy hozzák.

Türelmetlenül jár alá s föl a szobájában.

Le-leveti magát a kerevetre s idegesen hentereg, mint a játszó macska.

Milyen soká jön ma!

Ezért meg fogják tépázni, fölpofozni és összeharapdálni – a gazembert!

Éhezni hagyni egy istennőt!

És szomjazni! – És…

No de nesz közelít; a rejtekajtóban fordul a kulcs.

Magnéta duzzogó helyzetben készül őt fogadni. Háttal fordul az ajtónak s az ablakfüggönynyel takarja el magát.

A míg aztán megszólítják:

«Istennőm!»

Ez a hang! Fölijed rá.

Prokopin úr áll előtte.

A lélekzete elfullad. Alig bir szót kiejteni.

– Hogy jött ön ide be?

– Ennek a kulcsnak a segélyével.

S fölmutatja a baziliszkfogantyus kulcsot.

– Hogy jutott ön ehhez a kulcshoz? kérdi Magnéta elképedve.

– Megvettem. Épen úgy, mint a hogy megvettem ezt a tőrt, ezt a hajtűt, meg ezt a gyűrűt.

S egyenkint fölmutogatja Magnétának a veszedelmes gyilkos tárgyakat, a miket ő szerelmesének elajándékozott.

Magnéta sápadtan, kerekre nyílt szemekkel bámul a nábobra. Ezentúl egy szót sem fog szólani. A gazdag úr felelhet neki el nem mondott kérdésekre, miket tekintetéből kitalálni vél.

– Hát bizony, istennőm, mindent meg lehet venni a világon, csak az ember az árát találja el. Én ezt mind kincsek árán vettem meg; – épen úgy, mint ezt a fényképet, mely önt, mint az istennők legszebbikét mutatja föl olympi kecseinek egész pazar pompájában.

… Még azt is.

Prokopin úr azt várta, hogy Magnéta erre föl fog sikoltani, hogy dühbe jön; convulsiókba esik.

Meg sem mozdult. Arczát nem lobogtatta át a szégyen pírja. Fehér volt az. – Nem. – Zöld, mint egy halotté. Csak a szeme mondta, hogy él. Alig lélekzett.

Prokopin úr eldugta a kabátja belső zsebébe drágán vásárolt kincseit s a másik zsebéből kihúzott egy hajlós táblájú könyvecskét.

– Hát, drága tündérnőm, most elmondom önnek, hogy miért jöttem ide. – Ön elhagyta az eget; leszállt a földre, vissza nem is mehet, itt kell maradnia. Ez nagyon jól van. – Én megengedem önnek, hogy engem ruináljon. Átadom önnek ezt a checkes könyvet; számlálja meg, hány millió van benne. Én nem tudom. Ez az öné. Elverheti ön tetszése szerint, pompára, fényüzésre, őrjöngő mulatságra; tehet vele jótékony alapítványokat, szétoszthatja szegények közt; vagy kamatoztathatja s élhet a jövedékéből úriasszony módra; én nem kívánok egyebet, mint hogy fogadjon el leghűségesebb rabszolgájának.

Magnéta nem szólt, nem mozdult.

Ismét csak Prokopin úrnak kellett egy nem tett kérdésre felelni.

– Én ezzel nem leszek ám azért tönkre téve. Nekem vannak óriási terjedelmű gabonatermő birtokaim; gazdag aranybányáim az Uralban, grafitbányáim. Elpusztíthatlan vagyonom van. Aztán vannak jóbarátaim a kormánynál. Ha elbuknám, fölfelé tudnék esni.

Így szólt a Sátán arról a magas hegyről. Az a másik már leborult előtte, hogy imádja.

A Magnéta szobor maradt.

Kis vártatva Prokopin úr ismét megszólalt, most azután megmutatta a magas hegynek a másik oldalát; hát ott mi van? Prokopin úr tökéletesebb ember volt, mint Sátán, mert ő a magas hegyről a Golgothát is megmutatta.

– Ha pedig ön visszautasítja ezt az én lovagias ajánlatomat, akkor a ma esteli bűvészelőadáson «ez a kép» fog közlátványra megjelenni; s azzal mindenféle ég be lesz ön előtt zárva.

Magnéta a halált érzé szivében.

Prokopin úr elbízta magát föltétlen hatalmában.

– Önnek tetszésére van bízva, hogy válaszszon a kettő közül, madame.

Erre fölrezzent a Magnéta, odalépett a villanycsengetyűhöz, megnyomta a gombot. – Iván úr belépett; közelben volt.

Magnéta odamutatott parancsoló kézzel a nábobra.

– Iván úr! Ha ez a paraszt még egyszer beteszi ide a lábát, dobja ön le a grádicson!…

– Akár mindjárt azon kezdjem!…