XV.

Ezentúl minden reggel küldött Demeter Magnétának egy gardénia-csokrot.

Egy inas hozta, a kitől azt sajátkezűleg vette át Magnéta.

Mindannyiszor egy aranyat ajándékozott a bukéthozónak.

Az arany 1848-iki magyar érem volt. Nem pénz az már, hanem érem; a ki kapja, megtartja emlékül. A magyar király álló képe van rajta, koronázási díszben, magyar körirattal.

Az inas feltünően szép fiu volt. Világoskék frakkot viselt, ezüst gombokkal; a gombokon egy kétfejű kigyó volt; bizonyosan a Borodinszkyak nemesi czímere.

Az inas, mikor a bukétot átadta s az ajándékot elfogadta, meghajtá a féltérdét Magnéta előtt, jobb kezét a hölgy lábaihoz hajtá le, baljával pedig a kapott aranyat ajkaihoz szorítá.

«Blahodarju szudarinya.»

Nem blagodarjut mondott, hanem blahodarjut.

Magnétának is megakadt a szeme a csinos legénykén.

– Mi a neved, fiacskám?

– Alexej. Szolgálatodra, szudarinya.

– Talán te is jongleur vagy?

Válasz helyett a fiu hátat fordított Magnétának; de a feje azért arczczal fordulva maradt, úgy bólintott rá. Ennek a feje előre-hátra forgatható, mint a nyaktekercs madárnak.

Ettől fogva nem adott aranyat az inasnak Magnéta, hanem egy kézszorítást. Hisz ez művésztárs. Az inas megcsókolta a nyújtott kezet s jobban örült a kézcsóknak, mint az aranynak.

Nem! Nem! Nem találtuk ki! Ez nem a Fedor. Annak kék szeme van, ezé fekete.