XIV.

Vacsorálni a Borodinszkyak is a Magnéta-trattoriába mentek.

Finom két gavallér volt. Eleven, vidám kedélyű fess legények. Simára borotvált arczuk annyira hasonlított egymáshoz, hogy csak a szemeikről lehetett őket megkülönböztetni; Demeternek dióbarna szeme volt, Fedornak aczélkék. Az orosz typus simára borotválva rendkívül érdekes. Akkor egész meztelenül mutatja hódításra vágyó jellegét.

Francziául épen olyan tisztán beszéltek, mint németül.

Az első megjelenésükkel megnyerték a habituéket, a kik hűtelenek lettek Magnétához.

Ezen az estén a Magnéta szinházában az első padsor üresen maradt. Ki voltak véve a zártszékek, de hiányzottak az exaltált nézők, a convulsionairek, azok mind a Borodinszky-szinházhoz pártoltak.

Természetes, hogy a két művész a vacsoránál a kerek asztal vendége volt. Jobbról-balról Prokopin úr mellett ültek. Ritter von Sonnenfegerrel németül, monsieur Flagellánnal francziául csevegtek. Prokopin úrral pedig oroszul. Az orosz nyelv nagyon imponál, erőteljes hangzatú.

Prokopin úr egészen elemében volt, hogy hazája nyelvén beszélhetett jobbra és balra. A társaság többi tagjai semmit sem értettek belőle. Csak az ütötte meg a füleket, hogy a «Magnéta» név többször lett kiejtve. S utána mind a három férfi nevetett; Fedor egész discrét módon, szája szélét ujja hegyével törülgetve, Demeter ellenben provocáló arczkifejezéssel, míg Prokopin úr teljes hahotára szalajtotta a száját, hogy valamennyi arany plombát (magyarul «arany»-ólmot) meg lehetett látni a fogtartó barlangjában.

Szegény Magnéta!

Mit fog tehetni?

Összepakolja a szemfényvesztő czók-mókját s meg sem áll Konstantinápolyig.

A versenyt nem állhatja ki a levágott beszélő fejjel.

Az új megbuktatja a régit.

Épen úgy, mint az irodalomban.

Az idealismust megbuktatja a realismus, a bűbájost a borzadalmas.

Aztán mikor mellesleg maga a Magnéta is odavonatik a borzalom jelenetei közé; mint díszítmény, mint staffage.

Hahaha!

Holnap már le fogják szállítani a Magnéta-szinházban a belépti díjat ötven krajczárra.

– Uraim, ne beszéljünk a Magnétáról, szól Demeter. Tudják, mi készek vagyunk a tündérnőért a fejünket is koczkára tenni. Ezt a poharat a bájos Magnéta egészségére.

Igy tesz az igazi gavallér. Áldomást iszik a versenytársára. Porrá töri, megöli; de felköszönti.

Másnap délelőtt Iván egy látogatójegyet prezentált Magnétának. Magnéta elvette a jegyet az ezüst tálczáról s mérgesen dobbantott a lábával.

– Ledobjam a lépcsőn? dörmögé Iván.

– Bocsássa be.

Demeter volt a látogató.

Elegáns látogatókosztümben. Gomblyukában piros szekfű. Kalapját oldalához fogva mély bókot vágott Magnéta előtt.

Magnéta összefont karokkal fogadta. Ez a legelutasítóbb pose.

– Mit akartok itten ti? sietett kérdezni, mielőtt a látogató üdvözletét elrebeghette.

– Istennőm!

– Miért jöttél ide?

Válasz helyett Demeter a kalapjából kihúzott egy gárdénia-bukétot s odakinálta Magnétának. Ez volt a tündérnő választott virága.

Arra mégis csak szét kellett bontani a karjait, hogy átvegye a csokrot.

– Hadizenet?

– Az.

– Hát jól van. Én nem félek tőled.

Azzal leszakítva egy gardéniabimbót, odahajítá Demeter arczába.

– Hát ülj le, szamár!

Helyet mutatott neki egy karszékben; maga leült a kerevetre.

– Verekedni jöttél velem? Nem félek tőled. Utoljára mégis csak én kerülök fölül.

– Azt akarom.

– Megbolondultál?

– Meg. Azért jöttem ide, hogy elvegyelek.

– Mit adsz értem?

– Magamat.

– Hahaha! Mit csináljak én te belőled?

– Férjet.

– Ehez az egyhez nem értek.

– Ezt az egyet kell megtanulnod.

– A kik tanítani akartak, mind kidobtam az ajtón.

– Mert nem találtál hozzád illő társra. Királyleány nem mehet máshoz, mint királyfihoz. Te nem lehetsz felesége másnak, mint egy bűvésznek. Veled csak én vagyok egyenrangú. Mink is Reichsunmittelbar fejedelmek vagyunk. Uralkodunk az egész világon. Jövedelmem fölér a tieddel.

– Átadod nekem a bűvészeted titkát?

– Azt nem. Mert az az én birodalmam. A titkom teszi adófizetővé a közönséget. De neked adom a hűségemet, szerelmemet, vagyonomat. Én sem akarom a te titkodat kitanulni. Regnálj te azzal a magad birodalmában. Igy ketten kétfelől osztozunk a dicsőségben és gazdagságban s mindenikünk tündérnek, varázslónak hiszi a másikat. Illusio kell ahhoz, hogy valaki férj és feleség legyen.

– Tehát azért jöttél ide, hogy feleségeddé akarsz tenni?

– Egyenesen azért.

– Igazi, valóságos feleségeddé?

– Mernék-e egyébre gondolni?

– Tudod, hogy én zsidó vagyok?

– Zsidó leány.

– Akarsz zsidóvá lenni miattam?

– Nye dáj Boh!

– Hát azt akarod, hogy én legyek oroszszá?

– Kereszténynyé. Az neked nem kerül áldozatba. Zsidó nőnek kereszténynyé lenni.

– Nem! oroszszá; mert te az vagy s a magad szertartása szerint akarsz templomi pompával áldásban részesülni. Hát én egyszer végig néztem egy ilyen orosz templomi szertartást; szép az. Van benne sok misticus varázs, csupa simbolisticus jelentőség. Meg kellett azt előzni a zsidó menyasszony megkereszteltetésének. Az is szép czeremonia. Az értelme is magasztos. Egy isteni lelkű férfialak előtt térdre borulás, a kinek vallása a szeretet, a fölvilágosodás; üdvözlése egy fenséges női alaknak, a ki képviseli a szenvedésekben való megdicsőülést; aztán egy kancsó tiszta víznek a fejre csorgatása. Jól mondád, hogy ez nem kerül áldozatba. De a minek ezt a szertartást meg kell előzni, ez a rettenetes. Annak a menyasszonynak, mielőtt a keresztséget felveendé, meg kellett átkozni az elhagyott vallását, apái hitét, a szent frigyládát és a thórát, a tizenkét drágakővel ékesített Urimot és Thummimot, a kiben Jehova lelke lakik, megátkozni a prófétákat és a patriarchákat: Mózest, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot! Dávidot, a zsoltárok énekesét, Salamont, az énekek éneke költőjét! megátkozni a szent Sion hegyét és az örök Jerusoloimot! megátkozni az apák ereklyéit s a bálványok közé, a Thammuzhoz, az érczkigyóhoz, az arany borjúhoz vetni! Oh az rettenetes szertartás! S te azt mondod, hogy ez semmi áldozat? Hát neked csak az fáj, a mi a bőrödet sérti? Eredj! Komédiás vagy! Keress magadnak komédiásnőt. – Én Magnéta vagyok. – A mit a testemmel csinálok, az szemfényvesztés; de a lelkem igazán tud az égben járni. Nem jöhetsz utánam!

– Most már még őrültebben szeretlek. Most már a lelkedbe is szerelmes vagyok! Imádlak! Bálványom vagy!

– Úgy? Tehát szerelmes vagy belém? Teszi-e azt szerelmes vőlegény, hogy imádata bálványát szájtátó publicum előtt gúnyos tréfa tárgyául mutogassa?

– Hát hiszen te magad is mutogatod magadat, ugyanazon poseban, élő alakban.

– De én nimbusszal veszem magamat körül, ideális, költői sceneria összhangjában; szinész létedre nem tudnád, mi a különbség a tragœda és a histrió között! Te pedig egy sorban mutogatsz engem a világszép leányokkal, kiket egy vőlegény sem választana nyoszolyó-leánynak (Kranzjungfer!) a menyasszonya mellé. Ezt én neked meg is tilthatnám, mint jogtalan visszaélést az én tulajdonommal.

– Hiszen nem én mutogatom a képedet, hanem az öcsém Fedor.

– Hát te nem vagy egy egész ember, hanem csak egy emberpárnak a fele? Hát az öcséd mutogatja a képemet, a ki megvette azt három frankért, tehát az övé, tehet vele, a mi neki tetszik. Hallod-e Borodinszky? Én szántam neked valamit ezért a tréfáért: csakugyan a kezemet; egy pofont ezzel a kezemmel, mihelyt megkaphatlak; de most már Fedorra kened a vétket; no hát küldd ide Fedort, majd annak adom át, a mit a kezemben tartogatok.

Megnyálazta a tenyerét kifejező mimikával.

Demeter meghátrált. Egy szép hölgytől igért pofleves ellen nincs más védelem, mint a megretirálás.

– Megállj! Kiáltá rá Magnéta, elállva az útját. Hát beszéljünk erről a dologról komolyan. Én elfogadom az okot, hogy miért jöttél ugyanabba a városba a látványosságoddal, a hol én tartom a mutatványaimat. Eddig egyetértés volt közöttünk, hogy kikerüljük egymást. Feleségeddé akarsz tenni. Eddig még csak ellenségeddé tettél. Azzal, hogy a mutatványodhoz az én alakomat rántod elő. Erre te azt feleled, hogy hiszen én magam is ugyanazokban az állásokban mutatom magamat, élő testben. Logika szerint tökéletes igazad van. Hát én megszüntetem a Magnéta productiókat. Nem vagyok többé Magnéta. Akkor aztán a te szinpadodon sem jelenek meg. Ez is logika.

Demeter olyan görbe hátat csinált, mint egy kandur. Szabódni kezdett.

– Nem! Már ezt ne tedd. Hisz azzal egy rengeteg jövedelemről mondanál le. Ily áldozatot én te tőled nem kivánok.

– Nem kivánsz tőlem ily áldozatot? Maradhatok azután is a Magnéta, ha a te asszonyod leszek; a földdelej ártatlan leánya; az égbenjáró alak. Hallod-e, én valamit nem tudok, mert nem láttam; te tudhatod. Szokás azokban az országokban, a miken te átbarangoltál, hogy a férj és feleség egymást szeressék?

– Természetesen.

– Hát miután te úgy képzeled a mi köztünk létrejövendő házasságot, hogy a mint a templomból kijöttünk, a hol az áldást utánunk dobták: az egyikünk az egyik világvégére fusson, a másikunk a másikra; mert ha egy városban kerülünk össze, tönkre teszszük egymást; ugyan mi lesz az, a mit kettőnk között szerelemnek hínak?

– Hiszen nem mindjárt…

– Ugy-e? Nem mindjárt! Csak a míg a rózsából csipkebogyó lesz.

Magnétának lihegett a keble, a szemei kerekre fölnyilva szikráztak veszedelmes tűzzel, rózsaszinű orrczimpái széttágultak, fogsorai villogtak fölhuzott ajkai virágkelyhében. Egyszerre csak megkapta a két kezével Demeternek a torkát, mint egy nőstény párducz.

– Te gazember! Azért akarsz nőül venni ugy-e, hogy aztán eladj egy dúsgazdag Sardanapalnak. Eltakarodj, mert megfojtalak. Nem vagy rá érdemes, hogy ezt a neked szánt pofont átadjam. Küldd ide az öcsédet, majd annak átadom: az egész ember!

Azzal eltaszította magától a férfit.

Demeter rendbe hozta a nyakravalóját; megállt a Magnéta előtt egyenesen, fölemelt fővel.

– Magnéta! szólt indulattól reszkető hangon, – én esküszöm minden szentekre, hogy szeretlek; birni akarlak, s a ki el akar tőlem venni, azt megölöm.

Azzal meghajtotta magát és eltávozott.

Többé nem mutogatták a levágott fő komédiája mellett a Magnéta képét.

A Magnéta sem tartott több előadást; a szinpadát bezárták, a képes reklámjait leszedték a hirdetmény-táblákról.