XII.

A másnap esti találkozónál Iván úr olyan pofával került Prokopin úr elé, a minőről azt szoktuk mondani, hogy folyik az orra vére.

– Nos, uram! Mit hozott ön?

– Visszahoztam önnek a checkjét. Elvesztettem a fogadást. Megadom magamat. Pulverizálva vagyok.

– Hogyan a hét ördögbe? Hát nem vette ön el Kornblue Reginettát?

– Bár ne vettem volna! Az az ördögség, hogy Kornblue Reginetta nem a Magnétával azonos tündér, hanem egy másik tündérrel, a kinek művészneve a «Szamszonina.»

– Huh barátom! Azt én láttam, mikor öt férfit vállalt magára, kettőt a tenyerén, kettőt a vállán, egyet a fején. S ez most az ön boldogítója?

– De kicsi hija, hogy önt nem tette túlboldoggá. Elmondok mindent őszintén, mint egy tolvajságon ért betörő. A Magnéta határozottan visszautasította önnek a félmillióját, ráadásul az én herczegi koronámmal. Én aztán azt gondoltam ki, hogy beállok hozzá komornyiknak, elveszem a Szamszoninát s vele egyetértve, önt megkopasztjuk, mint egy hízott ludat. A mit ön kiván, az a Magnéta istennői képmása, meg az én feleségem hitvesi szobájának a kulcsa. A képet én is úgy gondoltam megszerezni, a hogy ön. Egy oly furfangos, nyakban hordható moment fotografgéppel, a mit nem én, hanem a Szamszonina manipulálhat. Ön nem tudhatja, hogy melyikünk részesült abban a szerencsében, a miért Actaeon szarvassá változott. A kulcsot aztán megkapta volna ön s úgy hiszem, hogy nem panaszkodhatott volna, hogy meg van rövidítve. De hát ez az egész kabala csúfot vallott ennek a tündérnek a ravaszságán. Ő meg egy még nagyobb medaillont ajándékozott a Szamszoninának, a mibe a fényképező készüléket be lehet zárni s ezzel lehetetlenné van téve a profanáló merénylet. A ki azt megpróbálja, azt megöli! Mérgezett tőrt visel a jarrettierjében, mérgezett nyilat a hajában, sőt még a gyűrűjében is van egy fulánk, mely egy nyomásra előpattan s egy karczolással megöli magát Herkulest.

– Huh! Micsoda veszedelmek között forogtam én most.

– Áldja a patrónusát, hogy kiszabadult belőlük. De én ugyan benne maradtam. Csak tudnám, hogy hogyan szökjem el?

– Megálljon csak barátom. Ne szökjék sehova. Ön azt mondja, hogy hivatalt vállalt a Magnétánál.

– Igen. Komornyik lettem.

– Mondjuk, hogy «major domus». Hát legyen önnek dupla hivatala. Én visszaadom önnek az elvesztett ötezer rubelét. Ne restelje elfogadni. A ki a parit tette, az Iván herczeg volt; az már nincs; a ki elfogadja a vesztett tételt, az Dramoletti Giambattista. Nem ismerik egymást. Ön engem hűségesen értesíteni fog, a mi a Magnéta körül történik. Lehetetlen, hogy egyszer ne támadjon egy olyan ember, a ki azt a méregfulánkos gyűrűt leimádkozza a kezéről; akkor aztán majd meg tudom venni attól a szerencsés embertől – no azt a gyűrűt. Kezet rá! Itt van egy ötezer rubeles check. Nem szükség a hotelier kasszájához fordulni a letéteményeért.

Ivánnak hálaköny ragyogott a szemében. Szolga volt már!

– No hát, hogy megháláljam önnek a barátságát, most elárulok önnek egy titkot, a mit előttem a Magnéta művészi fölhevülésében gondatlanul elejtett. Mikor mindenképen kapacitáltam, hogy ilyen ascetai életet mégis örök időkig folytatni nem lehet, azt felelte: «igen is, vannak nekem is ábrándjaim. Ideálom tudna lenni egy hasonlóan hirhedett bűvész, mint én vagyok, a kinek a bűvészete épen oly kitalálhatatlan, mint az enyim. Nem törődném annál sem a szent sacramentummal, sem a polgári szerződéssel. Azt tudnám úgy szeretni, a hogy két örjöngő daemon szeret. Az által, hogy a bűvészetünk titkait kölcsönösen egymás kezébe tennők le, erősebben volnánk egymáshoz csatolva, mint minden törvények és kánonok által, mert a ki a másikat elárulja, az azt semmivé tette, de aztán magát is, mert a boszú nyomban következik». Ezt mondta a Magnéta, a mikor engem elutasított.

Prokopin úr egyet ütött a tenyerébe, egyet füttyentett s egy fittyet vetett a levegőbe.

– Topp! Megvan! Ez a titok sokat ér. Hallja ön. Giambattista Iván úr, én megduplázom önnek a jutalmát. Ezért, a mit most elmondott. Csak menjen vissza a feleségéhez. Vigyen neki pénzt. Az ki fogja engesztelni. Iparkodjék kedvében járni tündérasszonyának. Majd nem sokára új munkánk kezdődik. Abban kezemre járhat.

Iván egészen beletalálta már magát a lakájszerepbe. Urasszonya titkait eladni… vesztett fogadási tételt ajándékul elvenni… olyan ellágyulások, a mikért a kaszinóból kiballotálják az embert.

Mi is letörüljük a nevét a tábláról. Ebből nem lesz többet regényhős.

Majd mikor szükségünk lesz rá, csöngetünk neki.