IX.

Az ohati puszta a «czifra ménes» legelője.

A karámtól, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást, mint legelő lovat. Van ott mindenféle szinü, a milyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (a mi ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért hiják «czifra» ménesnek. A «nemes» ménes megint más! Ott csak egy fajta, egy szinü ló van.

Debreczen városa valamennyi lótartó gazdájának a kanczái mind ide vannak kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen, nyáron; csak a szaporulatról számol be évenkint egyszer a számadó-csikós.

Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, a mikért messze földről eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos uton, a hegyi ló kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja.

Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.

Négy, öt csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral téritve meg az elkalandozókat.

A tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a szélfogó és a csordakut: csakhogy itt nincsen se taligás, se árva tőzeg, se őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár kuvasz, akár farkas: agyonrugja.

Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelésző csoportok kezdenek a nagy kut felé huzódni.

Két szekér közeledik a karám felé a hortobágyi nagy híd felől.

A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg ember, szeme elé tartva a tenyerét ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre – a lovaikról.

– Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupecz. – Tudtam előre, hogy ma megtisztelnek, a mint a kalendáriumba benéztem.

– Hát az is meg van irva a kalendáriumban? Kérdi kötekedve a Sándor bojtár.

– Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden; nem hiába épitett ő kegyelme ABC-bül csárdát. Vasárnap lesz ónodi baromvásár; oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.

Helyes volt az asztronomia. Csakugyan lovak végett jöttek. Kádár Mihály uram az eladó, Pelikán Samu pedig a vevő.

Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyájan ismerjük. Szép kerek képü, kisodrott bajuszu, mosolygós ábrázatu férfiu, középen kidomborodó termettel; egyébként pedig zsinóros dolmányban, sarkantyus csizmában, kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszu pálczika a kezében, felyül kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csapat ló ottan a tocsogó mellett, elől a sárga csődörrel.

A Pelikán Samu pedig egy csontos termetü férfiu erősen görbe orral, hosszu bajuszszal, szakállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a folytonos ló-kipróbálástól. Magas karímáju turi süveget visel darutollal, koczkás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót, hosszuszáru csizmákba huzva, a szivartárczája az oldalzsebébe dugva, kezében husszunyélre tekert lovagkorbács.

Az urak, leszállva a szekereikből, odasétáltak a karámhoz, a hol a számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet a bojtároknak s azzal megindultak a ménes felé.

Két bojtár, lóháton, hatalmas ostorkongatásokkal előre terelte azt a csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó: olyan, a kihez még ember nem nyult soha.

A mig a két bojtár karéjban kergette hosszu sorba elnyujtva a ménest a szakértő bizottság elé, a lókupecz rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.

– Ezt szeretném.

Arra a Decsi Sándor, szürét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az összegöngyölitett pányvát, annak a végét a balkezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledő ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszu kötelet, a kipéczézett kancza felé s a hurok karikája, mathematikai pontossággal talált annak a nyakába s egyszerre ráfojtódott. A többi paripák nyeritve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott, rugdalt, ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember ugy tartá fogva a pányvával, mintha érczből volna öntve. Lobogós ingujja végig csuszott a karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a lószeliditők. Egyik kezével a másik után odahuzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegülés daczára, egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledve a szemei, az orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélekzett. Akkor azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot s arra a szilaj állat olyan szelid lett, mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupecz szekerének saroglyájához, a ki nem késett egy darab sós kenyérrel kinálni meg az áldozatát.

S ez az erőmutatvány még háromszor ismétlődött; a Sándor bojtár egyszer sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok nagyon tágra volt eresztve s az elfogott kanczának egész a szügyéig csuszott le: annálfogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát olyan olcsón; sőt inkább elkezdett rugkapálni, ficzánkolni s nagy darabon maga után hurczolta a pányvánál fogva a csikóst; de ez utoljára még is csak erőt vett rajta s odavezeté a megfékezett vadállatot az urakhoz.

– Hát bizony szebb mulatság ez, mint a karambolpárti a Bikában! mondá Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.

– Nincs ám ennek egyéb dolga. Monda rá a derék czivis.

A lókupecz elővette a szivartárczáját s megkinálta egy szivarral a bojtárt.

Decsi Sándor vett belőle s elserkentve a masinát, rágyujtott és fujta a füstöt.

A négy remondát elosztották a vásárló kocsija mellé. Kettő a saroglyához, harmadik a nyerges mellé, negyedik a rudas oldalához.

– Bizony barátom, maga hatalmas egy legény. Monda Pelikán uram, maga is szivarra gyujtva a Sándor bojtár tüzénél.

– Hát még ha beteg nem lett volna… Dörmögé a vén számadó csikós.

– Nem voltam én beteg! Henczegett a bojtár, a fejét daczosan felhányva.

– Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai ispitályban?

– Nem feküdt az ember az ispitályban! Hisz az a lovaknak való!

– Hát mit csinált az ember?

– Hát be volt rugva az ember, – ahogy dukált.

Az öreg számadó végig sodorintotta a bajuszát s megelégedett boszankodással dörmögé:

– Ilyen ez a betyárnép! – Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a világért!

Ekkor aztán a fizetésre került a sor.

A négy fiatal lónak az árába nyolczszáz forintban alkudtak meg.

Pelikán uram előhuzott a belső zsebéből egy négyrét összehajtott darab fisléder bőrt (ez volt a tárcza) s az abban levő nagy csomó papiros közül kikeresett egyet. Nem volt ott bankó egy csepp sem; mert az csupa merő váltó volt: üres és kitöltött.

– Én pénzt soha sem hordok magammal, csak váltókat, rebegé a kupecz. Ezeket hiába rabolnák el tőlem: a tolvaj csak magát tenné vele szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.

– Én meg elfogadom. Hagyá helyben Kádár Mihály uram. Pelikán uram aláirása kész pénz.

Iró szerszám is volt Pelikán urral. Bugyogó zsebben a srófra járó kalamáris, csizmaszárban a kalamus.

– Mindjárt lesz itt iróasztal is: mondá Pelikán. Hozza ide tisztelt bojtár ur a paripáját, ha meg nem sérteném vele.

A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalmasan ki lehetett tölteni a váltó ürlapot. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát.

De nem csak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók, a kiket négyszer megzavartak, a kik közül négyet kötéllel kifogtak, mint a kiváncsi gyermekek sereglettek össze, legkisebb félelem nélkül a társaság körül (Igaz, hogy Kádár uram debreczeni pereczczel traktálta őket.) Egy almáspej csikó épen a kupecz vállára tette a fejét, ugy bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még váltó ürlapot kitölteni.

Valószínü, hogy mindnyájuk hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi Sándor a maga észrevételét.

– Miért tetszett az urnak arra a papirosra irni, hogy nyolczszáztizenkét forint és 18 krajczár, holott csak 800-ban alkudta ki a lovakat?

– Hát az azért van, tisztelt bojtár ur, hogy én az áru átvételénél rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Már most nagyon tisztelt Kádár Mihály nagy uram ennek a váltónak a hátára odairja a nevét s ez által ennek a váltónak «forgatójává» lesz; akkor mingyárt holnap reggel beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolczszáz forintját, de lehuzzák belőle a 12 frt 18 krt, mint kamatot s azért én csak három hónap mulva adom meg a pénzt, addig használom.

– S ha Pelikán ur nem fizet a takarékpénztárnál?

– Hát akkor a pénzt Kádár Mihály nagy uramon veszik meg. Azért van nekem hitelem.

– Már most értem. Hát erre jó a váltó.

– Hát maga soha sem látott még váltót, tisztelt bojtár ur?

Decsi Sándor nagyot nevetett erre Ugy villogott a szép fehér fogsora nevetés közben.

– Csikósbojtár! Aztán váltó!

– Lássa: a tisztelt pajtása, a Lacza Ferencz, külömb gavallér: pedig az csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó a váltó. Nálam van épen egy ilyen hosszu papirosa, ha meg akarja látni.

S kikereste a paksamétából, odatartotta a Sándor szeme elé; majd a kezébe is adta.

Tiz forintról szólt a levél.

A bojtár bámulva kérdezé.

– Hát aztán hogy került Pelikán ur ismeretségbe a gulyásbojtárral? ’sz ugy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.

– Nem az enyém a szerencse, hanem a feleségemé. Tetszik tudni, az asszonyomnak van egy kis ötvös üzlete, a mit a maga számlájára folytat: én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelőtt hozzá jön a tisztelt Lacza Ferkó ur s odahoz egy pár ezüst fülönfüggőt, hogy azt futtassa meg aranynyal, de jó erősen.

Mintha a darázs csipte volna meg a Sándort erre a szóra.

– Ezüst függőt?

– Az ám: szép filigránmunka ezüst függőt. Tiz forintba lett kialkudva az aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára vette. Pénze nem volt; hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör napkor majd beváltja.

– Ezt a váltót?

A Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrczimpái tágultak; olyan vigyori arczot csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a két kezében reszketett a váltó. Vissza sem ereszté; olyan erősen fogta.

– Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló fejében. Mondá Pelikán uram nagylelkü raptusában.

– De uram! Ez sok borravalónak. Tiz forint.

– Hát magának persze, hogy sok pénz a tiz forint. Én sem vagyok olyan tökkelütött fejü, hogy tiz forintjával dobáljam a borravalókat minden lóvásárlásnál; hanem, hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettől a váltótól valami jó titulus alatt elugrani; mint a hogy az egyszeri csizmadia elugrotta a szőlőjét.

– Valami hamisság volna talán ebben a levélben?

– Nincs biz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság. Hát majd én megmagyarázom: tessék ide nézni. Itt, a hol ez a sor áll: T. cz. Lacza Ferencz urnak. Utána következik: «lakása» – azután «fizetendő.» – Hát ide mind a két helyre azt kellett volna irni, hogy «Debreczenben». – Hát a feleségem, az ostoba asszony, a helyett azt irta oda: «Hortobágyon.» – Hát ez valósággal igaz. – A Lacza Ferencz ur a Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát irta volna oda: azt tudom, hogy hol van; de hogy induljak én el ezzel a váltóval keresni a Hortobágyon a zámi puszta utczát, a numero nem tudom hány gulyás karámot s koczkáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják? – Jaj de sok veszekedésem volt nekem e miatt az asszonynyal. Legalább most azt mondhatom neki, hogy száz perczent nyereséggel adtam tul a váltón s nem lesz több ungorkodásunk e miatt. Hát csak fogadja el tisztelt bojtár ur. Maga meg tudja venni a gulyásbojtár uron a tiz flórest; mert maga nem fél se ő tőle, se a kutyájától.

– Köszönöm uram! Nagyon köszönöm.

A bojtár összehajtotta a váltót s eltette a dolmánya zsebébe.

– A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tiz forint borravalóért. Sugá Kádár Mihály uram a számadó csikósnak. A nagylelküség megtermi gyümölcsét.

(Kádár Mihály uram hirlapokat olvasott férfiu volt: járatta a Vasárnapi Ujságot és a Politikai Ujdonságokat; annálfogva választékos stylusban beszélt.)

– Nem igen oda vergál biz annak az öröme: dörmögé vissza a számadó csikós. Hisz a Sándor is tudja jól, hogy a Lacza Ferkó elment már nagy kondicióba Morvaországba, még a mult pénteken: azt soha se látja többet, se ama gyönge tiz forintokat. Hanem hogy a függőkre nézve van tisztában. Mer hát leányféle van itt a saraglyában.

Kádár uram a szája elé tette a pálczikája madárfejét.

– Hüh! Ez már nagyot változtat a tények logikáján.

– Mert hát, tetszik tudni, ez a fiu nekem keresztfiam. Szeretem a kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud bánni a ménessel, mint ez a legény. El is követtem mindent, hogy a katonaságból kiszabadítsam. Az a másik, a Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyásszámadónak a keresztfia. Az is igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is volnának, ha az ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárgaképü hajadont közéjök nem dobta volna. Most a miatt ezek egymást meg akarják enni. Jó szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót elküldje Morvaországba egy herczeghez számadó gulyásnak. Így aztán helyreáll a békesség megint a Hortobágyon.

– No ez valóban a leghelyesebb Columbus tojása az Ariadne fonalából való kibontakozásra.

A Decsi Sándor vette észre a sugás-bugásból, hogy ő róla foly a beszéd. A magyarnak nem természete a hallgatózás. Kitért előle. Elhajtotta a ménest az itatóhoz, a hol már a többi falkák is összegyültek. Ott aztán volt dolga elég. Öt bojtár volt, három kutgém, ezerötven ló. Minden bojtárnak kétszáztizszer kellett a kutgémet lehajtani, a vedret megmeríteni, a kutostort felhajtani, a vályut megtölteni. Ez az ő mindennapi mulatságuk – napjában háromszor ismételve. Nem panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommócziójuk.

De a Decsi Sándoron nem lehetett semmit észrevenni. Olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész nap fütyült, danolt. Zengett a sik puszta a kedvencz nótájától.

A második, meg harmadik bojtár utána énekelte a nótát; betelt vele az egész ohati puszta. Még másnap is olyan jó kedve volt, reggeltől napestig; azt szokták mondani: olyan nagy kedve van, mint a ki vesztit érzi.

Naplemente után aztán éjjeli szállásaikra terelték a méneseket, mind valamennyit a karám közelébe, a hol reggelig együtt maradnak.

A szolgagyerek ez alatt meghozta a hátán a közeli nádásból a csereklyét (a mi összegázolt nádat jelent). Ebből rakják meg estenden a csikósok a pásztortüzet; ezzel melegítik fel a vacsorát a vasalóban. S a csikós estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott eltévedt malaczról, toklyóról, a miről a theátrista csikósok beszélnek: hisz a sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a csikósnak napi járót kellene megtenni, ha malaczot, bárányt akarna suvasztani. Aztán döghúsból elrakott tokány sem terem itt, a mit a gulyás úgy emleget. A csikós számára a számadó felesége főz benn a városban egész hétre valót. S az úri eledel; akárki mellé ülhet: «Fehér eczetes, – Kaszás lé, – Kálvinista mennyország, – Töltött káposzta, – Espékes». Mind az öt bojtár együtt vacsorál a számadóval s a szolgalegényről sem feledkeznek meg.

A ménes sem úgy tesz, a hogy a gulya napleáldozás után, a hol a szarvas barom, a mint megitatták, egy csomóban mind letelepedik s hozzáfog a kérőzéshez; a ló nem ilyen filozofus; az még beleharap az éjszakába is s a mig csak a hold világít, folyvást ropogtatja a füvet.

A Decsi Sándornak ma czifra jó kedve van.

Azt kérdi a számadótól a vacsorához világító őrtüz mellett:

– Ugyan édes körösztapám uram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már én nekem, ha csupa marczafánkkal volna is tele a mező, még sem lenne kedvem egész nap töltekezni.

Az öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tüzre.

– Hát elmondom szógám, de ki ne nevessetek érte. Mer ez régi mese. Még abból az időből való, a mikor a diákok háromszegletü kalapban jártak. Egy ilyen tintás tenyerütől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha nem igazat mondott. – Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy hires szent, a kit Mártonnak hittak; most is meg van még, csak hogy nem jár a Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon járt. – Volt azután itt a Hortobágyon egy király, a kit Mén-Marótnak hittak. Azért volt pedig ez a neve, hogy eltudta csalni Szent Márton alól azt a «mént», a kin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba. – Egyszer aztán szent Márton odább akart utazni korán reggel s azt mondta a királynak: «no már most add ide a lovamat, hadd megyek odább.» A király azt mondta neki: «nem lehet, mert a ló most eszik.» Szent Márton várt délig, akkor esmég követelte a lovát, – «most nem mehet, szólt a király, mert a ló épen eszik.» – Szent Márton csak várt alkonyatig s akkor megint megsürgette a lova miatt a királyt: «Bizony mondom, nem adhatom, mert a lovad most is eszik!» – Ekkor aztán megharagudott szent Márton, földhöz csapta, a kis könyvét, elkáromította a királyt is, meg a lovát is. «No hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass tőle! mindig együtt nevezzenek vele: az a ló pedig legyen arra elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszant és soha se legyen jóllakva.» Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, még sem lát soha eleget. – Én nekem így mondták: a ki nem hiszi, menjen el a «hiszem-piszem» ormára, ott talál egy vak lovat, attól kérdezze meg: az majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.

A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztá kiki sietett a maga lovát fölkeresni s a csendes csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.