XII.

Bármilyen tökéletesen le voltak is zárva a redőnyök a Trimeric kastély ablakán, azt nem akadályozhatták meg, hogy egy donzsón ablakából ki ne lessen Aïra, mikor a nagy parádé végig vonul az országúton. A választási vezetők szándékosan ott állították meg a menetet a kastély előtti tágas piaczon, hogy képviselőjüktől búcsút vegyenek. Ellinor a kocsijában felállva tartott hozzájuk szónoklatot. Térdig állt a koszorukban, körül volt sátorozva zászlóktól. Ugy állt ott, mint egy hamis isten.

E leskelődésnek végzetes hatása volt Aïra kedélyére.

Fernande gyakran meglepte, mikor sírt.

– Miért sírsz, leánykám?

– Azért, hogy olyan csúnya vagyok.

– Honnan veszed ezt?

– A tükrömtől.

– A tükör csak a képet adja vissza; de fogalmat nem ád. Rút csak az, a mi rossz.

– Az is vagyok én: rossz. Irigy vagyok. Azt mondom magamban, miért nem vagyok én olyan szép, mint te? Miért nincs nekem ilyen gyönyörű arczom, termetem, mint te neked? Milyen boldogság szépnek lenni!

– Ne hidd azt, leánykám. Az a kútforrása a boldogtalanságnak.

– Azt én nem értem.

– Mert még gyermek vagy. Gyere lepkéket fogni a parkba.

Az armingoli kastély egy völgykatlanban emelkedett, a hol Dél-Francziaország éghajlata már a délszaki növényzetet is engedi meghonosulni: olajfa, granátalma, oleánder bozótként tenyészik a szabadban, s a növényzettel együtt annak a szerelmesei is együtt vannak, a ritka fajú pillangók.

A lepkegyűjtés volt Aïra kedvencz mulatsága, a mibe aztán Fernande megjelenésével némi tudományos rendszer is lett behozva. A mint Aïra egy lepkét elvadászott a lepkehálóval, Fernande annak rögtön megmondta a nevét, azt is, hogy milyen növényen él, s minő mesék vannak felőle költve.

A vadászzsákmányt Aïra a szalmakalapjára tüzködve hozta haza a kastélyba, a hol azután a vergődő pillangókat megölték valami illó szerrel, hogy a gyűjteménybe tehessék.

Ez a világoskék szárnyú pillangó, a vörös szemekkel a «szép Argus».

Ez a fehér, vörös szemekkel és fekete félholdakkal a «szép Apolló».

Ez a sok rendkereszttel felczifrázott a «trójai vitéz».

Azoknak a neveit mind följegyezte a tárczájába Aïra, előbb gombostűvel odatüzködve őket a szalmakalapja karimájához.

Majd egy pompás példányt fogott el a keleti mákonypipacson. Ezüst a szárnya, jobbról nézve zöld, balról bibor csillámmal, mind a négy röpén fekete karikákkal körzött arany szemekkel.

– Ez a «Menelaus».

Az is keresztül lett szúrva gombostűvel. Egy kicsit sírt is a kínzás alatt, szfinkszek szokása szerint, a kik hangot tudnak adni. De azért nem kapott irgalmat. «Hiszen olyan szép!»

– Hát azt ott az árticsóka virágon miért nem fogod el? kérdé Fernande.

– Hisz olyan csúnya!

Egy barnás fakó lepke volt, egyszerű fekete foltokkal.

– Látod, pedig ennek a pillangónak a neve «férfihűség».

Azzal Fernande ovatosan odalépett az árticsóka-bokorhoz s két újjával elfogta a virágillatban kéjelgő lepkét.

– És most nézd meg ezt a pillangót, ha a nap felé fordítom. S akkor az a sunda fakó lepke egyszerre tündöklő azurkéknek látszott; a hátsó szárnyai gyöngyház szivárvány fényében játszottak.

– Látod, milyen gyönyörű ez a pillangó! monda Fernande. S azzal elhagyta repülni a kis szárnyast.

Aïra felsóhajtott.

– Hejh! Ha én rajtam is keresztül tudna úgy sütni a nap!

– Látod leánykám. Te kiszemeled a legszebb lepkéket, elfogdosod s aztán kegyelem nélkül keresztül szurod őket. Nem kérdezed, hogy fáj-e az nekik? Neked gyönyörűséget okoz. Hanem azt a fakót, az egyszerűt, elhagytad repülni. Látod, a leányokkal is így bánnak. Jaj annak, a ki szép!

– Veled is így bántak? kérdezé Aïra.

Fernande elnevette magát.

– Nézd csak leánykám! Itt repked a fejünk felett egyike a legritkább pillangóknak. Olyan nagy, mint egy madár. Olyan magasan és olyan sebesen repül, hogy nem lehet elfogni, tétova röpte miatt még homoktülökkel sem lehet lelőni. Pedig ez a kincse a lepkegyűjteményeknek: két szárnya arany, kettő ezüst sávokkal ragyog és közé arab számjegyek vannak írva kárminnal. Úgy híják, hogy «Leilus».

– Te vagy az a Leilus, úgy-e?

Fernande csak a szempilláival felelt erre a szóra.

– De hát hogy tudják mégis elfogni a Leilust, ha olyan magasan röpköd? kérdezé Aïra.

– Van egy növény, a minek a neve «lepkefogó apoczin». Ennek a pilisei valami bódító illatú mézet izzadnak ki. Ez az illat oda csábítja a magasban repkedő pillangót. De azok a pilisek oly érzékenyek, hogy a mint a pillangó a hosszú mézszivóját odadugja a virág mézkelyhébe, egyszerre összehuzódnak s odaszorítják és többé el nem eresztik. Igy lesz a virág foglyává a Leilus.

– De hát hol van ilyen lepkefogó apoczin? szerette volna tudni Aïra.

– Én még nem találtam ilyen mesés virágra, vallá meg Fernande.

… (No majd rád talál «az» szép Leilus!)