XI.

Másnap a csikós bojtár bement a karámba s azt mondá a számadó gazdának:

– Valami dolgom van, apám uram, kérek szépen egy félnapi szabadságot ma délutánra. Estére visszakerülök.

– Megadom a szabadságot szógám, de csak azzal a megkötéssel, hogy nem mégy a hortobágyi csárdába. Tudod már?

– Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába.

– Akkor meg is tartod.

(Azt elhallgatta a bojtár, hogy «ha csak úgy nem visznek oda lepedőben».)

Fülledt, meleg délután volt, mikor neki indult; az égnek olyan szine volt, mint az irós savónak; párával volt teli az egész lég. A délibábnak különös játszó kedve volt ma. A kis madárkák mind elültek a fűben: egy sem énekelt odafenn. Ellenben a bögöly, dongó, meg a sok muszlicza annál veszettebb kedvében volt. E miatt nagyon lassan bandukolt a paripa, mert egyre kapálóznia kellett a hátulsó lábával meg a fejével, hogy a maró szörnyeket elverje magáról Azért nem tévesztette el az utat. Pedig a kantár is lazán lógott a csikós kezében. Az ember maga is érzi, hogy valami zivatar közelit.

Egyszer csak elérték a Hortobágy hidját, azt a monumentális remekét az igaz szittya építészetnek.

– Ohó! Rezzent fel a csikós. Erre nem megyünk rá, édes lovam. Tudod, megfogadtam a csillagos égre, hogy a hortobágyi hidon át nem megyek többet.

De azt nem fogadta meg, hogy a Hortobágy vizén át nem fog kelni.

Lekerült hát a malom alá s a hol a víz sekélyesen elterült, ott gázolt át rajta. Egy kicsit usztatott is, de az nem vet számot: odáig megszárad rajta a forró naptól a rojtos gatya.

A hortobágyi csárda felé ügetett.

Itt már sebesebben igyekezett a paripa, vigan nyiharászva.

A csárda udvarából is hasonló víg nyerítés fogadta; ott volt már kikötve egy akáczfához a pajtás: a hóka.

Tulajdonképen udvarról nem lehet szó a hortobágyi csárdánál, mert annak a nagy széki füves térnek, a mi a vendéglőt, meg az istállót, félszert előzi, nincs semmi kerítése: hanem azért mégis udvar az, mert asztal van rá kitéve s a mellett két hosszú lócza: ott iddogálnak a vendégek a fák alatt.

A csikós leugrott a lováról, s megkötötte azt a kötőféknél fogva a másik akáczfához, nem ahhoz, a melyikhez már a hóka volt kötve.

Egy pár hosszúfülü paripa is elmélkedett ott a kertpalánk árnyékában, a kihajló liczium után nyujtogatva a nyakát, a mit nem birt elérni. A lovagjaik ott ültek az akáczfa alatt az asztalnál; ebben a rekkenő melegben is nyakukban a kifordított bunda. Ilyenkor az árnyékot tart. Iddogáltak olcsó karczost zöld klázliból s danoltak hozzá valami végeszakadatlan pásztornótát, egyhangu, unalmas danára. Juhász volt mind a kettő: annak a lova a csacsi.

A Decsi Sándor leült a lócza tulsó végére, a furkos botját végig nyujtva az asztalon s nézte, hogy duzzadnak a látóhatáron azok a fényes fellegek, a föld széle pedig egész sötét kék lesz. Egy helyen sárga oszlop emelkedik fel, az a szél-anya.

A két juhász egyre fujta:

A csikós megsokallta már a sok gajdolást, odamordult:

– Jó lesz már, Pesta, abba hagyni ezt a jeruzsálem-betlehem nótát, aztán felülni arra a szölke szamárra s ellötyögni a nyáj után, mert megázik a bunda.

– Ejnye, de kifordított kedvében van ma a Decsi Sándor.

– De majd még a bőrödet is ki találom fordítani, ha sokat akácziuskodol velem! Szólt oda a csikós, ingujját könyökig feltürve («Jó» annak most minden ember, a ki előtte lábatlankodik.)

A két juhász összesugott. Tudják ők már a pusztai regulát, hogy a mely asztalhoz a csikós leül, oda a juhásznak csak engedelemkérés mellett szabad lekuporodni s ha azt mondják «elmehetsz», hát takarodni kell.

Az egyik kopogtatott az asztalon a palaczk fenekével.

– Fizessünk hát! Jön az idő!

A kopogtatásra kijött a csárdából a korcsmárosleány.

Ugy tett, mintha meg sem látná egyszerre a csikós bojtárt, csak a két juhászszal végzett: összeszámította a boraikat, visszaadott nekik rézpénzben a kutyanyelveikből s letörölte utánuk az asztalt, a hol elöntötték a bort.

Azok felkaptak a szamaraikra s csak azután, hogy egész biztosságba helyezték magukat, folytatták a nótát truczczosan, nagy kutyafuttában:

Csak azután, hogy ezek elkotródtak, szólítá meg a leány a bojtárt.

– No hát azt sem mondod, hogy «befellegzett!» kincsem galambom?

– Decsi Sándor az én nevem. Dörmögé mogorván a bojtár.

– Jól van, méltóságos ur. Pardon, gráczia, ha megbántottam! Hát nem tetszik besétálni az ivószobába?

– Köszönöm. Jó nekem ide kinn is.

– Odabenn volna ám rangjához illő társaság.

– Tudom. Látom a lováról. Majd kijön az ide, én hozzám.

– Hát mit tetszik parancsolni? Hozzak bort? Vereset? Fehéret?

– Nem iszom bort. Adjon nekem palaczkos sert.

A palaczkba fojtott sert nem lehet megmérgezni, mert az kifut, ha egyszer a dugóját kihuzzák.

A leány elértette a szemrehányást s csak elfojtotta magába a keserüségét. Nemsokára visszatért egy palaczk sörrel: odatette a legény elé.

A bojtár hetykén förmedt rá:

– Hát szabólegény vagyok én? Hogy nekem egyesével adják a palaczkot?

– Jól van, jól, no! Csak ne haragudjék a méltóságos úr. Egybe itt leszek vele.

Hozta aztán egész nyalábbal a palaczkokat: odarakta a legény elé sorban mind a hatot.

– Most már jól van!

– Kihuzzam a dugóját?

– Köszönöm, magam is értek hozzá.

Azzal fogta az első palaczkot, odaütötte a nyakát az asztal széléhez, az üveg feje letört, akkor aztán kitölté belőle a habzó sert a nagy pohárba.

Így aztán drágább a ser, mert az eltört palaczknak az árát is meg kell fizetni; de hát «az ur pokolban is ur!»

A leány negédesen ment tovább, durczás kaczérsággal riszálva a csipőit. Az a két arany függő csak úgy csilingelt a fülében. A haja megint le volt már eresztve: nem volt a fésüre tüzve; az is csak úgy lebegett a pántlikás végeivel utána. «Ha te úgy, én is úgy!»

A csikós ivott csendesen, egymagában. A leány végig dudolta a folyosón: «Ha te tudnád a mit én: ki babája vagyok én? Te is sirnál, nemcsak én…» A negyedik sort elvágta a becsapott ajtó.

Mikor a leány ujból kijött, már akkor három letört nyaku üres palaczk volt az asztalon. Azokat, az üvegcserepekkel együtt a kötényébe szedte.

A három palaczk sör után a legénynek is más kedve volt. A mint a leány ott sertepertélt körülötte, csak átölelte egyszer a derekát.

A leány nem is begyeskedett érte.

– No? Hát lehet már pertu beszélni veled? kérdé a legénytől.

– Mindig is lehetett. No hát mit akartál mondani?

– Kérdeztél valamit?

– Mért van a szemed kisirva?

– Azért, mert nagy örömöm van. Kérőm akadt.

– Kicsoda?

– A vérvölgyi vén korcsmáros. Özvegy ember. Sok pénze van.

– Hozzá mégy?

– Hogy ne mennék, mikor visznek? Eressz el!

– «Hazudsz: hazafutsz; anyád mellé kuporodsz: annak is nagyot hazudsz.»

S azzal levette a kezét a leány derekáról.

– Iszol meg több sert?

– Hogy ne innám.

– De majd ellustulsz a sok sertől.

– Arra van most nekem szükségem. Hogy csillapítsam a tüzemet. Annak a másiknak odabenn csak adj erős bort; hadd melegedjen fel. Legyünk egyformák.

Annak a másiknak odabenn bizonyosan nem mondta meg a leány, hogy itt van az egyik.

A csikós segített a dolgon. Elkezdett dalolni: azt a gunynótát, a mivel a gulyást szokták boszantani.

Szép, erős hangja volt: ismerte azt az egész Hortobágy.

Jól gondolta! Alig volt vége a nótának, már jött ő kelme kifelé az ivószobából, mintha hivták volna. A gulyás hozta az egyik kezében a vörösboros palaczkot, meg a poharat a palaczkra borítva, a másikban a furkós botját; a palaczkot letette a csikóssal szemben az asztal tulsó oldalára, a botját végig fektette annak a botja mellé s aztán leült az asztalhoz, szemben a másik legénynyel.

Se nem paroláztak, se nem üdvözölték egymást: csak úgy fejjel bólintottak, mint a kik értik a többit.

– Hát már visszatértél az utadból pajtás?… kérdé a csikós bojtár.

– De majd megint folytatom: ha kedvem szottyan.

– Elmégy Morvaországba?

– Ha mást nem gondolok, elmegyek.

Erre ittak egyet.

Kis idő mulva megint kérdezé a csikós.

– Hát ezuttal asszonyt is viszöl magaddal?

– Nem tudnám, hol venném az asszonyt?

– Mondok: az édes anyádat.

– Dejsz az ott nem hagyja a debreczeni kofa állását egész Morvaországért.

Erre megint ittak egyet.

– Hát aztán elbucsuztál már az édes anyádtól?

– Elbucsuztam.

– Beszámoltál mindennel a számadó gazdának?

– Beszámoltam.

– Nincs már senkinél semmi tartozásod?

– De furcsákat kérdezgetsz tőlem! Nem tartozom én a papnak sem! Mi bajod vele?

A csikós megcsóválta a fejét s aztán még egy sörös palaczknak törte el a nyakát. A pajtásnak is akart tölteni belőle. Az letakarta a tenyerével a poharát.

– Hát nem iszol az én sörömből?

– Tartom a regulát: «Serre bor – mindenkor: borra ser – soha sem.»

A csikós kiüríté maga az egész palaczkot s akkor elkezdett bölcselkedni (a mi megszállja az embert a sörital után).

– Látod pajtás, nincs utálatosabb hiba a világon a hazudásnál. Egyszer hazudtam életemben, azt sem a magam mentségére tettem. Most is megfekszi a lelkemet. Illik a hazudás a juhászokhoz, de nem a lovon járó legényekhez. Annak a juhásznak már az ősapja is hazugsággal élt. A Jákob pátriárka megcsalta a saját apósát a tarka bárányokkal: annak is hazudott; kicsalta a saját apjának a szemét az Ézsau keztyüivel: annak is hazudott; nem csoda hát, ha valamennyi pereputyja, a ki csak birkát őriz, mind hazugsággal él. Juhásznak illik az, de nem gulyásnak.

A gulyásbojtár elnevette magát nagy hahotával.

– Ejnye pajtás! De jó prédikátor lett volna belőled! Ugy tudsz prédikálni, mint a pünkösdi legátus Balmazujvároson.

– Hm, pajtás! Az még nem volna neked baj, hogy jó prédikátor lett volna belőlem, hanem nagyobb baj az neked, hogy jó fiskális is lett volna belőlem. Azt mondod, hogy nem tartozol senki fiának egy görbe krajczárral sem.

– Sem a fiának, sem az apjának!

– Nincs hazugság nélkül?

– El lehet nála nélkül.

– Hát ez itt micsoda? Nézd csak: ez a hosszu levél? Nem ismersz rá?

Azzal kihuzta a zsebéből azt a bizonyos váltót s odatartá a czimbora orra elé.

A gulyás arcza egyszerre elvörösödött a haragtól és szégyentől.

– Hogy került ez a kezedbe? dörmögé haragosan s felugrott helyéről.

– Igen egyenes uton. Csak te maradj ülve pajtás. Ne ugrálj még. Hiszen nem vallatok én, csak prédikálok. Hát az a becsületes ember, a kinél ezt a váltót hagytad fizetség fejében, nem régiben lovakat vásárolt a ménesünkből, váltóval fizetett; én azt kérdeztem, hogy mi az? ő megmagyarázta: így hozta elő, hogy te már tudod, mi az a váltó? megmutatta az irásodat s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne: nincs kiirva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon, az pedig nagy puszta. Hát már most csak azért teszem elejbéd ezt az irást, hogy hozd helyre a mulasztást: ne mondja a kupecz, hogy megcsalta a Hortobágyon egy lovas legény! Ird ide a sorba: «fizetendő a Hortobágyon, a csárda udvarán.»

Olyan szeliden beszélt a czimbora, hogy egészen elámította vele a pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébről szó, mint a csikósok, gulyások jó hiteléről.

– Jól van. Megteszem a kedvedért, ha kivánod.

Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelődött közel az ajtóban. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt, halálos verekedés helyett egész nyugalmasan értekezni látta. «Hozzon nekünk tollat, kalamárist, Klárika lelkem.»

Kihozta nekik a városi biztos hivatalszobájából az irószerszámot.

Aztán nézte, hogy mit mivelnek vele?

A csikós mutatta a gulyásnak a papiroson, az ujjával odabökve s diktálta, hogy mit irjon.

«Fizetendő Hortobágyon.» – Eddig meg van. «A csárda udvarán.» Ez kell még hozzá.

– Miért az udvarán?

– Hát csak azért, mert máskép nem lehet.

A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgó szél megelőzte a fergeteget, fakó porfelhővel takarva el eget, földet. A halászmadarak vijjongva repkedtek a Hortobágy fölött; fecske, verébsereg sietett eresz alá. Hangzott a nagy zugás a pusztában.

– Nem jönnek be a csárdába? – sürgeté a leány a bojtárokat.

– Nem mehetünk. Ide kinn van dolgunk, mondá a csikós.

Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga irásával, akkor a csikós kivette a kezéből a tollat s megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép, gömbölyü betükkel.

– Hát az mire való, hogy a magad nevét irod oda? kérdé a gulyásbojtár kiváncsian.

– Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az irásnak a fizetsége eljön, akkor azt a tiz forintot én fogom megadni, nem te.

– S miért fizetnéd azt meg te, én helyettem?

– Azért, mert az az én tartozásom! Mondá a csikós, felállva a helyéből s felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt.

Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá?

A leány nem értett az egész irkafirkából semmit. Sem ebből a szóváltásból.

Megrázta a fejét. De bolondok! Csak ugy csilingelt a fülében az a két aranyfuttatott függő. «Arrul» van szó «sárga rózsa!» Rólad van szó!

A csikósbojtár szépen összehajtogatta a váltót s egész szeliden mondá a leánynak, oda nyujtva feléje az irást:

– Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a fiókjába. Aztán majd ha visszatér a Pelikán ur, a lókupecz, az ónodi vásárról s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk, az majd elválik.

A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy irásra irják a nevüket.

Összeszedte az irószereket s visszavitte a városi biztos szobájába, a mi ott van az oszlopos ámbitusnak a végén.

A két legény csak egyedül maradt.