← Table of contents
Sárga rózsa; A Kráó

IV.

Reading edition

Az állatorvos kordéja gyorsan döczögött végig a pusztán. Se gyeplü, se ostor nem kellett a jó lovacskának: tudta az már a leczkéjét könyv nélkül. A doktor utközben elővehette a jegyzőkönyvét és firkálhatott, számolhatott benne.

Egyszer azután, a mint ismét maga elé tekint, egy csikóst lát közeledni, lóháton vágtatva.

De az olyan őrületes nyargalás volt, mintha ló és lovas meg volna bolondulva. Egyszer sebesen neki iramodott a paripa, azután megtorpant, ágaskodott s hirtelen félrecsapott, más irányt váltva. A lovas hátravetett fejjel, visszagörbülő derékkal ült rajta s két kézre fogta a kantárszárat. A ló rázta, kapkodta a fejét s ijedten horkolt és nyeritett.

A doktor rögtön kezébe kapta a gyeplőt és az ostort s azon igyekezett, hogy a lovasnak utjába kerüljön.

Közelebb érve, felismerte a csikóst: «ez a Decsi Sándor!»

Úgy látszott, mintha az is ráismerne s a kantárt eleresztve, engedné a lovát a kocsi felé futni.

Az okos paripa fujtatva, prüszkölve jött a doktor kocsija felé s odaérve, magától megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem szólalt.

A legény hátragörbült derékkal, égremeredő arczczal ült a nyeregben: két keze nem fogta már a kapiczányt, csak a lábai szorították a ló derekát.

– Sándor te! Decsi Sándor! Kiálta rá a doktor.

Úgy látszott, hogy nem hallja a kiáltást, vagy hallja, de nem tud szólni.

A doktor kiugrott a leptikájából: odament a lovashoz, átnyalábolta a derekát s leemelte a nyeregből.

– Mi lelt téged? Sándor!

A legény nem felelt. Szája össze volt szorítva, nyaka hátra feszitve; melle sebesen zihált; a dereka félivben hátrahajolva. A két szeme rémségesen fölnyitva, valami őrületes tűzfényben ragyogott, a mi annál ijesztőbb volt, mivel hogy a szem feketéi egészen ki voltak tágulva.

Az orvos lefekteté a legényt a gyepre s elkezdte vizsgálni.

– Az ütér verése hol sebes, hol félbe szakad, a pupillák ki vannak tágulva; a szájat állkapcza-görcs tartja zárva; a derék hátra feszül. Ezt a legényt megmérgezték. Még pedig növényi méreggel.

A hortobágyi csárda és a mátai telep közötti puszta rónán találta a doktor a csikóst. Valószínü, hogy ez a telepre akart eljutni s utközben érte el a méreg hatása. A míg eszméletét birta, addig sietett a tanyára eljutni, de a mint a görcsök előfogták, a dühre fokozódó kin megzavarta az agyát, nem volt ura mozdulatainak s karjainak rángatózásával a lovat is megbolondította. Annak is szakadt a tajték a szájából.

A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordéjába. Hanem a legény nagyon nehéz volt, nem birta a saraglyán átemelni.

Itt hagyni a pusztán pedig nem lehetett; mert a míg visszatér érte a segitséggel, az alatt a sasok megmarczangolják.

Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt! odahajolt a fejével a gazdája fölé s rövid szaggatott röhögést hallatott.

– No hát segits te is! Mondá neki a doktor.

Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz annak már háromnegyedrész lelke van! A mint látta, hogy a doktor a gazdája emelgetésével küzködik, megfogta ennek a mellényét a fogaival és ő is emelt rajta. Így aztán közös erővel belökték a saroglyába.

A doktor a paripát kötőfékénél fogva odakötötte a saroglyához s aztán vágtatott a telep felé.

Ott van kórház is, patika is. Hanem csak lovak és tulkok számára. A doktor maga is csak baromorvos.

Hanem ilyen esetnél mindenkinek szabad segíteni, ha tud.

De épen az a kérdés, hogy tud-e?

Legelső volna azt kieszelni, hogy miféle méreg dolgozik itt? Strychnin-e, vagy belladonna?

Fekete kávé nem fog ártani.

A mint a telepre megérkezett a doktor, előkiáltotta a famulusát, meg a gazdasszonyát.

A kávé készen volt: csak emberi segítség kellett hozzá, hogy azt a beteggel bevetessék. Az állkapczagörcs úgy összeszoritá a fogait, hogy vésővel kellett annyit tágitani rajtuk, a mennyi elég a kávé betöltésére.

– A fejére jeges borogatást, a gyomrára hólyaghuzó mustárt: rendelkezék a doktor; s miután más nem volt, a ki a rendeléseit végrehajtsa, mint saját maga: tehát azt is elvégezte. A famulusnak a közben utasításokat adott s egyszersmind leveleket irt az asztalnál.

– Ide hallgass! Jól a füledbe vedd, a mit mondok. – A laptikával sietve lekoczogsz a hortobágyi csárdához: ezt a levelet átadod a bérlőnek. Ha a vendéglős maga otthonn nem volna, akkor élő szóval megmondod a kocsisának, hogy én parancsolom, hogy azonnal fogjon be az uri csézába s siessen minél előbb haladéktalanul a városba ezzel a pecsétes levéllel. Keresse fel a főorvost s várja meg és hozza ki ide a telepre. Én veterinarius doktor vagyok: nekem lelkes állatot kurálnom hivatali esküm tiltja. A baj sürgetős segitséget kiván. A doktor orvosságot is fog magával hozni. A korcsmáros kisasszonyának pedig mondd meg, hogy a mi pörkölt kávé csak van a háznál, azt mind adja oda neked; – addig is, a míg a városi orvos megérkezik, kávét kell itatni a paczienssel. Azon légy, hogy gyorsan előkerülj.

A famulus megértette a rábizott feladatot és sietett azt nyélbe sütni. A fáradt szürke még ki sem fujhatta magát, ujra vissza kellett baktatnia a csárdához.

A kisasszony épen kinn volt a folyosón, a muskátlikat öntözte, mikor a famulus a csárda elé megérkezett a kordéval.

– Mit hoztál Pesta, olyan lóhalálában?

– Hát csak egy levelet a nemzetes urnak.

– Azzal most nehezen beszélsz, mert egy raj méhet kerget a kaptárral.

– Pedig a doktor urtól van benne parancsolat, hogy azonnal küldjön be a városba hintót a főorvosért.

– Beteg van a háznál? Kit lel a hideg közületek?

– Nem mi közülünk való az, mert azt a doktor úr szedte fel a pusztán. A csikósbojtár, a Decsi Sándor.

A leány nagyot sikoltott s kiejté a kezéből az öntözőt.

– A Sándor? Rosszul van?

– De olyan rosszul van, hogy a falra akar mászni s az ágyat is rágja kinjában. Megétette valaki.

A leány az ajtófélhez támaszkodott mind a két tenyerével, hogy le ne roskadjon.

– A mi doktorunk nem tudja igazán, hogy mi lőtte a csikóslegényt: azért hivatja a városi doktort, hogy vizitálja meg.

A leány valamit hebegett; de nem lehetett hallani, hogy mit.

– Ereszszen hát be a kisasszony; ne támassza be az ajtót, hadd keressem fel a nemzetes urat.

– Nem tudja mi lelte? hebegé a leány.

– Magának meg azt üzeni a doktor úr, hogy a mi pörkölt kávé van a háznál, mind gyüjtse meg s adja ide; azzal kurálja addig is a Decsi Sándort, a míg a doktor a mediczinával megjön, mert nem tudni miféle mérget kapott szegény.

A famulus aztán sietett a csaplárt felkeresni.

– Nem tudni miféle mérget kapott? suttogá magában a leány. De én tudom! – Ha az lett a veszedelme! – Én megmondhatnám a doktornak. Akkor mingyárt tudná, hogy mit adjon be neki. (Az teszi meg, hogy «mingyárt».)

Azzal futott be a szobába: felnyitá a ládáját, felkereste a láda fenekéről azt a boszorkányos gyökeret, a minek olyan emberformája van. Azt a zsebébe dugta.

Átkozott legyen, a ki azt a rossz tanácsot adta! Átkozott legyen, a ki azt megfogadta!

Azután neki állt a kávépörkölésnek; mire a famulus visszakerült a kertből (annak elébb segiteni kellett a méhraj elfogásánál) akkorra meg is tölté az őrölt kávéval a pléhdobozt.

– No hát adja ide azt a kávét kisasszony!

– Én is megyek veled.

A famulus eszes legény volt, átlátott a szitán.

– Ne jőjjön oda kisasszony, nem jó lesz magának most a Decsi Sándort meglátni, ilyen állapotban. Biz a lelke is megfagy az embernek, a mikor a kinlódását látja. A doktor úr magát oda sem fogja ereszteni hozzá.

– Én csak a doktor urral akarok beszélni.

– Hát a vendégeket ki látja addig a csárdában?

– Ott a szolgáló meg a csapos legény! Lássák el azok!

– De legalább kérezkedjék el a nemzetes urtól!

– Nem kérezkedem! – Nem eresztene el. – Ejh, eredj az utból!

Azzal félretaszítá a famulust s kirohant az udvarra; egy szökéssel felugrott a kordé ülésébe, kezébe kapta a gyeplüt, ostort; rávagdalt a szürkére; az aztán vitte a kordét, a hogy birta.

A lennhagyott famulus lelkendezve kiabált utána.

– Kisasszony! Klári kisasszony! Megálljon! Ne bomoljon! S futott a kordé után lélekszakadva; de csak a hidnál birta azt elérni, a hol a fáradt ló a kaptatónál lépést kezdett járni; ott azután ő is felkapott az ülésbe.

A szegény szürkének a háta soha sem hallott annyi ostorütést, mint ezuttal a mátai telepig. A mint a homokhoz értek, ott már csak lépést tudott baktatni.

A leány türelmetlen volt, leugrott a kordéról s a bádogszelenczét a kezébe kapva, futvást rohant a lóherésen keresztül a doktor tanyájáig.

Lihegve, elfulladva érkezett meg.

A doktor észrevette az ablakon át a leány jöttét s eléje ment. A pitvarban elállta az utját.

– No, no! Klárika! Hát maga hogy jön ide?

– Hogy van a Sándor? lihegé a leány.

– A Sándor rosszul van.

Hallhatta a zárt ajtón keresztül is a leány a beteg kinos nyavalygását.

– Mi történt vele?

– Azt magam sem tudom. Ráfogni nem akarom.

– De én tudom, hogy mi baja. Beadtak neki valamit. Egy rossz leány. Tudom is, hogy ki volt? Azért, hogy magába szerettesse, valami szert kavart a borába: attól lett nyavalyás. Tudom is, hogy ki volt, azt is, hogy mi volt?

– Kisasszony! Ne árulkodjék! Ez nehéz vád. Ezt be kell bizonyítani.

– Itt a bizonyíték.

Azzal a leány elővette a zsebéből a méreggyökeret s oda tette az orvos elé.

– Hüh! hüh! szörnyűködék a doktor. Ez «atropa mandragora». Hisz ez halálos méreg!

A leány arczára tapasztá a két kezét.

– Hát tudtam én, hogy ez méreg!

– Klárika! Ne rémitsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga mérgezte meg a Sándort?

A leány némán bólinta a fejével.

– Hát mi a ménküért tette?

– Olyan kegyetlen volt hozzám; aztán egy czigány asszony elhitette velem, hogy ha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.

– Itt van ni! Canis tota mater leányai. Czigányasszonyokkal kell nektek trafikálni, úgy-e? Iskolába nem jártok, a hol a rektor a mérges növényeket megismerteti, hanem a czigányasszonytól tanultok. Már most szép engedelmessé tetted a legényedet!

Mérgében tegezni kezdte a leányt.

– Meghal? kérdezé az rimánkodó tekintettel.

– Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fusermódra van annak a testéhez férczelve a lelke.

– Hát megél? A leány a vigasztaló szóra oda térdelt a doktor lábához, s megragadva annak a kezét, össze-vissza csókolá.

– Ne csókolgasd az én kezemet; csupa mustárkovász, feldagad tőle a szád.

Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte, akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a tégla padlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.

– No hát álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van pörkölve? Meg is őrölve már? Ez jól van. Addig is, a míg a doktor eljön, ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle méreggel lett megetetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának édes lelkem, hogy vegye nyakába a világot izibe s úgy eltünjön erről a vidékről, hogy nyomára se találjanak, mert a mit maga elkövetett, az kriminálitás: azt a főorvos fel fogja jelenteni; biró elé, törvényszék elé kerül a dolog. Hát csak fusson, a merre a világnak nincsen szája.

– Nem futok én! szólt a leány, letörülve a kötényével a könyeit. Hát itt a nyakam, vágják el; többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte, a hogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, a mit az ajtón keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem lábam békóba volna verve. Engedje meg doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette, hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját, hadd törülgessem az izzadó arczát.

– Ugyan mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondok házába csuknak, ha én magára a méregkeverőre bizom az ápolását a megmérgezettnek.

A leány arcza kimondhatatlan fájdalomra nyult meg e kegyetlen mondásnál.

– Hát doktor úr is azt hiszi, hogy rossz vagyok?

Azzal félretekintett, meglátta az ablakhidján azt a büntanu méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta s mielőtt a doktor megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfő forma végével.

– No no, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja! Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a beteghez. De az nem magának való; előre megmondom. Az ilyen kinlódást gyönge szivü ember el nem tudja nézni.

– Tudom jól. A famulus az uton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy elváltozott az arcza. A szép piros szine helyén szederjes foltok ütöttek ki rajta; szép fehér homlokán halálszeplők vannak, az orczája fénylik hideg veritéktől; két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha üvegből volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja tajtékzanak és a mellett nyög, erőltet, csikorgatja a fogait s karjait fesziti, derekát hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én büntetésem! Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, a mik a szivemen keresztül járnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a fülemmel, jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.

– No, jól van. Próbálja meg! Ha elég erős a szive hozzá. Magára bizom a kávésmasinát: főzze benne a feketét egyremásra. De ha sirva fakad, kilököm az ajtón.

Azzal kinyitá előtte az ajtót s bebocsátá.

A leány, a mint megpillantá az ágyon fekvő kedvesét, kék zöld lett a világ a szemei előtt. Mivé lett a deli legény, a mióta tőle elvált: egy mesemondás idő alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.

A doktor behívta a famulust is.

A leány a kávéfőzés mellett elfojtotta a zokogást s ha egyszer kitört a hangja s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott.

A két férfi mustárkovászt tapasztott a beteg lábikráira.

– No, most jőjjön azzal a kávéval. A szájába kell tölteni.

Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.

– No Klárika; most nyissa fel neki a száját. Jajh, nem megy az úgy! Ezt a vésőt kell a fogai közé dugni s azzal szétfesziteni. Ne féljen, nem nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.

Megtette azt is.

– No, most szép csöndesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekomendálom a mizeriekhez betegápolónénak.

A leány arcza mosolygott; a szive meg akart szakadni.

– Csak ezekkel a szemekkel ne nézne így rám.

– Az fáj legjobban, úgy-e? az a két meredt szem? Magam is azt tartom.

Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A kinos nyögése alább hagyott, a tagjaiba állt görcs mulni kezdett. De a homloka égett, olyan volt, mint a tüz.

A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendőt kifacsarni s a szenvedő fejére tenni; meddig rajtahagyni s ujjal felváltani. Megfogadta: úgy tett.

– No látom, hogy erős szive van.

Meg is jött annak a jutalma.

Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedő lehunyta a két szeme pilláit, megszünt olyan rémségesen nézni nagy fekete karika szemeivel.

Később az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erővel szétfeszíteni összeszorított fogsorait.

Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segitett? Talán nem is volt olyan erős adag a méreg, melyet bevett? Mire a főorvos kijött a városból, már sokat enyhült a baj. Az állatorvos, meg a főorvos diákul beszélt egymással, a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy ő róla is beszélnek.

A főorvos aztán még rendelt egyetmást s egyuttal megirta a «visum repertum»-ot s aztán haladéktalanul kocsira ült s visszatért a városba.

Jövet egy zsandárt hozott magával a bakon: a zsandár itt maradt.

Nyomban a főorvos eltávozta után gördült be az udvarra egy másik kocsi. Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.

– Csak lassan lármázzunk nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban van. Látja ott a zsandárt?

– Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok; ha egyszer az eszük elmegy. – Nekem «se ingem se gallérom».

Azzal szép flegmával visszakocsikázott.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings