V.

Fernande első megjelenésével tündérmódon megnyerte növendéke szívét. Aïra jobban megszerette a nevelőnőjét, mint az anyját. Játszva tanult, s a gyermeteg kedély kapzsi mohóságával. Nem volt elég, a mit tanítottak neki, még többet akart tudni. A zongorától alig lehetett elvonni, úgy megszerette, s ha sétálni ment Fernandedal, magával hordta a vázlatkönyvecskéjét, az elől-utól talált embereket, asszonyokat, gyermekeket ügyes készséggel lerajzolta bele, különösen a gyermekeket mindenféle ugrándozó, dévajkodó, veszekedő, pityergő állapotaikban; aztán meg a ficzánkoló állatokat, kutyákat, macskákat, malaczokat. Ezeket a humoros képekkel telerajzolt albumokat aztán Filibert gróf maga elé vette, végig lapozgatta, gyönyörködött bennük.

Aïrának az egész kedélye átváltozott. Elmult belőle az a sunyi gonoszkodás, a mi a rútak keresztvonása: a pajkosság átváltozott csipős humorrá. Nem harapott, csak csípett, nem körmölt, csak csiklandott. Filibert grófot sokszor megnevetteté.

Hiszen az előtt is elég mulatsága volt a grófnak Aïrával, mikor a parasztleányoktól eltanult nótákat eldanolta előtte, mikor a néptánczok grotesk kecskeugrásait produkálta; de azok az új nevelőnő mellett mind elmaradtak. Aïra verseket deklamált. S azoktól Filibert gróf el volt ragadtatva.

A szellemi átalakulás Aïrának a külsejére is varázshatást gyakorolt.

A rút leány, ha érzi azt, hogy ő rút, az kétszeresen rúttá teszi; ha széppé erőlteti magát, az a rútságát hatványra emeli; de ha egyszer privilegiumának veszi azt, hogy rút, s a lelkét engedi a külsején átragyogni – akkor hódít!