XIII.
Reading edition
Degoud Raoul egy rövid év lefolyása alatt népszerű alakká izmosodott Armignol városában, sőt annak egész környékén. Mindenhez értett, s a mihez hozzá fogott, azt mind siker követte. A város kaszárnyát kapott és garnizont – lovasságból. Az armignoli hölgyvilág meg volt nyugtatva. Ebben a képviselőnek is lehetett érdeme, a kinek a nagy Boulanger volt a patronusa.
Itt sem állapodott meg a nagy reformator. A kor szellemét követve, meghonosította Armignolban a «moulin rouge»-t, a hol a polgárság az excentrique chansonette-dalosnők és a grotesk tánczosnők előadásaiban nemesíthette az izlését. Még párisiak is jöttek le vendégszerepelni: madame Tereza és mamsell Rigolboche. Ezzel megint a férfivilág lett megnyugtatva.
Mindezeknél nagyobb vívmány volt – az armignolperpignani szárnyvasut létrehozatala.
A miről az elébbeni maire csak álmodott, azt Degoud megvalósította. Hát persze! A kinek olyan képviselője van, mint De Quimper gróf! A ki viszont benső barátja a világhatalmú Bontouxnak!
A szárnyvasut Trimeric gróf birtokát szelte keresztül
Ez oknál fogva Degoudnak többször kellett látogatást tenni a kastélyban a kisajátítás miatt.
A gróf ingyen engedte át az útbaeső területet.
Sőt maga is aláírt száz részvényt. Egy részvényre száz frank volt a befizetés.
– Én is szintannyi részvényt jegyeztem, monda Degoud.
Az már derék ember, a ki tízezer frankot tud szárnyvasut részvényekbe elhelyezni!
(Ezt a tízezer frankot Ellinor adta Degoudnak – móringra!)
Az átvágás alkalmával rájöttek, hogy az útbaeső sziklák keble fősz és czement tartalommal bővelkedik.
Rögtön alakított Degoud részvénytársulatot a kincsterhes bányák kiaknázására. A puszta völgyekben gyártelepek keletkeztek.
Vasut, gyártelep, mind mesés nyereséggel járt. A társulatok megválasztották Degoud urat igazgató tanácsosuknak és megküldék neki zárt levélben a szindikátusi nyereségből háramló összeget.
S a másnapi armignoli Moniteurben olvasható volt Degoud Raoul nyilatkozata, melyben a megküldött szindikátusi osztalékot a helybeli kórháznak utalványozza, az igazgatói állást pedig tisztelettel visszautasítja, ez aranymondással fejezve be nézeteit: «Egy közhivatalnoknak nem szabad mást szolgálni, mint a közügyet, s más pénzt elfogadni, mint a fizetését».
– Ez már a korrekt gavallér! tört ki Filibert gróf, mikor ezt megtudta. Ilyen emberről olvastam én egyszer, de csak regényben. Ilyen férjet szeretnék a leányomnak.
S ettől kezdve a legszivesebben látott vendég volt Degoud Raoul a Trimeric grófi kastélyban. Ebédre is sokszor meginvitálták. Igen kellemes társalgó volt. Széles ismeretekkel birt, sokat tapasztalt, s minden tárgyról alaposan beszélt. Udvarias volt a hölgyek iránt. Hordott nekik könyveket, a miknek megválasztása helyes tapintatáról tanúskodott; Fernandenak a «Legendes des Siecles»-t, Aïrának a «Contes Bleues»-t s ha ethicai térre vegyegett át a társalgás, határozottan elitélte a jelenkor könnyelmű, realisztikus, czinikus áramlatát. Ezek rontják meg a nemzetnek nem csak az erkölcsét, de a fizikumát is. Ezek az okai annak, hogy ez idő szerint Francziaországban egy centimeterrel lejebb kellett szállítani a katonamértéket.
– Lelkemből beszél ez az ember! monda Filibert gróf Fernandenak. S úgy látszott, hogy Fernande is azon a véleményen volt.
De a mi legjobban tetszett Filibert grófnak, az a nyilt férfias nézetnyilvánítás volt, melylyel Degoud Raoul De Quimper Ellinor gróf ellenében állást foglalt.
– Nekem ő személyes barátom, fényes tehetségeit bámulom. Rajta voltam, hogy képviselővé legyen. A politikában nagy szerep kinálkozik a számára. De az ég őrizze Francziaországot attól, hogy a társadalmi életet is az ilyen emberek vezessék. Ellinor képviseli Párist, s Páris a megmérgezője Francziaországnak. De a vidék egészséges test, mely a méreganyagot kiveti magából. A vidéknek kell meggyógyítani az országot. Páris atheista! Sőt rosszabb! Bálványimádó! A vidék vallásos. Páris pazarló a vidék takarékos. A kicsiny embereknél van a nemzet törzsvagyona. S az bizonysága az erkölcsi szilárdságnak. Jó erkölcs, családi élet nélkül nincs takarékosság.
(Ez a beszéd is mind komédia volt. Kiosztott szerep. Azzal természetesen nem dicsekedett Degoud Raoul, hogy a vidék erkölcseinek nemesítésére milyen jótékony hatással vannak a megtelepített orfeumok! Az ő kulturális intézményei – párisi mintára! Hanem hát a frázisok mindig hatalmasabbak, mint a tények.)
Az ilyen frázisokkal csalja le magas röptéből a szép Leilust a lepkefogó apoczin.
Egyszer csak Aïra kezdte rajta kapni Fernandeot, hogy a szemei nedvesek.
– Hát te miért sírsz? hiszen te szép vagy.
Nem tudta elképzelni, hogy egy tökéletes szépségű nőnek is lehessen olyan gondolatja, a min ha soká elmereng, a vége sírás lesz.
… Egy este, mikor ebéd után eltávozott a kastélyból Degoud Raoul, s a pitvarban felsegítette rá a hawelokját Jacques Pluhár, azt dörmögé a fülébe a komornyik:
«Megérett a granátalma, uram!»
Másnap szokatlan délelőtti órában látogatott el az armingoli maire a Trimeric kastélyba.
Jacques Pluhár épen akkor olvasta fel Filibert gróf előtt azt az érdekes ujdonságot, miszerint Degoud Raoul, armignoli maire, a közügyek körül szerzett hazafias érdemeiért a becsületrend keresztjével lett feldiszítve.
Bizonyosan a becsületrend piros szalagját a gomblyukában jön bemutatni!
Degoud Raoulnak azonban nem az a piros szalag virított a gomblyukában, hanem egy fehér szegfű.
– Szabad önnek gratulálnom? kiálta eléje a gróf.
– Még nem, gróf úr.
– Hogyan? ön még nem kapta volna meg?
– Azt, a miért idejöttem, még nem.
– Hát miért jött ön hozzám?
– Én nem a gróf úrhoz jöttem, hanem Fernande kisasszonyhoz.
A gróf egyszerre kitalálta a rejtélyt.
– Menjen Jacques a kisasszonyhoz, kéretem, jőjjön a szobámba.
Fernande félbehagyta a zongoratanítást s átjött Filibert grófhoz.
– A maire úr önnel kiván beszélni, kisasszony.
Fernande a maire tekintetéből kitalálta, hogy mit akar az vele közölni. Olyan szíviglátszó kék szemei voltak a derék férfiúnak.
– Kisasszony, ma engemet olyan kitűntetés ért, mely okot ad rá, hogy a fejemet magasra emeljem. Csak így találkozhatom az ön tekintetével. A becsületrend lovagjává lettem. Ez a minden világi czímek között az első, ez az egyetlen, melyet büszkén viselhetünk. Most már van bátorságom ön elé lépni azzal a merész kéréssel, hogy legyen nőm. Kincseket nem adhatok önnek, de adhatok egy egész szívet.
Fernande elgondolkozott.
A gróf segítségére jött a habozónak.
– Nos, kisasszony! ön azt mondta nekem, hogy ha találkoznék egyszer egy olyan férfiúval, a kit szerelmére érdemesnek tart, azzal kész volna összekötni a sorsát. Degoud úr olyan ember. Én beleegyezem, a mennyire beleszólásom van.
Fernande kezét nyújtá Degoud Raoulnak.
Ekkor Degoud kivette a fehér szegfűt a gomblyukából (a piros szalag az alatt volt, a szegfűtől eltakarva) s átnyujtá a virágot Fernandenak. A leány odatűzte azt a kebelfodrába.
Akkor aztán egy kis etuisből két karikagyűrűt vett elő Degoud Raoul s azt egymással kicserélték. (Ezt ugyan a törvény nem szabja elő, de régi szokás, megtartják.)
Degoud Raoul megengedte magának, hogy jegyesének ujja hegyét megcsókolja.
– És most szóljunk némi prózai dolgokról, monda Degoud úr, belső zsebéből egy csomagot húzva elő. Én nászajándékul átadom Fernande kisasszonynak a tízezer frank névértékű vasuti részvényeimet. Az átengedés rá van vezetve.
Ez már komoly tett volt! Tízezer frankot átadni móringba.
(Igy parancsolta Ellinor. Az ő pénze volt abban.)
Fernande reszkető kézzel fogadta el a csomagot.
Erre Filibert grófban is felpezsdült a nagylelküség.
– Én pedig átruházom a kisasszonyra (hiszen családomhoz tartozónak tekintem) az armignoli házamat, teljes tulajdonjoggal. Ezt fogadja tőlem Fernande kisasszony kelengyéül. Kérem, maire úr, tegye meg ez iránt a szükséges hivatalos intézkedéseket.
– Majd ide fogom küldeni a sous-mairet a felszerelt okiratokkal, minthogy a magamat érdeklő ügyekben való eljárás hivatalommal összeférhetetlen. Ugyanazon hivatalnok fogja elhozni a kisasszony által aláirandó nyilatkozatot is, mely a házasságba beleegyezését bizonyítja. Ez a nyilatkozat, az enyimmel együtt, a mairei hivatal hirdetmény-táblájára két hétig ki lesz függesztve. Igy rendeli a házassági törvény. Az alatt, ha valakinek kifogása van a házasság ellen, megteheti. A cerimonia külömben nagyon egyszerű. Két hét mulva a kitüzött órában az egybekelni kivánó felek megjelennek a mairei hivatalban, két magukkal hozott tanúval. A maire (vagy ez esetben a sous-maire) felölti a hivatali jelmezét, felköti a nemzeti háromszínű vállszalagját, felolvassa a felek előtt a törvénynek a házasságkötésről szóló szakaszát: akkor megkérdi tőlük, hogy akarnak-e e törvény értelmében házassági viszonyba lépni? Miután mind a ketten igennel válaszoltak: kimondja, hogy ezennel a házasság meg van kötve, s annak minden következményei törvényesek. Mire a házastársak aláirják a protokollumot a tanukkal együtt, végül aláirja a hivatalnok, feljegyezve a dátumot s rápréselve a lapra a stampigliát.
– Igen, igen, mondá a gróf. Így megy az. Emlékezem rá. Én is átestem ezen egyszer. Csakhogy akkor a maire fehér vállszalagot kötött fel. Hanem mi azután még elmentünk a St. Germain l’Auxerrois templomba, s az oltár előtti esküvőt is elvégeztük, illendő papi áldással.
Degoud Raoul ártatlan képpel kérdezé:
– S volt nagy foganatja az áldásnak?
Filibert grófnak nem tetszett a kérdés. Boszúsan hányt fittyeket az ujjaival.
– Ejh! Ejh! Én még is szeretném, ha önök a mairei hivatalból még a St. Eustacheba is betérnének, az én derék abbémhoz.
– Akarja Fernande kisasszony, hogy a St. Eustacheba is betérjünk? kérdezé készségesen Degoud Raoul.
– Nem akarom! mondá határozottan Fernande.
Ez már bántotta a grófot.
– Nem akarja? Miért nem akarja? Az a maga makacs fejecskéje!
– Azért, mert én protestáns vagyok.
A gróf elkezdett fütyülni hüledezésében.
– Egy hugonotta!
És ő ezt csak most tudja meg! Hogy kire bizta Aïrának a nevelését éveken keresztül! Igaz, hogy a vallásra külön oktatta a káplán. De csak mégis! A Trimeric-kastélyban egy hugonotta leány!
A gróf nagy jelentőségű tekintetet irányzott Degoud Raoulra. Tőle várta a consequentiák levonását.
Fernande megértette azt az invitáló arczkifejezést s sietett előzékeny lenni.
– Degoud úr, én nem titkoltam el, hogy mi vagyok, önnek szabadságában áll visszalépni.
Degoud Raoul vállat vont, a bajuszát pödörgetve; egy pihét veregetett le a kabátja ujjáról, felnézett a plafondra s félrehúzta a száját egyoldalú mosolyra.
– Én nem találok semmi okot a visszalépésre.
– Hogyan? hebegé Filibert gróf. Hát talán francmaçon az úr? Szabadkőműves?
– Nem. Hanem zsidó vagyok.
Filibert gróf hanyatt esett a karszékében, a szája is nyitva maradt, a szemei odameredtek Fernandera. Most már azon a sor, hogy elszaladjon.
Fernande kisasszony pedig kezét nyújtá a vőlegényének s szivélyesen ismételt kézszorítással mondá neki:
– Tehát mához két hétre!