VIII.

Armignol eddigi képviselője, monsieur De L’Arque (a kit rövidség okáért De L’Arqueencielnek neveztek), egy derék, tudós férfiu volt, kinek csillagászati tanulmányait Európa minden tudós társasága méltányolta. Ő volt az, a ki felfedezte, hogy a Mars tengelyének is van nutácziója, s hogy a napfoltok okozzák a kánikulai forgószeleket. Az az értekezése pedig, melyben bebizonyítja, hogy az augusztus 11-iki nagy csillaghullást, melyet a népajk «Szent-Lőrincz könyeinek» nevez, egyenesen a szétszakított Biela-üstökös romjaival találkozása planetánknak okozza, az egész világon feltünést gerjesztett.

Öt év óta képviselte már e kerületet a parlamentben, s el van ismerve róla, hogy a legszorgalmasabb tagok közé tartozott. Kivéve a napfogyatkozásokat, minden ülést végig ült kezdetétől a végéig; szavazott híven a jobb középpel, sőt egyszer tartott is egy beszédet a meteorologiai observatoriumok szükségességéről, a mi nagy érdeket költött fel.

Hanem a választókerületének soha feléje sem ment. Ha jöttek fel hozzá deputátiók onnan alulról, azok soha meg nem kaphatták, mindig a csillagvizsgálójában ült s a bolygódok spectrumát észlelte, a hozzáküldött leveleket ellenben soha sem bontotta fel, a táviratok ellen pedig volt egy nagy dán molosszusa betanítva, a ki, a mint a távirat-kihordó belépett, útját állta, elvette tőle a sürgönyt – és megette.

Így azután Armignol nem kapott se szárnyvasutat, se szőlőszeti iskolát, se kaszárnyát, se püspöki vikáriust, a mikre mind égető szükség lett volna.

Armignol maireje, monsieur Cousin, szinte egyike volt a legnevezetesebb férfiaknak. Az ő hivatása azonban, toto cœlo (egész éggel) külömbözött a képviselőjeétől. Ő szigorúan tartotta magát ehhez a planétához, a melynek porából kölcsönvétettünk. Nagyterjedelmű spárga és borsóültetvények tulajdonosa volt, melyeknek terményét gyárilag kezelt pléhdobozokban, mint conserveket küldözte szét a világba.

És a mellett a hivatalát is a legjobban betöltötte.

Egy előkelő magyar államférfiutól hallottam (a ki a franczia közigazgatást legalaposabban ismeri), hogy oly tökéletes speciese a hivatalnoknak nincs sehol a világon, mint egy franczia maire. Az a maga hivatalának a teendőit ex asse érti, s ex templo kezeli. – Hanem aztán semmi egyébhez a világon nem ért a franczia maire, különösen a magas politikához nem.

Mennyivel előbbre vagyunk mink e tekintetben a francziáknál, a hol a falusi biró mindenhez ért a világon, különösen a magas politikához sokat – csak a hivatalához nem.

Hát ez a magas politika könnyen ment az elején, a midőn az ifju köztársaság átvette a császári kormányzat választási rendszerét, mely szerint a kormány által kijelölt képviselő-candidatusra falunként szavaztatták meg a polgártársakat. Okos emberekből áll a szavazatszedő bizottság! Ugyanazokban a kerületekben, a hol az előtt imperialista képviselők voltak, megválasztattak a friss republikánus jelöltek, nehány töredéket leszámítva a deposzedált bonapartisták, bourbonisták és orleanisták számára. Hát hisz azoknak is csak kell élni.

A következő választásoknál azonban már az az ötlete született a belügyminiszternek, a mit a kamara adoptált, hogy ezentúl minden választás a kerület székhelyén történjék meg. (A lajstromos-scrutinium csak később következett még.) És egyúttal az is megkivántatott, hogy a képviselőjelölt adjon programmot, valljon színt, mutassa be a politikai hitvallását a választók előtt.

«Hát ez már mi legyen?» mondá monsieur Cousin. Tizenkilencz falu összes férfilakossága Armignolban? Ki szekerezi be azokat? Ki ád nekik szárnyékot? Ki ád nekik enni? De legfőbb dolog, hogy ki tart nekik programmbeszédet?»

Ez már magasabb politika!

A maire utasítást kért a préfettől, a préfet a belügyminisztertől, a belügyminiszter azt felelte a préfetnek, hogy «mundus se expediet». – A préfet aztán tovább adta az armignoli mairenek: «mundus se expediet». Az pedig nem tudott diákul. De az még jó volt rá nézve, mert ha megértette volna, hogy az annyit tesz francziául, hogy «a világ majd segít magán», hát akkor még kevesebbet értett volna belőle. Azonban tartva magát az instructio szavaihoz, felszólítá a kormány által kijelölt candidatust, monsieur D’Arqueot, hogy adjon programmot a tisztelt választóknak.

A tudós férfiu aztán, a mi csak a padlásán található volt, értekezés a Lőrincz-napi csillaghullásról, azt bál számra elküldé monsieur Cousinnak. Monsieur Cousin azt szétosztotta a tisztelt választóknak.

E közben azonban megesett, hogy valami idegen kéz elkezdett titokban dolgozni a választó-kerület helységeiben.

Mindenféle alakot öltött ügynökök járták be a vidéket, mint borvásárlók, marhakupeczek, búcsújáró zarándokok, a kik a Szent-Lőrincz könyeinek hullását sokkal practikusabb módon magyarázták meg a tisztelt választóknak a korcsmákban, egy pohár bor mellett.

Elkezdtek egy új nevet hangoztatni: De Quimper Ellinor gróf! Régi nemes az itteni vidékről. A kinek őse Bouillon Gottfried alatt vezette a kereszteseket a szent földre.

Egyszer csak azt hallja az armignoli maire, hogy odakinn a falvakon megindult a búcsújárás. A papok vezetik a népet.

Még az a szerencsés véletlen is közbejött, hogy a mennykő beütött egy falunak a tornyába, torony és templom leégett. S erre De Quimper Ellinor gróf nagylelküen adományozá a szent helyek fölépítésére szükséges összeget a helységnek. Egyszerre óriássá nőtt az alakja.

A választási határidő közeledtével maga Ellinor is megjelent a küzdtéren, kisérve elvtársa és hű barátja Degoud Raoul által.

Megjelenésükkel az egész «kelet-pyrenæi» departement fenekestől fel lett forgatva. Mintha csak ide költözött volna át a hajdani vendée szelleme. Búcsújárások indultak meg minden faluból, csodalátó szűzek hirdettek profetiákat, a sekrestyések vezették a népet az érkező jelölt elé, szentelt zászlók alatt, ki maga gyalog, fedetlen fővel, a keresztet maga előtt vitetve, vonult be a helységbe, s mindenütt előbb misét hallgatott, azután a piacz közepén, a szentek szobra előtt tartá meg szónoklatát, mely lángoló buzgalmat manifestált a mai kor erkölcstelen, hittagadó irányzata ellen.

Ez már aztán a derék úr, a ki záporban, sárban együtt járja a néppel a processiót, faczipővel a lábán, a hogy a többi! Nem is úgy, a hogy az a másik, a ki még a csillagokat is ledisputálja az égből, s meg akarja a népet fosztani attól a hitétől, hogy mikor egy csillag lefut, akkor valaki meghal! Hogy ezentúl a jámbor ember, mikor csillagot lát az égen végig szaladni, ne vessen magára keresztet, s ne mondja magában: «Isten irgalmazz szegény léleknek!»

Le a tudóssal!

Az armignoli maire erre a mozgalomra elvesztette a fejét. Utasítást kért a préfettől, mit tegyen? A préfet azt válaszolta neki, hogy ő már maga is kért utasítást a kormánytól, hogy mit tegyen? Kapott is – kétfélét. A belügyminiszter azt rendelte, hogy ezt a veszedelmes áramlatot minden erőhatalommal vissza kell terelni. A hadügyminiszter ellenben (már az akkoriban Boulanger volt) azt a rendeletet adta ki, hogy a katonai haderőt semmi szín alatt nem szabad a választási mozgalom korlátozására felhasználni. A pénzügyminiszter pedig azt válaszolta, hogy nem ád pénzt. – Elég világos volt a helyzet.

Ellinor pedig még azt a vakmerőséget is elkövette, hogy a búcsújáró körútja közben Perpignanba is fellátogatott s bemutatta magát a préfetnek. Természetesen – nem faczipőben.

Monsieur Rochepilon igen udvariasan fogadta a royalista jelöltet, sőt ebédre is meghívta magához.

Ott azután sincerisáltak.

A párisi politikai ködökben (nem sajtóhiba «körök» helyett) nagyon járatos gróf sok új dolgot ismertetett meg a préfetvel. Beszélt neki Uzès herczegnőről is, s annak a disponibilis millióiról.

Maga mókázott legjobban az egész ájtatos mozgalom fölött.

Ez a legolcsóbb korteskedés. – Vízzel is sikerül.

«A czél szentesíti az eszközöket» – hát miért ne lehetne magát a czélt is eszköznek felhasználni?

A poharazás vége felé egész bizalmasak lettek az urak egymás irányában.

– Én azt hiszem, gróf úr, hogy ön ebben a mostani campagnejában valakit teljes tökéletesen meg fog csalni! Mondá a préfet.

– Talán a választóimat?

– Azokat is egy kicsit.

– Vagy a papokat?

– Azokat úgy félig-meddig.

– De hát kit «egészen?»

– Saját magát fogja a gróf úr megcsalni tökéletesen.

Ellinor nagyot nevetett rajta.

Monsieur Rochepilon pedig csak mosolygott.

Gondolta magában, hogy ez az egész politikai komédiajátszás csak arra való, hogy De Quimper Ellinor gróf kiegyengesse az útját az armignoli kastélyig, s Trimeric Filibert gróf nagybátyjának a jó indulatát megszerezze a maga számára.

Ezzel csalja meg magát!

Van annak már törvényes örököse.

Nem szólt semmit erről Ellinornak. Hagyta őt menni a maga útján.

Mikor aztán a választási mozgalom egészen a nyakára nőtt az armignoli mairenek, az kapta magát, be sem várta az elcsapatását, leköszönt, hazament zöld borsót bedobozolni: «utánam az özönvíz!»

Ekkor tünt ki azután Degoud Raoulnak a hasznavehetősége.

Az armignoliak meg voltak rettenve, hogy épen a kritikus napok alatt hatóság nélkül maradtak, a midőn a vidékről özönlött fel a fanatisált parasztság.

Ekkor vette a kezébe Degoud Raoul a gondviselés szerepét.

Ő volt a párt vezetője: intéző, rendező egy személyben. Pénztárnok és élelmezési biztos, biró és taktikai vezér – oraculum.

Ő gondoskodott szállásokról, hevenyészett sátorokról, étkező helyekről, ő tartotta fenn a rendet az egész választási ténykedés alatt, s puszta megjelenésével kiegyenlítette a conflictusokat.

Armignol lakossága, mely a vidéki invásiótól gyujtogatást és tömeges gyilkolást várt, bámulva tapasztalá, hogy Degoud Raoul vezetése mellett a legnagyobb rend uralkodik s minden kihágás csirájában elfojtatik.

Ilyen maire kellene Armignolnak!

Nem is kapott a tudós csillagvizsgáló ellenjölt száz szavazatot a választás alatt; De Quimper gróf óriási többséggel győzött.

A választási izgalom elhatott a Trimeric grófi kastélyba is. Az összes férfi cselédség mind Ellinor-párti volt, s az asszonyok még jobban szították a kegyes lelkesedés tüzét. Fenn a kastély belső termeiben azonban két ellentétes áramlat küzdött egymással. Jacques Pluhar kifogyhatlan volt a hirhordásban. Ellinor diadalútjának minden étappjáról volt értesülése. Filibert gróf maga is kegyes érzelmű volt s megnyugodott benne, hogy a leendő képviselője az ő elveit vallja. Az ugyan eddig imperialista volt, de a midőn a kis Napoleont a zuluknál cserben hagyta, csatányosan bizonyítá be, hogy a royalisták híve. Igaz ugyan, hogy az egész élete csupa humbugcsinálás volt eddig, de a mit egy képviselőjelölt a választói előtt ezer fül hallattára fogad, az nem lehet tréfa. – Fernande ellenkezőleg a sceptikus nézeteket képviselte s a gyanut igyekezett ébren tartani a gróf kedélyében Ellinor iránt. A ki teljes életében komédiát játszott, a politikában sem fog komoly lenni.

Úgy látszott, hogy Fernande még közelebbről ismerte Ellinort, mint Jacques Pluhar; de nem mondta meg, hogy honnan ismeri.

Jacques Pluhar csaknem rábeszélte Filibert grófot, hogy a választás napján maga is menjen fel a városba, a maga tesszeráját az urnába dobni, de erről sikerült őt Fernandenak, Aïra egyesített könyörgése mellett, egészségi szempontokból lebeszélni.

Azután arra ösztönözte a komornyik a grófot, hogy a megtörtént választás után adjon díszlakomát a kastélyában a nap hőse, a szent rokonelvek diadora tiszteletére. Erre Filibert gróf hajlandó volt.

Már az előkészületekre is kiadta a rendeletet.

Ekkor aztán Fernande, egész hideg, szenvtelen modorral azt mondá a grófnak:

– Szándékozik a gróf úr De Quimper Ellinor grófot adoptálni?

– Azt nem! Semmi esetre sem.

– Hát akkor miért akarja őt megcsalni?

Ettől a szótól tért eszére Filibert gróf.

– Gondolja, kisasszony, hogy azért jár ezen az úton?

– Én csak egyet gondolok. A ki ennek az embernek csak a kis ujját odanyujtja, az ennek martalékává lesz egészen. S a kinek van egy leánya, az ugyan őrizze, hogy egy szál haját meg ne kapja ez az ember, mert annál az egy hajszálnál fogva elviszi magával, – s hogy hová? arról nem jó beszélni.

Ez a szó fordított a dolgon.

Trimeric gróf visszavonta az előkészületi rendeleteit.

És a midőn a megválasztott képviselőt diadalmenetben kisérte végig az úton a hívek tábora, az útba eső Trimeric kastélynak a kapuja be volt zárva, s az ablakokon a redőnyök mind leeresztve. Az erkélyeken sem álltak bámuló csoportok, nem szórtak koszorúkat a hős kocsijába; nem lobogtatták kendőiket, egy zászló sem volt kitűzve a kastély ormára. Filibert gróf nem akarta megcsalni az unokaöcscsét.