VII.

Csakugyan megesett az az eset, a mire a számadó számított, hogy a mire a tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vizen átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt a víz, hogy a hidláb padlóját mosta. A kompot kihuzták a szárazra s oda kötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, buvár, kárakatona lubiczkolt seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztól.

Pedig nagy baj volt, hogy megszakadt a közlekedés: nem csak a herczegi tehenekre nézve, hanem sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, a kik Debreczenből, Ujvárosból az ónodi vásárra igyekeztek s a kiknek a szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a révház egyetlen korcsma-szobájában keseregtek.

Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára; megvett egy egész kalangyát.

– Itt süthetjük a makkot három álló napig!

Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütőnő is, a ki hozta magával a rengeteg vaskondért, meg a frissen vágott sertéshust. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával; laczikonyhát rögtönözve egy kukoriczaszárból összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkorcsmárosnak; karczos, de ha nincs jobb, akkor jó. Külömben minden magyar ember hord magával kulacsot, elemózsinás tarisznyát, mikor utra adja a fejét.

Igy aztán csak eltelik az idő, az ismerkedéssel.

A debreczeni csizmadia, meg a balmaz-ujvárosi cserzővarga már régi ismerősök; a gubást mindenki «komám»-nak híja; a mézesbábos extra asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő külömb a többinél, azért, mert veres galléros krispinben jár) hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később egy lókupecz is odavetődik; de annak csak állva szabad bele beszélni: azért mert görbe orra van. Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is szorítanak helyet az asztalnál; a gulyás tekintélyét még a városi ember is respektálja. A két morva hajtsár kinn maradt a csordánál, azt strázsálja.

Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné ifjasszony: ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztó utban, mivel hogy egy kondiczióban jönnek a sógorával az asztalossal. Ez tulipános ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig szappannal látja el a világot, meg fagygyu gyertyával. Mikor a bojtár belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy füstben.

– Hát mondja csak komám, folytatja a csizmadia, a timárhoz intézve szavait, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan Ujvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikós bojtárnak a megétetése a csárdás leánya által?

Ez a szó mintha csak a szivén lőtt volna keresztül a gulyás bojtárnak.

– Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjukörömmel találta megpaprikázni a tokányt, a mit a Decsi Sándornak főzött.

A mézesbábos közbe szólt:

– Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, a mivel a halakat szokták elbódítani.

– No már az úr jobban tudja! Mert aranyláncz van az óráján! Hisz onnan vitték el, Ujvárosból a regement felcsert, a kimult csikóst felbonczolni: meg is találta a belsejében a varjukörmöket. Eltették spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanuskodni.

– Az úr már meg is ölte a csikóst. Hisz nem halt az meg a méregtől, csak megbolondult: felküldték Budára, ott kifurják a fejét, mert mind oda ment a méregnek az ereje.

– Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony «földvárra» «deszkát árulni». Hisz a feleségem beszélt maga a csináltvirág-készítőnével, a ki a Decsi Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!

– No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné; az egy nappal későbben jött el Debreczenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan tudja.

De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét; mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a megmérgezett csikóst: a debreczeni kántus énekelt fölötte; a szénior el is bucsuztatta.

– Hát a leánynyal mi történt? kérdezték egyszerre hárman is.

– A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy gulyásbojtárral, a kinek a tanácsára a csikóst megmérgezték s most rablóbandát alakítanak együtt.

Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.

– Mesebeszéd! Lirum-lárum! tromfolta le a mézesbábos. Nem jól tetszik azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasraverték, így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekisérték a városházába.

A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moczczant.

Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fentemlített Pundorné ifjasszony. Elől maga, nyomában meg a kocsis, meg a sógor, a nagy utiládát czipelve.

Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a szappanosné, ifjasszonynak czímezi.

– No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a korcsmáros leánynyal, a ki a csikósbojtárt megétette?

– Elmondom, édes lelkem, csak hadd fujjam ki magamat egy kicsit. (Azzal leült a nagy ládára: szék, lócza tönkre ment volna termete alatt).

– No hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?

– Jajh, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra itélték, holnap teszik ki a siralomházba; holnapután kivégzik. Ma érkezik meg a szegedi hóhér; ott fogadtak neki szállást a Fehér lóban, mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Magától a Hauzknyektól tudom, a ki tőlem veszi a gyertyát.

– Vajjon milyen halálnemével fogják kivégezni?

– Hát bizony megérdemelné s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne, hogy borsószalmára tennék, megégetnék; de hát mostanában csak fejét fogják venni. Mivel hogy nemes leány, az apja nemes ember. A nemes embert nyakazni szokták.

– Ugyan hagyja el, ifjasszony! ellenkezék a mézeskalácsos. Adnak is már mai nap valamit a nemességre! Igaz! 48 előtt, ha az ezüst gombos mentémet fölvettem, engem is nemes embernek néztek, soha sem kértek tőlem vámot a pesti hidon; de most már vehetem föl az ezüstgombos mentémet…

– Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! voná meg tőle a szót a gubás. Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott: mi volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett?

– Jajh! Az még csak a czifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is sült ki. Nem rég itt járt egy gazdag marhakupecz, Morvaországból, teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika, meg a kincse a gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupeczet megölték, beledobták a Hortobágyba. A csikósbojtár, a ki szintén szerelmes volt a leányba, rajta kapta őket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt, azután pedig megmérgezték, hogy láb alól eltegyék.

– Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? Kérdé fölgerjedve a csizmadia.

– Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az óperenczián is tul jár. Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták is már. Ki van ragasztva a személyleirása. Magam is olvastam. Száz tallér van kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!

Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten: hát nagy derendóczia lett volna ebből. Csak úgy kinálkozik itten a nagyhatásu szinpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirugni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: «Én vagyok az a bojtár, a kit kurrentálnak! No hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?»

Arra aztán majd ugrott volna az egész hires társaság; ki le a pinczébe, ki fel a kéménybe.

Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.

Azt kérdezé, oda könyökölve az asztalra, az ifjasszonytól, hogy:

– Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleirás után a gulyásbojtárra?

– Mán hogy rá ismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz én tőlem szokta mindig vásárolni a szappant.

Erre a szóra a lókupecz is érvényesíteni akarta a maga tudományát:

– Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget gatyát viselnek, a minek nem kell a szapulás, mert elébb zsirban kifőzik a vásznát.

– No! kotty belé, szilvalé! Majd megeczetőnek. Hát a szappant csak szennyeshez használják, úgy-e? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszu szakállt visel, mint a zsidó kupeczek?

Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.

– Hát kellett ez nekem? dörmögé a lócsiszár.

A gulyás bojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanosnétól.

– Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyás bojtárnak?

– Dehogy is nem tudom! Csakhogy épen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve…

– Nem «Lacza Ferkónak» hivják?

– Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga is ismeri?

És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édes apja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; ujra megtöltötte, azután felkelt, a furkós botját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki rá ne üljön s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyujtott és kiment az ivószobából.

A benmaradtak megtették rá az észrevételeiket.

– No ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.

– Nekem a szeme járása sem tetszik.

– Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásáról.

A lókupeczet megint oda vitte a büne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.

– Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán, lovakat vásárolni és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Decsi Sándort; olyan ép, egészséges mint a piros alma: ő fogta ki nekem a ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, a hogy élek.

– Aujnye! Ilyen olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? Förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csipd meg, fogd meg. Nyakon fogták, kilökték az ivószobából.

A kiakolbólitott pasasér, begyürt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvencziákat.

– Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?

A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához s valahogy megértette a morva hajtsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal; ő addig a teheneket őrzi.

S az őrzés közben felvett egy darab árva tőzeget a mezőről s a szüre ujjába ereszté. Vajjon mit akarhat vele?