XII.

A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utólsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörös borát a pohárba.

Összekoczintottak.

«Egészségedre!» Kiitták egy hujjába.

Azután elkezdé a csikósbojtár, két könyökére tehénkedve:

– Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, czimbora!

– Igazán, nagy puszta.

– Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, a melyiken Mózes járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig.

– Te tudod jobban. Te bujod a bibliai történeteket.

– Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, még sem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne!

– Magam is a’mondó vagyok.

– No hát tágítsunk rajta egyet!

Azzal felkapták az asztalról a furkós botjaikat. – Jó két fiatal csáti tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége.

Mind a kettő ment a maga lovához.

Lovaslegény nem verekszik gyalog.

Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két legény.

Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak egymásnak s egyik csára, másik hajszra neki indult ellenkező irányban, mintha a közelgő vihar elől menekülnének.

Hanem, a mint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett s aztán megfordította a lovát.

Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyuba kapta a lovát s vágtatva rohant egymás felé. – Ez a pusztai párbaj.

Nem olyan könnyű az, mint a milyennek látszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, a mit méltó megköszönni; de a bunkós bottal verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! A melyik jobb az a több.

A két bojtárlegény, a mint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmos bottal egymásnak a fejére s azzal tovább futott velük a rohanó paripa.

A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől: a feje meglódult utána; hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazítá a begyürt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sujtá a tarkóját.

Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmos bot bunkója oldalt találta az ellenfél koponyáját s az oldalt fordulva kiesett a nyergéből s hasmánt terült el a földön.

Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végig páholta, a mi csak ráfért. Igy szokták azt!

Ha már elégtétel, hát legyen elégtéve!

Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy majd megrítkulnának a párbajok!

Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s ugy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, ugy repültek a szélben.

A leány onnan nézte ezt a döntő párbajt a csárdajtóból.

A sistergő istennyila ott csapott le a közel malom előtt. Itt volt a zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka.

– Megmondtam ugy-e? Kiáltá a csikós, lóhátrul a leánynak, a megpaskolt ellenfélre mutatva. Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!

– Látod? mondá a leány. Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam volna s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.

A csikós sarkantyuba kapta a lovát s neki vágtatott a szembe közelgő zivatarnak. Zápor jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással, mennykő hullott nagy lobogással. A leány utána nézett a lovasnak, a mig a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a tüzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett, mig egészen eltünt.

Talán soha sem is látta őt többet.