A HÁROM KIRÁLYOK CSILLAGA.

No, ugy-e ti nem is tudjátok, hogy mi az a három királyok csillaga?

Annál jobb, mert akkor legalább kiváncsiak lesztek megtudni, hogy mi lesz a végén? mert csak akkor jön elő a három királyok csillaga, hogy az egész titkot kivilágítsa.

Hát ez akkor történt, a mikor még én sem voltam a világon.

Hanem a Károly bátyám, az már ember volt. Igaz, hogy csak olyan ember, a kit még pólyában hordtak. Azaz, hogy hordta az édes anyja. Később az én édesanyám is. Mert minket még nem biztak dajkára. Nem úgy voltunk, mint a mostani urfiak és kisasszonyok, a kiket már a születésük órájában szoktatnak a hűtlenséghez. Nincsen mama, hanem dada.

Hát a Károlykát (akkor még nem volt bátyám) kivitték Ó-Gyallára, az öregszülőihez; az apám meg az anyám új esztendőt köszönteni mentek. Olyankor rendesen szánut szokott lenni. Rövid volt a nap, hamar beesteledett. Pedig éjszakára vissza kellett térni Komáromba; mert a tót szolgáló, az Ancsa, meg nem maradt volna egyedül a háznál. Azt hitte, hogy a meghalt anyja kisért a konyhában. A szapulóban volt a mosott fehérnemü s a mint annak csapjából hullott szivárogva a dézsába a vízcsepp, azt hitte, az anyja lelke hivogatja: «poty–poty».

Az országutat pedig vastagon befútta a hó, úgy, hogy csak az út melletti fákról lehetett megtudni, hogy merre egyenes!

De hát szép holdvilág volt, nem lehetett a turcsiknak eltévedni, még ha a Matyi szundikált is.

Egyszer aztán a nagy hóban valami nagy nehéz tárgynak ment neki a szán féltalpa s arra szépen fölfordult a jármű, apámat, anyámat, meg a kis Károlykát kiborítva a hóba.

No de a ki hóba esik, puhára esik: nem történt semmi baj. Az apám hirtelen talpra ugrott. (Soha sem káromkodott.) A gyereket elcsitították, kezébe adták a sipot, a kocsisnak megrázták a csimbókját, hogy kimenjen az álom a szeméből. Azután visszafordították a szánkót s csak akkor kezdtek utána nézni, hogy mi volt a baleset okozója, a miben a szánkó rendes országut közepén fölfordult.

Hát az egy nagy zsák pénz volt.

Olyan nagy zsák, hogy az apámnak, meg a kocsisnak dolgot adott fölemelni, a míg a szánkó saraglyájába föltették.

No már ilyen szerencsétlenség is ritka emberen esik meg, hogy a szánkója egy zsák pénzen forduljon föl utközben. Azt szerencsésen hazavitték.

Másnap reggel aztán az apám a város dobosával kidoboltatta a piaczon, hogy a ki a gyallai uton egy zsák pénzt elvesztett, keresse ő nála.

Abban a nyomban előkerült a kárvallott fél; hetényi, vagy nem tudom hová való előljárók voltak, a kik utközben nagyon fenekére találtak járni a kulacsnak s nem vették észre, hogy lemaradt a szánkóról a falu pénze.

Nagy volt az örömük a szegény jámboroknak. Azt hitték, soha sem látják már többet a pénzüket. Örömükben felét odakinálták jutalmul a megtalálónak. Dehogy fogadott volna el tőlük az apám csak egy garast is. Vigyék el békével!

Meg is áldották érte.

– No hát ne is legyen az urnak soha annyi pénze, a mennyi a lelkét nyomja.

Azt hiszem, hogy ez az áldás az ivadékokra is átszállt.

*

Volt abban a zsákban, a hogy később bevallódott – nyolczszáz forint. Nehéz summa!

Tudniillik, hogy az csupa «régi kétgarasosokból» volt összerakva.

Hogy mi volt az a régi kétgarasos? arra én meg nem tudok felelni. Pedig van szép régipénz-gyűjteményem, de ilyent nem birtam bele szerezni.

Mert az a kétgarasos, a mit a mi gyerek korunkban Zicsedlinek, majd Sustáknak, legutóbb Susztertallérnak gunyoltak, születésekor félforintosnak neveztetett; az volt ráverve öt helyen is, hogy 30 krajczár. A devalváczió alkalmával aztán az a félforintos lett degradálva kétgarasossá s ezzel cserélték ki azokat a mesemondássá vált régi kétgarasosokat, ugyanakkor, a mikor a fekete bankót is fölváltották a «Schein»-bankókkal, öt forint helyett adva kettőt.

Új esztendő második napján volt a határidő, a mikorra az egész vármegyéből föl kellett szállítani a városházához az átváltandó régi pénznemeket.

No már most elgondolhatjátok, hogy ha nyolczszáz forintnak akkora zsák kellett, a mit két ember birt fölemelni, hát egy egész vármegye aprópénzének mekkora pinczére lehetett szüksége, hogy abban azt a sok zsákot halomra rakhassák.

A mi városházunk pedig nem olyan, mint a hires lőcsei városház, melynek oszlopcsarnokos pinczéjében hosszú sorban álltak hajdan a termetes hordók tele hegyaljai borral, a miből tanácsülés után birságot fizettek a rend ellen vétett tanácsbéli urak. A mi városházunk földalatti helyisége börtönül szolgált. Rendesen szokott benne lenni annyi rab, a mennyi szükséges a Dunáról fölhordani lajttal a vizet s a kályhákba való fát fölvágni.

Most azonban előállt a kényszerítő szükség. A pénz fölveti a városházat. Másra kell a pincze. Kell pénzmagazinnak. A fekete bankó csomagokba kötve, valahogy csak elfér a városi pénztárban. Valami rettenetes bűz az, a mit magából kibocsát: ez a pénznek a halottszaga. Tél idején is nyitva kell hagyni az ablakot, hogy az ember meg ne fulladjon benne; a sok rozsdás, penészes garas pedig olyan rettenetes bűzt bocsát ki magából, hogy ez maga megvédi magát a tolvajok ellen.

No hát a tömlöczre szükség volt; az az egynehány rab akár ide, akár oda; a magistratus azt gondolta, hogy ha a minisztérium konvertál, konvertáljunk mink is. Kinek hány napja van leülni való, fizettessék ki neki ugyanannyi pálczaütésben s ezzel kvitt az igazság. Úgy határoztatott, végre is hajtatott. Az exekucziónál fungáló senator azzal vigasztalta a jajgató delinquenst: «hja, barátom, ma neked, holnap nekem».

Leginkább pórul járt ezzel az a szegény vándorló legény, a ki előtte való nap egy szűrt lopott azon reménységben, hogy majd ezért legalább egy hónapra való ingyen kvártélyt és kosztot kap a várostól s aztán a helyett kifizették neki a járandóságát mogyorófa-valutában.

Azt mondta rá a jámbor, hogy ez már a «höchste Schwindel» egy magistratustól: «börtönt assignálni a tolvajnak s botot fizetni helyette».

*

Pedig hát a szegény tolvajnak volt igaza.

Ő ugyanis paszomántos legény volt.

Magyarország volt hajdanában a paszomántok hazája.

A múlt évben pedig nagy éhinség volt az egész országban. A buzának az ára fölment száz forintra (fekete bankóban). Valami bölcs ember odafönn Bécsben azt találta ki, hogy az inséget azzal lehet megszüntetni, ha megszüntetjük a fényüzést. Valahonnan az irattárból előkerestek egy múlt századbeli rendeletet (József császártól), mely a paszományviselést a grófokra és bárókra szorítja, a polgároknak pedig egyenesen eltiltja; ezt ujra kihirdették. Így aztán a paszomántcsinálók mind bezárhatták a boltot s a szegény vándorló paszomántos legény nem kapott sehol munkát; «hát mit tudta tenni szegény vándorlegény?»

*

Hát biz akkoriban nem is illett ránk a paszománt.

Német világ volt a városunkban.

Az volt a tanácskozás nyelve, a társalgás, még a városi számadásoké is. A pénztárnok pedig tősgyökeres német volt.

Nem is magyar embernek való mesterség az, mondák a felsőbb hatalmasságok.

Nem veszi azt be a magyarnak a gyomra, hogy ő számokat számok alá rakjon, akkurátuson, tizest a tizes alá, ezerest az ezeres alá, azokat összeadja botlás nélkül, hogy minden egyes bevételnek, kiadásnak a dátumát följegyezze az illetőnek a nevével együtt, a kamatokat 6-os százalékkal napjára kiszámítsa, félkrajczáros töredékig. Ez még hagyján! De az akkori pénzforgalom szerint külömbségeket tegyen az arany pénz, a lázsiás tallér, a huszas, a váltó forint, a rénes forint, a máriás, a tizes, ötös, és hármas ezüstpénz között s mind ezeket következetesen extra rubrikázza; hogy a milyen pénzben bevevődtek, olyanban adódjanak vissza; a kamatra kiadott pénz obligáczióit, kvietancziáit evidencziában tartsa. És a mi legfőbb dolog, hogy mikor ezt a rémséges sok pénzt maga előtt látja, el ne fogja az a szédülés, a mi hozzá nem szokott ember agyát meg szokta lepni, hogy beleesik a pénzbe és nem tud kiuszni belőle; összecsap a feje fölött és belefullad – vagy maga, vagy a becsülete.

Majd meglássuk, hogy Duckmaus úr ilyen ember-e? a kit Bécsből küldött le a finánczdirekczió.

*

Duckmaus Hugó úr kicsiny, czingár emberke volt; de termetét meghazudtoló bátor és vállalkozó alak. Különösen szép asszonyok ellenében.

Volt pedig ez időkben két hirhedett szépség a városban. Cservenics görög kávésnak a leányai.

Egy hires népballada megörökítette a neveiket, a mit még az én gyermekkoromban énekeltek a szabólegények:

Hogy miért búsul Nánika s miről dudol Bábika? azt a további strófák szépen megéneklik.

… Ez a théma vonul át az egész balladán.

Kissé csintalan biz annak a szövege. Azért bátran elmondhatnám, ha azt nem nézném, hogy kis leányok is vannak itt, a kiket még nem hordanak szinházba, a hol sokkal pajkosabb nótákat is tanulhatnak.

Hát az a baja a Bábikának, hogy sok a német, meg a magyar, a kinek éjjel-nappal kávét kell főzni, fölváltva, hol a Nánikának, hol a Bábikának. – S talán még kávét édesiteni is.

Még a nemesi inzurrekczió idején kezdték el ezt az élethivatást, ezelőtt hét esztendővel; akkor nagyon kis lányok voltak. Megismerkedtek valamennyi keresztülvonuló ezredek uniformisaival; még franczia foglyokat is láttak, a kiket Mesko tábornok hozott magával.

Hallották az első «franczia-futás» évadjában azt a nótát, hogy «Sárga csizmás Jancsi sárba jár», a második franczia-futás idejében meg azt, hogy:

Az ő kávéházuk volt a Tivolija a délczeg tisztikarnak. (Akkoriban kaszinó helyett Tivolit mondtak.) Kék hajtókások és sárga hajtókások voltak. Mindannyian udvaroltak a kaczkiás (olvasd mai magyar nyelven «fesch») Cservenics grácziáknak. – Miért, miért nem, ez a régi bonmot eredt a szép lányoktól, a mit aztán az egész kisvárosi hölgyvilág fölkapott: «a kék nem kék; hanem a sárga kék.» Nem tudom urát adni, miért kéktek jobban a sárga hajtókás «Alexander»-ek, mint a kék galléros «Bakonyi»-ak a mi kisasszonyainknak.

Annyi bizonyos, hogy mind a ketten ott játszatták nyári délutánokon az ezredeik zenekarát a Cservenics-kávéház előtti Szentháromság-téren, a mikor aztán a tiszteké volt a világ; holmi czivil ember székhez sem jutott miattuk. Csak mikor este nyolcz órakor vége volt a platzmuziknak s aztán huszonnégy dobverő rákezdte a takarodót verni, végig vonulva a templomtól a várkapuig erre a nótára:

akkor ürült ki a kétszínű posztótól a kávéház; a katonák siettek haza a várba.

Akkor aztán előszállingóztak a törzsvendégek elfoglalni az ősi asztalaikat, mondogatván egymásnak: de jó, hogy nekünk nem dobolják azt, hogy «feküdj, feküdj, lompos német!» – Tudniillik, hogy a czivilek ezt a textust alkalmazták az ismeretes osztrák czapfenstrájk dob-nótájára.

Legközelebb a kávémérő söntés mellett volt a két privilégiumos asztal, a miknél esti nyolcz órán túl csak a betáblázott uraságoknak volt szabad helyet foglalni.

Az innensőnél, a mely közelebb volt az ajtóhoz, rendes vendég volt Duckmans úr, a városi kassziros, vagy a hogy magyarul nevezik «perceptor». Régi polgár; ott van a háza a városházzal egy sorban, harmadik, vagy negyedik. Nőtlen ember; nem várják otthon vacsorával. Nem is szokott vacsorálni. De hát ugyan minek is vacsorálna? Azt az ötlábnyi termetet, azzal a szük vállal, azzal a keskeny csipővel, az a kis findzsa fekete kávé is képes eltáplálni, a mit minden este itt fogyaszt el, a közben ostáblát játszva egy másik törzsvendéggel, a kit úgy hi minden ember, hogy «Sós Kecskés». Kecskésnek azért, mert az a családi neve, Sósnak pedig azért, mert ő a főfelügyelője az ærarialis só-elárusításnak. Ők ostábláznak itt minden este 8 órától 9-ig.

Láttatok már ostáblát? Dehogy láttatok! Nagyon mulatságos egy játék az. Egy kétfelé nyitható ládikó föl van osztva négy részre és huszonnégy lépcsőre; aztán van tizenöt fehér és tizenöt fekete fakarika, a miket a két játszónak két számozott csont-koczka szerencsefordulatai szerint az egyik oldalon be kell rakni, a másikon azt ki kell szedni. A melyik hamarább ki tudja szedni, az a nyertes. Ha úgy ki tudja szedni, hogy az ellenfele egy karikát sem vett még ki: akkor az utóbbi «Schuszter-Schneidermatts». Nagyon mulatságos játék ez. Néha eltart egy játszma félóráig is. Azért is hiják a németek úgy, hogy «langer Puff». A francziáknál «triktrak».

A két notabilitás pénzbe játszotta ezt az elmés fejtörő mulatságot, tudniillik egy krajczárba.

Úgy is illik! Közhelyen ne játszszék nagy pénzben két olyan nyilvános karakter, a ki az ország vagy a város kaszszáját kezeli; mert ha ezüsttel dobálóznak maguk körül, a világ mingyárt rosszat gondol.

No vagy pláne bankóval, – sőt aranynyal!

Az ilyen fitogtatás csak aféle uraknak való, a minők a söntés túlsó oldalán levő asztalnál szoktak letelepedni.

Azok ottan preferánczot játszanak, mikor hárman vannak. Ha csak ketten vannak, akkor tártlit.

Hanem az aztán nagy pénzben megy. Lázsiás tallérok pendülnek az asztalon; lepedőbankók repkednek; körmöczi aranyok zizeregnek. A vesztett partiet kontrázzák, duplázzák, quadruplázzák in infinitum. Százakba megy néha a mulatság.

Az asztal hőse nemzetes Hajdukics Czyriák uram.

Fajára nézve maczedoniai görög, nemzetére nézve kemény nyaku magyar, a minél külömbet nem mutat föl Árpád ivadéka.

Hajh! ha minden magyar olyan magyar volna, mint a milyenek a mi rácz polgártársaink voltak! Olyan kipödrött bajuszt csak Tuhutum ivadékai viseltek, hát még az a zsiros száj! Ilyen kevélyen nem pattogtatta a körmönfont nemzeti fölfohászkodásokat a legmokányabb szittya uraság sem. Magyar nemesek voltak mind. És azt megérdemelték. Pénzzel is, meg karddal is. Külömbség csak az volt közöttük, meg a magyarok közt, hogy nekik nemcsak kardjuk volt, hanem pénzük is. Magyarul beszéltek, csakhogy nagyon sebesen hadarták a szót s az akcentusokat nem nyomták meg.

Czyriák úr szép gömbölyü altestü úr volt; barnapiros az arcza, mely állban tokát eresztett. Sarkantyus csizmát viselt, paszomántos nadrággal; ezüstgombos dolmányt, czifrán kizsinórozva.

… Megálljunk csak! Hisz az imént mondtuk, hogy a dicasterium kiadta a rendeletet, mely szerint megtiltatik a magyaroknak a paszomántos ruhaviselés.

Az ám! Csakhogy minden rendelethez két ember kell: az egyik, a ki kiadja, a másik, a ki megtartja; már pedig itt a mi klimánk alatt igaz, hogy mindig termett elég olyan bölcs ember, a ki parancsokat osztott, de olyan bolond kevés termett, a ki azokat megfogadta. Czyriák úr azt mondta az ilyen rendeletre: «eb mondja kutyának, kutya a farkának». Megbirságolták érte? Fizetett.

Egy fegyvert hordott magával akármerre járt. Az volt egy singes szarvasbőr zacskó. Annak a fenekén volt rendesen száz vagy kétszáz koronás tallér. Ha exekuczió támadta meg, (rendesen volt valami aktus majorisból eredő birság a fején) belenyult a zacskóba, odadobta a pénzt; ha tolvaj támadta meg éjjel az utczán, úgy ütötte fejbe a zacskóval, hogy fölbukott.

No ha bejön a valuta, erre a divatra megint visszatérünk. Egy hosszu szarvasbőr zacskó, fenekén egy marék koronával. Többet ér az egy revolvernél.

Hajdukovics Czyriák úr pénzes ember volt.

Czim szerint vaskereskedő. De az csak külső firma volt nála. Más mindenféle üzlettel foglalkozott. Értett a pénzcsináláshoz. Liferált is. Még buzával is spekulált. Nem fáradt vele maga: mutyiba dolgozott. Ő csak a pénzét reszkirozta.

Hol egy, hol két mutyi-kompánistáját ott lehetett minden este látni a Cservenics-kávéházban, vele együtt tartlizva vagy preferánczozva, a szerint, a mint hol az egyik, hol a másik került elő. Némelyik Törökországban lakott. (Még akkor Belgrád Törökország volt.) De volt közöttük magyar is, német is.

Azok ott a kártyásasztalnál valami sajátszerü nyelven beszéltek, a mi egy harmadrészben magyar volt, egy harmadban német, egy harmadban rácz. (Már t. i. a mennyi a kártyanyelv megértéséhez szükséges.) A veres szint úgy mondták, hogy «paprikitzen», a tököt meg «buntewicen», a «bellus musicus» neve volt «libiz-labuz»; a végin aztán «peczalt uram.»

(Ennek a «peczalt uram»-nak is mulatságos története van – azokból az időkből; – de most nem állok meg érte; majd máskor elmondom.)

A közben pedig kávét és puncsot ittak s csibukból fujták a füstöt; néha egy «mno gája létára» is rágyujtottak.

Kártyakeverés közben pedig gyakran stikliroztak a szomszéd asztalnál ostáblázó párra; elég fenhangon, hogy azok is meghallhatták.

Azok pedig csak csendesen, suttogva tették meg az észrevételeiket az átelleneseikre.

Duckmaus urnak olyan furcsa feje volt, a koponyája felülről nézve, mint egy csizmatalp, hosszu, a két oldalán benyomott (Ozman pasának volt ilyen koponyája), az arcza profilban széles, szemben keskeny; a szájából alig látszott valami, úgy össze volt kummva mindig s ha megszólalt, csak a fél szegletét nyitotta ki; még nevetni is csak félszájjal szokott; a szemeit is mindig úgy összehunyoritá, mintha vászonszövetet vizsgálna, hogy nincs-e közte pamuk?

Hanem mikor a Bábival enyelgett, akkor az egész száját fölnyitá szélesre és a két szemét karikára, mintha el akarná nyelni. – Szép falat lett volna!

Czyriák urnak ez alkalommal kedvezett a szerencse. Egész halommal állt előtte a tallér, a mit a belgrádi kereskedő szedett elő a széles tüszőjéből.

De Duckmaus urnak is jó napja volt ma este! Egy egész darab kétgarasost elnyert az ellenesétől, a lange Puffon.

– Schuszter und Schneidermatts! – kiáltá diadallal a két ujja közé fogott nagy rézpénzt magasra emelve. «Bábi kisasszony, drága szivem! Még egy findzsa feketét! Kitelik ma a nyereségből!»

Ki biz az, még egy krajczár vissza is jár a kétgarasból.

– Szép dolog. Az én pénzemből dobzódni! – Morgolódék Sós Kecskés uram.

Bábi kisasszony kilépett a söntésből s hozta tálczára téve a findzsa kávét.

Termete igazán a hamis-istenekre emlékeztetett. Ilyen csipői, ilyen vállai lehettek Dafnének, a miket Apolló futtában megbámult (et quæ latent, meliora putat!) a hogy «nagyorru»-Ovid előadja. (Tizenkét esztendős iskolás gyerekeknek.) Az arcz azonban Junóé; komoly és méltóságteljes.

– Tetszik?

– Hogyne tetszenék, a mi a maga kezéből jön – grácziák legszebbike? Magának, szép Bábi kisasszony, az Olympuson volna helye, az istenek csészéjébe töltögetni a nektárt.

Duckmaus úr gyöngéden érinté ajkával a csészenyujtó kezet.

– Édesen szereti? kérdezé a Hébe.

– Tudja már azt maga. Nagyon édesen!

– No hát tegyen bele czukrot, a mennyit akar.

– Hja! Nem attól lesz az édes; hanem hogyha a maga rózsás ujjacskái teszik bele a czukrot, isteni Bábika.

De már ezt megsokalta Hajdukics uram. Átkiáltott onnan a másik asztaltól.

– Ugyan már mit nyernél vele, te Duckmaus, ha a Bábi kisasszony az Olympuson volna? te ott sem volnál más, mint Vénus kakasa, vagy Minerva bagolymadara!

– Te pedig Hajdukics, – vágott neki vissza a perceptor, – az Olympuson csak Ixion volnál, a kinek felhőt dobnak az ölébe ölelgetni istenasszony helyett. (S truczczra is átölelte a Bábika karcsu derekát.)

– Micsoda? Én? Te! Óh te papiroslineázó, krajczárköszörülő, gummilásztikoptató Kákánpille! Még te mersz itt tátogni! Azzal az ötkrajczáros kávésfindzsával! Bábi kisasszony! Nekem egy akó kávét rögtön!

S azzal odacsapott a tenyerével a tallérhalmaz közé, a mi előtte hevert kártyanyereségül.

Egy akó kávé! Ez nem is volt valami rendkívüli dolog. Semmi esetre sem eredeti ötlet Hajdukics uramtól. Szokás volt ezzel kifejezni egy nyereséges üzletet, egy vesztett fogadást: «egy akó kávét».

Bábi kisasszony rögtön lefejté derekáról Duckmaus úr esdeklő karját s visszabillegett a söntéshez rendeletet adni a Feuerburschnak, hogy azt a bizonyos rézüstöt tolja a tüz mellé. Az czircziter egy akós volt s mindig tele volt fekete kávéval.

A Cservenics-kávéház az esteli órában rendesen dugva volt látogatókkal, professzionátus spillerek dolgoztak a szögletasztaloknál, a nasivasi-bankban fosztogatva vidéki balekeket; hajóslegények játszottak durnyit, a kiknek télen semmi dolguk, tamburások pengették tollszárral melankolikus hangszereiket, a bakterek lesték az éji szolgálat megkezdését, falusi előljárók gubbasztottak bundáikban a hosszu lóczákon, a kik beváltandó pénzt hoztak föl a városba, kucséberek ácsorogtak nyakukba akasztott kosárral, fügét, narancsot csaklizva; s kitöltötte a társaságban maradt hézagot az a diszes kompánia, a kiket bibiczeknek, brodziczczereknek nevez a természetrajz, kifejlettebb példányaikban lumpoknak és kozákoknak. Alig látják egymást a füsttől és gőztől a vendégek az olajlámpáknál.

Egyszer-egyszer nyilik az utczai ajtó, a mint az ujesztendei hideg lég betódul, az itt benn levő athmosphæra egyszerre hópehelylyé változva szállong alá. A belépő tán a körjáratot végző tiszt, a ki a kávéházakat, korcsmákat vizsgálja ott maradt katonák után, vagy egy elkésett utas, bundában, botosban, jégcsapokkal a bajuszán, a ki már nem kapott szobát a fogadóban; nem ritkán egy harczias amazon, a ki a korhely férjét jött hazaterelni.

Arra a szóra, hogy «egy akó kávét!» az egész tarka gyülekezet egyszerre fölelevenedett. Van, a ki traktál! Ma ingyen-kávét osztogatnak.

A bibiczek, a kozákok, a kiknek minden kedves, a mi «sáp»; a falusi kukkók, a kik még csak hiréből ismerik a kávét, mind oda nyomakodnak Hajdukics uram asztala köré; úgy lesik a potyát.

Czyriák úr az alatt, a míg a kávé a rézüstben megmelegszik, ráér Duckmaus urral kötekedni. Ma különös kedve van hozzá. Persze a Bábika miatt.

– Hát aztán, te pénzrostáló! Ugyan mit csinálnál, ha egyszer a Bábika azt mondaná: «no hát csókoljon meg az úr!» Azt mondanád: «várjon majd egy zsámolyt hozok.» (A Bábika magas szál persona volt.)

– A ki ibolyát akar szakitani, le tud az hajolni érte.

– Óh te szépséges sárga ibolya! van is te rólad mit leszakitani! Hisz még csak bajuszod sincs! Egy ilyen tisztitott bárányfejre csak nem támad gusztusa egy magyar leánynak, mint a Bábika. Nem tudod azt a nótát, hogy

– Hát ha csak bajusz kell, azért nekem sem kell Mária-Pócsra menni.

– Te! Mernél te bajuszt nevelni? Hiszen mindjárt hátul kötnék a sarkadat Bécsben.

– No, hát azért is megmutatom, hogy meglesz. Kipödrött bajuszt fogok viselni, olyan hegyeset, mint a tied.

Ez már dühbe hozta Czyriák urat. Hogy az az ember olyan bajuszt akar viselni, mint az övé. Ez a hegyes! Nagyot pödrött rajta.

– Valami más is kell ám még ahhoz, hogy az ember csókot merjen kérni a szép leánytól, perczeptor uram!

– Ugyan mi?

– Ugyan mi? Mondá Czyriák úr dölyfösen. Hát egy ilyen zacskó ni! – S azzal oda vágta azt a degez bőrerszényt az asztalra.

– No hát hiszen olyan is lehet még másnak is. – Felelt vissza Duckmaus úr.

– Ugyan honnan vennéd, te! Ha csak nem lopnád?

– Már hiszen más ember sem az égből rázza azt le!

Hajdukics uram elnémult. Találva érezte magát. Hát biz azt a sok pénzt, a mi az ő kezén megfordult, akár hogyan szerezte, de az égből nem rázta. Az szent!

Aztán még egyet mondott neki oda Duckmaus úr.

– És még az a degez erszény is megcsappanhat ám még valaha, nagy jó uram.

– Dejsz’ annak állok elébe. Az én marhám nem jár négy lábon.

– No no! Még a pénzbe is beleeshetik a dög.

– Phü! – köpködött maga körül Czyriák úr. – Hozzák már azt a kávét; nem kell nagyon fölforralni.

Bábika azt kérdezte, hogy hány csészét kell hozzáadni?

– Egyet sem. Csak úgy kell idetenni egy zsámolyra.

– Hát az üstből akar inni?

– Dehogy iszom. Nem iszom én. Majd megmutatom, hogy mit csinálok, csak tegyék elejbém.

A feuerbursch, meg a hausknecht megfogta két fülénél fogva a nagy kávés üstöt s odaemelte a zsámolyra Czyriák úr széke elé.

Hajdukics uram aztán azt tette az egész kondér kávéval, hogy megmosta benne a két kezét.

De sietett egyuttal megmagyarázni az elszörnyüködött publikumnak a rendkívüliséget.

– Jól mondta ám a perczeptor úr, hogy a pénzbe is bele eshetik a dög. Ez már olyan fajta, a mi itt előttem van. Mert ezt az Avakum barátom hozta Belgrádból, a hol most javában grasszál a pestis. Félő, hogy erre a pénzre is ráragadt. Az ellen pedig a legjobb mediczina, ha kávéban mosakodik meg az ember, aztán meg a pénzt is kávéban tisztitja meg.

S azzal az asztalon fölhalmozott ezüstöt is marokkal hányta bele a nagy rézüstbe.

A bibiczek de egyszerre eltisztultak az asztala mellől. Ez még is nagyon fekete kávé volt nekik. Nem kértek belőle.

Az előkelőbb vendégek pedig szörnyüködtek az ilyen prédaságra. Hisz ez tultesz még azon is, a ki ötven forintos bankót használ pipagyujtó fidibusznak.

– No, no, Czyrják! kiáltá oda Duckmaus; majd meginnád te még azt a kondér kávét, a mit itten mosogatónak használsz most.

Czyrják úr nem tartotta érdemesnek meghallani a mondást. Irigység beszél a perczeptorból.

A helyett a Bábi kisasszonyhoz beszélt, a ki egy törülközőt hozott neki, hogy a kezeit fölszikkaszsza a kávétól.

– Köszönöm, drága kisasszony. Majd megszolgálom. Én most elmegyek a belgrádi czimborámmal a Franczi korcsmájába csájára meg ráczürmösre. Nem akarom a pénzemet magammal hordani. Itt hagyom magánál a zacskómat. Számlálja ki belőle az egy akó kávénak, meg egyébnek az árát. Aztán majd egy szürőkanállal meríttesse ki a kávé fenekéről a pénzt, s azt is tömje a zacskóba. Majd reggel eljövök érte. Korhelyleves legyen.

– De hát meg sem számlálja a pénzét, Hajdukics uram? Csak úgy a becsületemre hagyja?

Czyriák úr nagyot vakart a tarkóján.

– Hej, hiszen Bábi kisasszony, ha maga egyszer nem volna olyan nagyon becsületes, az volna nekem a gyönyörüség.

Értse, a ki érti.

Aztán fölkerekedett Czyriák úr, a két játszó társával együtt, a kik belgrádi sertéskereskedők voltak s odaintve maga elé két tamburást, azokkal elkezdte muzsikáltatni a maga nótáját; Cservenics uramnak jó éjszakát kivánt, aztán mikor Duckmaus úr mellett elhaladt, ráacsarkodott:

– Aztán azt komendálom neked, te nímet, hogy rá ne nézz arra a leányra; mert így törlek ketté, mint ezt a tallért:

Azzal a négy ujja közé fogva a lázsiást, ketté törte szépen, hátradobva darabjait a czinczogó muzsikusoknak.

– Kemény legény vagyok «jaki csont!»

– Nonó! Czyrják! Majd látlak én téged még olyan puhának is, mint a pamuk.

Bábi kisasszony hozzá fogott a kávéba fullasztott tallérok kihalászásához. Elébb azonban Cservenics uram leszürette róluk a fekete levest az összes vendégek szemeláttára s beleöntette az utczai csatornába, nehogy valaki azt hihesse, hogy az még valami közjólét elleni czélra használtatik. A Bábika aztán a kihalászott tallérokat szépen szalvétára rakta s a tanuképen ott tartott perczeptor és sódirektor jelenlétében megszámlálta, úgy rakta el a bőrzacskóba, irást adatva velük magának a mennyiségről.

Mert a Bábika nagyon sokat adott a becsületére.

Két hivatalbeli úr még azután is ott maradt; de már többé nem ostábláztak. Harmadiknak odaült közéjük Cservenics uram, a kávés.

Volt miről diskurálniok: elég jó théma.

Ez a görög csak nem fér a bőrébe.

– No no! Majd lesz annak még bőjtje! Mondja Duckmaus úr odatekintve fél szemöldökével Sós Kecskés uramnak, a mire ez is sunyi módon bólintott a fejével. Nekik kettőjüknek már volt «Dunszt»-juk róla, hogy odafenn a financzvilágban valami felhőszakadás készül. Rég megkapták a magasabb körökből a csendes figyelmeztetést, hogy a mi ezüstpénz eljön a kasszába, azt ki nem kell ereszteni többet, a réz félforintosoktól ellenben lehetőleg szabadulni illő.

De Cservenics uramnak még más szó is megütötte a fülét az előbbi szópárbajból.

– Azt mondta a nagy uram, hogy másnak is lehetne olyan tömött zacskója. Magát értette?

– Hát magamat is érthettem.

– Én is szeretném annak tudni a módját. Mert a kávéfőzésből nagyon nehezen telik a láda. Az én kezemen is sok pénz megfordul; de nem szegődik hozzám; tovább gurul, épen, mint a perceptor uréból.

– Hát két ilyen jó barátomnak, mint az urak, el merem mondani, de megfogadják, hogy hármunk között marad; mi magunk szedjük az epret belőle.

Megfogadták.

– Hát én már kitaláltam a bizonyos módját, hogyan kell a lutrin nagyokat nyerni és reszkirozás nélkül.

Cservenics uram hitetlenül bólintott erre.

– Sifli az! Tíz esztendő óta próbálom; soha sem csinálok egyebet ambónál. Hatszor annyit beraktam a lutriba, mint a mennyit kikaptam belőle.

– Mert az álmos-könyv után dolgozik az úr.

– Hát hogyan?

– Systemája van annak. Nem elég egy lutriba tenni be a számokat, mert hát azok a számok a miket a budaiba beteszünk, lehet, hogy a bécsiben jönnek ki, vagy a brünniben, a lincziben, vagy a prágaiban.

– Megpróbáltam mind az ötbe betenni.

– Ez a hiba. Mert a számoknak consequentiájuk van. Én azt így tanultam ki. Kiszedtem a város archivumából a «magyar kurir», meg az «œsterreicher Beobachter» tiz esztendei folyamatját. Azokban mind ki van nyomtatva, hogy ez idő alatt mely számok huzattak ki legtöbbször a lutriban, de még az is, hogy melyek csináltak legtöbb ternót; azok irásjegyekkel vannak nyomtatva. Tehát ezekre lehet legbiztosabban kálkulálni.

Mind a két úr elvetőleg intett a kezével, hogy ugyan hagyja abba!

– Hát azt hiszi az úr, hogy ezt az úr találta ki? Hisz ezt már minden vén asszony tudja; én is praktizálom. Kutyát sem ér az.

– Csak csendesen. Nem kell rezonirozni. Még nem mondtam el mindent. De nem ugyanazok a számok vannak ám prævalencziában Budán, a melyek Bécsben, meg Prágában, a melyekre kalkulálni lehet.

– Ezt is tudja már minden kásás kofa!

– Csak hallgassuk végig. A szerencse istenasszonynak kapriczai vannak. Azokra kell számítani. Erre való az abrakadabra, meg a kabala. Így teszünk: azt a bizonyos öt számot, a mit kiválasztottunk, megteszszük Budán, Prágában, Bécsben, Brünnben és Linczben. Más más favorit számokat. Fölteszünk rájuk mind az öt helyen egy-egy ezüst huszast. Mikor aztán az megvan, akkor a huzás napján, az utolsó órában, egyszerre megcseréljük a számokat: a budait átteszszük egy másikra s meggubelirozzuk tiz forinttal; akkor annak ki kell jönni. Ez az abrakadabra.

Ez már tetszetős ötlet volt. Rászedni a szerencsét! Lesből elfogni hálóval Fortunát!

– Nos. Tetszik az uraknak velem mutyiba lépni? Én adok hozzá öt forintot.

– Nem bánom. Én adok bele három forintot, mondá a kávés.

– Én kiugratok kettőt, dörmögé a sódirektor.

– Én reszkírozom az öt huszas betétet az öt kollekturába, szólt a perceptor. Csak egyet kötök ki; azt, hogy az én számjaim játszanak. Itt vannak a zsebemben; de azokat nem szabad senkinek látni.

Belenyugodtak. A kávés kitette az asztalra a bankókat; a Sós a tenyerében mutatta.

Kecskés úrnak azonban még motoszkált valami skrupulus a fejében.

– Hát aztán ki mondja azt meg, hogy az egyik városról melyik másikra kell hirtelen átcsapni a számokkal?

– Hát hiszen arra való aztán a kabala.

– Kabale und Liebe? mókázott a kávés.

– Sőt Kabale ohne Liebe. A városnevek közül egyet kihuzatunk…

… – A keresztes pókkal…

– Épen nem a keresztes pókkal; hanem egy ártatlan szűzleány kezével. Ez kivántatik a Kabalához. Bábika kisasszony, kérem!

– Bábika? – Csernovics uram visszadugta a három forintot a zsebébe. – Sós-Kecskés uram is összeszorította a markát s lopva az asztal alá dugta a kezét.

Duckmaus úr úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Bábika azonban hivás nélkül is oda jött volna.

– Nézzék, egy öt forintos bankót találtam az asztal alatt a sok fidibusz között, a mit összesöpörtem.

– Szerencse-pénz! Mondá Duckmaus úr. Elveszett bankó gazdáját nem szokás keresni. Száz ember is előáll, hogy az övé s egy sem tudja bebizonyítani. Az a megtalálóé. Az a magáé Bábika.

Cservenics uram ellenkező véleményen volt.

– Nem! Nem! Azt ki kell hirdetni. Ki nem adatik, de üveg alá tétetik, hogy lássa mindenki, hogy mink becsületes emberek vagyunk; az elveszett bankót kihirdetjük.

– Csináljunk amikát! Proponált Duckmaus úr. Minthogy az a bankó úgy is res nullius, tétessék föl az abrakadabrámra.

Ez már helyeslésre talált.

Legalább így, ha a számok ki nem jönnek, nem az illető elcserélt város nevét kihuzó hajadonnak ártatlansága, hanem a talált bankó kétes jelleme lesz a gyanus.

Ugy történt.

Bábika kisasszony kihuzott a Duckmaus úr czilinderébe dobott városnevek közül egyet. Azt Duckmaus ur eltette a zsebébe s később megmutatta Bábikának a reskontót a tizforintos betétről.

Ne felejtsék el megjegyezni ezt a szót, hogy «később.»

Mert hogy mesemondói mesterkedésből úgy mondom el ezt a történetet, hogy a később jötteket bocsátom előre s így kerülök vissza a megelőzőkre. Ez az én finészem.

Tehát az a későbbi nap, melyen Duckmaus úr a budai lutrira egy huszassal föltett számokat hirtelen átcserélte egy másik városi lutrira: ez a nap csütörtök volt; szombaton délután esett meg a huzás mind az öt városban Két nap kellett rá, hogy a posta elszálítsa a levelet a legtávolabba. Másik két nap, hogy az illető tartományi székvárosok Localanzeigerei megérkezzenek.

A melyek aztán fogantyus kereteikbe csiptetve odatétettek a kávéház kerek asztalára.

A multkori, meg a mai nap között (valami 3 hét a különbség) igen nagy változáson ment keresztül a kávéház belső fizionomiája. Egy asztalnál sem kártyáztak, de mindeniknél veszekedtek. Mintha minden ember itt adott volna egymásnak találkát a patvarkodásra. Falusi emberek jöttek sápítozva kérdezősködni a városiaktól, azok meg mérgesen rázták le őket a nyakukról: «menjenek a pokolba!» A Bábi kisasszony mellett ott ült a söntésben az apja is, a ki rekedt volt már a sok kiabálástól és sárga, mint a tök, a sok méregtől. Nem udvarolt a Bábikának senki. Nem volt se kék, se sárga tiszt. A minek elég pszichologiája az, hogy egy nagy tábla volt a középső oszlopra fölakasztva s azon nagy betükkel ezt a két szó: «Nix kreditirt.»

A Bábika szeme veresre volt kisirva. Bizonyosan sokat szidták ama belső szobában.

A Hajdukics uram asztalánál sem preferánczoztak. Sőt nem is ültek mellette. Egyszer-egyszer benyitott az ajtón Hajdukics uram. Föltünt, hogy a bajusza nem volt kipödörve; állt szeszélylyel ahány szál annyifelé. A mint letapogta a havat a lábáról, azt kérdezte: «nem volt itt az Avakum?» «Nem volt itt!» Azzal futott ki mérgesen. Aztán megint a Kozakovics bukott be az ajtón török kaftányban; az ráczul kérdezte, hogy: «nem volt itt a Cziriák?» «Most volt itt, de elszaladt.» Akkor meg az lóstatott odább. És még a Lieflander rohant be: «Hab’ns kan Türken gsehn?» «Mindjárt visszajön, tessék rá várni». «Der Teufel!» Az is elrohant. Tiz ember kergette egymást, soka sem talált egymásra. Az ostábla is pihen a sutban.

Sós-Kecskés uramat hetek óta nem láták; az láthatatlanná lett.

De leglényegesebb átváltozáson ment keresztül Duckmaus úr maga.

Nem volt már német, hanem magyar. Rókatorkos mentét viselt, prémes süveggel, magas száru csizmát, tajtékpipát a szájában. Az a száj is prémet kapott, bajusza nőtt s az ki volt kenve. S hogy annál jobban elismerjék magyarnak, hát a kivel csak tehette, diákul beszélt.

Mikor az ujságok megérkeztek a keddi postával, ő már ott ült a kávéházban s maga vette ki a postás kezéből a brünni Anzeigert, kibontva a borítékból.

Egyenesen a legujabb lottóhuzás számát kereste benne.

Azzal nagyot ugrott, földhöz csapta nagy vidrabőr süvegét, elordítva magát:

– Viktoria! Bábi kisasszony! Ternót csináltunk! Azzal odarohant a söntéshez; diadallal lobogtatva a zászlót, az Anzeigert. Itt vannak a számaink!

Három kihuzott szám cursiv jegyekkel volt szedve: a ternó jeléül.

– Háromszor hatszáz forintot nyertünk! ujongott Hugó úr, örömében össze-vissza csókolva Bábika mollett kacsóját. «Ez az áldott kéz! Hát nem igazam volt nekem? A ki a szerencsés huzást tette. Most ebből a kisasszony ezernyolczszáz forintot kap netto! Megmondtam én ezt!

Ez az eset az egész kávéházban egyszerre nagy sensatiót költött. A Duckmaus ternója is. Egy szerencse-villám a nagy szerencsétlenség éjszakáján; de még inkább a Bábika ártatlanságának fényes bizonyítványa! Hát nem igaz, a mit az a nóta virginál!

Csak Cservenics uram csóválta a fejét hitetlenül.

– De vajjon csakugyan a mi számaink azok, a kik kijöttek?

– Azaz, hogy a «mi» számaink: az enyém, meg a Bábikáé. Az uré is volna, ha a rongyos három forintját rá merte volna reszkirozni a kisasszonya kezére.

– Majd akkor hiszem el, hogyha látom a pénzt.

– No hát meglátja az úr jövő vasárnap. Itt lesz a Bábi kisasszony kötőkosarában.

Duckmaus úr rögtön sietett föl a várba. Ott kellett neki jelenteni magát a várkomendánsnál (bizonyos specziális oknál fogva). Passzusra volt szüksége, hogy Brünnbe utazhassék, pénzt fölvenni, a mit a lutrin nyert.

A komendáns kiadatta neki a passzust (mit geschlossener Marschroute) hét napra, nem többre, s aztán utitársul egy ordinánczot is adott mellé a kanczelláriából. Ennek is megtudjuk majd az okát. A publikumnak azt mondták, hogy védelem végett, nehogy útközben a sok pénzt elrabolják tőle.

Hugó úr extrapostát rendelt s váltott lovakkal utazott, egyedül az ordinánczczal; sehol sem pihent meg éjszakára.

A mint Brünnbe megérkeztek, egyenesen a lottóhivatalba hajtatott az ordinánczczal együtt. Együtt léptek be a kollektura hivatalába. A hivatalnok átvette a reskontókat Hugótól s azt mondta az ordinancz hallatára, hogy «igen is, kihuzattak a számai». Azzal áthivta a pénztárszobába, melynek üvegajtaja volt. Ezen keresztül láthatta az ordinancz, hogy a lottóhivatalnok nagy csomó bankjegyet számlált le az asztalra Hugó elé; hogy mennyi volt az összeg, azt nem tudhatta meg. Megtelt vele a bugyelláris.

Azzal aztán a vendéglőbe mentek, jól megebédeltek, kialudták magukat s másnap nagy trombitaszóval visszatértek váltott fogatokkal.

Úgy ment az egész, mint a karikacsapás.

Vasárnap este már otthon volt Duckmaus úr s első útja volt a Cservenics kávéházba menni.

Ott az egész közönség szeme láttára kivette a tárczáját a bekecse zsebéből s leszámlálta a söntés asztalára, Bábi kisasszony elé, az ezernyolczszáz forintot, ujdonatuj ropogós bankókban. Most már aztán szabad volt neki a bajuszát hegyesre kipödörni.

«Kutya ugat, pénz beszél.»

Az a bankóhalom azt beszélte, hogy még is okos ember ez a Duckmaus Hugó! De még a Bábika is derék leány.

– Soha jobbkor! – Rebegé Cservenics uram, összeseperve a bankókat s meleg kebléhez szorongatá Hugó barátját.

Hugó úr szivesebben fogadta volna ezt a hálakifejezést Bábika részéről.

Cservenics úr kilátta azt a szeméből.

Hanem azért csak eltámogatta őt a leányától.

– Hagyjuk azt még, kedves barátom uram. Tudja no, arra az abrakadabrára, meg arra a kabalára. «Kabale ohne Liebe», a hogy tettszett mondani. Nagyon okosan volt mondva. Mert hát azt mondja a magyar, hogy a «várt leány várat nyer». Én ugyan nem akarom, hogy a leányom az egész komáromi várat elnyerje; az a nélkül is be van rá táblázva. Hanem még egy kicsit több parafernumot szeretnék. Nem lehetne erre az abrakadabrára ráduplázni?

– De sőt rátriplázni. Ez az én szándékom. Most ujra azon melegében megismételjük ezt a manővert. Ez uttal tiz ezer forintot kell nyernünk. Olyan bizonyos, mint a nap az égen.

Bábi kisasszony még egyszer fölkéretett, hogy huzzon ki azzal a megáldott ártatlan kezével egy városnevet az öt közül.

Azt a nevet ismét nem volt szabad másnak megtudni, mint Hugónak. Természetesen a berakott számokat is csak ő maga ismerte. Ezuttal tiz forint volt a betét mindkét részéről. Most már Cservenics úr maga is hozzá járult volna a maga mutyijával, de Hugó nem fogadta el; az abrakadabrában és kabalában csak annak szabad részt venni, a ki fanatice hisz benne.

És aztán ujra elmult két hét. A keddi napon ismét megérkeztek a bécsi, brünni és prágai lapok.

A két elsőben nem volt semmi lottónyeremény jelezve. A harmadik ujságban, a kit utoljára bontottak föl, voltak láthatók dült számok. Négyen!

Most már nem is ugrált, nem is ujjongott Hugó úr. Olyan bizonyosra vette.

– No hát mit mondtam? Kvaternó! Azon alul nem is adom. Tizenhatezer ötszáz forint hullott a markunkba.

De már erre a szóra nyakába akart borulni Bábika Hugó urnak, ha szerencsére az apja meg nem kapta volna a karjánál fogva.

– Meg ne csókold! Hisz akkor elveszted a bűbájt!

Következett az utazás gyorspóstával, ordinancz kiséretében Prágáig. A prágai lottóhivatalban agnoscálták a betétjegyeket, fizettek. Visszajövet Hugó úr átadta a félnyereményt a szép Bábikának, nyolczezer egy pár száz forintban.

Kezdett már egészen szolid viszony támadni közöttük. Erősebb, mint a férj és feleség, sőt erősebb, mint a két szerető közötti viszony: – a két «mutyista» viszonya.

Mikor az ember ugy hihatja egymást, hogy «az én mutyim».

Elébb azonban egy sokkal nevezetesebb dolog történt, az, hogy e közben elrabolták az állam letett pénzét a városi pénztárból, azt a negyedmillió forintot, a mivel a régi pénzt be kellett volna váltani.

A devalvatió volt itt!

Tele a pinczebolt rézgarassal, a pénztárszoba fekete bankóval.

A beváltást a rézpénzen kezdték meg: a kétgarasoson. Természetes, a szegény emberen kell legelőbb segíteni. Annál inkább, mert az jön ki legrövidebben a devalvátiónál. A kinek van tíz fekete bankója, az kap négy «schein» forintot cserébe, de a kinek van tiz kétgarasosa, az kap cserébe csak két devalvált kétgarasost. Ez már csak természetes. 10 régi kétgarasos 10×6=60, két új kétgarasos 2×30=60. Ezt csak meg lehet érteni.

Legjobban járt az, a kinek a kapitálisa rézkrajczárokból állott. Mert a krajczár megmaradt krajczárnak. S ezért most is lehetett kapni egy páros zsemlyét, a minek ilyen volt az alakja ∞. Ez a signum képezi a végtelenséget és az általános megelégedést. Kár, hogy ez is elmult; – már t. i. a páros zsemlye.

S nehogy az új bankót kelljen szaporitani a régi pénz beváltásával, tehát erre a czélra tovább verették a most már paraszttá lett harminczkrajczárosokat. Új korukban volt azoknak valami fényes, aranyfüstös zománczuk; úgy ragyogtak, mint az arany.

Ezeknek a beváltását természetesen a mázsálón végezték, odalenn a városház folyosóján. Az új kétgarasos épen annyit nyomott, mint egy régi. Az a finánczzseni, a ki kifundálta őket, már eleve gondolt rá, hogy ebből a félforintosból valaha kétgaras lesz.

Ez a pénzművelet eltartott egy hétig, Duckmaus úr, a városi ellenőr és az ærarium officiálisának közreműködése mellett.

Akkor következett azután a sor a fekete bankókra.

No már itt nem lehetett a mázsálót használni. Roszszul járt volna a financzminiszter, hogyha azt a finom selyempapirosra nyomott piros szemű «Schein»-t a jó tartós papirosból kompingált fekete bankóért, a mi ezer kéz szennyét hordta magán, súlyszámra cserélte volna be.

Az új bankókon ugyanis két veres paizs volt nyomtatva s azokban a «Series» száma. A bécsiek ezt a bonmot csinálták róla, hogy ez a Rotschild czimere: «veres paizs».

Azt az ócska bankót bizony meg kellett számlálni szálanként.

Azt a módját találták ki, hogy fölrendeltek a katonai kanczelláriából tizenkét legényt a város házára bankót számlálni; azoknak eczetbe áztatott kendőt kötöttek orrukra, szájukra, hogy a bankóbűztől le ne szédüljenek. Azok aztán csomóba kötözték a megszámlált bankót, hitelesen lepecsételve.

Hogy pedig valami oda ne ragadhasson a pénzszámlálók tenyeréhez, a felől akként lőn gondoskodva, hogy a katonaruháikat odakinn levetteték velük, a pénzes szobábában czivil ruhát adtak rájuk; mikor vége volt a strófnak, megint visszacserélték a jelmezt, semmi sem mehetett czigányutra.

Mikor aztán az egész bankóhalmaz föl volt dolgozva, osztályozva, adresszálva: akkor summázták az egészet s megirták Bécsbe a Finanzdirectiónak, hogy épen egy negyed millió új bankóra van szükség.

Az is megérkezett postafordultával, egy financzsecretarius kisérete mellett. Két gránátos vitte föl a ládában a városi pénztárba.

Hárman voltak jelen, mikor a bécsi ládát fölnyitották; maga a perceptor, a kinek ez volt a hivatalszobája, a kontrollor, meg a bécsi financzsecretárius.

Téli délután volt az idő, sötét volt. Duckmaus úr ki akart szólni az ajtónálló hajdunak, hogy gyújtson gyertyát. A mi akkoriban nem ment még másképen, mint hogy levitték a gyertyát a konyhába, ott a parázsnál meggyújtottak egy kénfonalat s annál a gyertya kanóczát.

A bécsi úr visszatartá a perceptort; ne híjjon most be idegen embert! Majd megmutatja ő, hogyan kell gyertyát meggyújtani assistentia nélkül.

Azzal kivett a katufrékja zsebéből egy kis zöld üveget, aztán meg egy kék papiros-dobozkát. Ez utóbbiban voltak holmi pirosfejű szálfácskák, az előbbiben pedig tépett azbeszt, a mi vitriolba volt áztatva. Egy olyan pirosfejű fácskát hirtelen beleütött abba a zöld üvegbe s gyorsan kikapva, az elkezdett rögtön sisteregni s előbb kék, aztán veres lánggal égett, míg végre meg lehetett vele a gyertyát gyújtani.

– Ez a legújabb triumfusa az emberi észnek! mondá a secretárius. Tüzet gyújtani tűz nélkül.

A két magyarhoni úr bámult rajta. Még ők ennek hírét sem hallották.

A bécsi úr nagylelkű volt. Odaajándékozta Duckmaus úrnak e csoda praktikát. Ott hagyta az asztalán.

Azután felnyitották a pénztár rengeteg vasládájának zárát. Mind bösztörzárak voltak (Wexirschlosz) s átrakták a bécsi ládával érkezett bankó-csomagokat; öt csomag volt. Egyet fölhasítottak. Ott látszott legfelül a veresszemű bankó: tizforintos.

Azután rázárták a ládát. A három nehéz kulcsot beletették egy szarvasbőr-zacskóba, a mit fölakasztottak a rendes helyére, a vasfogasra.

Akkor elfujták a gyertyát, elhagyták a pénztárszobát s bezárták a nehéz vasajtót. Annak is hármas zára volt. Az egyik kulcsot magához vette a preceptor, a másikat a kontrollor, a harmadikat a secretárius. Egy hajdut szuronyos puskával odaállítottak az ajtó elé. Reggelig felváltva strázsálnak ottan.

– Holnap reggel pontban nyolcz órakor kérem az uraságokat megjelenni. Mondá Duckmaus úr.

– Hogy jár a perceptor úr órája? kérdé a secretárius, mert az enyém a bécsi idő szerint jár.

– Igazítsuk össze.

Duckmaus úrnak szép antik órakulcsa volt, a fogója egy carniol gömb. A bécsi úrnak nagyon megtetszett ez az órakulcs. «Az apámtól örököltem.»

Másnap reggel nyolcz órakor pontban összetalálkozott a három hivatalnok a városház pénztárának vasajtajánál.

Mindegyik elővette a magával vitt kulcsot, fölnyitották a három zárt. – A bőrzacskóból elővették a pénztár kulcsait, fölnyitották a bösztörzárakat… A negyed millió forint nem volt a ládában.

Soha ennél vakmerőbb lopást nem jegyeztek föl a tolvajsági annálisok.

Ellopnak egy negyed millió állami pénzt újdonatúj bankókban a város pénztárából a megérkezése napján, a mikor még három emberen kívül senkinek sincs tudomása a pénz ittlétéről.

Eltüntetik egy vasládából, melynek titkos zárait csak a mechanikai furfangokkal ismerős hivatalnokok tudják fölnyitni.

A pénztár vasajtaja hármas zárral lett becsukva s a három kulcsot három ember vitte el magával. Az egyik az éjt a várbeli pavillonban töltötte, a másiknál névnapi estélyt ültek; az reggelig ott volt a vendégei között; a harmadik magában ki nem nyithatta az ajtót. Mind a háromnak össze kellett volna beszélni, a mi lehetetlenség. A financzsecretarius a kulcsot meg is mutatta a szállásadó Verpflegsdirektornak, a kinél hált.

És még azonfelül egy fegyveres strázsa járt alá s föl a pénztárajtó előtti folyosón estétől reggelig, éjfélkor fölváltva, a mikor a hajdu-strázsamester jött érte a patrollal, a kinél megint a városház főkapujának a kulcsa állt.

Kilencz embernek kellett volna egyetérteni, hogy az ajtó felől törhessen be valaki a pénztárba.

Ablaka pedig csak egy van a pénztárnak, az utczára, az emeleten, tizenkét láb magasan a kövezettől. Azon az ablakon kosár alakú kiülő vasrács. Oda csak létrával lehet följutni.

Kívül, a városház előtt, szuronyos puskával ellátott hajdu járkál, a szegletet kerülgetve. A városház piaczi homlokzata huszonnyolcz lépés, a szombati-utczai oldala huszonnégy. A strázsa ezt a sétát ugyanannyi másodpercz alatt teszi meg kiszámíthatólag.

Tehát annak, a ki az ablakon át akar betörni a pénztárba, ezt az alatt kell végbevinni, a míg a strázsa azt az ötvenhat lépést bejárja a piaczi front előtt s ismét befordul a szegleten.

Azalatt a rablónak vagy a szombati-, vagy a barátok-utczáján végig kell jönni, létrával a vállán! Fölmászni a rácshoz, azt kifeszíteni, bebujni rajta, a vasládát fölnyitni, a pénzt kivenni, megint visszatérni. Ezt ötvenhat másodpercz alatt semmi boszorkányság nem képes lehetővé tenni.

Ha tovább marad a tolvaj, hát akkor a létrát, a min fölmászott, hová teszi? Hisz a visszatérő strázsa azt rögtön meglátja.

Hanemha a strázsával is egyetértett a tolvaj!

Két hajdu őrködött felváltva az utczai őrálláson. Az egyik éjfélig, a másik éjfél után.

Ezeket kérdőre vonták. Sejtelmük sem volt a megtörtént rablásról. Öreg legények voltak, a város szolgálatában megvénülve.

A városkapitány által kérdőre fogva, mind a kettő elmondta híven, hogy óráról órára mit tapasztalt a mult éjjel.

A bakter minden órát megkiáltott, még pedig rendesen elkezdve a preceptor úr háza előtt.

Kilencz órakor jött Hajdukics uram a kávéház felől két tamburással s elvonult a «kis piacz» felé, mérges kedvében.

Tíz órakor ment végig a «bencli» az utczán a kocsijával, (a gyepmester); minden kutya vonított utána. Annak ilyenkor van a hivatala.

Tizenegy után egy fertálylyal papot vittek gyóntatni haldokló beteghez; egy lámpásos béres, meg egy ministrans szolga ment elől csengetyűvel. A strázsa térdet hajtott előtte.

Tizenkét óra után öt perczczel visszajött Hajdukics uram a két tamburással a «kis piarcz» felől – derült kedvben.

Tizenkettő után öt perczczel ment végig a patrol a profunt-magazin felé. Tíz percz mulva meg visszajött.

Egy órakor éjfél után sietett végig a piaczon a Mikuláné (bábaasszony) lámpával, meg egy cseléddel. Gyógyulófélben levő asszonysághoz hivták sietve. Nagy beszédben voltak.

Két órakor vágtatott egy huszár trombitaszóval végig a szombati utczán a Vág-Duna felé.

Három órakor tolta haza taligán a Bundásné az urát a korcsmából.

Négy órakor mentek haza a vendég urak és asszonyságok lámpással a kontrollór úr névnapi mulatságáról.

Öt órakor hajtottak a Trugli legényei két ökröt a vágóhidra. Félóra mulva az Erber csizmadia inasa jött a pálinkás bolt felé, féltében dalolva; a boltot akkor nyitották ki.

Hat órakor jött a Gulyásné egy taliga friss czipóval a kenyérsütő állásra. Azután jött a pereczes legény. A bakter haza ment aludni.

Minden órára volt valami eseménye az utczának és a piacznak.

Egyetlen órai időköz sem maradt üresen egy ilyen nagyszabásu betörés számára.

És a mi a legrejtélyesebbé tette a rablást, az volt, hogy ugyanabban a pénztárban álltak halommal a beváltásra váró közpénzek százas bankókban és egy fatálban két ezer darab arany, mint depositum. A tolvaj azokhoz hozzá sem nyúlt. Holott ezeken könnyen túladhatott. Csak az új bankókat vitte el, a miket még majd nagyobb mesterség lesz neki kiadni, mint a milyen volt ellopni.

A hajdukat lehetetlen volt a rablásban való czimborasággal gyanusítani.

Hát kit?

A három hivatalbeli urat?

Vagy melyiket a három közül?

Kettő csalhatatlanul be tudta bizonyítani az alibit.

A harmadik, a pénztárnok, maga kérte maga ellen a hivatalos vizsgálatot. Azt meg is kapta. Annak a lefolytáig felfüggesztették a hivatalától. Arra az időre substitutus perceptorképen egy bécsi officialist küldtek le.

A pénztárt megvizsgálták; ott minden az utolsó fél krajczárig rendben találtatott.

Duckmaus úr csupán annyi korlátozást szenvedett személyes szabadságában, hogy a város területét nem volt szabad elhagynia a várparancsnoknál való jelentkezés nélkül és akkor is csak egy kiséretül rendelt ordináncz altiszt társaságában, – az is a saját költségére.

Általában nem csaptak semmi lármát az egész nagy rablásból. Küldtek új pénzt a fekete bankó beváltására: de már azon rajta hált, a ki hozta s gyertyát égetett mellette.

Az ellopott pénzre azonban rálestek.

Bécsben a financzdirekcziónál föl volt jegyezve, hogy miféle seriesű bankók küldettek szét az egyes országokba.

A mi Magyarországba lett utalványozva, annak a seriese mind az ezeresen alul volt; még pedig erre a központra a 200 és 300 számból.

Tehát ezen számmal jegyzett seriesű új bankókból többet nem adtak ki.

A mellett pedig értesítettek minden közhivatalt, pénztárt, bankárt, pénzváltót, előkelő vendéglőst, kereskedőt, hogy ha ezen seriessel jegyzett új bankó kerül eléjük, annak a fölmutatóját rögtön fogassák el. Az a tolvaj vagy a czinkostárs.

Ezen az uton okvetlenül hurokra kell neki kerülni.

Van ám esze a policzájnak! Mindig is volt.

Csak az az átkozott dolog, hogy a tolvajnak rendesen még egy quincunxszal több esze van.

De most még egyszer vissza kell lépnünk az idővel. Ugy megy ez a mi történetünk, mint a rák hátrafelé.

Egy adventi napon, karácsony előtt, beállit Búzás Márton uram boltjába egy utas ember s az úr után tudakozódik.

Este felé volt az idő, de még gyertyagyujtás előtt.

Az utasnak fekete kendővel volt felkötve az álla, mint a kinek a foga fáj s zöld sipka volt huzva a fejére.

Búzás Márton uram pedig vaskereskedő volt Esztergomban. Magyar ember.

Az utazó pedig németül beszélt.

Annálfogva az asszonyt kellett tolmácsul fölszólitani, a ki tudott németül, hogy az értekezést közvetítse.

Az idegennek az volt a kivánsága, hogy ő huszonnégy darab, egy láb hosszaságú, egy hüvelyk szélességü és félhüvelyk vastagságu vasrudacskákra óhajtana szert tenni, a melyeknek mind a két végén és a közepén legyen egy lyuk furva.

Búzás Márton uramnak nem ment az a vasrúd a fejébe.

– Mire szolgáljanak ezek a szerszámok? kérdezé az idegen urtól.

– Hát ezek arravalók, hogy én most csináltattam tizenkét bőrszéket. Ezek a vasrudacskák arravalók, hogy a széknek a karját az ülőjével összekapcsolják a két végükön egy-egy rézfejü sróffal.

– Értem, értem. De hát az a középső lyuk mire való a vasrudacskán?

– Ebbe meg egy rézrózsácska jön, a mi nagyon szépen fog illeni a rézszögekhez, a mikkel a szék támlája ki van verve.

– A bizony nagyon szép lesz, ha meglesz.

– De karácsonyra kell, mert akkor jönnek a vendégeim.

– Megeshetik.

– Hát mennyibe kerülnek?

Buzás uram meggondolta a dolgot. Az ő boltjában nem voltak ilyen furcsa dolgok, mert ő csak kis boltos volt, de emlékezett reá, hogy Komáromban látott ilyeneket Hajdukics uram vaskereskedésében, a hol már minden kapható volt. Ott lehetett kapni párját öt forintért. Ő tehát azt mondta az idegennek, hogy párját elkészítteti tiz forintért. (Ez még a nagy bankóbőség idejében történt, a mikor még a réz harminckrajcáros félforintot képviselt.)

Az utazó nem alkudott, azt mondta «áll» s felét a kialkudott árnak rögtön lefizette az asztalra. Megigérte, hogy egy hét mulva visszajön átvenni a megrendelt pántokat s akkor lefizeti a többi pénzt is.

Csak egyet kötött még ki, hogy egy pár a vasrudacskák közül egy tenyérnyivel hosszabb legyen a többinél s hátrafelé legyen a vége hajlítva. Ez meg arravaló lesz, hogy a karszék támlányára kerüljön s azt összefoglalja.

Ezt is föl lehet fogni emberi észszel, miután Búzásné asszonyom kétszer-háromszor megmagyarázta Búzás uramnak a komplikált stratagémát.

– Jól van, meglesz egy hét alatt.

Az utazó e közben le nem vette a téli sipkát a fejéről.

De azért az asszonyi szem fürkésző tehetségét még sem béníthatta meg.

Mikor kiment a boltból, azt mondá Búzásné asszonyom az urának:

– Ejnye de keskeny feje van ennek az urnak! Soha sem láttam ilyen keskeny fejet életemben. E bizony keresztül tudna ezzel bujni az ablak vasrácsán is.

– De már ugyan minek bujna keresztül az ablakrácson a fejével?

– Mit tudom én?

Most már könnyen kitalálhatjuk, hogy ez az idegen utas Duckmaus úr lehetett.

Búzás uram rögtön megrendelte a kivánt vaspántokat Komáromban Hajdukics uram nagykereskedésében, párját öt forintjával, annak a felét ő is megküldte előre. Mert a régi okos világban senkinek sem hiteleztek a nélkül, hogy foglalót ne vettek volna tőle.

Egy hét mulva készen volt az áru: az ismeretlen megrendelő eljött érte, kifizette az alkudott ár másik felét s elvitte a vasrudjait.

De hogyha ez a megrendelő csakugyan Duckmaus úr volt, miért nem vásárolta ő be ugyanazon bőrszékekre való pántokat otthon, első kézből, Hajdukics uram nagy kereskedésében, a hol épen fele áron kaphatta volna, a minthogy a hozzávaló rézsrófokat és bronz rózsácskákat úgy is ott vásárolta be?

Hát majd erre is rájövünk később: de még előbb meg kell egymást értenünk.

Karácsony estéjén már az új székek gyönyörködtették a megszokott vendégeket Duckmaus úr házában.

A női vendégek azt sugdosták egymásnak, hogy az új székek jelentenek valamit. Hugó bizonyosan házasodni készül. De különösen azok a rézrózsák a székek pántjain. Ezek sejtetni engedik, hogy kit vesz el? A Cservenics Bábikának a sublót-kihuzóin akkurát ilyen rézrózsák vannak.

A tréfás példálózásokra Hugó úr csak a nyakát tekergeti.

Hugó úr agglegény; nem is agg, csak legény.

A karácsonyesti vendégek a szolgálóikat is magukkal hozták, a kik őket lámpással kisérik az utczán; mert bizony még utczai lámpás csak egyetlenegy fényeskedik a szentháromság szobra előtt.

A szolgálók odahátul vannak a konyhában, a szakácsnénál. Ma nem fonnak, se tollat nem fosztanak: ünnepeste van; hanem kártyáznak dióra. Mindegyik magával hozott egy zacskó diót hazulról. Azt apródonkint föltörik és megeszegetik, kiki a mit nyert, míg lassanként az egész alaptőke tisztán elfogy éjfélig.

Az alatt a vendégek odabenn a tiszta szobában a kihuzó asztal mellett játszanak «Hammer und Glocke»-t. (Biz ezt magyarul is mondhatnánk: de minthogy ez valóságos német játék, hát csak hadd maradjon a neve is annak.) Van öt kártyalap: Hammer, Glocke, azután Hammer und Glocke együtt, majd egy Schimmli, végül egy Bierhaus. Azok mellé nyolcz csontkoczka.

Szörnyü komplikált börzejáték az! A ki négy iskolát ki nem járt, meg sem érti.

Először is az összes részvényesek mind betesznek bizonyos számu krajczárokat a kasszába. Ez az alaptőke. No a részvényesnek nem kell érteni a dolgot. Ez régen is így volt. Csak betenni a pénzét.

Azután liczitáczióra bocsátják a kártyalapokat. Legkisebb értékü a Hammer und Glocke. Nagyobb ázsiója van külön a két jelvénynek. Tetemesen többet ér a Schimmli! Ez a csirája a totalizatörnek. Legnagyobb versenyt idéz elő a Bierhaus. «Gutes Haus!» Ennek a bérletét néha annyira fölverik, mint az egész alaptőke. Ez mind a tartalék-összeghez csatoltatik.

Akkor aztán elkezdik a nyolcz koczkát egy pohárból az asztalra önteni. Minden koczkának csak egy lapján van szem: egytől hatig; a többi lapja üres. A többi kettőn van a Hammer és a Glocke.

Kinek mennyi szem fordul föl a koczkák felső lapján, annyi krajczárt kap osztalékul a pénztárból. Hogyha a Hammer vagy a Glocke is feljül kerül, akkor annak a tulajdonosa huzza a nyereményt. Ha valaki csupa üreset vet, az fizet a Schimmlinek egy krajczárt. Ha maga a Schimmli vet merő fehér koczkát, akkor minden részvényes fizet neki egy krajczárt.

A Bierhaus tulajdonosa ez alatt várakozó állást foglal el. Ő «baisse»-re játszik.

Hanem aztán mikor a kassza a folytonos osztalékfizetés következtében anynyira leapad, hogy fizetésképtelenné lesz, akkor következik el a Bierhaus aratása. Mert azontul ki menynyivel több szemet vet, mint a mennyi valuta van a kasszában, a differencziát a «Bierhaus»-nak fizeti. Ha van a kasszában két krajczár s vet a játszó tizenkét szemet: fizet tiz krajczárt a Bierhausnak. Ha valaki ezentul csupa üreset vet: fizet a Schimmli a Bierhausnak. S ez tart mindaddig, míg a kettőst magában ki nem vetik. Igy lesz a Bierhaus bérlőjéből milliomos.

De azonban az is megtörténik, hogy mingyárt az első koczkahajitásnál kivetik a «rezdebankot», akkor a Bierhausba beleütött a krach: megbukott a kontremin.

Látnivaló, hogy innen tanultuk meg a börze játékot: a Hammer und Glockéból.

No hát ezt az elmés játékot Duckmaus úr honosította meg a mi városunkban.

A mellett azután kaptak a vendégek tejes kávét pirított kalácscsal, holippnit, linczi tortát, nádszilánkra füzött aszalt megygyet, czifrára metélt birsalma liktáriumot, diós aszalt szilvát. (Krumpli még nem volt az országban, külömben azt is kaptak volna.) Mindezekkel pedig a háziur kinálta sorba a vendégeit. Ha asszony lett volna a háznál, annak a hivatása lett volna: így a házi urra maradt, a ki e miatt nem is vett részt a társasjátékban. Ő soha sem játszott semmi hazárdjátékot, csak ostáblát: abból volt neki három is.

Mikor aztán megkondult az éjféli harangszó a Szent-András tornyában, a vendégek egyszerre fölkerekedtek; a cselédek előkerültek a konyhából lámpásokkal, gazdáikat a templomba kisérni; azonban olyan kevély urak is voltak, a kik a zsebükben hozták magukkal a rézfödelü gömbölyü tolvajlámpást s meggyujtva az abban levő viaszgyertyát, maguk világítottak maguknak (mint a szentjános-bogarak.)

Duckmaus úr maga kisérte ki őket az utczaajtóig s azt az utolsó vendég után sajátkezüleg zárta be tolózárral.

Az egyetlen cseléd, a vén gazdaszszony már rég lefeküdt. Süket is volt. A felől zörgethetett volna akárki az ajtón. Ide éjjel be nem jön senki.

Mikor aztán az utolsó vendégnek a lámpása is végig járatta a szoba falán a fényfoltját s a hó ropogása elnyelte a lépéseket, akkor Duckmaus úr mind a két ablakán bezárta a belső vastáblákat. Nagyon félt a tolvajoktól, meg a tüzi veszedelemtől.

S a mint aztán mély csendesség volt körülötte, akkor egy harapófogóval kisrófolá az új bőrszékekből a pántokat s azokból a rézrózsákat s azután a kihuzott asztalon ismét összerakta őket, a végeiket a srófokkal, a közepeiket a rézrózsákkal egymáshoz illesztve, a miből aztán ilyenforma stratagéma támad:

Ha ezt összetolták, így akkor egy kabátszárny alatt elfért.

Ha pedig kinyujtották, akkor tiz lábnyi hosszuságra fölmeredt. (Az már nem fér ide.)

Ekkor aztán fogta ezt a masinát Duckmaus úr s a kabátja alá dugta.

A hóna alá vette pedig az egyik ostáblát, a legterjedelmesebbet.

Azután a zsebébe dugott egy gombolyag spárgát, egy kalapácsot, meg két szeget: a másik zsebébe meg a tüzszerszámot, meg a tolvajlámpást.

Azzal kiment a folyosóra.

A konyhán kellett keresztül mennie. Ott aludt a vén süket gazdasszony.

Odafigyelt.

A gazdasszony valósággal horkolt.

Az alvást lehet szimulálni; de a horkolást nem. Ez csak igazi lehet.

Mind a mellett, mikor a konyhaajtón kilépett, a kulcscsal kivülről rázárta az alvó cselédre az ajtót.

A konyhának ablaka volt az udvaron.

Az karácsony éjjel czifrára be volt fagyva. Nem lehetett rajta az udvarra kilátni.

Még sem bizott hozzá eléggé.

A padlásajtót kiemelte a derekából s azt odatámasztotta a konyhaablak elé. Ez egészen eltakarta az ablakot.

Most már biztosnak érezte magát.

Az udvar tulsó oldalán volt egy kut.

Kankalikos kut mint mindenütt, az egész városban; ágassal, vederrel, kámvával: a szivattyus kutak még akkor nem voltak divatban. Odament a kuthoz.

De nem ám egyenesen az udvaron keresztül, mert a frissen hullott hóban a lábnyomok meglátszottak volna. Hanem a fal mellett lépegetve hatolt el odáig. Egy czirokseprőt vitt magával, a mivel a havat ráseperje a visszatérő lépések nyomára.

A bakter épen akkor kiáltotta kinn az utczán a háza előtt:

Sokáig tartott a vaspántok leszedése a székekről s azoknak ujból összeállítása.

Még egyszer szétnézett óvatosan, hogy nem látja-e a vén cseléd?

Pedig hisz az szegény süket is volt, vak is volt.

De még ha látta volna is, bizonyosan azt hitte volna reggel, hogy álmodta azt.

Hogy az ő gazdája éjnek éjszakáján leszáll a kutba, egy furfangos hágcsó segélyével. De még előbb hosszu spárgán leereszt a kutba egy ostáblát.

Egy ember, a ki karácsony éjjelén lemegy a kut fenekére ostáblázni egy magában! Vagy talán a sátánnal? Uram bocsá’! Bizonyára a sátánnal.

Mit csinál Duckmaus Hugó odalenn a kankalikos kutban?

Azon a vashágcsón lelépeget egész a viz szinéig.

Ott előveszi a tüzszerszámot, kicsihol vele. Az izzó taplónál meggyujt egy szál kénfonalat; azzal megint a rézlámpásban a viaszgyertyát. Azt ráakasztja egy vaskapocsra.

Az a vaskapocs egyikét annak a két gömbölyü gerendának csatolja a kut téglaburkolatához, mely azért van a kutkámvától a viz fenekéig leeresztve, hogy a fölhuzott veder ne koptassa a téglafalat, meg a saját dongáit. A veder a két gerenda között csuszik, mikor tele van merítve vizzel.

A között a két gerenda között aztán van egy hézag, mely aláfelé mind jobban összeszükül.

Hugó a spárgán lebocsátott ostáblát addig próbálgatta e hézag közé illeszteni, a míg az egy helyen szorosan odaillett.

Azt ott nem lehetett felülröl meglátni.

A teteje pedig fölnyitható volt a kapcsánál fogva.

Az ostábla egészen üres volt.

Hugó a két szeget a kalapácscsal odaverte a gerendákhoz az ostábla alsó része alá. Így az nem eshetett ki onnan.

Akkor aztán lenézett maga alá.

Huh, hogy megijedt!

A fekete viztükörből egy pokolbeli kisértet ijesztő pofája nézett föl reá, vérvörös világot tartva a szeme elé: a saját tükörképe.

Az a pokolra vezető világ!

Bizony, hogy az!

Sietett elfujni a lámpásban a gyertyát.

Akkor aztán ujra fölmászott a kutkámváig azon a furfangos vashágcsón.

Annak a legfelső fokát képezte az a két horgas vaspálca, mely a karosszék pántjait alkotta; ez volt a fogantyu, a mivel a kinyujtható hágcsót be lehetett akasztani.

Az első ut szerencsésen sikerült.

A rejtek készen van.

Egy ut lefelé.

Most jön a másik fölfelé.

Az már nehezebb lesz!

Hugó sietett vissza a falmentében, a cirokseprővel eltakargatva a nyomait a hóban.

A szobájában égve hagyta a gyergyát.

Kivül-belül fázott. Az izzadság odafagyott a hátához s a gyomra reszketett az izgalomtól.

Pedig még nem lehet az ágyba bebujni! nagy munka következik. A fortélyos hágcsót szélylyel kell szedni s ismét a székekre darabonként fölsrófolni.

Csakhogy a kezei ugy el vannak gémberedve, hogy képtelen valamihez kezdeni.

A kályha is kihült már. Éjfél óta senki sem rakott forgácsot a tüzre. (Ácsforgács volt a divatos fütőszer; azt lehetett kapni az épületfa-kereskedők telepein).

Jó lesz most egy kis krampampuli! Az majd kivül-belül fölmelegíti.

Egy cintányérba jó erős törkölypálinkát öntenek, azt meggyujtják s aztán a lobogó szesz közé cukordarabkákat, fügét, mazsolaszőlőt, mandulát dobálnak. A serczegő borszesz kékzöld lángot vet, a füge pirosat, a mandula sárgát; a lobogó láng előtt ülő embernek arcza olyan ebben a világitásban, mint egy halott arcza; ha nevet, mint egy elkárhozotté.

Jól esik ennél a lángnál az embernek melengetni a kezét. Kienged lassanként az ujjakból a gémber.

Azután egy levesevő kanállal mereget az ember azon forrón a lángoló szeszből.

Még lobog, mikor a szájához viszi. De elfujja, mielőtt lenyelné. Különben elviszi az ördög.

Ördög?

Félve néz a háta mögé: nem leskelődik-e a vállán keresztül?

A forró ital lassanként átheviti a zsigereit. Visszatér a bátorsága. Senki sem nézi.

Senki sem? Valaki mégis nézi.

Az az arczkép ott a falon, abban a fekete rámában. Atyjának az arczképe. Az a tisztes, becsületes arcz, abban a régimódi haczukában, azokkal a fehér vuklikkal a halántékain.

Az folyvást rá néz, akárhova helyezkedik.

Utoljára a karszékbe ül, a hol nem láthat rá. A borszesz lángja ellobogott, most már bátran kanalazhatja föl, mint a levest. Olyan pompás! Ugy éget, mint a pokol.

Egyszer aztán megint csak ott ül vele szemben.

Az a becsületes apai arcz, a fehér vuklikkal s most már nem csak a szemeivel beszél.

«Hugó! Hugó! Hová indulsz? Nem ezen az uton vezettelek én téged. Én hagytam rád ezt a házat, ezt a hivatalt. Minden téglája e háznak becsülettel volt szerezve. Hát te mit akarsz még hozzá építeni? Egy pelengér-oszlopot? akasztófa czégért? Emlékezzél az anyádra! Mi volt ő? Hűséges hitestárs. – Hát a kit te akarsz hozni a házhoz, az mi lesz? Egy büntárs! – Engemet a temetésemnél a félváros kisért ki a temetőig? Hát te hova akarod magadat kisértetni az utolsó járásodon? A vesztőhelyig? Ezt az utcát akarod söpörni, rabköntösben, lánczczal a lábadon? Az én hivatalomat viseled te is. Annak a vasládának a nyitját ismered te is. Soha az én kezemhez nem tapadt semmi idegen kincs. Pedig sokszor lehetett volna az emberek tudatlansága miatt. Isten volt előttem. Hát te azt hiszed-e, hogy ha hátat forditasz neki, akkor nem lát meg? Fordulj vissza! Dobd bele a kutba ezt az ördögi furfangot. Ne lopd el, a minek a megőrzésére megesküdtél.»

Hugó alkudni kezdett a beszélő arczképpel.

– Nem táti! nem lopok el semmit abból, a mi eskü alatt van a kezemre bizva; semmit sem a városi pénztárból. Nem jól látsz a szivembe. Isten őrizz engem ilyen gonoszságtól! Lásd, táti: a mit én akarok, az egészen más dolog. Te nem tudhatsz arról semmit ott a boldog tulvilágon, mert ez még államtitok. Én is csak sub camera charitatis értesültem felőle. Az osztrák kormány elhatározta a devalvatiót. Minden öt forintból lesz kettő. A publikum elveszt hármat. No hát ha szabad az osztrák kormánynak a publikum száz millióiból elvenni három ötödrészt, ugyanazon principiumnál fogva szabad nekem az osztrák kormány pénzéből elvennem egynegyed milliót. Ha ez az axioma a kormánynál: «én elveszem a te pénzedet, mert elérem a kezemmel,» akkor én sem teszek egyebet, mint hogy megnyujtom a kezemet, hogy én is elérjem a kormány pénzét. Nem nyúlok én hozzá a város pénzéhez. Hogy azt hiven megőrzöm, arra megesküdtem; le is kötöttem ezt a házat cautióba érte; de hogy a kormány pénzét is megőrizzem, arra nem esküdtem meg s a házammal sem álltam jót érte.

Az arczkép azt mondta erre, hogy ez sophisma. «Nem az a thesisnek a titulusa, hogy kitől lopsz? hanem az, hogy lopsz. Vagy fölakasztanak, vagy utcát söpörsz, Hugó!»

– Ne féltsd te Hugódat. Jól ki van ez a dolog fundálva. Soha sem tudja ezt ki ember, ha Argus szeme, Dyonis füle van is.»

… Még akart valamit mondani az arczkép; de a bakter elkiáltotta az ablak alatt:

Hugó nem merte rá mondani: «mindörökké ámen.»

Sietett a vashágcsót szétszedni.

Itt volt hát a napja… Azaz, hogy az éjszakája.

Az ujév-ünnep utáni éj.

Hugó nem mehetett a templomba; föl volt kötve az álla, nagy fogfájása volt. A doktor opiumcseppeket rendelt neki ellene és szobában maradást. Bizonyítványt is adott neki a betegségi állapotáról, a mit Hugó elküldött a városbiróhoz, kimentve az elmaradását a mai testületi megjelenésről, a «veni sancte»-nál. Hugónak ugyan egy foga sem fájt; hanem az opiumcseppek arra kellettek neki hogy majd estére a sör közé keveri, a mit a vén gazdasszonynak hozott ujévi kedveskedésül, a mitől az aztán még mélyebben alszik majd.

Templom után odajött hozzá a hajduk küldöttsége a strázsamester vezetése alatt ujévet gratulálni.

Minden ujév napján szokott Hugó két forint borravalót adni a hajduknak; ezuttal adott nekik tizet.

Még hozzá megsugta az őrmesternek: «fiaim, ma még tuladjatok rajt; mert holnap már ez nem lesz pénz.»

Értettek belőle!

Ezek ma éjjel ugy lefogják magukat inni, hogy lesz dolga a strázsának, a mig elevenné kiabálja őket a fölváltáskor.

Hugó jól kiszámította több éjjen át azt, hogy minek kell történni a lelkek órájában.

A bakter a tizenkét órát nem kiáltja meg, régi hagyományos babonából.

Hanem a mint a toronyóra elüti a tizenkettőt, akkor a strázsán álló hajdú elorditja a városház kapujában «obglöst» (a mi ugyan az ő zsiros száján igy jön ki: «hopp-léc!)

Az őrszoba, a hol a hajduk alusznak, szögletben áll a városházához.

Hát ha azok az első kiáltásra fölébrednek, az nagyon jó. De hát az embernek csak ki is kell nyujtózkodni magát. Aztán a mig a kapczáját föltekeri, a mig csizmáját fölhúzza: arra is csak kell idő. A mig aztán az őrmestert életre czibálják, a mig megértetik vele, hogy «holnap» van, a mig az a dolmányán a tizenkét pitykét begombolja; a mig minden ember puskát, kardot, lódingot, patrontást összekeres és magára szed, a mig a csákóját fölteszi és lecsattolja, kijön az ajtón, glédába áll, elémasiroz, megint glédába áll; a mig az őrmester a fölváltandó strázsától kikérdezi a rapportot: mit látott, hallott, tapasztalt a lefolyt négy óra alatt, ebben elmulik rendesen tiz első percz.

Ez az idő a betörőé.

Ez épen elég arra, hogy Hugó a városházzal egy sorban levő háza kapujától a pénztár ablakáig siessen; a zubbonya alá rejtett vashágcsót fölnyujtsa a rácsig, beakaszsza; fölmásszon rajta, a hágcsót maga után felhuzza; keresztülsajtolja a fejét, a vállait, a csipőjét a vaskosár rudjain1), az ablak fordítóit egy harapófogóval fölnyissa, beugorjon; a zacskóba tett kulcsokkal a vasládát fölnyissa, az uj bankójegy csomagot kivegye a ládából, azt ismét bezárja. S megint azon az uton, a melyen jött, visszatérjen. A bankjegy csomagot oda köti a hágcsó felső részéhez s aztán szép csendesen lehuzza magához s ismét visszasiet a házához.

Ehez untig elégséges az a bizonyos tizpercznyi haladék a strázsaváltás alkalmából.

Még azután az uj strázsa megteszi az utját a városház frontja előtt jobbfelé, mert igaz keresztény ember soha sem kezdi baloldalra a silbakolást. Ez is fél percz.

Aztán «gyorsaság nem boszorkányság.»

Sikerült minden.

Még rendkivüli segitség is járult hozzá.

A hajduk bizonyosan lelkükre vették a jó utasítást. Igyekeztek a tiz forintnak végére járni. Egész hordó sört pusztitottak el. Nagyot alusznak utána.

A strázsának másodszor is kellett orditani «hopp-léc!», a mig előkászolódtak. Ez megint három percznyi haladék.

A mig a léptek robogása közeledett az őrtanya felől, Hugó már készen volt a munkájával s kapaszkodott föl ujból az ablakba.

Ekkor valami gyanus koppanás ütötte meg a fülét.

Valami leesett a pallóra.

Ő róla esett le.

Ijedten vette észre, hogy az óra zsinorjáról szakadt le az órakulcs, az esett le a szobába.

Majd elájult a rémülettől.

Hiszen ha azt a karniolgombos órakulcsot itt találják holnap, arról egyszere megtudják, hogy ő járt itt.

Ezt nem szabad itthagyni.

Leszállt az ablak hidjáról s elkezdte az órakulcsot keresni a sötétben.

Az pedig gömbölyü levén, messze elgurulhatott, nem talált rá.

Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen az a bécsi hivatalnok itt hagyta tegnap azt az ujmódi találmányt, a melylyel egy percz alatt világot lehet gyujtani. Rátalált tapogatózva az üvegcsére és a dobozkára.

A vitriolba ütött gyufa lángra lobbant s annak a fényénél megtalálta a láda alatt az odáig elgurult karniolgombot az órakulcscsal.

A gyufa a körmére égett. Észre sem vette, hogy fáj.

No most sietve az ablakhoz!

Ekkor jött azután rá szembe az igaz veszedelem.

A mint kitekintett az ablakon, rémülve látta és hallotta, hogy épen most jön végig az utcán a kocsma felől Hajdukics a két trombitással, hangosan dalolva a kedvencz nótáját:

«Hogy az ördög vigyen el téged a pile pile pongóddal együtt!»

Valjon nem látták-e meg ezek, hogy a pénztárhivatal ablaka egy perczig meg volt világítva?…

S aztán kótyagos embernek az a szokása, hogy nem siet egy folytában az utczán, hanem stácziókat tart. Hajdukics uram meg-megállt veszekedni a tamburásokkal, hogy nem jól kontráznak az ő nótájához.

«Lagon, lagon, a parlagon!» Igy kell!

Ezzel eltarisznyázta a drága időt Hugóra nézve.

Aztán Hajdukics uram, mikor már a szöglethez eljutott, ott meg belekötött a strázsába.

Az valamit kérdezett tőle hivatalosan.

A görög erre azt felelte:

– Ördög vagyok, papot viszek.

– Ne káromkodj, mert húsz botot kapsz! Riasztá a strázsa. Elhagyd ám azt a papot!

– Bolondulj meg, te zöldangyal.2) A katona silbak huszonöt botot igért, még sem hagytam el.

Húgó most már nem menekülhetett. A pénztár ajtaja előtt hallhatá a fölváltásra jött hajdúk lépéseit, a prezentirozó puskák csörrenését; moczczannia sem volt szabad, mert egyszerre meghallják.

De még nem esett kétségbe.

Az éjjeli följegyzései között még fordult elő egy rövidebb respirium.

Tizenkét óra után egy negyeddel jön a katona-őrjárat a profunt-magazin felől. Mikor az előbukkan a szentháromság szobra mögül, a várkapú felé tartva, akkor a városi hajdú-őrnek rá kell kiáltani:

«Holberdo!»

Mire az őrjáratot vezető káplár, a piacz közepére jutva, visszakiált:

«Gud frájter!»

A hajdústrázsa aztán, a mint a patrol az «Angliánál» bekanyarodik, harsányan fölordít:

«Patrol fertály!»

(Jelentvén ez a szóváltás: «Halt wer da?» «Gut Freund.» És «Patrouill vorbei»-t.)

Ez ismét három perczig tartó időhaladék.

Ez alatt le tudott Húgó mászni a hágcsóján az ablakból. A pénzt is leemelte.

De épen csak hogy elkészülhetett vele.

Már hallotta a piacz felől közeledő őr topogását.

Annyi ideje nem volt, hogy a házáig futhatott volna, hanem behúzta magát a városházhoz ragasztott ispitály kapúbejárata alá.

Ha a járkáló strázsa csak tíz lépéssel megtoldja a sétáját, ott találja a tolvajt meglapúlva.

De hát a következetesség győzött. Az éjfél utáni strázsa csak odáig baktatott, a meddig az elődje letaposta a havat, megfordult és visszafelé sétált.

Még azután erős szél is támadt, mely eltakart hófuvattal minden lábnyomot az utczán.

Hazajutott; bezárta maga után az utczaajtót.

Azután még le kellett neki szállnia a kútba. A lopott pénzt elrejteni az ostábla-tokba.

Akkor aztán ismét szétszedni a furfangos vashágcsót, annak a darabjait a székekre fölsrófolni.

Azzal lefekhetett az igazak álmát aludni.

Másnap reggel felkötött állal jelent meg a városházánál, a hol már a másik két hivatalnok várt reá.

Fölnyították a vasajtót, azután meg a vasládát.

A vasládában nem volt a bankjegycsomag.

A kontrollor káromkodott; magyar ember volt.

«Kutyadisznó teringette üres tarisznyája.»

A bécsi uraság az ablakon dugta ki a fejét, nagyot ordítva.

«Zeter-mordjó kruzifix element! Politzáj!

Húgó pedig elkezdett zokogva sirni.

A pénztárt kirabolták!

Az bizony ki van rabolva!

Futottak ki egymás hátán a szobából.

Rögtön bezárták a vasajtót s még azon felül le is pecsételték, ki-ki a maga pecsétnyomó gyűrüjével.

Azzal futottak hárman három felé, jelentést tenni a főbirónál, a várkomendánsnál, meg a homo-regiusnál, a ki ez alkalomra lett kiküldve.

Azok egy mixta commissziót küldének ki, mely a species factit megvizsgálja.

Ujból fölnyitották a pénztár-ajtót; bementek, mindent apróra megvizsgáltak, semmi gyanús indiciumot nem találtak; erről protokollumot csináltak, azt aláírták s a committenseiknek ad referendum vették.

A felsőbb hatóságok nem tehettek egyebet, mint hogy mind a három hivatalnokot fölfüggesztették s a rendőri vizsgálatot in optima forma rögtön megindították.

Mindenki befogta a száját, nehogy valami vélemény kiszaladjon.

Csak a várkommendáns szólta el magát egy kissé.

– De hát mit nyert azzal a tolvajsággal a rabló? Hisz az ellopott bankjegyeknek föl van jegyezve a bécsi kanczellárián a szeriese. A mint egyet kiad belőle a zsivány, egyszerre nyakon csipik vele. Ne csináljunk lármát a dologból.

Most sül majd ki, hogy meg van-e hát az a quinænx superplus-olaj a tolvaj mécsesében, a mely felülvilágít a politzáj lámpásán!

Hogy tudja kiadni az ellopott százezreket?

Duckmaus Húgó e naptól kezdve bajuszt eresztett.

Azután a haját, a mit addig kétfelé simítva viselt, a fülei mellett vuklikba göngyölítve, most elől üstökbe csavarintá s a vuklikat lenyirta, a hogy az igaz magyarok viselik.

E mellé szürke bekecset öltött, kékes bárányprémmel; sarkantyús csizma egészíté ki a jelmezt. Még elefántcsont fogantyús spanyolnád botot is viselt s a nyakravalóját hátul kötötte csomóra.

Ez mind alkalmas volt ahhoz a szerephez, a mit játszott.

A megsértett ártatlanságot, a fölháborodott hazafit.

Csak azt kellett hallani, hogy förmedvényezett ő a kávéházban, reggel, este, délután a bécsi kormány ellen. Ráért most.

Nem őt függesztették föl a hivatalától: ő hagyta azt ott önkényt. Nem akart vak eszköze lenni annak a politikának, mely az országot tönkre teszi s azok vezetőinek. Azok milliókat rabolnak el s még ők kiabálnak «tolvaj»-t.

Ez pedig nagyon tetszett annak a publikumnak, mely most a kávéházat lakta. Üzérek, kereskedők, hitelezők, földbirtokosok, kiknek vagyonát a devalvatio erősen megrigázta, ott tartották a konventikulumot, (országgyülés, megyegyülés akkor nem volt).

A publikum előtt mind orakulum lett Duckmaus úr.

Még Hajdukics uram sem tudott ellenkezni, annak is ezrei úsztak el az országos krachban.

A mikor pedig annak a negyedmillió bankjegynek az eltünéséről volt szó, akkor meg épen Duckmausnak állt még feljebb.

– Hogy ez hogyan lehetett? Hogyan tünhetett el? Ki lophatta el? Hát ki más, mint az a bécsi kaukler? Azok értenek hozzá. Hát nem emlékeznek rá az urak, mikor mult őszszel itt produkálta magát az a bécsi szemfényvesztő? Letett az asztalra egy kaliczkát kanári madarastól. Azt letakarta egy czilinder kalappal. Azzal hókuszpókusz! egyet toppantott, fölemelte a czilindert s a kaliczka már nem volt alatta. Aztán ott a szemünk láttára kihúzott a frakkja zsebéből egy üveg lavort tele vizzel, abban úszkált egy arany halacska. Azzal «hast nid gsegn» megint visszadugta a frakkja zsebébe a lavort; egy csepp viz sem ömlött ki belőle. Akkurát így tett velünk a bécsi ezermester. A míg mi ketten a kontrolórral bámultuk azt az újmódi fájercajgot, azalatt «hiss-huss» kieskamotirozta a ládából a hosszúszárnyú katufrékjába a bankó csomagot. Így volt az! De a bécsi németen nem keresik! Hanem minket macerálnak érte, szegény magyarokat! Bezzeg nem hiányzik abból a pénzből, a mi én rám volt bizva, egy árva gresli sem; ott maradt arany, ezüst, minden. Igen ám, mert azt nem lehetett kieskamotirozni a ládából zörgés nélkül.

Ez volt az egyik stratagéma. A sértett hazafit és becsületes sáfárt játszani.

Azután – Duckmaus úr volt az első, a ki ebben a városban megkísérté a belülfűtő kályha intézményét.

Mindenki, a ki azt látta, elismerte annak a czélszerűségét.

Az ember nincs a cselédre utalva; maga befűthet a szobájába, a mikor akar. Aztán mulatságnak is előkelő.

Mikor ez is meg volt, akkor ellátogatott Weinmüller uram typographiájába s ott kért magának számjegyeket 1-től 9-ig, petitből, hozzá nyomda-festéket. Azt mondta, lutrikombinációt akar vele csinálni. Adtak neki.

Már most lehetett hozzáfogni a nagy manöverhez.

Mikor már éjjel elcsendesedett az utcza, a vastáblák be voltak zárva, akkor fölhozott a kútból egy csomag bankjegyet.

Akkor aztán azoknak a seriesszámához odanyomott egy 1-es, vagy 2-ős, stb. számot, a mi által azok az alsó-ausztriai, styriai, morva, csehországi, galiciai illetőségű bankjegyekké alakulnak át.

Még akkor sem voltak a bankigazgatók olyan vicczesek, mint most, hogy az 1000-en alul levő seriesek számai elé egy zérust helyezzenek, mi által azoknak az ezeresbe javítását megakadályozzák. Ma már ezt a csalást senkinek sem rekomendálhatom.

A kályhában égett a tűz; ha ezen munka közben hirtelen rajta rontanának a policzájok, a míg azok három ajtón keresztül törnek, az egész bankjegy csomag hamúvá lehet.

Nem rontottak rajta. Minden becsületes politzáj alszik éjszaka.

Mikor ezzel a munkával szépen elkészült, a bankjegy csomagot a zsebébe sülyeszté, nyakába keríté a bundáját és kiment.

Meg volt ugyan neki keményen parancsolva, hogy a várost el ne hagyja a várkommandónál jelentkezés nélkül; de hát azt csak nem hiszi senki, hogy Duckmaus úr kedvéért egy faköpönyeget állítottak az ajtaja mellé s abba egy cserepárt, a ki őt strázsálja.

Kitanulta azt már Hugó jó előre, hogyan lehet ebből a városból ki is menni, vissza is jönni bele, könnyű szerrel.

Azt ugyan tudhatta, hogy mind a két hidfőnél utasítva lesznek a vámosok, hogy őt föltartóztassák, ha salva guardia nélkül akarna a hidon átmenni.

De hát ki járna ilyenkor a hidon? Ki vesztegetné a hat krajczárt vámra, mikor köröskörül be van fagyva győri Duna, Vág-Duna, ott megy át rajta a szánkó, a hol az elszalmázott út mutatja az átjárást.

A Csapó-utcza végén van a «fehérló» kocsma; az a tanyája a gyorsparasztoknak. Sok kurir jár innen a városból mindenfelé.

Hugó még az este megrendelte a gyorsparasztot. Korán, négy órakor készen várt rá a szán.

Senki sem vett róla tudomást, hogy egy szán átvitt egy bundás embert a Dunán.

Hugó Esztergomba szánkázott.

Ott megint a Duna jegén kelt át, hid nem is volt.

Búzás uram vaskereskedése előtt állt meg a szánnal.

Az volt egyuttal a lottókollektura.

Ezt a hivatalt többnyire a vaskereskedőkre ruházták. Azokhoz volt a legnagyobb bizalom.

A boltban Búzásné asszonyom volt jelen, a kinek úgy rémlett, mintha ezt az urat már látta volna egyszer, csakhogy akkor nem volt bajusza s annál fogva németül szólítá meg.

– Soha az öreg apám sem tudott egy szót sem németül, szólt Duckmaus úr, kivetve a mellén az ezüstgombos bekecsét.

– Mi tetszik? kérem.

– Lutriba akarok tenni.

Erre a szóra kihívta a lottós mellékszobából a férjét a kereskedőné.

Az meg épen nem ismert rá a minapi göthös vásárlóra ebben a harsány hangon kiabáló kuruczban.

Azt látta, hogy nem esztergomi, mert külömben ismerné.

– Kihez legyen szerencsém?

Arra nem számított Hugó, hogy még azt is megkérdik a lutriba tevőtől, hogy mi a neve? Régen így lehetett.

Merész dologra szánta el magát.

– Én vagyok Cservenics kávés Komáromból.

Ha történetesen látta Búzás uram Cservenics kávést valaha, akkor kelepczébe jutott Duckmaus.

De szerencséjére Búzás uram papucshős volt, a ki soha kávéházba be nem lépett. Majd adott volna neki a felesége!

Ellenben azért nagyon jól ismerte Cservenics uramat a lutrizó hiréből. Az ilyent szokták közölni a lottógyüjtők egymással. Cservenics uram sok pénzt odahordott már a császár kasszájába.

– Nagyon örülök rajta. De hát miért méltóztatott e végett Esztergomba fáradni ilyen csikorgó hidegben, holott odahaza is megrakhatta a számjait Hajdukics uramnál?

Ott meg annak a vaskereskedése volt egyuttal lottókollektura.

Hugó rögtön készen volt a válaszával.

– Megmondom igazán, de ne tessék tovább adni, nem akarok belőle pletykát csinálni. Nem rég rutul megcsalt a komám. «Ruf»-ra tettem föl tiz forintot,3) s ő csak tíz krajczárt írt be a lajstromba. A számom kijött; nekem kellett volna 700 forintot kapnom s kaptam helyette 11 forint 40 krajczárt.

– A biz épen annyi. Ez már czudarság.

– Mikor rátámadtam érte, azt mondta, hogy meg akart tréfálni s aztán visszaadta az elsikkasztott 9 forint 90 krajczáromat.

– Vágtam volna a fejéhez!

Ezt így szépen kimagyarázva, elővette Hugó a beteendő számait. Volt nála körülbelül ezer sor szám. A míg azokról a reskontókat megirta Búzás uram, dél is elmúlt, az ebéd is elhült; nagy munka volt.

De szép summa pénz is volt ám, a mit fizettek érte.

Aztán külön könyvekbe kellett bejegyezni. Ez megy a brünni, ez a prágai, ez a linczi, ez a lembergi lottóhoz.

Mindegyik lottó számára külön csomóban az azon tartományban szétosztott bankjegyek seriesével ellátottak.

Búzás uram, titkos utasításához hiven, mind szemügyre vette a bankjegyeket; azok mind az ezeresekben jártak: nem az ellopottak száma volt rajtuk.

El volt igazítva a föladat.

Hugó késő éjjel megint hazakerült a házához és várta nyugodtan az eredményt.

Hát ha az ember ezer sorszámot berak a lutriba, tiszta lehetetlenség, hogy egygyel azok közül ternót ne csináljon.

Világos.

Csakhogy az is mathematikailag kiszámított igazság, hogy ezzel a methodussal a valószinűség szerint 100 forintból 36 kerül csak vissza. A combinatio 74% nyereséget biztosít az államnak.

Tehát a midőn Hugó 3600 forintos ternót csinált, akkor a betétei mehettek 10 ezer forintra.

Csakhogy az a berakott 10 ezer forint, az lopott pénz volt; a visszakerült 3600 forint pedig már igaz keresmény lett.

Az első nyeremény után, melyet az ordinancz kisérete mellett személyesen vett föl Brünnben Hugó, többé nem is volt szüksége az eddigi teketóriákra.

Nyert a lutrin – köztudomásra, azt megint berakhatta a lutriba, országvilág tudtával.

Most már egyenesen a postával küldhette a kikorrigált bankókat és sorszámokat a tartományok lottóhivatalaihoz.

Minden hivatalnál csinált majd itt, majd amott egy nyereményt; néha nagyot is.

Kezdett már a neve czelebritássá válni. Féltek tőle, ördöge van!

Pedig tulajdonképen ordót kellene neki adni, a mért a kormánynak az ellopott pénzét két harmadrészben visszaszolgáltatja s egy harmadrészben konvertálja becsületesen szerzett pénzzé.

Egész az esztendő végéig sikerült neki ez a konvertálás. Volt már valami 30,000 forint szerzeménye, a mi be volt irva a postai főkönyvben, köztudomásra. Az egész városban beszéltek róla, hogy Duckmaus ennyi meg annyi ternót sepert be.

Aztán az is közbeszéd tárgya volt, hogy minden ezen szerencsejátékban Hugónak a mutyistája Bábika kisasszony. Ő álmodja neki azokat a nyerő számokat.

Hejh, milyen jó partie lett egyszerre a Cservenics Bábika.

Egy hölgy, a ki értékes álmokat lát.

A titokteljes tudomány ezeket úgy hívja, hogy «oneidokriták», ilyen volt Childera felesége, a ki a nászéjen megálmodta uralkodó családja egész történetét; így Calpurnia, Cæsar felesége, a ki megálmodja férje meggyilkoltatását. Ilyen volt Gonzaga Anna, a ki álomlátásában megtér a bűnös életről kegyességre (66 éves korában!) Száz, meg száz esetet jegyeztek föl a krónikák csodaálmokról, a mikben eldugott, elfelejtett kincseket fedeznek föl az állomszellemek választottaiknak.

Az pedig épen csodálatos adomány, mikor valakinek olyan látnoki tehetsége van, hogy lutriba tehető számokra vezet rá.

Csakhogy ehez még szükséges egy második ember, a ki meg ezeket az álmokat a megfelelő számokra igazítja rá. Az első az oneidokrita, a második az oneidománta.

Hát ilyen egymást kiegészítő pár volt Bábika és Hugó.

Példának okáért:

Bábika azt álmodta, hogy látott egy tyukot, mely kilencz kis csibét vezetett; odarohant egy kutya s elkapott egyet a csibék közül. Akkor az álmodó hölgy odarohant, elvette a kutya szájából a kis csibét és akkor a saját szájából etette azt rizskásával.

Hát ebből az álomból ezt a számsorozatot tudta összeállítani Hugó:

A tyuk köztudomásulag = 24, a kutya = 13; a csirkék száma 9, a megszabadító hölgy (fehér ruhában) 87; a száj jelent 32-őt. (Minthogy Bábika vallomása szerint épen annyi foga van.)

A prágai lutrin ki is jöttek a számok, csupán csak a 32 helyett 31. Ez annak a bünhödése volt, hogy Bábika el akarta titkolni, hogy egy fogát már kihúzták. Külömben quinternót csináltak volna.

Az egész városban hire volt ennek a csodának.

A Bábikát és a Hugót maga a sors is egymás számára rendelte.

Nem is csináltak titkot a viszonyukból.

Hugó csak azt akarta megvárni, hogy a pénztárnoki számadásait megvizsgálják és helybenhagyva a fölmentést megadják. Attól kezdve félév elmultával a házára betáblázott biztosítékát is visszaadják. A mint ez bekövetkezett, első dolga az volt, hogy a házát átiratta a menyasszonya: Cservenics Borbála leányasszony nevére.

Nagy szeretet jele volt; de egyuttal nagy óvatosságnak az előjele.

A menyegző napját a jövő új év második napjára tüzték ki. – Nevezetes nap volt. Évfordulója a negyedmillió eltünésének.

Azontúl már nem is kell folytatnia ezt az őrült lutrijátékot. Vagyonos ember hirébe jutva, direkte is forgalomba hozhatja a kiigazított bankjegyeket.

Elmondhatja aztán mindenkinek komoly képpel, hogy vége az abrakadabrának. – A kabalához ártatlan leányzó tiszta keze a főfeltétel. Mihelyt férjhez ment a «médium», vége a tündér-erőnek. Senki sem fogja megczáfolni; daczára annak a furcsa népdalnak.

*

Duckmaus úr tudta azt jól, hogy ő neki minden léptére vigyáznak. A gyanuból ki nem eresztik. A szerint intézte a dolgát.

Minden nap elment a templomba, végig hallgatta a misét. Kijövet a perselybe ereszté a két garasost s a koldusoknak krajczárt osztott. Az volt a különös benne, hogy lutheránus volt.

Csakhogy a lutheránus templom félreesik, ott kevesen látják; de a Szent András temploma piaczra nyilik, oda sokan járnak, a kik elbeszélik a városban, hogy ma is ott látták a Duckmaust, arczát két kezével eltakarva, kegyesen imádkozni.

De hát tudta okát adni a csendes apostasiának, mikor néha elővették érte a nostrasok. A Bábika pápista s az is minden reggel elmegy misét hallgatni, őt kiséri oda. Ez elfogadható, ámbár nem fölmentő védekezés. Hiszen azért megfizette a maga eklézsiájánál a papbért s minden vasárnap elküldte a perselybe a helypénzt.

A plébános többször megszólította már, hogy mért nem tér át? Eleinte csak tréfás példálózással:

– Ugyan, ugyan, édes Duckmaus úr, mikor dobja el már azt a sárgarépát a dohányzacskójából?

(Tudniillik, hogy a régi magyarok, a kik még szerettek tréfálni egymással, azzal évődtek, hogy minden lutheránus sárgarépát tart a dohányzacskójában.)

Majd megint komolyan fogta:

– Uram, uram, Duckmaus uram, félig megtérni rosszabb az egész hitetlenségnél; idegen oltár küszöbét nem szabad koptatni a térdünkkel. Miért jár az úr a mi templomunkba, ha nem azért, hogy tetszik a mi vallásunk?

– Nagyon tetszik, minden tetszik benne; csak egy dolog áll előttem, a mit nem tudok még bevenni; talán később.

Az az egy dolog volt a gyónás.

Nem! Az ő titkát még a papnak sem szabad megtudni!

– Pedig sok bűne lehet az urnak, mert sokat imádkozik. És azokra a pap adhat absolutiót.

Hiszen azt várta ő: az absolutiót.

De nem a paptól ám.

Egyszer aztán azt is megkapta.

A helytartó tanácstól lejött a határozat, mely Duckmaus Hugó pénztárnoki számadásait helybenhagyva, őt a vizsgálat alól is fölmenti s a rehabilitatio teljességeül elébbeni hivatalába visszahelyezi. Ideiglenesen egy kanczellista töltötte be a hivatalt.

Mikor ezt a decretumot fölolvasták – plena sessione – Duchmaus Hugó előtt, sűrű könnyeket hullatott. Ahoz is tudott.

És azután zokogó hangon mondott köszönetet a magas igazságszolgáltatásért. A pénztárnoki hivatalt azonban elutasítá magától. «Uram ne vigy minket a kisértetbe!» Csak töltse be azt ama fiatal ember, a ki már tíz hónapon keresztül benne ült. Ő neki pedig, ha grácziát akar iránta tanusitani a nemes magistratus, engedje át ama kanczellistának a helyét; ő ebben is hűségesen fogja szolgálni a várost. S megtétette magát kanczellistának kétszáz forint évi fizetéssel.

Ezzel még jobban elámitotta a közönséget.

Szegény ember, a ki becsülettel keresi a kenyerét!

De hát miért nem fogadta el a régi hivatalát?

Azért, mert mint perceptornak morális lehetetlenség lett volna folytatni ezt a szerencséltetett lutrijátszást.

A kut mélyében pedig még kincsek voltak, melyek kiaknázásra vártak.

Azután meg a házát csak úgy irathatta át a jegyese nevére, ha a pénztártól megszabadult; ámbár most már készpénzben is letehette volna a cautiót.

*

Mikor kijött a városház kapuján, két rabbal találkozott a piaczon, a kik egy vizes lajtot húztak két kerekű kólén, nehéz vaskarikákból vert láncz volt a lábukon, közepén szíjjal fölakasztva a derekukra, hogy bokájukat ki ne vágja a bilincs.

Hugó mind a két rabnak adott egy ezüst tizest.

Aztán mikor hazament a szobájába, levágta magát a karszékbe, szemben az apja arczképével s elkezdett hahotával kaczagni:

– Látod, táti! Nem én söpröm az utczát, vassal a lábamon!

A fölmentést azért adták meg Hugónak, hogy most még jobban vigyázzanak minden lépésére. Titkos policzáj volt a sarkában untalan. – Ha fölhasználja a szabadságát, hogy most már mehet a városból, a hová akar s szökni fog külföldre, a határon elfogják, bizonyosan a rablott pénzt is nála találják.

De neki megint több volt egy quincunxszal!

Szép csendesen helyén maradt; délelőtt följárt a kanczelláriába aktákat másolni, anekdótázni, pipálni; délután meg a Cservenicsékhez, megkérdezni a menyasszonyától, hogy mit álmodott? A Bábika, a mióta Hugó eljegyezte, nem járt többé kávét főzni németnek, magyarnak; csak úgy busult magában, ama belső szobában.

Búsult, búsult. Valami nyomta a lelkét.

– Hagyjuk abba már ezt az istenkísértést, Hugó, mondá a vőlegényének. Eleget nyertünk már, hogy megélhessünk belőle. Nekem mindig égeti a kezemet a pénz, a mit maga nekem ide hord. Nem is csak a kezemet. Az éjjel olyan rossz álmaim voltak.

– A lakodalmunk után fölhagyunk vele. De most még egy aranylánczra valót akarok elcsikarni a némettől. Csak magának egy menyasszonyi aranylánczra valót. De még ezt kihuzom belőlük.

Azzal elmondatta Bábikával az álmát.

– Majd megkeresem otthon a fekete könyvben, mit jelent?

Mert arról könyvek vannak irva, hogy az álomalakok minő eseményeket jósolnak az ébrenlétben s minő számokat képviselnek az abrakabdarában; a legrégibb könyv a «Voile d’ Isis».4) Ez lehetett Hugó birtokában. Vagy talán nem is volt neki. – Álmoskönyv azonban minden művelt háznál volt.

– Jaj csak ne jönnének ki a számjaink; én úgy félek a mi szerencsénktől. Én imádkozni fogok érte, hogy ne csináljunk több ternót.

– Igazán imádkozni fog?

– S azt meghallgatja a boldogságos szüz.

– Hiszem és vallom. No hát legyen a maga imádsága szerint. Hanem azért a maga álmának a számait még is beteszem a brünni lutriba.

Két hét mulva volt a huzás.

Mikor a posta meghozta a brünni hirlapot, mely Bábikának is járt, meg Hugónak is, az nap Hugó csak estefelé látogatott el Cservenicsékhez.

Bábika igen nagy örömmel fogadta jegyesét.

– Hála legyen a boldogságos szüznek! meghallgatta imádságomat: a brünni lotterián nincsen semmi ternó.

S diadalmasan mutatott a kihuzott számok sorozatára; mind vékony számjegygyel voltak: nem volt köztük a három vastag betüs.

Hugó csak mosolygott.

– Azért én még is csak megnyertem a szerencse kegyéből a menyasszonyi aranylánczra valót; már meg is rendeltem a bécsi juvelirnál. Hétszáz forint az ára; aranyban fizetem.

– Hogy lehet az?

– Hát úgy lehet, hogy én nem akartam ellenkezésbe jönni sem a maga szive óhajtásával, sem a mi asszonyunk, szüz Mária erős hatalmával, azért hát nem tettem terno seccora a mi számainkat; hanem betettem mind az ötöt «extrátóra» tíz forinttal egyenkint. Tessék megnézni. Itt az öt darab reskontó az egyes számokról. Mind az öt szám kijött extrátóra.

Bábika fölugrott a kötő asztalkájától s futni akart a szobából.

Mikor Hugó utját állta, keresztet vetett magára.

– Jézus Mária oltalmazz! Hugó! Maga nincs Istennel! Én reszketek magától. Magát az ördögök segitik. Ez nem megy Isten hirével! Mondja meg mi a titka ennek a maga boszorkányságának?

Hugó nevetett a leány elszörnyedésén.

– Ha megmondanám, nagyot nevetne rajta. Látná, hogy nincs benne semmi boszorkányság. De hát nem mondom meg.

– De ha én nagyon kérem.

– Majd egyszer, ha mindenen átestünk. Maga csak imádkozzék ellenem, hogy ne nyerjek többet. Tudja: az imádság szavai között hézagok vannak s azokon az én szerencsém átbukik.

Hát persze, hogy nem volt semmi ördögség ebben a nyereményben.

Hugó mind a kilenczven számot megrakta a brünni lotteriára tizenöt külömböző lottokollekturán extrátóra tízforintjával; egy-egy kollekturára jutott hat szám. Ötöt kihuztak a kilenczvenből: öt külön kollekturán kifizettek az egyes extrátókért 140 forintot, összesen hét százat, ő a 90 számra betett 900-at. Ezt a pénzmüveletet akárki utána csinálhatja, – a kinek van sok lopott bankója, a mitől meg akar szabadulni.

De még Hajdukics uram sem hordta ám a degesz bőrerszényt többé sétabot helyett; akó kávéban sem mosogatta a penészes tallérokat, nem is kártyázott preferánczot a gazdag czimborákkal. – Hol vannak azok már? Ki megszökött, ki a Dunába ölte magát.

Olyan világ volt az űzérekre, mint mikor a tekegolyó eltrafálja a bakonbirót s arra egyik kuglibáb a másikat veri le a lábáról, mind a kilencz egymásra fekszik.

«Én fizetnék neked, ha ő fizetne nekem; ő fizetne nekem, ha te fizetnél neki.» Ez a boszorkány háromszög, a miből az ördög sem tudja kihuzni a lábát.

A tavalyi rengeteg gabonaárak egyszerre egy tizedrészre zsugorodtak össze; koldus volt a hitelező is, meg az adós is. A ki az adóslevelét mutogatta, szépen kinevették vele.

Most már hozzálátott Hajdukics uram az igazi üzletéhez, a vaskereskedéshez. Őtet is szorongatták a meczenzéfiek, meg a toroczkóiak. A meczenzéfiek gyártották az ásót, kapát, kaszát, a toroczkóiak a nyers vasrudat, meg az ekevasat. Itt voltak a magyar vasgyárosok, a kik hiteleztek. A styriaiak nem adtak vasat, csak ezüstért; mivelhogy innen az alföldről nagyon sok hamis bankót liferáltak nekik; «ez» volt akkor a legvirágzóbb industria.

Neki ellenben tartozott a fél vármegye, de még a szomszéd Győr és Esztergom is elhordott vas árával. Az nála egy főkönyvben pontosan föl volt jegyezve. Ha azt mind be tudná hajtani, még rendbeszedhetné a dolgát.

Annyi filozofiája volt Hajdukovics uramnak, hogy fizetésre intőleveleket irni magyar embernek tiszta fidibuszcsinálás. Praktikus oldalán vette a dolgot. Szombaton délután, a mikor a lottókollektura bezáratott, nyakába kerité a bundáját, felült a szánkóra, éjszaka megérkezett hol Tatába, hol Győrbe, hol Esztergomba s aztán sorba járta, a hol tartoztak neki a vas árával; a közbeeső falvakba is kitért. Zsákszámra hozta haza a lencsét, babot, a mit pénz helyett kapott a falusi uraktól.

Egyszer beállított Esztergomba Búzás uramhoz.

– Emlékszik rá Búzás uram, úgy-e, azokra a gyönge harmincz forintokra?

– Hogyne emlékezném? A likas vasrudakért, a miket az a német megrendelt nálam, párját tíz forintért; én meg nagy uramnál öt forintért kaptam; felét meg is küldtem. Székre való pántok voltak.

S leirta Hajdukics uram előtt a megrendelőt.

– Hisz ez a mi volt perczeptorunk: a Duckmaus.

– A bizony meglehet.

– De hát miért vette ez tíz forintért a pántokat Esztergomban, mikor ugyanazokat megkaphatta én nálam öt forintért?

– Nem tudom én; mert csak németül beszélt, azt is olyan lepcsesen, hogy a feleségem azt mondta rá, hogy «hájliger ivásznid.» Nekem meghozta egy hét mulva a százhusz forint másik felét is, tetszik tudni, rézfélforintosokban. De nagy bolond voltam, hogy akkor mingyárt el nem küldtem nagy uramnak belőle a maga harmincz forintját. De hát, tetszik tudni, magyar ember szereti, ha még egy nap egy szobában hálhat a pénzével; aztán meg akkor zajlott a Duna, veszedelmes volt átkelni rajta. Mire aztán beállt a jég, akkorra beütött az istennyila: a devalvatió. A rézfélforintosból lett hat krajczár; most is itt van az egész a fiókomban egy rakáson, a magam hatvan forintja, meg a nagy uram harmincz forintja is. Az egész kilenczven forint kitesz most tizennyolczat. Az egészet odaadom nagy jó uramnak csüstül a tartozásban, aztán legyünk kvittek.

– Isten neki, faköröszt! mondá Hajdukics uram, elfogadva veszett fejsze nyelében a devalvált rézfélforintosokat.

E közben Búzásné asszonyom is belekeveredett a diskurzusba, megkinálva Hajdukics uramat egy kupicza szilvoriummal.

– De még más izben is járt nálunk ugyanaz az uri ember. Ráismertem én! Ez az én két szemem. Pedig akkor már magyar volt. Ezüst gombos bekecse volt. Aztán csak magyarul beszélt, azt is nem komáromiasan, hanem győriesen. Tetszik tudni: a komáromiak úgy mondják, szép lassan, hogy «túró, fúró, lú» a győriek meg sebesen: «turo, furo, lu.»

Hajdukics uram elképedésében a nádpálczájával ütötte a pudlit (áruasztalt).

– Ez is ugyan az. Csakhogy kifordított bőrében. A mostani Duckmaus Hugó. Hát akkor mi dolga volt itt?

– Lutriba tett. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem teszi otthon Komáromban a számait; mert nekem azt mondta, hogy ő Cservenics kávés.

– A csiszlik! Még hamis nevet is vett fel! Becsületes, nemes ember nevét.

– Aztán nekem azt mondta, hogy nagy jó uram egyszer megcsalta a betevésnél, forintok helyett krajczárokat írt be neki.

– Hazudott a csalafinta! Nálam soha sem tett a lutriba. No megállj pernahajder! kerülj csak a szemem elé!

– Akkor jött ki az a 3600 forintos ternó a brünni lutrin. De az az úr berakott ám ezer sorra tizezer forintot.

– Akkor az lopott pénz. Megnézte az úr a bankók serieseit? nem a 200 meg a 300 számból valók voltak?

– Mind egyenkint megnéztem, valamennyi ezres series volt; külömböző számokból.

– Köszönöm, mondá Hajdukics uram s menni készült.

– Hát ezt a pénzt nem dugja zsebre, nagy uram?

– Köszönöm. Többet ér nekem annál, a mit most hallottam Búzásné asszonytól. Neki ajándékozom érte.

Aztán még egy kupicza pálinkát megivott és búcsút vett.

A mint hazaért, egyenesen a Weinmüller uram könyvnyomtató intézete elé hajtatott. Otthon találta az urat.

– Ugyan, édes tipografikus úr, nem kaphatnék én kilencz számjegyet, olyan nagyságból, a milyent Duckmaus Hugó barátomnak tetszett adni: ugyanarra az alkalomra.

– Dehogy nem. Szivesen. Azok petitből voltak. Van még kisebb is, azt úgy hijják, hogy nonparely.

– Jó lesz, csak a petitből.

Még egy kis nyomdafestéket is adtak neki hozzá.

Hajdukovics uram dörmögé magában: «tüz, tüz…»

Tudniillik van egy társasjáték, a miben az eldugott tárgyat kell megtalálni valakinek; ha közeledik a rejtekhez, azt kiáltják: «tűz, tüz!» Ha rátalált, akkor ő kiáltja: «strinksz!»