III.

De hát ki az a Jacques Pluhar?

Ki az az Ellinor De-Quimper?

Ki az a Fernande kisasszony?

… Jacques Pluhar, a rangosztálya szerint, a komornyikok kategoriájába tartozik, s mint ilyen «monsieurnek» czímeztetik. Tulajdonképen pedig ő az Filibert gróf életrendszerében, a mi a ketyegő az óránál: a felhúzott életrugó működésének szabályozója.

Már valami nyolcz év óta ő a mindenese a grófnak: felügyelője, istápja, pénztárnoka, titkárja, felolvasója, doktora.

A gróf apródonkint felhagyott a vízkurával, a mióta a lábai megtagadták a vízben-sárban szaladgálást. Víz helyett sört iszik; nem fürdik, hanem inkább pipázik.

A Marciole tizenkét év alatt nagyon megvénült. A hegyvidéki parasztnők hamar elhervadnak. Azaz, hogy nem hervadnak el, hanem úgy járnak, mint a tulipán, a mely a szép himes szirmai helyén ugyanazon kocsányon idomul át egy nagy háromszögletű tobozzá: ugyanaz a tulipán az!

Az arczbőre megrezesedett, a homloka csupa ráncz lett, a nyaka megvastagodott, s a fogai megritkultak. A parasztszépség elmultával elvesztette a befolyását is, s az a befolyás egészen a komornyiknak jutott.

Marciole naponkint csak egyszer szokta a grófot látni, a mikor ebéd után felhozza eléje a kis Aïrát, hátrafésült hajjal. (Fésülni még most sem engedi másnak.) S akkor addig ott marad, a míg a kis leány a gróf urat bohóskodásaival mulattatja.

A gróf nagyon szereti a kis leányt. Órahosszat engedi játszani, csintalankodni, ugra-bugrálni maga körül. Itt minden szabad neki. Még a pipát is a szájába veheti. Az anyának semmi beleszólása. Az ő helye ott a gróf karszéke mögött. S ha meg találja inteni a kis csintalant: «Ejh, nem illik az!» a gróf hátrakiált neki: «Csitt odahátul!»

Mindaddig, a míg Jacques be nem jön s egy szót súg a gróf fülébe. Akkor aztán int a kezével Filibert, hogy elmehetnek.

Az a titokban súgott szó tudniillik «kávé».

Ezt nem szabad megtudni Marciolenak, hogy Filibert kávét iszik.

Ha megtudná, majd csapna nagy patáliát érte! Kikönyörögné a kezéből a kávés findzsát. Még el is árulná magát. «Édes, jó uram! Ne rontsd meg az egészségedet! Tudod, hogy a kávé te neked méreg!»

Szegény, becsületes Marciole! Hogy őrzi a grófnak az életét! Pedig hiszen annak a halálával kezdődik az ő felmagasztalása. Addig, a míg a gróf él, csak a megszégyenülés csepeszét viseli a fején, az özvegyi fátyol hozza meg számára a grófi diadémot! – És mégis féltve őrzi az életét az urának. Mindennap összevész a komornyikkal miatta. Pedig ha a saját jóvoltára gondolna csupán, nem kellene egyéb, mint hogy egyszer a gróf fekete kávéja közé töltsön egy jó pohár cognacot (hisz az ártatlan szer, pláne orvosság) s másnap már grófné asszony volna a czíme.

Igazán megérdemelné a jó Marciole, hogy neki itéljék a Monthyon erénydijat, a ki tizenkét évig tűri a szennyet az arczán, s őrzi annak az életét, a kinek a temetése napján ez a szenny auroleolával lesz felcserélve.

És aztán mindennap ki hagyja magát űzetni egy cseléd által az ő urának, férjének a szobájából, egy cseléd által, a ki előkelő fölényét érezteti vele, – a tudatlan paraszttal.

Hát ő persze nem tudná felolvasni a hirlapokat a gróf előtt, miként Jacques, pletykákat sem tudna neki elmesélni a főúri világból.

Jacques Pluhar sok évig a párisi jockey-clubnál volt benfentes szolga. Onnan került igen jó ajánló levéllel Trimeric grófhoz. Legalább az ajánló levelei azt állítják. Ezeket pedig De-Quimper Ellinor gróf eszközölte ki a számára, a jockey-club egyik leghíresebb tagja.

De azt Filibert gróf nem tudta meg sok ideig, külömben gyanakodó lett volna.

Trimeric Filibert gróf nem szerette, ha csak a nevét kimondták is előtte De-Quimper Ellinornak.

Nem azért, mintha ellensége lett volna, hanem azért, mert atyafia volt.

Trimeric grófnak az atyja és De-Quimper grófnak az anyja testvérek voltak.

Az unokatestvérek soha sem látták egymást. Ellinor az alatt nőtt fel, a míg Filibert a tengereket szállta.

Hanem hát kellemetlen érzés egy olyan atyafira gondolni – becsületes embernek, a kit meg akar csalni – a becsületes ember.

Már pedig Filibert gróf tudta jól, hogy ő Ellinort okvetlenül meg fogja csalni.

Ez a jó fiu azt gondolja, hogy ő fogja a nagybátyja vagyonát örökölni; valószínüleg már erre a számlára csinált is egy halom adósságot.

Mekkora lesz aztán az elbámulása, mikor a temetés után (vagy még a cerimonia előtt), a perpignani préfet bemutatja a gyásztevő gyülekezetnek a törvényesen egybekelt özvegyet, s a törvényes szülöttet, mint egyenes örökösét a Trimeric vagyonnak.

Ezért nem szerette Filibert gróf, ha az öcscsének a nevét előhozták előtte.

Jacques Pluhar pedig ennek a megbizott embere, a kinek rendes feladata koronkint értesíteni Ellinort az armingoli kastély eseményeiről s közben a megbizójának az utasításait foganatosítani.

Jacques Pluhar természetesen maga is őrizkedett Ellinor nevét felemlíteni a grófja előtt. Bár épen azért volt ideküldve.

Még nem jött el az ideje.

A jó haditervnek érés kell!

A hirlapok között, a miket Filibert gróf járatott, volt egy furcsa ujság, a minek a neve volt Harlequin. Ez egy ideig őrült nagy sikert vívott ki a párisi boulevardokon. Ennek a lapnak annyiféle munkatársa volt, a hány politikai párt beszéltet magáról Francziaországban. Ezek aztán ugyanazt a thémát, eseményt sorban a maguk szempontjából adták elő. Az egyik oldalon az opportunista, a másikon az intransigens, a harmadikon a boulangista, a negyediken az imperialista, az ötödiken a legitimista, a hatodikon az anarchista. Ezeket az egymással szemeszöktében ellenkező értekezéseket összeolvasni valóságos pokolbeli élvezet lehetett. Azután irtak bele ultramontanok és szabadkőművesek, idealista és realista kritikusok, haussera és baissere spekuláló nemzetgazdászok, spiritisták és antispiritisták, atheisták és theozofisták, darwinisták és charlatánok és komoly természettudósok.

Ezeknek az utóbbiaknak a czivakodásai mulattaták legjobban a Trimeric-család utolsó férfisarját.

Különösen egy éveken keresztül folytatott felfedezési vita érdekelte az öreg urat rendkívüli mértékben.

Egyszer az a hir emelte fel a fejét, hogy Borneo szigetén felfedezték a majomembert, a Darwin-elmélet kézzelfogható bizonyítékát, az összekötő tagot az ember és az utáncs között. Leirták az alakját, az ábrázatját. Egy majom, a ki beszél, emberi szótagolással, a kinek már lelke van és czivilizálható.

– Még utóljára kiderül, hogy a Trimeric-ükök voltak az emberi faj igazi ősei.

Rögtön nyomban következtek a tudósok, a kik lerontották az egész elméletet: humbug az egész! E fajta szőrrel benőtt emberek vannak Oroszországban is, de ez csak aféle túltengése a finom pihének, csak olyan emberek azok, mint más kétlábú teremtés.

Ekkor a felfedező tudós, Buckland, közzétette a lefényképezett alakokat, a kiket a birma király udvaránál látott. Ennek a majomemberfajnak a neve: «Kráó».

Erre egy híres olasz aquarium-tulajdonos, Farelli, nem sajnálta a költséget, kiküldött egy ügynököt Borneoba, hogy vegyen meg a királytól a számára egy ilyen Kráót.

A megbizott visszatért eredmény nélkül. A birma király nem ád el Kráót semmi pénzért. – Hanem annyit kieszelt, hogy ezeket a birma király udvarában látható majomembereket Láósz tartomány királya ajándékozta, annak az ősrengetegeiben tanyázik a majomemberek nemzetsége.

Ekkor aztán Farelli egy egész expeditiót indított meg egyenesen Láósz őserdőibe, a Kráó-nemzet felfedezésére. A kutató társaság vezére volt Bock Károly, komoly természettudós.

Ez csakugyan rá is akadt a Kráó-nemzet székhelyére Láósz tartományban.

Ezek a tisztelt polgártársak a gunyhóikat terebélyes nagy fák ágai közé építik. (Tehát már építenek!) De a tüzet még nem ismerik, minden ételt nyersen esznek, kiváltképen halat és rizst.

Sikerült őket több izben meglepni a lakomáiknál, de az idegenek közeledtére egyszerre szétriadtak, igazi majomszokás szerint egyik fáról a másikra dobálva át magukat, vadállati ügyességgel, a hova a karaván tagjai nem tudták őket követni. És így ezek sem fogtak Kráót.

Filibert grófot most már aztán nagyon ösztökélte ez a história.

– Nincs a Harlequinben valami a majomemberről?

Dehogy nem volt.

Az angol természettudósok és ethnographusok egész harczot folytattak fölötte.

Kaulitz Jarlow egyenesen a majom és ember közötti rokonságot bizonyította be az eddig nyert adatokból.

Ellenben Leuckart csak az ismeretes politrichia elméletét vélte megállapíthatónak ez esetben.

– De hát nem tudnak odamenni és elfogni egyet? kiálta fel Filibert gróf boszúsan.

– Hát hiszen épen erről az esetről értesít most a Harlequin. Itt van egész terjedelmében a tudósítás: «Egyike az előkelő világ matadorainak, a sport terén annyi sikerrel kérkedő De-Quimper Ellinor gróf vállalkozott rá, hogy a láószi őserdőkből elhoz magával egy Kráót.»

– Micsoda? Az én unokaöcsém? Annak volna ilyen elhatározása?

– Föl lehet róla tenni ilyesmit, ha egyszer a fejébe veszi. Az egy bűvész. Valóságos Cagliostro. A tudósítás a módját is előadja a tervezett Kráó-fogásnak. «Ellinor gróf nem fog nagy vadászkisérettel közelíteni a majomemberek tanyájához, hanem készíttet magának egy tökéletes majomöltözetet, melyben egészen hasonlítani fog a majomemberekhez. Ebben az álczában egyedül fog a Kráók tanyájára behatolni, odavegyül közéjük, mint jó czimbora, ismeretséget köt egy fiatal majomleánynyal s azt elcsalja magával!»

– Ördöngös egy ficzkó! No, ez derék lesz, ha sikerül neki; soha sem hittem volna, hogy ilyen mennykő gyerek az én öcsém.

Most aztán itt volt az alkalom Ellinorról beszélni.

Az öreg úr hajlandónak mutatkozott erre a tárgyra rátérni.

– Ez az Ellinor, ez nekem unokaöcsém, tudja ön Jacques? Harmadizbeli unokatestvérek vagyunk. Elég távoli rokonság. Annyira, hogy ha én nekem leányom «volna», azt De-Quimper Ellinor gróf feleségül vehetné. Ha hozzá adnám, megjegyzem. De hát nem adnám hozzá. Nincs olyan eset! Van önnek politikai meggyőződése, Jacques Pluhar?

– Én nekem mindig az a politikai meggyőződésem, a mi azé az uraságé, a kinél szolgálok.

– Ez nagyon helyes. Így is illik. Egy komornyiknak az a kötelessége vagy a hogy mi nálunk, Trimeric grófoknál híják, egy «major domus»-nak. – Nini! Van önnek valami véleménye a czímezések felől, Jacques Pluhar?

– Tökéletesen. Három esztendeig szolgáltam egy külföldi nagykövetnél, ott megtanultam, kit illet meg az «altesse», a «Durchlaucht», a «serenissime», az «excellence», az «eminence», a «honorable», a «baccalaureat», a «le docteur», «le président», «le conseiller d’état», «le préfet», «le reverende» és «le supplicant».

– Úgy is illik… A forradalom nem szüntethette meg a czímezéseket. Már akárhogy elfogadták is azt a czímezést, hogy «monsieur», de már azért én sem a parasztot, sem a pugrist, sem a zsidót nem hivom monsieurnek, hanem a hogy minden ember szólitja «te rustre!» – «cancre de bourgois!» – «te jordán!» Ez az ő czímük. Tehát, ha ők megtarthatták a forradalom előtti czímeiket, megtarthatjuk mi is. – De mit is akartam csak önnek mondani, Jacques Pluhar?

– Hogy egy komornyiknak, vagy helyesebben mondva major domusnak van bizonyos kötelessége.

– Úgy? tudom már. Az a kötelessége az ő ura irányában, a mi a miniszternek a souverainjével szemben. Mindenben annak a politikáját követni. Azt ön bizonyosan tudja már, hogy én minden ízemben Chambord grófnak, Francziaország egyedüli törvényes trónkövetelőjének a híve vagyok.

– Ezt könnyű volt kitalálnom a kastély kapuja felől kivésett betükből. U. B. S. L. R. Ezt találni minden legitimista kapuboltozata fölött.

– Tudja ön, mit jelentenek ezek a betük?

– Oh igen. «Un boiteux sauvera le royaume».

(Egy sánta menti meg a királyságot.)

A sánta alatt az adeptusok Chambord grófot értették, a ki a fél lábára biczczentett.

– No, már most csavarja ön fel az eszét, Jacques Pluhar. Miután én nekem ez a szent meggyőződésem, a mitől engem semmi plebiscitumok meg nem foszthatnak, hogy Chambord gróf Francziaország egyedüli legitim ura, ugyan hogy képzelheti azt valaki, hogy én nekem lehessen ezen a világon bárminő érintkezési pontot találni az én unokaöcsémmel, De-Quimper Ellinor gróffal, a ki a Bonapartekkal szegődött össze: a mi leggyűlöltebb ellenségeinkkel.

– Tudnék én erről valamit mesélni.

– Én a mesékre nem adok semmit. Én a tényekre hallgatok. De-Quimper Ellinor gróf volt a hadsegéde Bonaparte Lulu herczegnek, a ki őt a Cap-földre követte.

– És épen ez által tette a legfontosabb szolgálatot a legitimista ügynek. Még pedig előre kiszámítva, az itthoni szövetségesekkel megbeszélve, terv szerint végrehajtva.

– Hogy mondhat ön ilyet, Jacques Pluhar? Gondolja meg, hogy ki előtt beszél. Ez olyan, mintha egy miniszter beszélne a királyával.

– Én a legelső kútforrásból merítek. Mikor a szerencsétlen kis herczeg hajóra szállt Southamptonban, hogy a Jóreménység fokára vitorlázzon, a háborút tanulmányozni, a hogy a tudósok mondják: «in anima vili» a meztelen bőrű zulukaffereken, hát akkor a jockey-clubban egy ismeretes legitimista főúr, marquis Desbarras –

– Ismerem, nagyon jól ismerem.

– No, hát ez a marquis Desbarras nyilt társaságban fogadást kinált tízszeres ellentétel mellett mindenkinek, hogy Lulu herczeg nem fog visszatérni többet soha Afrikából. Huszan is tartották a fogadást ellene: felmentek az összegek egy millióra. Ha veszít, tíz milliója bánja. Én ott hordtam körül a chartreuse-poharas tálczát. A marquis rám kiáltott: «héj, Jacques Pluhar! hát ön nem állna mellém a fogadáshoz, hogy ne legyek magamban, annyi ellen?» «Miért ne? mondám én, a ki meg tudom érteni a jó tréfát. Én is beugratok száz frankot.» Négy hónap mulva zsebemben volt a megnyert – tíz frank. A szegény Lajos herczeget megölték a zuluk az izandulai berekben.

– No, hát ez köztudomású dolog.

– De azt már nem tudja minden ember, a mit én gyakran meghallottam fülhegygyel azoktól az uraktól, a kik a fogadásukat elvesztették: hogy Napoleon herczeg megöletése előre kicsinált dolog volt Ellinor gróf és Desbarras marquis között.

– Mit mond ön? Gondolja meg a szavát!

– Úgy volt biz az. Fennhangon beszélték az urak egymás között, hogy Napoleon herczeg legitimista összeesküvésnek esett áldozatul. Őrizkedem véleményt mondani. Lehet úgy, lehet máskép. Lehet politika, lehet spekuláczió. Az olyan urak, mint Cassaignac, azt beszélték, hogy complott volt, az olyan urak, mint Pereira, a kik sokat vesztettek a fogadáson, azt mondták, hogy yankeetrik volt. Igen, igen, ez volt a műkifejezés Ellinor vicomte vállalataira.

– No, hát mondja ön el, hogy vélekedtek az urak?

– Hát, hogy Ellinor vicomte, a ki hadsegéde volt Lulu herczegnek, egy felbérelt kém által előre értesíté a zulutábor vezérét, hogy merre fog a herczeg kiséretével együtt kémszemlére elindulni. Az viszont arról értesíté őt, hogy hol fognak az ő emberei lesben állni. Mikor aztán a megjelölt embuscade közelébe értek, Ellinor vicomte rávette a herczeget, hogy szálljanak le a lovaikról s hágjanak fel egy magasabb halomra, a honnan az egész rónát beláthatják. Ekkor egyszerre felugráltak a magas fűben elrejtőzött kafferek. A többit az ujságokból tudjuk. Hogy a herczeget az egész kisérete cserben hagyta. Azok mind nagy sebtében felugráltak a lovaikra, ő pedig nem birt a lovával, nem tudott a nyergébe felkapni, s ott esett el a vademberek hasszagáj-döfései alatt.

– No, az úgy volt. Emlékezem. Olvastam.

– Hát az urak, a kik e fölött a clubban sans gêne diskuráltak, azt mondták, hogy ez politikai gyilkosság. A politikai gyilkosság pedig fel van véve a népjog codexébe. Szép is volna, ha a francziák kezdenének el lamentálni egy napoleonida meggyilkoltatása miatt, a kik egy Bourbon koronás fejét nem sajnálták a nyaktiló alá vinni.

– Hát abban igazuk is volt! Már tudniillik amazoknak, nem is amazoknak, hanem emezeknek, azaz, hogy azoknak, a kik így vélekedtek, hogy egyiknek épen úgy nincs igaza, mint a másiknak.

(Ez igen szép sorites volt a gróftól.)

– Ezen haláleset által az imperiálisták meg lettek fosztva a legbiztosabb alaptól, a mire a fellegváraikat építették, oda volt a trónjelöltjük. A vörös herczegből nem lesz császár!

– Hát De-Quimper Ellinorral mi lett?

– Ő ismét visszakerült Párisba; feljött a jockey klubba. Fogadta a gratulatiókat és az insultatiókat egész hozzá illő applombbal. Az utóbbiakért sorba megverekedett s az ellenfeleit megszurkálta: kitörülteté a nevét az imperialista klubból, s megosztozott a marquisval a fogadások nyereségén; kapott, azt mondják, kétszázezer frankot.

– Hisz ez derék ember!

Jacques Pluhar nem szólt semmit, csak a szemével hunyorított rá.

Kis idő mulva Filibert gróf, a kinek megint másfelé járt a gondolatja, azt kérdezé a komornyiktól:

– Hát aztán Jacques, nem nyomta önnek a lelkiismeretét az a tíz frank, a mit ön egy császári herczeg meggyilkoltatásán nyert?

– Hát hiszen én is «derék ember» vagyok.

Abban megint igazat kellett neki adni. Ámbár világos a sofisma. Tiz frank egy emberéletért nyomhatja az embernek a lelkét; de kétszázezer frank már nem nyomhatja.

Most azután egészen kiváncsivá volt téve az öreg gróf az unokaöcscsére. Ujból kérdőre fogta Jacques urat.

– Mondja csak Jacques: nagy szelet csinál az az én unokaöcsém Párisban?

– Ő adja a hangot a társaságban.

– S van neki hozzá való jövedelme? Én, a hogy emlékezem rá, a papa De-Quimper egy nagyon szerény birtoku grófocska volt, a ki mindig a szekerészettől telelésre kikölcsönzött lovakon járt.

– Azt tudom, hogy mesés összegeket tud elkölteni.

– De hát honnan veszi hozzá a pénzt? Tán csak nem áll – zsidó vállalkozókkal üzleti viszonyban?

– Óh azt nem!

– Vagy politikus herczegasszonyokat fosztogat ki?

– Még azt sem. Hiszen tudja gróf úr, a világ olyan nagy! Francziaország még nagyobb! A ki olyan szerencsés, hogy francziának születhetett, annak már privilégium van adva, hogy annyit vegyen el a világból, a mennyi neki tetszik. Van nekem egy czimborám: egy muszka. Én a muszkákkal különösen rokonszenvezek. Azok is annyit vesznek el maguknak a világból, a mennyi nekik tetszik. Ez az én rangtársam, (portás az orosz követségi palotában) azt mondta nekem, hogy van egy orosz közmondás: «hol telelnek a rákok?» A ki rá tud találni arra a helyre, a hol a rákok telelnek: az a szerencse fia. Ellinor gróf mindig rá tud találni egy ilyen rákteleltetőre. Olyan ötletei vannak, a mik másnak eszébe nem jutottak volna, s a mikből ő százezreket seper be.

– Szeretnék egy olyat hallani.

– Hát például itt ez az ujság a kezemben, a mindennapi kedvencz olvasmánya a grófnak: ez a Harlekin, évenként félmilliót jövedelmez Ellinor vicomtnak.

– Hát ez az ő vállalata?

– Csakhogy nincs rajta a neve. Van direktora, kiadója, gerantja, felelős szerkesztője és párbajozó szerkesztője; de ő maga a szárazföldön marad: csak a napi jelszavakat osztja ki.

– De hisz egy ilyen lapnak a szerkesztése óriási pénzbe kerülhet. Annyiféle pártnak a matadorait megnyerni, hogy egy közös hirlapba irjanak, azokat úgy megfizetni, hogy egymásnak az insinuatióit, persiflageait eltürjék, ugyanazon a lapon, a melybe írnak, magukat nevetségessé tenni engedjék: hogy mindennap tízszer egymással meg ne duelláljanak! Rengeteg pénz kell oda!

Jacques Pluhar csak úgy ravaszkodva simogatta a kotlettjeit az ujjai hegyével.

– Gróf úr! Hiszen épen ebben nyilatkozik meg Ellinor vicomt genialitása. Neki ezek az önérzetes munkatársak mind egy bagatellbe kerülnek. Mindennap olvas az ember a törvényszéki csarnokban egész mulatságos jeleneteket: elnök, vádlott és közügyész között. Vannak agyafurt vádlottak, a kik a közügyésznek be tudják fűteni a poklot, s úgy össze tudják keverni az egyenest a görbével, hogy ember legyen, a ki megtudja benne találni az igazat. Ezt a genret kultiválja már régóta Ellinor gróf. Kiszemelte közülök a legfurfangosabb ficzkókat: többnyire a sikkasztó, csalárd bukott, hamisító fajtából, s aztán megvárta, a míg véglegesen el lesznek itélve. A Mazasban szabad az elitélteknek mindenféle polgári munkával foglalkozni s ezzel is élelmet keresni. Egyik esztergályoz, másik kefét köt, irni pedig mindenkinek meg van engedve. Ellinor gróf aztán elszegődteti ezeket a derék embereket a «Harlekinhoz». Tehetségeik szerint. Egyik vezérczikket ír, a másik kritikát, a harmadik nemzetgazdászatot.

– A mennykőbe! Hát ez rabmunka?

– Dehogy, kérem! Igen szép honoráriumot kapnak érte. Egy vezérczikkért öt frankot. Polemiával együtt hét frank. Sensatiós revelatiókért tíz frank!

– Ezer ördög! Hogy jutnak a mazasi rabok revelatiókhoz?

– Hát a hogy a Mazason kivül jutnak hozzá. Az külön talentum gróf úr! Leleplezéseket csinálni. Kell hozzá merész fantázia: egy csomó régi ujság, aztán meg egy biztos zárka az államfogházban, a hol az embert pofon nem verhetik. Már most azután könnyű megérteni, miért nem duellálhatnak a Harlekin munkatársai sem egymással, sem a publikummal az elkövetett sértések miatt.

– Mert a porkoláb nem engedi.

– Igen is, mert a porkoláb nem engedi.

– No de én többet olyan ujságot nem olvasok, melyet a Mazasban írnak. Rendeljen nekem mást!

– Tessék elhinni gróf úr, hogy semmi nyeresége sem lesz a cseréből.

– De hogy az én unokaöcsém piszkolja be a nevét ilyen vállalattal!

Jacques Pluhar félrefordult, hogy elrejtse az arczán mutatkozó gúnyos sajnálkozást. «Csakugyan nagyfokú agylágyulásban szenved az öreg úr, hogy piszkos vállalatnak nevez valamit, a mi fél millió frank tiszta jövedelmet hajt!»

– Tessék ez iránt megnyugodni! Ellinor gróf neve semmi módon nem kerül összeköttetésbe ezzel a vállalattal. Ő maga egyátalában le nem huzza keztyüjét soha, hogy valami vállalathoz hozzá nyuljon. Keztyüs kézzel ebédel, keztyüs kézzel ír, keztyüs kezet nyujt baráti szorongatásra. Mások effektuálják az ő eszméit, ő csak lanciroz. Aztán vezet. Kiadja a jelszavakat. De maga távol marad minden actiótól. A vállalat megindításához pénzt előlegez, bőkezűen, aggodalom nélkül; nem fél a szélhámosoktól: koczkáztat. A hogy más ember ráteszi a pénzét a kártyalapokra, úgy teszi ő fel az összegeit az emberi jellemekre. Mindig nyer ezen a játékon. S ha veszt, elhallgatja. Ez sokkal okosabb hazardjáték, mint a kártya. Mert a kártyának a hátlapjáról csakugyan nem láthatja az ember, hogy a spadill, vagy a manille van-e alatta? mig az embereknek mindig meg lehet látni a czifferblattját.

Az öreg úr nehézkesen lógatta a fejét.

– Nem értem én ezt a dolgot sehogy sem.

– No majd mindjárt példával illustrálom. Hallotta gróf úr hirét Sarah Bernhardtnak, a hires tragikus művésznőnek?

– Ugyan már hogy hallottam volna, mikor husz esztendeig nem jártam más száraz földön, mint a Kerguelen tartományban?

– De czethalat látott már ön gróf ur?

– Ha ön annyi heringet elfogyasztott volna, mint a hány czethalat én megszigonyoztattam a Behring öbölben!

– No hát én is láttam egyet: ott mutogatták egy deszkasátorban a Montmartre alatt tiz sou belépti dijért. A tulajdonosa, egy norvég czethalász, szegény ördög volt, alig élhetett belőle. Pedig elég humbugot csinált. Kihiresztelte nagy plakardokon, hogy az az a czethal, a mely Nóé apót elnyelte.

– Talán Jónás prófétát?

– Az a párisiaknak mindegy. Nóé jobb, mert annak a nevét összeköttetésbe lehet hozni egy kocsmával, a mely a czethal belsejében volt berendezve, azt sem szerették, mert nagyon halzsírszagunak jött ki belőle az ember. Egy este odament a czethal gazdájához Ellinor vicomt. Hallja ön mászter, önnek derék czethalat adott a tengeristen: de ön azt nem tudja értékesíteni. Én teszek önnek egy ajánlatot, fele haszonra. Vigye ön át a czethalát a tengeren New-Yorkba: ott állítsa ki annak a vendéglőnek a táncztermében, a mi átellenben esik a szinháznak. (Megnevezte a szinházat.) A termet bérelje ki tíz napra. Adja meg érte azt az árt, a mit kivánnak érte. Egyuttal a következő hetekre foglalja le ön a philadelphiai, chicagoi, connecticuti és washingtoni hotelek táncztermét is előre minden áron. A szükséges költségeket én utalványozom önnek. Ez fond perdu. A többit bizza én rám.

– No csak nem tette azt meg, hogy a dobot ütötte a czethal bódéja előtt?

– De nagyon is ütötte. Ekkor következett be a világhirű nagy tragéda Bernhardt Sarah amerikai vendégszerep körutja. Ellinor gróf ugyanazon hajóval utazott át New-Yorkba, mely a halhatatlan művésznőt szállította. Fanatikus tisztelője volt. Igazi cavalier servant, New-Yorkba megérkezve is talált elég alkalmat Ellinor gróf a művésznővel jó szolgálatait elfogadtatni. Üres óráiban elkisérte őt a város nevezetességeinek megtekintésére. Ebben az útban bevezette Ellinor gróf a nagy művésznőt a czethal gyomrába is; mely ez alkalommal villanyvilágításban ragyogott, ylang-ylanggal volt parfumözve, s a buffetjében szerecsen angyalok serviroztak igazi Röderer pezsgőt. A művésznő az egész jelenlevő társaság előtt hangosan nyilvánitá, hogy ez egy oly nagyszerű czethal, a milyenhez hasonlót ő soha életében nem látott.

Tizenkét ujságnak a riportere hallotta ezt a szót, s másnap valamennyi hirlapjának a homlokán (az amerikai lapok az érdekes ujdonságokat az elején szokták hozni) kompakt betükkel olvasható volt, hogy a «diva» ottjárt a czethalban, s azt bámulatraméltónak nyilvánitá.

De még inkább olvasható volt a szinházzal átellenes vendéglő homlokzatán pompás festmény alatt, nagy arany betükben: «Itt látható az a hirhedett czethal, melyet a halhatatlan isteni művésznő, Sarah Bernhardt bámulatával megdicsőitett.

És ekkor aztán, a ki csak Sarah Bernhardt művészi előadására a szinházig törte magát: az egyuttal a czethalat is megnézte. A ki be nem fért a szinházba, az meg épenséggel a czethalban keresett vigasztalást. Omlott a dollár a kaszszába, mint a Niagara. S egyéb napi költség nem volt, mint egy szekér koszorú, melyet Ellinor a szinpadra szóratott.

S a mint a nagy művésznő odább vonult egy várossal, a czethal is híven követte. Washington, Philadelphia, Chicago és a többi mind együtt látta őket: a művésznőt a szinházban, a kit az egész világ bámul, és átellenben a czethalat, a kit a művésznő bámul. S mind a ketten jó üzletet csináltak. A diva összeszedett az újvilágban egy millió dollárt. Egy másik millió dollárt kiérdemelt a czethal. S ezen Ellinor vicomt megosztozott a holtig herczeggé tett czethalászszal.

Filibert gróf savanyú képet csinált ehez az elbeszéléshez. Azt mondta, hogy emlékezik már rá, hogy olvasta valamelyik hirlap apróságai között, ezt a czethal-Bernhardt históriát: de nem sejtette, hogy az unokaöcscse is bele van keveredve; hogy ez még is csak afféle Barnum-stikli.

– Ezeket úgy nevezi Ellinor gróf, hogy «zseni-cziklusz».

– Hanem hát térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, a miből kiindultunk. Mondá Filibert gróf. A hogy ön az ujságból olvasta: egy új emberfajt fedeztek fel. (Valjon ezt is a Mazasban ülő Afrikautazók cselekedték-e?)

– Nem! Ez az illustrált lapokban van.

– Akkor hát szentírás. Tehát a majomemberről van szó, a kinek a hazája Uganda, vagy Aukland.

– Nem, gróf úr. Láósz tartományt írnak a lapok.

– Tanult ön geographiát, Jacques Pluhar?

– Nem, gróf úr. Én nem tanultam semmit. Nem jártam felsőbb iskolákba. A mi századunk végén fölösleges is. Az ember mindent megtanul a hirlapokból. A ki mindennap hírlapot olvas, annyi, mintha a Sorbonneba járna. S ha valamit nem tud az ember, ott van a Conversations-lexicon, abban megtalálja.

– Igazság! Az én könyvtáramban is van ilyen. Keresse ön fel, merre van az a Láósz tartomány, a miről az ujságok írnak.

Jacques Pluhár előkereste az «L» betűs kötetet.

– Ah! Ez egyszer tévedtek az ujságírók. A Láósz nem valami tartománynak a neve; hanem egy emberfajé, mely Birmaország hátulsó részét lakja: vad, megszelidíthetetlen nép, rút arczú és kegyetlen, mely a közé vetődő idegent fölfalja.

– No, és már most hogy egyezik össze De-Quimper Ellinor jellemének ez a két külömböző vonása, hogy ő maga csak lancirozza a rendkívüli ötleteket, de azoknak keresztülvitelét másokra bízza, aztán meg hogy személyesen készül egy hátulsó keletindiai veszedelmes expeditióra? Az az ember, a ki a keztyüjét soha le nem húzza, az akar majombőrt húzni magára? Az őserdőkbe behatolni? Majomkisasszonyt elcsábítani? Hogy egyezik ez össze?

Jacques Pluhar nem hagyta magát sarokba szoríttatni.

– Ah, Ellinor gróf az a rendkívüli ember, a kinek a magaviseletében örökös az ellentét. Épen ez teszi őt érdekessé. Az pedig egy régi megrögzött marotteja, hogy ő a majomfajt valósággal egy átmeneti osztálynak tartja az ember nemhez. Van neki egy nevezetes majma a csimpánzok nemzetéből, a kit mindenki ismer Párisban. Az ott jár-kel a szobájában, felszolgál a vendégeknek, ha a gróf kikocsikázik, ott ül mellette a bakon s tartja a kezében az ostort. A majmot úgy híják, hogy «majoreszkó».

– Majoreszkó!

– Na igen. Minthogy Darvin szerint a majom az emberiség első szülöttje: tehát megilleti az a név, hogy majoreszkó. Mondhatnók «bátyám.»

– Nem! Nem! Csak maradjon ő majoreszkó.

– No hát annak a nevezetes majomnak már van humora, van fantasiája, van combinatiója és igazságérzete.

– No erre kiváncsi vagyok! S hogy tudja ő ezt mind nyilvánítani?

– A majomnak beszélő tehetsége is van. Ellinor gróf már negyven olyan hangot jegyezett fel többszörös megfigyelés után a majomnál, mely egy bizonyos gondolatot fejez ki s rájött, hogy a majombeszédnek tizennégy határozott betüje van: tehát csak kettővel kevesebb, mint az «ainosz» emberfaj ábéczéjének.

– De azért a majom még nem «bátyám!» Hol vannak a lelki tehetségek?

– Az Ellinor gróf majmának mindenféle öltözetei vannak, melyeket felváltva visel, ha az urával kikocsikázik. Mikor a kozák egyenruhát adják fel rá, olyan büszkén ül a bakon, összefont karokkal, mint a ki a világot behódítani indul. Ellenben ha burkus egyenruhát adnak rá, eltakarja a pofáját a két karjával.

– No mert bizonyosan jól meghajigálták egyszer répával ebben a kosztümben a párisiak.

– No de most egy csattanós esetet beszélek el a majoreszkóról. Ha nem untatom vele a gróf urat.

– Óh kérem, én minden részletezést tudok élvezni, a mi a rokonaimról szól.

– Tehát a majoreszkót hasznos foglalkozásokra is szokta alkalmazni Ellinor gróf. A konyhában segít a szakácsnak. Rendkívüli tehetséget tanusít a kukta mesterségben.

– Elhiszem, hogy az tetszik neki. Lehet pákoszkodni.

– Ellenkezőleg. Inkább annyira kifejlődött benne a becsületérzés, hogy bele nem kóstol a készülő partékba, s ki nem nyalja a liktáriumos lábasokat. Lelkiismeretes majom. A mit a következő eset legjobban fog illustrálni. Ellinor gróf az argenteuilli nyári lakában petit soupét adott nehány barátjának és barátnőjének. A szakács tizenkét fogolymadarat hozatott fel, s azoknak a koppasztását rábízta a majoreszkora. Ehez ő kitünően ért, úgy megtudja a madarat koppasztani, hogy azon egy toklász nem marad. A majomúrfi kiült az áldozataival a konyha ablak széles párkányára s hozzá látott a koppasztáshoz, egymás mellé rakva a levetkőztetett madarakat. Meglátta azt egy kánya a park nagy jegenyefáin levő fészkéből, s nagy hirtelen lecsapott a magasból, elkapott egyet a koppasztott foglyokból s fölvitte a fészkén ülő párjának és fiókjainak. A majoreszkó eltitkolta a haragját s úgy tett, mintha nem vette volna észre a rablást. Egyszer aztán behuzódott az ablak mögé. Jól számított. A kánya másodszor is leszállt a kényelmes prédára. De ekkor a majoreszkó nyilsebesen megragadta a rablónak a nyakát az egyik kezével, a másikkal a lábát a harmadikkal a farkát, a negyedikkel a fejét. Egy percz alatt ki volt végezve a gonosztevő. Akkor aztán nagy nyugodtan hozzáfogott; megkoppasztotta a kányát igen szépen, s odafektette a sütődeszkára az ellopott tizenkettedik fogolymadár helyére. Nemsokára odajött a kukta: megszámlálta a koppasztott pecsenyéket, tizenkettő. Talál. Vitte a sütőkemenczébe.

A szakács sem jött rá az anyagcserére. Feladták a vendégeknek mind a tizenkét foglyot rizskása melléklettel.

Az urak azonban mind sportsmanok voltak, a kik egyszerre felismerték a görbe orráról s az éles karmairól a foglyok közé betolakodott karvalyt. A házigazda kriminális inquisitiót csapott; felidéztette a szakácsot, a vadászt: azok mind esküvel bizonyíták az ártatlanságukat. Végre felderíté a rejtélyt az önkényt jelentkező kertészlegény, a ki szemtanuja volt a karvaly és majom közötti tragédiának. Ekkor aztán nagy lett a triumphja a majoreszkónak, a ki mind ez idő alatt olyan ártatlan pofákat vágott, mint a ki nem érti, hogy miről beszélnek. A szép hölgyek majd agyon szorongatták az öleléseikkel. A gróf megigérte, hogy ezt a jelenetet a híres majomfestő, Meyerheim által fogja megörökíttetni, a ki azt a két híres képet festette: a «majomlakoma» és a «majom festő akadémia». Hát ezzel igazoltam, gróf úr, azt az állításomat, hogy a majomnak van fantaziája, kombinacziója és igazságérzete. Molière nem gondolt ki ennél nagyobb költői igazságszolgáltatást: «ha te karvaly elloptad a pecsenyét, légy pecsenye helyette magad.»

Az adoma arra volt szánva, hogy Filibert grófot megnevettesse; de biz az nem igen sikerült. A tengerész kedélye, arczvonása úgy marinirozva van már, hogy nem alkalmas a nevetésre. Ellenben a szemei mindig egy fixpontra irányulnak.

– Jól van jól! De hát mind ebből hogy következik az, hogy Ellinor öcsém ráadja a fejét egy olyan veszedelmes vállalatra, a minőt ön említett: a mi sehogy sem illik bele egy párizsi petit crevé élvezeteinek sorozatába.

– Ezt nevezik eszmetársulatnak.

– Aha! ön még is járt iskolába! Ez philosophai műkifejezés.

– A majmok nyelvét és a majomnyelv betűit tanulmányozva, mind jobban belemélyedt a gróf abba a physiologiai problémába, hogy a majomnemzet egyike a beszélőképes emberfajoknak, s ellátva az első ismeretekkel képesnek érzé magát, ugyanazon a nyelven értekezést kezdhetni, a láoszok rengetegeiben lakozó kráókkal.

– Nem! Jaques Pluhar. Ez nekem nagyon magas. Nem éri fel az eszem. Keressünk valami más indokot, a miért nem kell az árboczra felmászni.

– Magam is hajlandó vagyok rá. Inkább elhiszem annak a két versiónak az egyikét, a miket a jockey-klub tekeasztalai körül beszéltek. Az egyik szerint Ellinor gróf egy ismeretes pénzkirálylyal fogadott egy negyedmillióba, hogy ő három év letelte alatt ide fog hozni Párisba egy fiatal kráókisasszonyt; a másik szerint pedig egy világszép hölgy szeszélyes ötlete vállaltatá el vele e merész feladatot, a ki kegyének ezt az árát szabta.

– Mind a kettőt elhihetőnek tartom.

Ezek után bírunk a silhouetjével De-Quimper Ellinor gróf alakjának. Majd később a hű fotográfiáját is megkapjuk.

Ebből az ismertetésből valami gondolat ragadt meg Filibert gróf lelkében. Valami gyanú, vagy sejtelem, a mi az ilyen magába vonult, zárkózott kedélyek sajátja.

Összefüggésben állt ezzel a sürgetése a kis Aïra neveltetésének.

Legyen belőle magasabb lény.

Ha a ránézésnél azt mondják is: «ez a kis majom!» a társalgás alkalmával ismerjék meg, hogy ez egy jólnevelt kisasszony, a kinek fogalmai vannak illemszabályokról.

Az első kisérlet rosszul sikerült. Az ellenszenves madám kezelése alatt még jobban elvadult a kis leány. Csak a rosszalkodás hajlamai fejlődtek ki nála minden irányban. Ez a folyton csörtető, pajkoskodó, ingerkedő kobold, bizony elmehetett volna a láószi emberkék közé princessenek.

Jó, hogy a madám nem állta ki a torturát.

Ekkor aztán szerződtetett Filibert gróf más nevelőnőt a perpignani préfet közvetítése mellett.

Mamsell Fernande nagyon szép volt, rokonszenves arczú, kissé hideg kifejezéssel.

Első találkozásra megnyerte a kis Aïra vonzalmát. A szilaj gyermek egyszerre csupa alázatosság lett. Egy szelid szavával rávehette mindenre.

Másnap, Fernande megérkezése után, Filibert gróf külseje nagy átalakulást mutatott.

Szürke kondor haja gesztenyeszínben pompázott, az arcza ki volt borotválva simára, egész a tengerészes körszakállig, mely szintén a hajjal egyenlő színezetű lett. A durva blouse helyett fényes gombos kabátot viselt és a megszokott gyapoting helyett selyem inget, melynek gallérja ki volt hajtva.

Igy még sokkal csunyább volt. Az volt a külömbség, hogy a míg a tegnapi szürke bozontos, szemig szőrrel telenőtt ábrázatja mellett a groteszk csunyának az eszményét képezte: ez átdolgozott arczczal az æsthetikai rútnak az előmintáját közelíté meg.

Ekkor írta amaz említett levelet Jacques Pluhar De-Quimper Ellinornak.

Hát ez a Jacques Pluhar ki volt? Az előadásából sejthetni, hogy nem valami professió szerinti komornyik. Ez is egyike volt De-Quimper gróf ügynökeinek, kik «zsenicziklusaiban» kezére játsztak. Volt-e már Jacques Pluhar is a Mazasban? Nem tudni. Feltehető róla.

E külső átváltozást az a szokatlan napirend is követte, hogy a míg előbb Filibert gróf rendesen egyedül ebédelt, most az étkező teremben három terítéket tettek az asztalra. Aïra a nevelőnőjével együtt a grófi asztalhoz hivatott.

A gróf, szokásait fölülmuló udvariassággal tünteté ki a nevelőnőt.

Ebéd után Aïrának megengedték, hogy kiszaladhasson a kertbe, lepkéket fogdosni.

Az alatt Fernande egyedül maradt a gróffal.

– Gróf úr, szólt a nevelőnő. Én felmondok.

Filibert gróf elbámulva kérdezé: «mi okból?»

– Az okát nem mondom meg.

– Nem tetszik önnek talán a tanítványának az arcza?

– Az nekem tetszik.

– Hát talán az én arczomon talál ön valami kifogásraméltót?

– Ha ön maga kitalálta, nem tagadom. Én tegnap, mikor a grófnak be lettem mutatva, találtam magam előtt egy tisztes ősz férfit, a kinek, ha szokás volna, kezet tudtam volna csókolni. Ma pedig látok magam előtt egy megifjított gavallért. Kevés lélektani ismeret kell hozzá, hogy ebből a hirtelen átváltozásból le tudjam vonni a következtetéseket. Gróf úr engem félreismer. Én nevelőnő vagyok, a szó kizárólagos értelmében. Nevelőnő és semmi egyéb. Tanitok buzgalommal és kedvvel, azért, hogy magamnak is életmódot szerezzek vele. Pénzt akarok szerezni becsületes úton. De csak becsületes úton. Nem is gondolom, hogy mint nevelőnő vénüljek meg. Ha a sors elém hoz egy tisztességes, hozzám illő férfit, ahoz érdemes akarok lenni. A grófot tévedésbe hozta a külsőm. Nem vagyok circusi lovarművésznő, ámbár hallottam már, hogy mint ilyen, nagy szerencsét csinálhatnék. Azért jobb, ha mindjárt az elején véget vetek a fatális tévedésnek.

– Maradjon, kisasszony, szólt a gróf, szeliden kényszerítve a hölgyet, hogy foglalja el a helyét, vele szemben. A milyen őszinte volt ön én hozzám, én is olyan nyilt fogok lenni ön irányában. Igenis, ez a furcsa metamorfózis, a mit ön rajtam észlel, az ön megjelenésének a következménye. De itt ismét az ön részén van a nagyobb tévedés. Ön elmondta nekem, hogy ön kicsoda? Most én mondom el önnek, hogy én ki vagyok. Húsz évig voltam a tengeren. Egy nagy csalódás űzött ki oda. A csalódásnak asszony volt az oka. Megtört egészségem kényszerített a hajót elhagynom, s most itt zátonylok, magam is egy roncs: testben-lélekben megtörve. Elhanyagoltam magamat, hagytam a hajamat, arczom bozontjait nőni, olyan voltam már, mint az «uszkár-ember». Aztán ezt a leányt is úgy hagytam felnőni. – Tudja ön, hogy ki ez a leány, ez az Aïra?

– Nekem azt mondták, hogy az ön fogadott leánya.

– Igen. Így mondják. A régi nevelőnőnek is azt mondták. Valóságos vad majom. De hát hogy legyen belőle más, mikor maga előtt látja örökké a vén majmot, cynikus, elvadult külsejével. Én pedig azt akarom, hogy ő belőle művelt, előkelő kisasszony legyen. Lesz hozzávaló vagyona. Más életmódot kell folytatni. Nem lehet többé annyit odakinn a konyhában, a cselédtanyán az anyjával, az egy ostoba parasztnő. Hozzá kell szoknia az elegáns társasághoz. De hát hogy szokjék hozzá, ha engem úgy lát mindenütt, mint a tengeri rémet: a német «Klabautermant?» Nekem kellett a példával előremennem. Gondolja a kisasszony, hogy ez én nekem gyönyörűség? Végig borotváltatni a pofámat, hogy a szemem is szikrázik bele! S mikor ennek az átkozott melanogénnek a penetráns szagát megérzem a hajamon, szakállamon, a gyomrom rebellál tőle, s aztán mikor a tükröt eléjbém tartják, szeretnék a szemem közé… no, most majd olyan szót szalajtottam ki a számon, a mi nem illik.

Fernande arra bizalmasan mosolyogni kezdett. Jó hatás volt. Filibert kapott rajta.

– Nem önért lett ez a változás az én külsőmön, kisasszony, hanem azért a nyomorult porontyért…

S hogy igazat mondott, annak a tanubizonysága volt az a két nehéz könycsepp, a mit restellkedve törült el a kérges tenyerével. Azt is megrestellte. Előhúzta a zsebéből a piros selyem zsebkendőjét. Azzal kellett volna. – Hogy a tengerészek olyan keveset nyúlnak a zsebkendőhöz! Persze, nem ismerik a náthát.

Fernande arcza most megint a mély részvevést fejezte ki. Olyan érzékeny arcz volt az, melyen minden külső hatás rögtön észrevehető volt.

– Most már tudja ön, kisasszony, hogy ki ennek a gyermeknek az igazi atyja? dörmögé rest hangon a vén tengerész. S ez a leány valamikor viselni fogja a Trimeric nevet, a tizenegyágú koronával együtt. Ez ki van csinálva. Lássa ön, ezt sem mondtam még önön kívül senkinek, két embert kivéve, a kik a titkot hivatalból megőrzik. Ilyen nagy bizodalmam van önhöz, kisasszony. – Hát már most itt marad ön, ugy-e bár? s átveszi a kis Aïra nevelését.

– Itt maradok, gróf úr. S hogy cserébe én is zálogot tegyek le az ön kezébe, hát én is átadom önnek a legőrzöttebb titkomat. Az én családi nevem fölött is ott van a tizenegyágú korona – a mit én soha viselni nem fogok. Elhagytam a szülői házat, a fényes előkelő világot, minden botrány, csalódás, kényszerűség megelőzte nélkül. Elhagytam azért, mert megútáltam az egész «felső tízezer» világát, elkezdve a gyerekszekérben hurczolt porontyától, a kerekes zsellyében tologatott vénjéig. Irtózom, undorodom mindentől, a mi pacsuliszagú férfi, s a nyakkendőbe szúrt melltűn a patkót látnom olyan iszonyat nekem, mint a régi keresztyéneknek a félholdat.

– Ahá! Ahá! Kapott rajta Filibert. Kérem, mondja tovább. Ez nekem ámbrózia.

– Megfutottam abból a világból, a hol minden színlelés, tettetés; a hol nincs se egészen jó ember, se egészen rossz ember; a hol az, a ki igazán érez, el van veszve; a hol szándékból, kiszámításból szeretnek, gyűlölnek, gyilkolnak és párosodnak; a hol csúsznak-másznak a pénz után, az oltár után, s ha eljutottak hozzá, megfertőztetik – a pénzt, úgy, mint az oltárt. Megszabadítottam magamat. Két évig tanultam egy szigorú præparandiában. Kiképeztem magamat nevelőnőnek. Diplomám van. Ha grófleányokat nem, mehetek parasztleányokat tanítani. – De most már szívesen itt maradok. – Egészen az eszményemhez illő feladatot látok magam előtt. Egy elvadult, elhanyagolt teremtést, kivel a természet külsőleg mostohán bánt, oda művelni, hogy a ki megismeri, azt mondja rá: «hisz ez a rút leány nagyon szép!»