I.

Humbug az egész Kráóról költött fiziologiai mese!

A Kráót nem fogták a birmáni szikomór-erdőkben a Laósz vad emberek vidékén ázsiai utazók; az nem volt mustra-példánya egy ismeretlen emberfajnak, mely a darwini kapcsot képezné a homo bipes és homo quadrimanus között; nem is volt elátkozott záloga valami emberek és majmok közötti megtévedt viszonynak: őseit nem számította se csimpánzok, se utáncsok, se gorillák előkelő nemzetségéből, mert az valóságos leánya (még pedig törvényes összeköttetésből származott leánya) volt az ős Trimerik grófi család utolsó férfisarjának, Filibertnek, a ki egyenes leszármazású elődei közé számítá a világhírű felfedező tengerészt Kerguelent.

Igazi keresztneve volt a Kráónak «Aïra–Renée–Charlotte».

Szokatlan alkotású arczát is egyenesen a familiától örökölte. Az a benyomott orr, az előre álló fogsorok, miket nem bir eltakarni a széles száj, a lapos homlok, a ránczbafutó arczvonalak és a hegyes fülek, megannyi ivadékról ivadékra szálló jellegei az ősi Trimerik családnak. De különösen a szőrrel gazdagon ellátott arcz, mely a férfiaknál épen csak a szemeknek engedett nyílást. A legtöbbnek még az orrán is volt egynehány serteszál.

Ez nem volt baj. A renaissance, a directorium, az empire, meg a restauratio alatt folyvást fentartotta magát a borotvált arczok divatja, s e szerint szőrt nem viselt senki az arczán; hanem a negyvennyolczadiki forradalom után általánossá lett a szakállviseléssel való tüntetés a férfiasság mellett s ekkor aztán Filibert grófnak sem lehetett eltitkolni a keresztes hadakban részt vett őseihez való hasonlatosságát.

A család hölgytagjainak is jutott ebből a túlságos bőkezűséggel osztott ajándékából a természetnek. Fiatal korukban csak mint gyenge pihe jelent az meg az arczon, vagy mint egy kis simulékony bajuszocska a felső ajkon: némelyiknek az egész osztályrésze ki lett adva egy kunkora tincsben, mely vagy az állon, vagy az arcz egyik oldalán ékeskedett; de azt ők nem igyekeztek kiirtani, sőt családi eredetük hitelesítő czímere gyanánt viselték büszkeséggel.

Filibert gróf huszonnégy esztendős volt, a mikor az atyja meghalt. Addig a tengerészpályát futotta, dicső őse példáját követve, ki egy országos területű szigetnek adta nevét, a melyen ugyan nem terem se egy szál fa, se egy négylábú állat; de annálinkább tele van fókákkal és halpusztító madarakkal.

Az apa halálával Filibert leszállt a tengerről, s megkisérlé a vitorlázást a nagy világ oczeánján, a hol nagyhamar tapasztalá, hogy még gonoszabb viharok dúlnak, mint a tengeren.

Egyszer aztán ő is kikötőbe jutott. A házasság kikötőjébe.

Ő is fedezett fel egy új szigetet marquise Delmont Camilla személyében. Ez a sziget is épen olyan szép volt – a távolból. Hanem a mint a felfedező birtokába vette, akkor tapasztalá, hogy nem lakik abban semmi élet. Fókák, penguinok elúsznak, elrepülnek a birtokosuk elől. A marquisnő nem szerette a férjét.

Még ez nem lett volna a legnagyobb baj. De egy rút napon arra jött rá Filibert, hogy a felesége mást szeret.

S mikor e miatt szemrehányást tett az asszonyának, az egész hideg vérrel azt felelé neki:

– Hát hiszen önt csak nem szerethetem ezzel a majompofával!

Filibert a tükör felé fordult, belenézett, – s aztán igazat adott a feleségének.

Törvény elé vitte a baját, s aztán elválasztották őket – «a thoro et mensa». Még akkor a franczia törvények szerint teljes elválásnak nem volt helye. A Code Napoleon még az egyházi sakramentumnál is erősebben fogja a házasságot. Az még a megsemmisítő «impedimentumokat» sem veszi figyelembe. A kik a maire előtt aláírták a protokollumot, azokat csak ásó-kapa választja el egymástól.

(Nehogy azzal kecsegtesse magát valami laikus ember, hogy a polgári házasság szerint majd minden esztendőben újra házasodhatik! Nem, onnan nincs kijárás!)

Filibert aztán visszament a tengerre. Vett magának egy derék gőzöst, a melynek maga volt az első kapitánya.

A jószágigazgatójának kiadta utasításba, hogy az uradalma jövedelmének felét küldje el a marquisnőnek, a másik felét helyezze el állampapirokba. Maga nem vett abból semmit igénybe.

Kereskedéshez látott. Közvetítette az árúforgalmat az ó és új világ között. Gőzösének a jövedelméből még fölösleget is takarított meg. Többé nem vásárolt abból az árúczikkből, a mi a világon a legdrágább: az asszonyi mosolyból. (A mi külömben akkor legdrágább, a mikor ingyen adják.)

«Ezzel a majompofával!»

Soha sem hagyta el a hajóját.

Ha a délfranczia partokhoz ért, a beári fokot körülhajókázva, csak messziről nézte, a kapitány emelvényéről a szép pyrenéi hegyeket, melyek mögött pompás armingoli kastélya állt. Soha sem szállt ki, hogy csak egyszer is meglátogassa.

Ha épen nagyon elővette a száraz föld utáni vágy, ellátogatott a hajójával a Kerguelen földre, s ott kivette a dézsmáját a tengeri oroszlánokból és jégmadarakból. Járhatott a saját uradalmában naphosszant, a nélkül, hogy emberi arczczal találkozzék. A vadállatok nem is futottak el előle. Bizonyosan azt hitték, hogy az ő familiájukhoz tartozik. Egy olyan derék kinőtt tengeri oroszlánnak a pofája olyan igen hasonlít Filibert gróf ábrázatjához.

Valami húsz esztendő telhetett el így. Egy visszatérés alkalmával a havtei öbölbe, hivatalos levelet hoztak Filibertnek a hajójára, a perpignani préfettől, melyben hivatalosan tudatták vele, hogy marquise Delmont Camilla meghalt.

– Marquise Delmont Camilla? Hát mi az ördög bajom van én nekem egy Delmont Camilla nevű markinővel?

Sehogy sem tudott rá visszaemlékezni.

Minthogy azonban a préfet levelében felszólítás is volt hozzá, hogy már most rendelkezzék felőle, hogy a birtoka jövedelmének az a része, mely eddig a marquisnőnek lett kiszolgáltatva, ezentúl hova fordíttassék: mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy holmi avult iratokat előhuzogasson a hajós ládájából. Azok között csakugyan talált egy hivatalos kimutatást a tiszttartójától a marquisnőnek, mint elvált feleségének megküldött apanageról.

– Aha! Hisz ez a feleségem volt! No hát Isten nyugtassa meg!

S azzal félárboczra bocsáttatá le a hajószászlót, tengerész szokás szerint, a gyásztisztesség jeléül.

Aztán válaszolt valamit a perpignani préfetnek, hogy csak fordítsák az esedékes összegeket is oda, a hova a többit. A meghalt marquisnő gyásztiszteletére pedig ágyúzzanak annyit, a mennyi őt rangjánál fogva megilleti. Egyéb fajtájára a végtisztesség tételnek ő bizony már nem emlékezett.

A mint az új árúterheket felszedte a hajójára, megint visszafordult a nagy oceáni útra.

Azonban nem sokára tapasztalá, hogy nem csak az ilyen mellékes dolgokat felejti el, mint egy elvált feleség, hanem a leglényegesebbeket is. Nem jutnak eszébe a kikötők nevei, a miket útközben érintenie kell, nem találja meg a matrózainak a nevét, sőt a másodkapitányának, a kormányosának is olyan neveket ad, a mikért azok bámulva néznek a szemébe, nem tud külömbséget tenni az árboczfák és vitorlarudak között, mikor parancsot oszt.

– Mi történik én velem? kérdezé egy alkalommal a hajó orvosától.

– Ön bizony, kapitány úr, egy kis agylágyulás felé vitorlázik.

– A mennykőbe. Azt nem szeretném megérni.

– Hát még most kikerülheti gyökeresen megváltoztatott életmóddal.

– Mit gondol ön?

– Azt, hogy önnek búcsút kell venni a tengertől, meg a pálinkától. Valahol az Alpes maritimes egyik vízgyógyintézetében a szép havasok között még helyrehozhatja ön az életszervezetét.

Filibert gróf megfogadta az orvosi tanácsot s búcsút vett a tengertől is, meg a rumos palaczktól is.

Talált a délfranczia havasok között egy kedves zúgot, a hol az emberek nem isznak egyebet, mint vizet.

Ott egy parasztorvos radikális kura alá vette. Mezitláb járatta és fedetlen fővel, akár szél volt, akár zápor, vizes pokrócz közé csavartatta, zuhanyoltatta, aztán kergette sziklákat mászni s itatta vele a vizet pint számra. Utoljára valóságos vízrészeggé lett minősítve.

Filibert gróf kápolnát építtetett a kis fürdőhely számára tökéletes felgyógyulásának az emlékére.

Azt mondta mindenkinek, hogy egész új embernek érzi magát.

Mielőtt azonban a fürdő vezére elbocsátotta volna, a lelkére kötötte, hogy ezt a megszokott kurát ugyan abba ne hagyja ám soha egy napra se, mert a mint ellenkező életmódba téved, a recidiva annál gyorsabban fog bekövetkezni. A bort, pálinkát tekintse méregnek. És a mi fődolog: akármi baja történik, doktort ne bocsásson közel a testéhez, mert az mind a halál liferánsa. Csak vizes pokróczot, hideg zuhanyt, akármi baja támad. Vigyen magával valakit innen a faluból, a ki már érti a gyógykezelést.

Volt is ilyen valakije Filibert grófnak: egy parasztleány.

Marciolenak hítták.

Fekete szemű, fekete hajú, fekete bőrű picard leány.

Jószívű, szolgálatkész teremtés. A ki egészen rendes dolognak találta, hogy egy férfit naponkint tetőtől-talpig vizes lepedőbe burkoljon, kibontson, a vizes kádba beletaszítson, azt onnan megint kihúzza, végig dörzsölje s e mellett maga is a lehető legkurtábban legyen feltürkőzve. Megszokták azt ezen a vidéken.

Hanem a mellett egészen szigorú volt az erkölcseiben.

Az ápolgatott patiensnek semmi reciprocitás nem volt megengedve.

Pedig az ilyen vízkura nagy élesztő erővel bír.

Aztán meg az agylágyulás felé közeledő férfiaknak az a sajátságuk, hogy a vágyaik elkezdenek az érzékeiken uralkodni. Az öreg úr kérkedve beszéli, hogy milyen láng lobog még az ereiben! s felvillanyozódik, ha egy szoknya suhogását hallja! Másodszor érzi magát fiatalnak. Ne áltassa magát! Az agylágyulásnak a szimptomája az. A «fin du demi-siècle».

Filibert szervezetét is meglepte az az őszi másodvirágzás.

Mikor már közeledtek a napok, melyeken a fürdőt elhagyandó volt, azt monda Marciolenak:

– Hallod-e kincsem, én elviszlek magammal armignoli kastélyomba.

– Vinnél ám, ha mennék. De én itt maradok.

– Hát mért akarsz itt maradni?

– Mert itt van nekem egy fakunyhóm, melyben otthon vagyok.

– Az én kastélyomban is otthon fogsz lenni. Minden cseléd, minden tiszt a te szolgálatodra fog állni. A mit te parancsolsz, azt mindenki teljesíti. Lesz hintód, paripád, minden ünnepre új ruhád, gyémántos függőd, gyöngyös násfád, aztán annyi pénzed, hogy megveheted vele ezt az egész falut.

– De hát mindezekért a te kincseidért én nem adom oda ezt az én övemet.

A pikárd hajadonok egy széles, szironynyal himzett bőr-övet viselnek, a mit csak akkor áldoznak fel, a mikor férjhez mentek.

Másnap megint előhozta ezt a tárgyat Filibert Marciolenak.

– Hát látod, én nem sokáig élek. Egyenes örökösöm nincsen. A pénztáram tele van. Azt mind neked hagyom. És ha úgy hozná magával a szerencse, hogy ebből a mi együttlétünkből valami élő lény származnék, hát akkor én az egész vagyonomat arra hagyom, minden oldalrokonom kizárásával, a kiket külömben sem szeretek.

– Hát édes uram, én csak azt mondom neked, felelt Marciole, hogy én nekem is van becsületes nevem, az édes anyámnak is van, az öreganyámnak is van, még a szépanyámnak is van, mind a hárman ott élnek együtt abban a kunyhóban; már most hogy kerüljek én egyszer azoknak a szeme eleibe, egy gyerekkel a karomon, a kiről, ha kérdik, hát ennek mi a neve? akkor én azt feleljem: «ennek nincsen neve». Ha mindjárt végselyembe, színaranyba van is bepólyálva.

Harmadnap azután azt mondá Filibert gróf az ápolóleánynak:

– Hallod-e Marciole! Engem vigyen el az ördög, ha egy körömfeketényit törődöm is azzal, hogy mit beszél felőlem a világ? Nem bánom, elveszlek a törvényes ceremoniák szerint feleségül. De nem magamért, hanem te éretted, azt kivánom, hogy ezt a házasságot ne üssük dobra. Itt a legközelebbi falu maireje előtt megkötjük a házasságot s aztán a bizonyítványt hiteles alakban kiállíttatva, leteszszük a perpignani prefektura levéltárába. Onnan előkérheted, ha egyszer én meghalok. De addig ne szólj róla senkinek. Mert az én rokonaim olyan gonosz emberek, hogy ha azok megtudják, hogy én téged törvényes feleségemmé tettelek, tégedet elemésztenek, vagy azt teszik, hogy elcsábítanak, megszöktetnek tőlem. Ha pedig úgy fogsz mellettem lenni, mintha gazdasszonyom volnál, akkor nem csókolnak ugyan kezet neked, de békét hagynak.

Erre az ajánlatra hallgatott Marciole.

Azt a legényt, a kivel az ablakon át szokott beszélgetni, úgy is elvitték katonának Algirba, a beduinok közé, azt soha sem fogja többet látni. Az elkeseredés rávitte, hogy kezet adjon rá. Az anyja, nagyanyja, szépanyja is beleegyezett, azok megkapták a moringot, két ezer frankot, azzal egész úrrá lettek téve.

Filibert gróf azután karonfogta Marciolet, a szükséges négy tanú kiséretében (mind becsületes kőfejtők voltak a nagy gránitvágásból) átballagott gyalog a szomszédos Rougivalba; ott a maire előtt elvégezte a törvényes szertartást, a násznagyoknak kifizette a napszámját, a házassági bizonyítványt hiteles alakban kiadatta magának s azzal visszatért a fürdőintézetbe.

A fürdőorvos előtt egy ilyen befejezését a fürdőkúrának természetesen nem lehetett titokban tartani. A doktor azt mondta rá, hogy ez sűrűn előforduló eset, hogy a hidegvízkúrán felépült urak az ápolóleányaikat elveszik feleségül, ez a legcsalhatlanabb bizonyítéka a gyógyrendszer tökéletességének, s alig van közöttük egy, a ki egy év leforgása alatt örvendetes családi eseményről ne tudósítaná jóltevőjét, a fürdőorvost. Azután ellátta őt makrobiotikai és kalobiotikai tanácsokkal: mihez tartsa magát, az ünnepnapokat szigorúan megtartsa (Lafontaine kalendáriuma szerint), el ne felejtse, hogy «aurora musis amica», a mi nemcsak a muzsákra áll. Egyébiránt a Marciole mindezekről legjobban fogja informálni, mert az már alaposan ismeri a vízkúrát.

Ezzel aztán a legközelebbi postakocsival elpályázott Filibert gróf Marciolejával együtt Perpignanba. Ott első dolga volt a préfethez ellátogatni, s annak átadni hivatalos megőrzés végett a házasságáról szóló bizonyítványt, megértetve vele a titokban tartásnak az indokait.

A préfet is legitimista volt, mint Filibert gróf: ősei mind bourbonhívek. Összetartottak.

Az oldalág, mely esetleg Filibert gróf után örökölni remélt, az pedig imperialista volt.

– Csak az kellene még, hogy ide Armingolba De Quimper Ellinor vicomte telepedjék le! Az elkeseredett bonapartista! Megrontaná az egész departement-t.

Filibert gróf meg lehetett felőle nyugodva, hogy monsieur Rochepilon (a préfet) levéltárában igen jól meg lesz őrizve az ő házasságlevele s adandó alkalommal kellőleg érvényesítve.

Ennek az adandó alkalomnak két fázisa volt. Az egyik mentül elébb, a másik mentül később kivánatos.

Filibert gróf, ősi kastélyába megérkezve, egészen úgy rendezte be az életmódját, a hogy azt a fürdőorvos elrendelé.

Reggel fél öt órakor vizes lepedő, pokróczczal, abban izzadni fél hat óráig, akkor bele egy tizenkét fokú vízzel telt fürdőmedenczébe, lubiczkolni három perczig, akkor durva vászonnal letörültetni, a derekára négy singnyi felében nedves, jól kifacsart kendőt körülcsavartatni, az öltönyt felkapni s aztán mezitláb futni a harmatos fűben. Marciole segédkezett mindezeknél. Útközben meginni két pohár forrásvizet, azaz, hogy két kürtre valót. A hegytetőn megfúni a kürtöt, s aztán csendesen lejönni a lejtőn, leülni a reggelihez, mely áll egy köcsög aludt tejből, tele aprítva fekete kenyérrel. Akkor egyet pihenni, ujságot olvasni. Semmi szivar! Az is méreg. Délben két pohár víz, rá egy nagy darab félig sült borjuhús kenyér nélkül, utána megint víz. Akkor siesta tizenöt percz. Megujított vizes burkolat. Ismét szaladás a szabadban. Ozsonnára irós vaj, aludt tej mézeskalácscsal. Csendes séta. Estére hideg lábvíz, lépes méz, bodza-lekvár, pohár tej. Kilencz órakor lefekvés. Semmi vánkos a fej alatt.

Elgondolható, hogy az ilyen földesúrnak vendége nem akad, a kinek az asztalán nem fordul meg egyéb, mint aludt tej, rozskenyér, meg lépes méz, rá hideg forrásvíz. Kevés ember bolondul az ilyen lakoma után.

A Marciole pedig hűségesen helyt állt mindezekben.

És volt is a kurának láttatja.

Filibert gróf egészen legénynyé lett a vízkúrától.

Minden délután felvágott egy méter gyertyánfát az udvaron. Ugy tudott enni, mint egy farkas. Folyvást távgyalogló lépésben járt, száztíz centiméternyi hágó-közökkel, egész vadászriadókat elfújt a Waldhornon. Dicsekedve mondá el a tiszttartójának, a ki minden hónap elsején feljött hozzá beszámolni, hány kilóval lett nehezebb a legutolsó találkozás óta.

De a Marcioleon is volt láttatja a vízkúrának. Az is folyvást nehezebb lett hónapról hónapra. Egyszer aztán megint csak könnyebb lett.

Mi, a kik értesülve vagyunk a perpignani préfetnél letéteménybe helyezett házassági levélről, ebben az eseményben semmi megbotránykozni valót nem találunk. Másoknak a véleményéről pedig ne tudakozódjunk.

Filibert gróffal most már igazán nem lehetett gyalog beszélni.

Az újszülött tökéletesen hasonlított az atyjához. Csak épen a szemei voltak olyan feketék, mint az anyjáé. Filibert gróf tengerkék szemeket használt.

Az újszülöttet megkereszteltetni elvitték magukkal ugyanabba a Rougival helységbe, a hol megesküdtek. Csak ott irathatták be a matrikulába az apa és anya neveit. Armingolban minden el lett volna árulva vele.

A kis Aïra az első esztendejében csak olyan szép volt, mint a milyenek a kis gyerekek szoktak lenni: apa, anya szemében szép, idegennek rettenetes!

Másfél éves korában már olyan hosszú volt a haja, hogy a térdeig ért. Dajkát soha sem tartottak mellette; az anyja maga szoptatta, gondozta, járni tanította.

Ezen új hivatal csorbát ütött a régin: a gróf ápolásán, annálfogva Marciole mellé még egy kisegítő ficzkót kellett fogadni, a ki a gépies munkát teljesítse a vízgyógyrendnél, Marciole csak a felügyelést vezette. Ennélfogva Filibert gróf nem is találta már ezt a kurát olyan mulatságosnak, s nem tartotta meg olyan pontosan; ellenben annál gyakrabban látogatta meg a gyermekszobát s részt vett abban az örömteljes foglalkozásban, mikor egy nagy ember a kicsiny embernek odanyujtja a két kezét: az a két markával belékapaszkodik a nagy ember hüvelykujjaiba s aztán csinálja a két lábával azokat balletfigurákat, a miket a groteszk tánczosnők nem tudnak utána csinálni. Az az egy éves gyerek még a lábának a hüvelykujját a szájába tudja venni. Filibert gróf járni tanította a gyereket, s néha addig guggolt előtte, a míg aztán ő maga nem tudott felállni a lábára, s Marciolenak kellett az öreg urat fölemelni és belevezetni a lépegetés tudományába elzsibbadt lábait.

Hanem azt nem engedte meg Marciole Filibert grófnak, hogy meg is fésülje a gyermeket. Sok ideig egyedül ő maga rejtegette azt a titkot, hogy az a fekete hosszú haj nem éri be azzal, hogy térdig alászáll, hanem lassankint lenő a nyakcsigolyára; onnan áttengődik a hátra, úgy hogy valóságos sörény válik belőle. Hát ez nem baj addig, a míg leeresztett hajat kell viselni; de mi lesz belőle, ha egyszer azt kontyba kell majd kötni?

Az a bizonyos finom szösz is kezdett jelentkezni a gyermek arczán és végtagjain, a mi a családi tulajdonokhoz tartozik.

Hanem ezt mind elfelejtette neki az ember azért a pajkos jó kedvéért, a mivel már kis gyerek korában mindenkit el tudott mulattatni. Nem hallotta ezt soha senki nyafogni, pityeregni, mindig olyan eleven volt, mint egy kis macska: hempergett, bukfenczezett, kaczagott, hizelkedett, hamiskodott, körmölt, harapott, s aztán ha elfáradt a játszásban, összekuporodott, a fejét a térdére fektette s aludt, mint egy macska.

Mikor pedig már beszélni is megtanult, akkor meg csupa gyönyörűség volt vele enyelegni. Olyan furcsákat tudott mondani, hogy még a mogorva komornyikot is megnevetteté vele. Aztán mindenféle nótát megtanult: a kertészleányok tanították provencei népdalokra, egy népünnepélyen meglátta a carmagnolt, azt rögtön elsajátította. És mikor egyszer azzal lepte meg Filibert grófot, hogy a dzsiget eltánczolta előtte, a gróf az ölébe vette és összecsókolta az arczát.

Egyszer aztán elkövetkezett az az idő, a mikor illendő volt a kis leányt valami egyébre is tanítani, mint tánczokra és dalokra.

Ezt már az anyja nem volt neki képes megadni.

A derék Marciole nem tudott sem irni, sem olvasni. Az ő kunyhójuktól messze esik az iskola, aztán nem is ért rá, már kis leány korában dologba kellett állnia, később meg nem volt kedve hozzá. Az egész ivadékában nem volt soha betűvető ember.

A legelső elemi ismeretek közlését magára vállalá a helybeli abbé. Egy igen jószívű, kegyes férfiu.

Annak a tudományát azonban nagyhamar kitanulta a kis Aïra, s mikor aztán észrevette, hogy már ő tud többet, mint a tanítója, akkor elkezdett vele pajzán dévánkodásokat űzni.

Egyszer aztán komoly tanakodásba elegyedett Filibert Marcioleal.

– Hallod-e Marciole: a «mi Aïránk» már tíz esztendős. Itt az ideje, hogy rangjához illő nevelést adjunk neki. – Tudod, hogy mi sors vár rá? – Ő neki egykor reprezentálni kell. Ha én meghalok, te belőled ugyan grófné lesz, de azért te házat nem fogsz vihetni, mert még igazán francziául sem tudsz beszélni, csak azt a te otthoni patoádat – Aïrának kell majd pótolni a te tudatlanságodat.

– Hát hogyan? Miképen?

– Nevelőnőt kell a házhoz fogadni, a ki a leányt magasabb tudományokra oktassa: zongorázni, rajzolni, festeni tanítsa. S a többi! Mit tudom én, hogy mi mindent kell tudni egy comtessenek. Aïra pedig egyszer azzá lesz. Azért, hogy most senki sem híja annak.

– Jól van. Tehát majd keresünk a számára egy nevelőnőt.

Marciole aztán tanácsot tartott a derék jóvoltu abbéval. Megérteté vele, hogy milyen az ő eszményképe egy nevelőnő dolgában. A főtisztelendő úr aztán ki is keresett a számára egyet az ismerősei köréből s azt elszerződteté az armingoli kastélyba.

A nevelőnőben minden tökéletesség megvolt, csak épen a szépség volt nála annyira elrejtve, hogy azt közönséges emberi szem nem volt képes észre venni. Szakálla nem volt, mert borotválkozott.

Ez fog legjobban hozzáilleni a növendékéhez.

Mikor Filibert grófnak bemutatá magát a nevelőnő, az ő kezéből véve át a növendéket, azt mondá a gróf Marciolenak, a hogy egyedül maradt vele:

– Hallod-e kedvesem, ugyan jó, hogy ennek a hölgynek a mi kis Aïránkat kell nevelni és nem engemet, mert én megszökném tőle egy hét alatt.

– Nem is magának fogadtam én azt, hanem a leányának.

Meghozatták a rengeteg sok tankönyvet, szép illustrált műveket, festő- és rajzoló-szereket és egy drága Erard-féle zongorát s azonnal kezdetét vette a felsőbb oktatás. A napnak minden órája úgy volt beosztva, hogy azon valamit kellett tanulni a kis leánynak.

Nagy kínja volt vele a nevelőnőnek. A gyerek mindent megtanult, csak azt nem, a mire tanították; a festékeit arra használta, hogy a históriás könyvben a celebritások képeit kékre, zöldre, pirosra bemázolja vele, a zongorát agyonverte czigánymódra játszott népdalokkal, s a mikor a menuette figuráira tanították, egyszerre csak a carmagnolba ugrott át belőle; mikor megfeddték, kaczagott, dalolt, s ha a sötét szobába zárták büntetésül, gombostűhegygyel karrikaturákat rajzolt a festett falra, a mik szörnyen hasonlítottak a nevelőnő külsejéhez.

Félesztendő mulva nem az Aïra szökött meg a madametól, hanem a madame az Aïrától.

Odavágta a szerződését a gróf asztalához.

– Basta! Elég volt! Én leányt jöttem ide nevelni, – de nem vad hiúzt!

S azzal ott hagyta az armignoli kastélyt.

Ekkor aztán Filibert gróf azt mondá Marciolenak:

– No, már most, édes barátnőm, én hozatok az Aïránk számára nevelőnőt, olyant, a milyen az én ideálom egy nevelőnőben.

S mert a párisi hölgyekhez nem volt bizodalma, Lyonból szerzett egyet.

Így került az armingoli kastélyba Fernande.

Még akkor nem volt «soror».