VIII.

Az a szerencse, hogy senki sem tudja – a Hortobágyon kívül, – hogy mi az az «árva tőzeg», a mit a mezőről szednek? Annyi bizonyos, hogy nem gyöngyvirág. Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelő szere. Afféle zoologikus turfa.

Emlékezünk arra az adomára, mely szerint egy magyar földesúr, a kinek a szabadságharcz után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes menedék helyéül a szabad Helvecziát választotta. De csak nem tudta megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába bezárkózott, elővett egy darab árva tőzeget, a mit a tehén-legelőn szedett fel s azt a kandalló párkányára téve, meggyujtotta. Akkor aztán, a két szemét behunyva, ennek a füstölő szernek az arómás illatától, odaképzelé magát a nagy alföldi sikságra, a kolompoló nyájak, gulyák közé s hozzá álmodta a többit, a mi után a lelke vágyott…

Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árva tőzeg füstjének: hogy ne volna elhihető az a történet, a mit most fogok elmondani mingyárt.

A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy harmadik éjfél tájon örvendezteté meg a révészgazda a türelemből és élelemből kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap hajnalban már járható lesz a viz, a kompot is helyretaszították már.

Nem is késtek azok, a kik szekérrel voltak, rögtön beszalajtatni a kocsijaikat a hidlásba; jó szorosan egymás mellé; a lovakat azután vitték be.

Később került a sor a szarvas barmokra. Azok is elfértek szüken. Hátha szinházban volnának? ott még jobban kellene szoronganiok!

Legutóljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azon tul aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajtsár a szekerek és a tehenek között foglalt helyet.

De még nem lehetett elindulni; mert az átvádoló kötél nagyon megfeszült, úgy hogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, míg egy kicsit megereszkedik a napsütéstől: csak úgy füstölgött.

Hogy addig is hiába ne teljen az idő, a gulyás indítványa elfogadtatott, hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem volt. Bogrács volt hozzá; hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a révészek a kopotyukból, a hol az áradat hátrahagyta: kövér potykák, harcsák, meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták, feldarabolták s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.

Meg lett volna az is; de most az a kérdés, hogy «kinél van paprika?»

Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletü magyar embernél szokott lenni a tarisznyában: csakhogy három napi kontumáczia alatt nincs az a paprika, a mi el ne fogyjon. A nélkül pedig nincs halászlé!

– No nálam van! szólalt meg a gulyás bojtár s elő vett egy fadobozt a szüre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiu; megtartotta végső szükségre a maga paprikáját s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó frekvencziának.

A bogrács azonban a kompnak a tulsó végében volt elhelyezve. A gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végig lépdelni, hogy odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát nem is szivesen adja ki az ember a kezéből.

A míg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfüszerezte ezzel a veres borssal, (a miről még Oken azt irta, hogy méreg, de vannak olyan vad népek, a kik meg merik enni) az alatt a bojtár az árva tőzeget odalopta a tüz közé a bogrács alatt.

– Ejnye de kozmás illata van annak a paprikás halnak! Jegyzé meg a csizmadia, egy kis idő mulva.

– Nem is illat az már: hanem szagolmány! igazítá helyre a gubás koma.

De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatu tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát, megrázta a nyakán a kolompot s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a fejét, a farkát karikára felemelte s elkezdett veszedelmesen dörmögni. Erre a teheneket is mind egyszerre megcsipte a bogár: össze-vissza ficzánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak s valamennyien a komp szélére tolakodtak.

– Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma! sikoltozott a kövér szappanosné.

– Frissen üljön az ifjasszony a komp tulsó szélére, nyomja helyre a hajót! Tréfálkozék a csizmadia.

De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjáró kötélbe, hogy a komp egyensulyát fenntartsák; miközben a jármű tulsó széle erősen közeledett a víz szinéhez.

Egyszer aztán nagyot mordult a bika s egy hatalmas szökéssel kiugrott a kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat alatt mind átugrált a komp szélén a huszonnégy rideg marha.

A komp ekkor a Tisza közepén járhatott.

A szarvasbarmok usztak vissza az elhagyott part felé.

A két morva hajtsár kiabált a révészekre.

«Czurukk kéren, czurukk kéren!» azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön a komppal a megszökött marhák után.

– De ördögöt czurukk! kiabáltak a vásárosok. Nekünk át kell mennünk. Igy is elkésünk már az ónodi vásárból.

– Nem kell óbégatni, legények; mondá nagy flegmával a gulyásbojtár. Majd észretérítem én a lelkes állatokat.

S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáráshoz s azzal sarkantyúba kapva, keresztül ugratott vele a korláton, bele a Tiszába.

«Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni!» biztatá a csizmadia a kétségbeesett hajtsárokat.

Ellenkező véleményben volt a tulsó parton maradt lókupecz, a kinek már nem jutott hely a lovaival, maga sem kivánta azokat szerencséltetni ennyi szarvas állat között.

«De soha sem látják kentek azt a csordát többet! Üthetik annak a nyomát bottal!» Kiabált a kompon utazók után.

«Már megint beszél az a Pilátus katonája. Förmedt fel a varga. Hol van az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.»

A marha csorda rézsut vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt. Vizben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.

A mint a bojtár is kikapott a partra, lekerité a nyakából a karikás ostorát s nagyokat konditott vele.

«Ahán! Tériti már!» mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a hajtsároknak.

Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még sebesebben szaladjon előre.

A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges alkalmat szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyiták, hogy ez nem első eset. Gyakran megszállja az «erkölcs» a Hortobágyról elhozott párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak megrőkönyödnek, kiugrálnak a vizbe, kiusznak a partra, s visszafutnak a pusztára.

– Az emberben is meg van az a hazaszeretet: bizonyitá a mézeskalácsos, a ki már sok könyvet olvasott; azokból ismerte ezt a nyavalyát.

– A bizony! magyarázá a szappanyosné: hazafutottak a tehenek, mert otthon hagyták a kis borjuikat. Az volt a hibás, a ki elválasztotta az édes szülőket a fiaiktól.

– No én mást érzek; mondá a csizmadia, a kinek hivatása az, hogy skeptikus legyen. Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok, mikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba kalapzsirt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat, egyszerre mind megvadul s szerte szét futamodik: akkor aztán a futó betyár könnyen kiszakit belőle egy falkát. Éreztem én az elébb ilyenforma büzt.

– Még sem futott el, komám, tőle. (Ezen aztán nevettek.)

– No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra!

De épen nem találta a két morva hajtsár ezt a marhaextemporizácziót se nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott czigány.

Az öreg révész tudott tótul s megvigasztalá őket.

– Nem kell ugatnyi atyafiak. Nye styekát! Nem lopta el az a gulyásbojtár a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mellett a nagy réz, a két D. V. betüvel, a mi nem azt teszi ám, hogy «Dugdel, Veddel», hanem azt hogy «Debreczen Városa». Nem szabad annak a tehenekkel elszökni. Mire vissza kerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az állásban. Megkeriti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is kiuszott. Majd azután, ha ujra beszállitjuk a csordát, a teheneket hármasával össze kell kötözni; a bikát meg a szarvánál fogva a vaskarikához kell kötni, igy aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell még egyszer megfizetni.

… Jó másfél órába került, a mig a komp a tulsó partra átkelt, a mig kirakodott, meg berakodott s aztán ismét visszatért az innenső partra.

A hajtsárok futottak a dombon álló révházhoz s keresték a tehéncsordát.

De biz azt nem látták sehol.

A lókupecz azt mondá, hogy a bőszült vadállatok nyargalvást futottak arra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár, meg a kuvasz kutyája, de csakhamar eltüntek a füzfák között. Nem tartották azok magukat az országuthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld felé forditva, a farka meg fenn a levegőben, mint mikor a marhák bogárzanak.

Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakott szekerével jött onnan Ujváros felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találkozott egy csorda szarvasmarhával, a kik bömbölve loholtak a zámi dombok irányában, utánuk egy lovas legény kutyával. Utba esett a Hortobágy vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastól nem lehetett többet látni, se csordát, se lovast.

A révész gazda oda fordult a két szájtátó hajtsárhoz.

– Most kee má ugatnyi atyafiak!