III.

Korán, hajnal előtt utra keltek a hortobágyi csárdában megszállt uraságok.

A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hivják, nem valami bagolyrugta nádfedelű ház, a milyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, uri konyhával és pinczével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A virágos kertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országut nem messze a csárdától egy monumentális kőhidon visz keresztül, mely kilencz boltozatos ivoszlopon nyugszik. A debreczeniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a hid, mert az építéséhez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyeik ellenben azt mondják, hogy a debreczeni homokszőlők borával lett az a mész megojtva, az huzta úgy össze.

A korai utrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, a miről annak, a ki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál ezerötszáz tehén van egy rakáson. – Tavasz idején a legtöbbnek kis borja van. Ha korán reggel, mikor még a borjuk nem szoptak, a bojtárok a gulya közé mennek s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy tömeg közül, annak az anyja önkényt utána megy. Az idegent, az erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, a kik a pásztoraikon kivül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már összeszoktak.

Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal járnak. A két debreczeni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül is. A gulyáslegényt, a kit értük küldtek a karámból, hagyták még mulatni. Azt igérte, hogy a karámig utól fogja őket érni.

A piktor hires tájképfestő volt Bécsből, a ki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt. Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami oekonomust küldeni, a ki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá. Azonban kiséretül két uradalmi hajcsár volt mellé adva; derék, markos legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.

A debreczeni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik pedig az az érdemes polgár, a kinek a tehéncsordájából kellett kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő himnemű példánynyal együtt.

Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal perczent.

A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a a csillag ott a magasban a «bujdosók lámpása», ehhez szoktak a «szegény legények» felpillantani, s ha felsóhajtottak: «Isten segíts», nem fogták el őket a marhalopásnál.

A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: «Shakespeari gondolat!»

Még jobban meghatotta aztán a végtelen puszta képe, mikor fél óra mulva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, a hol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhanguságot.

– Milyen hangulat! Milyen szinegység! Mily felséges harmonia az ellentétekben! Rajongott a művészet fölkentje.

– Még mostan megjárja, mondá rá a gazda, a míg a bögölyök és szunyogok elő nem támadnak.

– Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!

– «Tocsogó»-nak hijják azokat erre mi felénk.

E közben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.

– Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták!

– Még mostan soványak, de majd ha a buza érik!

Lassankint megvirrad; az ég biborszine aranysárgába megy át: a látó határ felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag; a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az uttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A látóhatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő; az első akáczpagony a fátalan pusztán s egyes kék pupok domborodnak elő.

– Azok ott a zámi tatárhalmok, magyarázza a debreczeni polgár az utitársának. Valaha falu volt ott; a tatárok elpusztíták. A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

– Hát ez ottan miféle Golgotha?

– Az nem a Golgotha; hanem a csordakut hármas kutgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Az akáczerdőnél pihenőt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az állatorvost, a ki a mátai pusztáról döczög fel egylovas talyigájával.

Ez alatt a festő vázlatokat fest az albumába s egyik extazisból a másikba esik. «Minő thémák! Minő motívumok!»

Utitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot fesse le; inkább azt a szép egyenes akáczfát!

Végre jön feléjük rézsutos irányból a doktor lektikája.

A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsis ülésből kiáltja az uraknak a jó reggelt és aztán «siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!»

Egy jó hajtás után eljutnak a «nagy gulyához.»

Ez a hortobágyi puszta nevezetessége.

Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számu bikáikkal.

Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e? nem tudni, mert még behunyt szemmel, földretett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: «tán még álmodni is.»

– Ez aztán a nagyszerü kép! kiált fel a piktor elragadtatással. Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika, kormos fejével, pupotvető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd; abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni.

A festő leszáll a szekérről.

– Csak tessék a többiek után menni; látom már a karámot, oda találok.

S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a szinvázlatot. A szekér a gazdával tovább gördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén s jön nagy ugatással rohanva felé.

A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzá tartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.

S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra s kiváncsian nyujtogatják a fejeiket a skizzes-album felé: mit csinál ez itten?

A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. – A kutyáknak tetszik az enyelgés, a míg hizelkedésszámba megy. Hanem aztán a mint egymásra tekintenek s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; neki esnek egymásnak s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a «taligás». Így hivják az ifjabb gulyásnövendéket, a kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után s összegyűjti az «árva tőzeget», a mit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgál tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.

A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, a mitől azok szétriadnak; aztán megkergeti őket a taligával: «csiba te!» Bottól nem fél a komondor; de a talyigától nagyon fél.

A talyigás helyes kis suhancz, kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, a mit az urak küldtek a festő urnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.

A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst huszasért?

– Óh uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjut is, mint az úr. Csak tessék bele ülni.

S ezzel az ügyes találmánynyal eléri a festő mind a két czélt. A karámhoz is eljut s utközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

A közben az urak leszálltak már a kocsikból s megismerkedtették a vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.

A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál férfi: őszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajuszszal. Értelmes arcza rézbarna a viszontagságos időtől, szemöldökei előrehuzódtak a sok napbanézéstől.

A «karám» alatt értik a pusztán azt az egész készséget, a mi embernek és baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál. Csak a szél az ellenség: záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztor ember; kifordítja a subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelőn a ménest s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg erdőt nem talál. A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három szárnynyal, azoknak a zugában huzódnak meg az állatok.

A gulyás lakása fecskerakásmódra vert falu kis kunyhó. De az sem arra való, hogy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gunyájuk van: meg a «magyar pénztár», a mely nem más, mint egy kis borjunak a bőre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a dohányt, paprikát, meg az igazságot. A bundáik sorba felaggatva a fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten ege alatt. Csak maga a számadó alszik a kunyhó kirugó eresze alatt, deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polcz a domboru hátu kenyerekkel, meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, a mit a városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a városban.

A kunyhó előtt áll a «vasaló», egy kerek kunyhóforma nádból összerótt alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a konyha. Itt főzik meg a gulyáshust a szolgafára akasztott bográcsban, meg a «tésztás kását». A taligás dolga a főzés. A hosszúnyelü czinkanalak oda vannak tüzködve rendben a nádfalba.

– Hát a bojtárt hol hagyták az urak? kérdi a számadó.

– Egy kis számadása van neki még a korcsmáros leányával; felel rá a gazda-polgár: Sajgató uram.

– No akkor nem is kerül haza itatásig a betyár!

– Betyár? szól közbe a festő, a kinek örvendetesen hangzott ez a szó. Hát az a mi bojtárunk «betyár?»

– No csak úgy hizelkedésképen mondtam ki azt a szót; magyarázza a számadó.

– Én pedig úgy szeretnék egy igazi betyárt az albumomba kapni.

– No azt itt nem kap az ur. Tolvajt nem szivelünk; ha ide bódorodik, elrudaljuk.

– Hát a hortobágyi pusztán nincsenek betyárok?

– Mi türés-tagadás? Biz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét veszti, elzüllik futó betyárnak; de arra csak ember nem emlékszik, hogy a gulyás elvadult volna lopóvá.

– Hogy lehet az?

– Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem is ül az össze még borozni sem a juhászszal, meg a kondással.

A lovászmester is beleszólt:

– E szerint a gulyás a pusztának az arisztokrácziája?

– Értem ám azt a szót. A biz úgy van. A hogy a nemes urak között vannak bárók, grófok, úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.

– Hát még a pusztán sincs egyenlőség?

– A mig emberek lesznek a világon: soha sem is lesz az. A ki gavallérnak született, szürben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát; még ha bitangban találja is; utána jár a gazdájának, haza viszi. Hanem azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, a ki engedi magát, arról megint nem állok jót.

– Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást uri virtus.

– A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az orrboszantót a mikor köztünk jár; mert mikor egyszer elhajtotta innen a marháit: én nem felelek többet értük.

– Köszönöm a figyelmeztetést.

A doktor szava megszakítá az értekezést.

– Uraim! jőjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni.

A festő rohant a szerszámaival s hozzákuporodott a vázoláshoz; de aztán egészen kétségbe esett.

– Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszin köd a látó határon; a föld sötét kék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszukás felhővonal a barnás köd felett rózsaszinben ragyog. – Milyen biborfényü glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tüzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő pyramis! Semmi fénye nincsen: olyan, mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék uraim! A nap ötszegletüvé lesz. A mint feljebb jön, megint olyanná nyulik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemü Ámor. No most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender. – Nem! Ha én ezt az ötszögletü bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába.

A festő földhöz csapta az ecsetjeit.

– Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, a mi valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz.

A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, a mit a délibábnál látunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.

– Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam!

Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázat volt, mikor az igazi orczája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az eddig rózsaszinben pompázó égbolt egyszerre aranynyá változik s a látóhatár összemosódik az ég aljával.

S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor: a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot s a annak hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

– Nagyszerü! Isteni! kiabál a művész elragadtatással. Ez aztán a wagneri kardal! Oboék, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finale a Götterdämmerungból!

– Az ám, magyarázza neki Sajgató uram. Most mennek a csordakuthoz. Minden tehén hivogatja a maga borját: azért bőgnek.

Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakuthoz, melynek kámvája maga is ácsremek s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itató vályuba. Nehéz egy munka ez s napjában háromszor fordul elő.

– Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejü géppel végeztetni? kérdi a bécsi úr a számadótól.

– Van ilyen gépünk, téns uram; de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kinozza a göppöly hajtásával.

Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itató vályunál kikeresi azokat a teheneket, a melyek Sajgató uram tulajdonát képezik s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán magától megy utána s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.

– Ezek az én marháim. Mondja Sajgató uram a bécsi urnak.

– De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül melyik a Sajgató uramé? kérdi a lovászmester. Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik?

A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre.

– Hát látott már a ténsur két egyforma szarvasmarhát a világon?

– Az én szemem előtt ez mind egyforma.

– De a gulyás szeme előtt nem az.

A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott barmokkal.

A taligás fiu jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.

– Rontja a lovat a kupczihér! zsörtölődött a számadó. Nojszen csak kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.

– Csak nem veri meg gazduram? kérlelé a lovászmester.

– Azt már nem. A ki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem. Keresztfiam a hunczut.

– Mégis megválik tőle. Elereszti a gulyával Morvaországba.

– Épen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a sorját, hogy úgy utána vetette magát annak a sárgaképü leánynak ott a hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van egy régibb szeretője: egy csikós bojtár. Az most a katonaságnál van. De ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik majd a miatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak hadd menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép Ancsába s aztán elfelejti a sárga rózsáját.

Ez alatt az állatorvos darabonkint megvizsgálta a kiszemelt barmokat s egyenkint megirta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette czinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogrammját. (A gulyás mind irástudó.)

Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél kifujta a fejéből a mámort s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész frissen szökött le a lováról még távol a karámtól s úgy vezette a paripáját kantáron tovább.

A számadó gulyás kiállt a karám elé.

– No te – «város füle – falu farka!» meghozott az ördög valahára?

A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról. A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölte egy bundadarabbal, végig letörülgette a lovat s aztán nyakába akasztá a kötőféket.

– Hát hol devernyáztál eddig? a ki rézangyala van a Ponczius Pilátusodnak! Egy órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, a kiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!

A legény egy szót sem szólt. Tett, vett a lovával. Nyerget, lószerszámot felaggatott a fogasra.

A számadó még jobban kiabált: egészen neki veresült az arcza.

– Hát felelsz a szavamra? Vagy kifurjam a füledet?

Erre aztán megszólalt a legény.

– Hát ’szen tudja keed, hogy «kuka» vagyok. (Süketnéma).

– Akasszanak fel a nevednapján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra, hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?

– Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?

Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.

– Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hanczúzz ám, mert ha beléd kapok, úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.

– Én is ott leszek akkor.

– Azért sem leszel ott, gazember! – Maga is elnevette magát a számadó. No hát beszéljen vele németül, a ki tud.

A lovászmester azt hitte, hogy ő tud németül beszélni a bojtárral.

– Ej de hatalmas egy lovaslegény maga! monda a legénynek. Azon csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy nem asszentálták?

A bojtár csunya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást szeretik visszafelé a parasztlegények.

– Hát azért nem vettek be katonának: – mert az orromon két lyuk van.

– No hát tessék vele németül beszélni! dörmögé a számadó. Takarodj, betyár, az itatóhoz! Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a bikát ki hozza el?

Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, czirógatással, mint a kezes bárányt s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörü szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Meg engedi vakartatni a bozontos homlokát s megnyalja ráspolyélü nyelvével a bojtár tenyerét.

– Pedig még csak harmadfű az állat. Bizonyítja a számadó.

(A pásztorember a «fű» után számítja a barom életkorát.)

A festő nem engedi elmulni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a szarván, kommandérozza neki. A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.

Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. – Az urak ez alatt elmentek a gulyát nézni.

– Mondja csak barátom, bojtár úr! Igaz-e az, a mit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál?

– Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfű ez a bika: pedig nézze piktor úr, egy metsző foga sincs már felül.

S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.

A festő rögtön abba hagyta a rajzolást.

A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.

Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van s aztán ment az utitársát fölkeresni, a ki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.

Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.

– Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felső állkapczájában metsző foga.

A számadó egyet sodort a bajuszán s nagy mosolyogva felelt:

– Értem ám én a tréfát, tens uram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a franczia háboruban a generálist, a ki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metsző foga.

– Nincs-e? kérdezé nagyot bámulva a lovászmester s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb.

– Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machoirja? Nem vagyok én ökörfogorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.

Hanem a felsülésért kellett valakin a boszuját tölteni. A festőre förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.

A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is rászedte a bojtár.

Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiu tiszteletteljes jelentése, hogy készen van a reggeli.

A taligás a karám szakácsa. Ő ez alatt elkészítette rendén a puszták reggelijét, a minek a neve «kásás tészta». S kihozta azt bográcsostól együtt a vasalóból s aztán letette egy háromlábu bakra. Azt pedig körülállták az urak s mindenikük kapott egy hosszu nyelü czinkanalat: azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval s tovább fogyasztották a bogrács tartalmát. A mi a fenekén maradt, az a taligásé.

Sajgató uram pedig ez alatt a vasalóban elkészíté a «magyar kávét». Ismerik azt már, a kik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös bor, sárgaczukorral, fahéjjal, szegfüborssal helyrehozva. Hatalmasan izlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.

Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét tele tölté vizzel s fölakasztá a tűz fölé.

Mire az urak visszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a gulyáshus.

Az lesz még csak a jó.

A Lacza Ferkó vezeti a társaságot s mutogatja az uraknak a puszta nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetőt.

– Mert hát az előtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz azt ott hagytuk: seregestül jöttek rá a keselyük s gyöngyen eltakarították; de a mióta «rönd» van az országban, az a parancsolat, hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az aztán kijön, megvizitálja; felirja, miben halt meg s megparancsolja, hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi szép darab hus kárba veszszen: egy-egy czombot lekanyarítunk belőle; azt földaraboljuk apróra, egy kicsit megabáljuk: azután kiterítjük gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba rakjuk. S mikor aztán gulyáshust akarunk főzni: a hány ember, annyi marokkal dobunk a szikkadt husból a bográcsba.

A festő nagyot nézett a bojtár szeme közé s aztán a számadóhoz fordult.

– Hallja, gazduram: szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is mondani?

– Ritkaságképen. – De most az egyszer az igazat mondta.

– Akkor köszönöm én szépen a kendtek gulyáshusát.

– Soh se tessék attól huzódozni. Nincsen abban semmi hiba. Igy volt az, a mióta az Ur Isten a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat a legényeket! Csupa erő, egészség valamennyi. Pedig az mind döghuson nőtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.

A lovászmester azonban, meghallva a felfedezést, még a morva hajtsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshusból egyenek.

– Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a mesét, hogy minket elrőkönyítsen a lakomától s végül kinevessen. – Majd meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki e felől bizonyosat kell tudni: – biztatá a festő utitársát.

Ez alatt föltámadt az ég alján a délibáb.

A tündérálom megelevenülése.

A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe ákáczfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tünik fel a távolban, mintha palotákból épült utcza volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagy-Iván) jelennek meg a légbe fölemelve s olyan közel hozva, hogy az utczán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak.

– Ezt csinálja utánunk a német! Szól kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz.

A festő haját tépi kétségbeestében.

– Ilyet kell látni nekem! A mit nem tehetek vászonra! Micsoda ez? Kérdezi sorba mindenkitől.

A számadó azt mondja neki: «ez a délibáb».

– De hát mi az a délibáb?

– A délibáb a hortobágyi puszta délibábja.

A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.

– A délibáb az Isten csudája, a mi azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant.

Utoljára a doktorhoz fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a délibábot.

– Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét az Atmosphæráról: leirja abban a Fata-Morganát; a mit látni az afrikai homoksivatagban, a jegestenger partjain, az Orinokó mellett és Szicziliában, olvastam Humboldt, Bompland leirását a Fata-Morganáról; de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még a nagyszerü természeti tüneményeit is ignorálja a tudós világ.

A doktornak jól esett, hogy kitölthette szivének keserüségét az idegenek előtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni: vissza kellett sietnie a mátai telepre, a hol az állatkórház és patika van; bucsút vett az ismerős és idegen uraktól s ezzel fölkapott a kordéjába s elbaktatott a pusztába.

A nagy gulya jó messze járt már a pusztában; a bojtárok terelték tova. Itt a közelben ugyan bujább a fű, de épen azért kell a marhákat tavaszszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron ott már aszuvá szárad a fenyér, az a televényes legelő maradjon a számukra hátra. A nagy gulya, meg az eladásra kiszakított csorda között igen érzékeny volt a bucsúvétel.

«Mintha csak a druidák és a walkürök kardala volna!»

A lovászmester e közben a dolog fináncziális oldalának a rendezésével és a marsruta megállapításával foglalkozott, Sajgató uramnak kifizette ujdonat új százasokban a csorda vételárát, a ki azokat minden titkolózás nélkül a mándlija zsebébe tömte. Az idegen úr nem tartá fölöslegesnek figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzére. A mire a polgártárs debreczeni flegmával azt felelé:

– Uram! Engemet már egynehányszor megloptak, megcsaltak életemben; de soha engem tolvaj meg nem lopott, gazember meg nem csalt: – mindig becsületes emberek voltak, a kik meg tudtak csalni, lopni.

A vevő a számadó gulyásnak is adott borravalót.

– Hát még egy szót mondok, tensuram; szólt ekkor a gulyás: Ha már egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjukat is. Ezt én tanácslom jó barátsággal.

– Kell is nekem ez a sok bégető állat! Ezeknek a számára szekeret fogadjak?

– Elmennek ezek a maguk lábán.

– De késleltetik a hajtást. Minden lépten-nyomon megállítják a teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, a mi fődolog, úgy tudom, hogy a herczeg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy a tiszta magyar fajjal tegyen kisérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze.

– Az már más.

E szerint nem volt hátra egyéb, mint hogy a megvásárolt csordát utnak inditsák. A vásárló úr megirta a megbízó levelet, a biztos pedig a paksust a kisérő gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a veterinárius marha utleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a szürét s azzal felnyergelte a paripáját s jó egészséget kivánva az itt maradóknak, a nyeregbe szökött.

A számadó átadta neki az utravaló tarisznyát, abban szalonna, czipó, fokhagyma, egész hétre való; Miskolczig eltart. Azután elmondta neki az egész utirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a tavaszi vizek miatt a sár. Utközben meg lehet hálni a kis erdőnél; a tiszai réven átkelnek a komppal: ha nagy a vizállás, inkább ott kell rostokolni a révháznál s a csordának szénát adatni, mint valamit szerencséltetni.

Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön megbecsülje; Debreczen városára orczapirulást ne hozzon; az uraságának engedelmeskedjék; a vitézségét tartsa dugaszban; a magyar nyelvet el ne felejtse, a hitét el ne hagyja; sátoros ünnepen megáldozzon; a mit keres, azt el ne prédálja; ha megházasodik, a feleségét megőrizze, a gyerekeinek magyar nevet adjon s ha ideje cseppen, irjon egy levelet a keresztapjának: fizeti a posta-portót érte.

Eként keresztatyai áldását ráadva, utnak ereszté a jámbor legényt.

A két morva hajtsár ez alatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a rekesztékből kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban előre terelje.

Az a rideg marha természetesen, a mint a rekesztékből kiszabadult, a hány, annyifelé szaladt s ha a hajcsár botjával terelni akarta, szembeállt vele és ökleléshez készült; azután meg mind vissza akart menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz.

– Eredj már, segits azokon a jámbor keresztyéneken, mondá a számadó a bojtárnak.

– Durrantson kend közé azzal a karikással! Biztatá a festő.

– Mennykőt is durrantanánk! dörmögé a bojtár. Hisz akkor mind világgá szalad a csorda. Nem «lú» ez!

– Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a szarvaiknál fogva; kiabált a lovászmester.

– Jól van, jól, csak rám kell hagyni.

Azzal egyet füttyentett a bojtár s arra egy kis kuvasz előugrott a karám mellől s nagy ugatva neki rohant a szétzüllött csordának, megkeritette a rendetlenkedő barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott: egynehány percz alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is utána rugtatott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: «Ruzsa te! Csákó te! Kese te!» Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét s azok hallgattak rá. A bikának a neve volt: «Büszke te!»

Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott falka. Az urak sokáig utána néztek, a mig csak a falka el nem érte annak a hullámhányó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nőttek fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mammuthok volnának, fekete lett a szinük, a lábszáraik szörnyü hosszura felnyultak, majd egy megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez s ez a tükörkép együtt haladt velük. Lassanként aztán az alsó tehenek elkezdtek veszni a szürke semmiben, utóljára egészen elenyésztek, csak a fejeikkel lefelé fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az égfelé kalimpázva. Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kisérte őket, fejjel lefelé fordulva.

A festő hanyatt feküdt a fűben, két karját, lábát szétvetve.

– No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művészklubban, engem kidobnak az ajtón.

– Ez rossz jel, mondá Sajgató uram fejcsóválva. Csak hogy már zsebemben a pénz.

– De még nincs otthon a marha; dörmögé a számadó.

– Csodálom, hogy még ezt a theátrumot nem árendálta ki valami élelmes vállalkozó. Véleményezé a lovászmester.

– Nem adjuk ám oda! Biztosítá büszke szilárdsággal Sajgató uram. Elvinnék ezt Bécsbe tudom, ha lehetne; de nem adja Debreczen városa.