X.

Gyönyörü szép tavaszi este volt; az esthajnal alig akart megválni az égtől, a mig aztán magára huzta éjszakai takarónak a szép patyolat ködöket, a mik körültakargatták a földhatárt.

Az új hold sarlója ott köszörülte már magát a zámi halomhoz, fölötte ragyogott a szeretők csillaga: az a korán fekvő, korán kelő csillag.

A csikósbojtár, a maga ménesétől egy jó futásnyira, kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstól, kivette a kantárt a fejéből s azt a letüzött botjára akasztotta; a pokróczot felül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.

– No már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába s hajtsalak kutat huzni! No, arra várjanak. Azt hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?

Aztán megtörülgette szépen a ló szemeit a lobogós ingújjával.

– No hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég ha azt mondom: «icza Vidám lovam!» egybe itt vagy.

Megértette, hogy ne értette volna? A mint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint; nagyot rázkódott, egyet nyerített s nagy röhögve neki indult a timpós pázsitnak, hosszu farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen.

A csikós pedig végig heveredett a fekhelyén, a pázsitos földön.

Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, superlátja a csillagos égbolt.

Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan, rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind oly titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, sem kutyaugatás a gulyás karámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a bölömbika bug, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádi veréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust; közbe kelepel a Hortobágy malmának egyhangu pitléje. Fenn a magas égben panaszhang, bucsuvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sürü gomoly szunyog keveredik fel s végig huz a légben: az is olyan hang, mint a kisértetzengés. Közbe-közbe hangzik egy-egy lónyerítés.

Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikós bojtár, a mint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak úgy nézed a sötétkék eget s szólítgatod a csillagokat, a hogy megtanított a neveikre a vén körösztapád. Ott az ég közepén a «gönczöl térítője», a ki sohse mozdul a helyéből; amott az a páros a «bojtár kettőse», az a színe-váltogató az «árvaleány pillantása». Ez a fényes ott az ég alján a «kaszás csillag», de még fényesebb a «bujdosók lámpása». Az a három ott a «három király csillaga» – egy csoporban a «hetevény csillaga» s az, a ki most mindjárt leszáll a sürü ködbe, a «mennyország ablaka».

Mihaszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szivét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke! Tán ha kiönthetné azt a nagy keserüséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebülne utána. De a milyen nagy a puszta, olyan üres.

A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült; a paripa abbahagyta a legelést s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha félne, hogy fölkelti s a nyakát előre nyujtva, úgy vizsgálta lesunyt fejjel, hogy alszik-e?

– Ide jöhetsz, kedves lovam. Nem alszom még.

Erre a mén vidáman röhögni kezdett s aztán maga is leheveredett a gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a csülkeire.

A bojtár feltápászkodott, könyökére támasztva az arczát.

Volt már hát a kivel beszéljen. Egy lelkes állat.

– Látod? Látod? Kedves lovam «Vidám». Ilyen a leány! Kivül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak is fele igaz… Soha sem tanulja azt ki senki… Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem?… Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyuval, csakhogy hamarább odavigy hozzá!… Hányszor hagytalak kikötve a kapuja előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó lovam! Te rád nem gondoltam, csak őtet szerettem.

A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogy ne tudná ő mindezt? A biz úgy volt.

– Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem!… Rózsákat tüzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, czukros kalácscsal etetett a tenyeréből… Hányszor visszahuzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott maraszszon.

A paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra… Bizony azt tette.

– A mig ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá s el nem lopta a szivének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.

A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája térdére.

A csikós elbusultan dörmögé:

– Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.

A paripa a farkával csapkodta a földet; ő rá is átszállt a gazdája haragos indulatja.

De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperencziára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon utána repülhess velem: csak itt maradsz velem az én nagy bánatomban.

Hát biz ezen az állapoton a mén sem tudott változtatni. Megnyugvását a nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végig feküdt a földön s a nyakát is elnyujtá a nagy fejével.

A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a fejét; még volt vele beszélni valója.

Egy czuppogatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a mént.

– Ne alugyál még… Én sem alszom… Majd lesz idő, a mikor nagyot pihenünk… Addig is együtt maradunk… Soha sem hagy el többet a gazdád… Meg nem válnék tőled, ha akkora aranyat kinálnának érted, a mekkora magad vagy… Te egyetlen hűséges állatom… Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem? – Megfogtad a ruhámat a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni!… Úgy-e tudod?… Te kedves jószágom!… Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hidon: – nem térünk be többet a hortobágyi csárdába!… Megesküszöm itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön, a hol az a leány lakik!… Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha a szavamat megszegem…

Ennél a nagy szónál a mén is felállt a két első lábára; úgy ült, mint a kutyák szoktak, a hátulján.

– Azért ne félj, nem vénülünk itt meg… folytatá a csikós. – Nem gázoljuk mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszinü zászlókat – utánuk robogni nyalka huszárokat… Irigylettem őket… Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szép szinü zászlókat… Nem lesz ez mindig így!… Majd eljön a napja, kiveszszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána eredünk jó, ifju legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak… Oda jösz majd velem, úgy-e, édes lovam: trombitaszó után.

Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén s az első lábával vágta a pázsitot, sörényét fölborzolta, fejét fölemelte s úgy nyerített bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori őrszemek, visszanyerített a szavára.

– Ott végezzük el majd ezt a dolgot!… Ott meggyógyul a keserüségünk: nem könyhullatással!… Nem a hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S aztán, mikor ott fogok majd fekünni a véres csatamezőn, te ott maradsz nálam s vigyázol fölöttem, a mig értem jönnek, hogy eltemessenek.

S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha már meg volna halva: elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyujtva mereventen.

A paripa csak nézte egy ideig; aztán hogy látta, hogy a gazdája nem mozdul, odalépett hozzá, hátra sunyva a két fülét s elkezdte az orrával taszigálni a vállát; s hogy az arra sem mozdult meg, iramban körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje s a nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte azt emelgetni, mig utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit s átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.

– Te vagy az én egyetlen, hű társam.

S a mén valósággal nevetett: felhuzta az inyét a fogáról, úgy fejezte ki a maga örömét s aztán elkezdett tánczolni, ficzánkolni, mint valami kis csikó, a fölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás. Utoljára aztán leveté magát a földre s végig nyult. Már most hát ő is megtréfálja a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva.

Beszélhetett aztán neki a bojtár, czuppoghatott a szájával: a ló meg sem moczczant.

A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára; olyan volt az neki mint egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta, hogy a gazdája alszik, meg sem moczczant volna hajnalhasadásig.

Még tán akkor sem mozdult volna meg a paripa, ha valami neszt nem fogott volna.

De elébb egy hangos horkantással ébreszté fel a gazdáját.

A bojtár felugrott fektéből. Azután a ló is felállt.

Hajnalodott már: keleten sárgult az ég alja.

A távol ködös fényében egy közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova.

Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyás karámokból szabadulhatott el. Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az ökrök országában s ha elszabadulhatnak a pányváról, futnak a szimat után a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kanczáikat féltő ménekkel, a mi ezeknek a kárával végződik: mert ezek nincsenek megvasalva.

Azért a bitang mént el kell fogni a csikós bojtárnak.

Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget s a pányvát a keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak.

De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. A mint közelebb ért, egyenesen oda tartott a csikós felé s örvendő nyerítést hallatott, a mit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerősök.

– Miféle csudabuda ez? dörmögé a bojtár. Hisz ez szakasztott olyan paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol jár az már Morvaország felé!

Még jobban elbámult, mikor a két ló, egymással összetalálkozva, röhögéssel üdvözlé egymást s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott.

– Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van a billog a tomporán L. F. S nagyobb igazságért mellette a patkórugás hegedése, a mi csikó korában érte.

A paripa magával hozta a pányvakötelet, a czövekkel együtt, a mit a földből kirántott.

– Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka?

A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél fogva.

– Hogy jöttél vissza te hóka? Hol van a gazdád? Szólt hozzá a csikós.

De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit is tudna az olyan ló, a ki ökrök társaságában tölti el az életét?

A csikós elvezette az elfogott paripát a korlátrekesztékhez s oda bezárta a sorompóval.

Azután jelentést tett az esetről a számadónak.

Mire a nap felhágott az égre, erre a titokra is megderült a világosság.

A zámi puszta felől szaladt nagy loholva a taligás fiu. Süveg sem volt a fején, úgy sietett.

Messziről megismerte a Decsi Sándort; egyenesen ő feléje tartott.

– Csés jó reggelt kivánok Sándor bácsi! Nem jött ide a hóka?

– De biz ide jött. Hát hogy szalajtottátok el?

– Rá jött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni akartam majd kiverte a szemem a farkával; éjjel azután elszabadult a pányvával együtt, azóta mindig szaladok utána.

– Hát a gazdája há lett?

– A még alszik: nagyon belefáradt a hajczihőbe.

– Miféle hajczihőbe?

– Hát a mi harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári révnél megbomlottak a tehenek, a kiket a morva uraság összevett; egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompból, bikástól s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a bojtár nem birta őket megfordítani; maga is visszajött velük.

– Hát a Lacza Ferkó most itthon van?

– De kicsi hija, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No még olyan czifrán nem hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt a tajték a lováról. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej de volt kelete az akasztófaczifrázónak, meg a kutyafogantattának. A botot is felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a levegőben: de azért csak nem ütött rá.

– Hát aztán a Ferkó mit mondott?

– Nem mondott az egyebet, mint hogy ő nem tehet róla, ha a barmok megbomlottak. «Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!» azt mondta a gazda «Már minek csináltam volna?» «Hát annak, hogy elébb te magad bolondultál meg; neked is beadott valami netrebulyát az a sárga rózsa, mint a Decsi Sándornak!» Ekkor aztán a Sándor bácsiról kezdtek el beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit, mert engem pofonvertek, elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még.

– Hát én rólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról?

– Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa? Annyit tudok, hogy mikor mult pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szüre ujjából kihuzott egy tarka kezkenőt, abba volt beletakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihuzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona.

A csikós akkorát ütött a botja bunkos végével az utjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült.

– Hát má mit vétett keednek az a királydárda?

Nem annak volt ez az ütés szánva…

– Hát már most mi lesz megint? kérdezé a legénykétől a csikós.

– Már mint tegnap előkerültek a morva hajtsárok is gyalogsorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket; de borjastól valamennyit. A hidról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában.

– S megint a Lacza Ferkó fog velük menni?

– Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még czihelődni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak, hogy kifujják magukat a nagy szaladástól; maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtől a zámi karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.

– Kettőt? Épen kettőt? Sok is lesz az!

– Én nem tudom.

– De én tudom. Vagy még több is lesz abból a pihenő nap!

– Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti a boszuját. No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, a kit hátba verjek. Isten megáldja Sándor bácsi.

– Megáldott már.

A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szőrére; kezébe kapta a kötőféket s a két mezitelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni. De a hókának nem akarózott az innen elmenés sehogy: egyre forgott maga körül; mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós megszánta, elővette a karikás ostort, jót huzott vele a ló inára s még utána durrantott kettőt-hármat; arra aztán a csődör szügyébe vágta a fejét s vágtatott ki a sik pusztára, a merre egyenes; a fiunak elég dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni.

A csikósbojtár helyben volt már a maga dolgával.

– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor! kiálta a vágtató suhancz után; de az már hallotta is, nem is a rábizott izenetet.