XVI.

Ez a meglepő felfedezés romboló hatást gyakorolt Filibert gróf kedélyére. Azt hitte, hogy őt megcsalták és meglopták. Ez a két ember, a kiket legtöbb bizalmára méltatott, alattomban protestáns volt és zsidó.

S hogy el tudták azt titkolni!

A leánynak valóságos Madonna-arcza volt. Hogy mer egy hugonotta leány Madonna-arczot viselni? Hát még ez a Degoud! ő rendezi a választási gyülekezeteket templomi zászlók, papok, barátok segédkezése mellett; tart fanatikus szónoklatokat, mint egy liguriánus, s a mellett a zsebében hordja a tefillim-szíjat: azzal imádkozik. Filibert gróf nem akarta bevenni, hogy képviselőválasztásnál ez mind megengedett műfogás: olyankor lehet az ember tiszteletbeli ultramontán, a másik ember meg tiszteletbeli zsidó «ad hoc», a hogy jön.

Nem soká áll a világ!

A Fernandenak tett adományt ugyan azért jogerőre emelte. Fájt ugyan a lelkének, hogy az armignoli házat majd a hitetlen ivadék fogja benépesíteni; de egy nemes ember, a mit egyszer odaajándékozott, azt vissza nem veszi. Átiratta rá a házat. Csak épen a Trimeric-czímert vétette le a kapuja fölül.

Hanem többet nem beszélt Fernandedal.

Bizalmának elvesztését azzal tünteté ki, hogy többé nem borotváltatta meg az arczát s nem festette tovább a haját és körszakállát. Annálfogva a haj és szakáll a mint tovább nőtt, tőben fehér volt, azontúl meg lilaszínbe kezdett fakulni. Nem lehetett ránézni nevetés nélkül.

A mint Fernande férjhez ment, Filibert gróf kedélye még inkább elborult. Bizalmatlansága egész embergyülöletté mérgedt, a miből üldözési mánia fejlődött ki. Minden emberben gyilkost látott. A ki belépett hozzá, az ajtóban meg kellett állnia, úgy beszélt vele: revolverrel a kezében. Minden zsebében volt egy bulldogpisztoly. Jaques Pluharnak is fölmondott. Ezt már helyes ösztöne vádolta be, hogy ő itt a gonosz cselszövénynek a mestere. Ételt csak Marciole kezéből fogadott el, de annak is elébb meg kellett izlelni, hogy nincs-e benne méreg? S ebben a bolondságban volt is helyes logika. Marciole egyszerre Trimeric grófnévá lesz, a mint Filibert gróf után becsapják a kripta-ajtót.

Egyetlen világosságot derengetett búskomor kedélyében még a kis leány megjelenése.

Aïra, mióta a nevelőnőjét férjhez vitték, nem volt többé a penzumokkal elfoglalva, többet időzhetett Filibert gróf szobájában. Ennek a bohó fecsegése, naiv gyermekpajzánsága tartá fenn az öreg emberben az életkedvet. Vele nem beszélt Filibert gorombán, oda ültette a térdére s meséltetett magának regéket a Contes Bleuesből. Turkált a kezével a leány sürű hajában. Odadörzsölte a borostás arczát annak az arczához. Elhozatta vele a kézi tükröt s odaszorítva annak a fejét a magáéhoz, a tükörbe nézette: «No lásd: épen olyan szép vagy, mint a keresztapád.» (Ez volt a leány előtt a minősége.)

Akkor aztán nagyot nevetett, mikor a leány ezért megharagudott s durczásan tiltakozott.

– Oh bizony én nem vagyok csunya! Nekem mondta azt már valaki, hogy szép vagyok.

– Nagyon meg lehetett az éhezve.

Az aztán nagyon tetszett az öreg úrnak, hogy a kis leányt megboszantotta. Még jobban, hogy kiengesztelhette. «Nekem szép vagy.»

– Nono! Aztán majd csak te is férjhez menj egyszer.

– Megyek is, csak vigyenek.

– Majd eljön értted valami zuáv. Onnan Algirból. A Beni-Nátesz törzsből. Azok is franczia honpolgárok már. Még egy mohamedán hiányzik a familiából!

Szegény Filibert gróf! Hiszen ha még egy mohamedán lett volna, ha egy thúg lett volna, ha egy sátánimádó shamán lett volna: az még mind tisztességes vő lett volna neki!

Ki volt hát az, a ki Aïrának azt mondta: «Te szép vagy»?

Elkövetkezett a nagy ünnepség, a melyen a püspöki vicariust armignoli székhelyébe beiktassák.

A hivatalos fogadásnál a sous-maire szerepelt.

A maire ez ünnepélyek alatt betegnek jelentette be magát.

A kik be voltak avatva, tudták a betegségnek az okát. A tisztelt polgártársnak a «cultus disparitas» lehetetlenné tette, hogy egy szigorúan egyházi jellegű szertartásnál tényleges közreműködő lehessen.

De az igazi okát még sem tudta senki.

Ez ünnepélyre maga a választókerület képviselője is lejött.

Mikor De-Quimper Ellinor gróf örvendetes megérkezésének igéretét falragaszokban közhirré tette Degoud úr: Fernande asszony zárt ajtók mögött így szólt a férjéhez:

– Uram! Én most arra kérem önt, hogy De-Quimper Ellinor grófot semmi szín alatt a mi házunkhoz meg ne híja. Mert én abban az órában, a melyben De-Quimper Ellinor gróf ennek a háznak a küszöbén belép: elhagyom ezt a házat és soha vissza nem térek ide többet.

– Jól van. Betegnek fogom magamat jelenteni.

Degoud úr nem kérdezősködött Fernandetól e nehéz elhatározás okai felől. Tudta ő azokat jól. Ellinornak minden titkába be volt avatva.

Egy olyan főpapi beiktatás egy római katholikus templomban megragadó szertartás. A papok, szerzetes rendek, apáczák és zarándokok felvonulása, a felavató egyházfejedelem megjelenése, ki aranyos mennyezet alatt jő, melynek rúdjait a város előkelői tartják; a zárt chorusban felzendülő ének, angyalokat utánzó melodiájával; a symbolikus átöltöztetése a felavatottnak, elébb az ártatlanság fehér jelmezébe, azután a főpapi méltóság pompájába; a mélységes csendben felhangzó antifonák szózatai; az inclangorium felcsendülése, melyre minden térd meghajol, s aztán az orgona lelkesítő hymnusa, a kétszáz novitius felhangzó zsolozsmája, koronkint az a névtelen együttes felsohajtása ezernyi ájtatos kebelnek, a szélzúgáshoz hasonlatos moraja a lenyomott hangoknak: «Sed libera nos a malo!» minden fogékony kebelre mély benyomást gyakorol. A művészet a leghívebb szolgája az istenségnek, s a művészet minden géniusza veszi szárnyaira az eszmét.

E hosszú, minden pompában változatos cerimonia alatt minden hivő ott marad elejétől végeig azon a helyen, melyet elfoglalt.

A Szent Eustach templom patronusai Szent Lajos király idejétől fogva mindig a Trimeric grófok voltak. Pompás faragványú ülőhelyük, egy egész pad, ott támaszkodik a falnak, átellenben a papi karszékekkel; előtte az örökké égő lámpa, jobbról az oltár.

A beiktatási szertartás alatt Marciole és Aïra ebben a padban foglaltak helyet.

Maga a perpignani préfet, monsieur Rochepilon vezette őket oda. Annak tudnia kell, hogy kit minő hely illet meg?

Azonban még egy harmadik részvevő is akadt e kiváltságos hely számára. Ellinor gróf.

Hát anyai ágon ő is a Trimeric család ivadéka.

S úgy hozta a véletlen, (talán nem is a véletlen?) hogy Ellinor a pad tulsó oldalán lépve be, épen Aïra mellé került. A leány már akkor feltünés nélkül nem cserélhetett helyet az anyjával.

Ha lehetett volna, sem tette volna. Meg volt igézve. Itt volt a közelében az a mesebeli tündérherczeg, a kiről annyit álmodott. Érezte a mámorító parfume-illatát. Hallotta forró suttogását.

– Én vagyok De-Quimper Ellinor.

Tudta azt Aïra jól.

– Én nem tudom, mi a nevem, rebegé a leány.

– Én tudom. Isten előtt rokonok vagyunk.

– Ön ez ünnepélyre jött le hozzánk?

– Én nem ez ünnepélyért jöttem, hanem hogy te veled találkozhassam.

– Boldogságos szent szűz!

Ott áll szemben, nagy bronzrámában, a Miasszonyunk képe.

– Hidd el nekem, a mit mondok. Az egész képviselőválasztási küzdelemnek az volt a czélja, hogy hozzád közelíthessek. Maga ez a mostani ünnepély csak annak az alkalomnak a megteremtéseért lett létrehozva, mely engem a te oldaladra juttat.

– Hallgasson ön! hallgasson! A szentek mind mi ránk néznek.

– Hallják is meg, a mit mondok.

– Templomban vagyunk, uram.

– A hol csak igazat szabad mondani.

– De hát mért szól így hozzám?

– Azért, mert bámullak.

– Hiszen én rút vagyok.

– Az nem igaz. Az én szememben szép vagy. Akarsz-e az enyém lenni? Feleségem?

– Ne játszszék ön a szentségekkel.

– Esküerővel bírnak a szavaim.

Marciole mind ebből a suttogásból nem értett semmit. A jó lélek úgy el volt merülve a fényes szertartás bámulásába, hogy a mi a közvetlen közelében történik, az nem létezett ránézve. Aztán a diaconusok is olyan szépen énekeltek.

Csak midőn a fényes szertartásnak vége volt, s anya és leánya gyülekezetoszlás után ismét a hintójukba ültek, mondá el a leány az anyjának, hogy Ellinor az ő kezét megkérte.

Marciole nagyon okosan viselte magát. Rémséges nagyot kaczagott ezen a tréfán.

– Jaj de nagy kópék ezek a párisi szélszaporítók! Hiszen minden leánynak azt mondja az, hogy feleségül veszi, a ki mellé csak leül. No, holnapután vasárnap lesz; ő is eljön bizonyosan megint a templomba. Majd akkor úgy ejtem, hogy én kerüljek az úrfi mellé. Meglátod, hogy akkor engem fog feleségül megkérni.

Ezzel a zuhanynyal úgy a hogy el lett oltva a tűzi veszedelem. De valami mégis maradt meg belőle Aïrának az emlékében.

Az a szó: «Az én szememben szép vagy!»

Hát hisz az a sunda lepke: a «férfihűség» is szép lesz egyszerre, a mint a nap keresztül süt rajta. Neki is van talán ilyen napja?

Ellinor pedig az ünnepségek után is ott maradt Armignolban. Nem is látogatott el a barátja Degoud Raoul lakóházához, csak a mairei hivatalban találkozott vele. Fernande nyugodtan lehetett miatta: még most nem ő végette jött ide Ellinor.

A következő vasárnapon ismét elment Marciole a leányával a templomba s úgy ejté a dolgot, hogy a szintén odakerült Ellinor gróf ezúttal nem Aïra, hanem az ő oldala mellé ülhetett.

Ez alkalommal csendes mise volt, keveset beszélhettek egymással. De abban a kevés szóban sok volt.

Ezen találkozó óta Aïra kedélye egészen megváltozott. Ritkán látogatott fel Filibert grófhoz s olyankor nem birta előtte eltitkolni felindulását. Letérdelt eléje és a kezeit nedvesíté csókjaival. Aztán sírva fakadt. Ha kérdezte a gróf, mi baja? elfutott.

Filibert gróf aztán gyóntatóba fogta Marciolet, mikor az behozta az ételét.

– Asszony! Azzal a leánynyal valami történt. Máskor egyre bohóskodott előttem, most pedig szünetszüntelen sír. Mi bántja?

– Magam is beszélni akartam már előtted jó uram. Hát tudod, a leány nagyon hamar fejlődött. Az anyjára ütött: én is igen korán kinőttem a gyermekczipőkből. Tizennégy esztendős koromban már hajadon voltam.

– Hát mi ezen a sirni való?

– Hát ezzel a korral együtt jár a szívdobogás.

– Az Aïra szive dobog? Hát miért dobog?

– Hát azt úgy híják közönséges nyelven, hogy szerelmes.

– Szerelmes? Az Aïra? Hát látott az már magához hasonló «hímet»?

– Van jegyese, a ki tőlem megkérte a kezét.

– Megkérte? Komolyan?

– Egész ünnepélyesen.

– S ki az a majom?

– Az nem más, mint De-Quimper Ellinor gróf.

Filibert gróf a két térdére csapott a tenyereivel s elkezdett őrült módra kaczagni.

– Hahaha! Ellinor gróf! Az Aïra leányt! Hahaha. Rég nem kaczagtam ilyen jó izüt! Hisz ez húshagyókeddi derendóczia! Ez túltesz a matrózok farsangi maskarádéján.

Marciole komolyan ismétlé, hogy ez bevégzett tény. Az eljegyzés már ki is van függesztve a maire tábláján!

Erre aztán egyszerre haragos indulatba csapott át az öreg.

– Akkor ez az ember megtudta, hogy Aïra az én törvényes szülöttem, s azért akarja nőül venni, hogy így örökölje a Trimeric grófságot. Te elmondtad ezt neki?

– Bizony nem mondtam el, uram.

– Vagy ő neki, vagy valakinek másnak, a kitől meghallhatta.

– Se ő neki, se a kerek világon senkinek nem mondtam el ezt soha.

– Hozd ide a feszületet: esküdjél meg rá.

Marciole odavitte az elefántcsontból faragott feszületet a grófhoz, s arra esküdött meg, hogy nem szólt a titokról senkinek.

– Jól van. Hát már most mondd meg nekem, hol találhatott De Quimper Ellinor alkalmat arra, hogy Aïra kezét megkérje?

– A templomban.

– A templomban? Meg vagy te bolondulva? Hát hol van a templomban olyan hely, a hol valaki leánykérésre vetemedhetik?

– A Szent Eustache templomban a családi pad egészen alkalmas erre.

– A családi pad a Szent Eustache templomban! üvölte fel a gróf, mind a két kezével a tarka üstökét borzolva égfelé. Hisz akkor te hamisan esküdtél most itt a feszületre! Mert a mikor beültél a Trimeric család templomi padjába, azzal annyit tettél, mintha trombitaszó mellett hirdetted volna ki, hogy feleségem vagy s Aïra az én leányom!

– A perpignani préfet vezetett bennünket abba a padba, s mire meggondoltam a dolgot, már akkor ott ültünk. A helyünket elhagyni még rosszabb lett volna.

– A préfet tette! Oh, hogy ezeknek a bureaukratáknak sincs a hivatalszobán kivül eszük! A mi a rubrikán kivül van, azt már nem értik. Azt megtartja, hogy a házasságlevelemet megőrzi híven; hanem az asszonyomat beülteti a templomi családi padba! Hisz ez megőrülni való veszedelem.

– De hát, édes uram, engedj nekem is egy szívtől szakadt szót ejtenem valahára előtted. Ugy-e, hogy hűséges szolgálód voltam tizenöt esztendeig. Beértem a cselédfőkötővel, nem áhítottam a grófnéi gyöngyös sapakot. Nem láttad a szememet soha kisírva; nem hallottad egy sóhajtásomat. Most sem magamért szólok. De itt van már egy felnőtt leányod. A ki még mindig csak az anyja nevét viseli. Ez rosszabb, mintha rab volna, szomorúbb, mintha apácza volna. Ez minden társaságból ki van zárva. Nem én értem, hanem ő érte kellene megtenned, hogy házasságunkat tudasd a világgal.

– Hát fejjel akarsz a kútba ugrani? ostoba asszonyi állat! Hiszen ha én azt közhirré teszem, hogy nekem van törvényes feleségem és leányom, akkor engem megölnek! És téged is megölnek, meg a leányodat is. Éjszaka ránk törnek a czinkosok s mind a hármunkat lemészárolnak! Dinamitbombát dobnak a pinczébe s levegőbe vettetik az egész kastélyt. Elment neked az eszed?

– Hát édes jó uram, ha te annyira félsz a gyilkosoktól, arról te nem tehetsz; de hát én is félek valamitől, s arról meg én nem tehetek.

– Mitől félsz te?

– Attól, hogy Aïra megöli magát.

– Aïra?

– Igen. Az én leányom. Őrülten szerelmes abba az emberbe.

– Verd ki a fejéből. Az nagy bolondság. El fogom küldeni kolostorba. Majd ha tizennyolcz esztendős lesz, kijöhet.

Marciole eddig folyvást térden állva beszélt Filiberttel, a hogy az eskühöz letérdelt; most aztán felállt, s igazi hydropathai hidegvérrel kezdett el gyógykezelni.

– Édes uram; ha kegyelmed az atyai jogát nyilvánvalóvá teszi: akkor az ön szava dönt abban a kérdésben, hogy a leánya férhez menjen-e a kérőjéhez, vagy sem? Ha azt nem teszi, akkor Aïra csupán az én leányom s egyedül én, az anyja intézkedem a sorsa fölött.

– Te félkegyelmű némber! Gondold meg, hogy az a sátán csak azért akarja a kezébe kapni a leányodat, hogy elpusztítsa, halálra kinozza.

– Akkor ne felejtse el, hogy az alpesi anyák még a sátánt is megölik, ha a leányukkal rosszul bánik.

Filibert gróf úgy érezte magát, mint mikor Marciole tetőtől-talpig bepólyázta vizes lepedőbe és pokróczba: mozdulatlanná volt téve.

– Tehát egybe fognak kelni az armignoli maire előtt! nyögé siránk hangon. Az én leányomat a zsidó maire fogja összekötni a párjával!

– De abban egyeztünk meg, hogy a polgári házasságot követni fogja az egyházi sakramentum is. Párisban fognak megesküdni a Saint Germaine L’Auxerrói egyházban.

– Oh te fecsegő papagáj! Mit beszélsz már megint? Hát azt gondolod, hogy a Saint Germaini apát úr beéri azzal, hogy az eléje kerülő pár megmondja neki, hogy kettőjük közül melyik a férfi, melyik a leány? Hisz az elébb a keresztelő leveleiket akarja látni! Hát megmutathatod te az apát úrnak az Aïra keresztelő levelét? Hát el akarod vágatni a torkomat. Eredj előlem! ostoba lúd! Küldd fel nekem az udvarról a lánczos ebet. Ezentúl itt lesz az én szobámban a helye. Nem bízom már senkiben, csak a kutyában.