XX.

Trimeric Filibert gróf rohamosan hanyatlott a vége felé. Az ilyen kórállapotnál a kedélyhangulatban van az orvosság, abban van a méreg is. A lélek bakteriumai, a miket még nem lehetett górcső alá venni, a legöldöklőbbek.

Nagyon biztos eredményre dolgozott az a kéz, mely őt Aïrától megfosztotta. Ez a szeretettől sugárzó csúnya kis teremtés tartotta az öreg emberben a lelket. A mint azt elvesztette, az egész életszervezete összeroskadt.

Éjjel-nappal a nagy karszékben ült, s abból állt az egész foglalatossága, hogy a tömérdek ujságot, a mit járatott, egy ollóval apró darabokra összeszabdalta, s aztán lebbentsenkint a kandallóba dobálta. El nem olvasott belőlük egy sort sem.

Marcioleon kívül senkinek sem volt szabad a szobájába lépni. Az rakott fát a tűzre, az hozta be a levesét s etette kanállal. Nem élt már egyébbel, csak levessel meg tejjel.

Soha egy szót nem szólt Marciolehoz.

A jó teremtés maga bontogatta fel minden nap a lapokat, melyek a fővárosból érkeztek, úgy vitte be az urához.

Ő maga nem volt ismerős az ákombákommal. Csak azt észlelte, hogy vannak ujságok, a melyek hetenkint egyszer, mások, melyek csak minden két hétben ismétlődnek. Csak arról ismeretesek, hogy képek vannak beléjük nyomtatva. Derék ujságok! A képeket már megérti minden ember!

(Miért is nem tudnak a mai világ tudósai olyan írást feltalálni, mint a régi egyiptomiak, hogy a mit «lát» az ember, azt mindjárt «értené» is?)

Egy vasárnap aztán nagy örömre virradt a jó Marciole.

Abban a két hetenkint megjelenő képes ujságban, a mint kétfelé nyitotta, egyszerre ott látta maga előtt Aïrát.

Ez ő valósággal! Ez az arcza, ez az alakja! Czifra szép ruha van rajta!

S a lap tulsó hasábján meg De Quimper Ellinor, vadászjelmezben. Az is olyan jól van találva, hogy csaknem megszóllal.

Az átelleni belső lapján a képes újságnak viszont látható volt ékes fametszetben egy fejedelmi mátkapár, szintén egymás mellett.

A jó Marciole nagy örömsikongatással rohant be Filibert gróf szobájába a drága szép újsággal.

– Nézd! Nézd uram. Itt van a mi leányunk! Az ő kedves férjével együtt. Emitt egy princz, meg egy princzesz. Itt meg az Aïra és az Ellinor. Egymás mellett. Mondtam, úgy-e, hogy nagy dicsőség lesz ebből. Még az újságban is kijött a képük. Nézzed! Olvassad!

Azzal odatérdelt Filibert gróf elé, mint egy eleven olvasótámlány, eléje tartva a széttárt hirlapot. Csak a két szeme látszott ki a lap szegélye fölött, a hogy a hatást vizsgálta Filibert arczán.

A gróf olvasta a szöveget. A Kráó. – Majomleány. – A Láószi őserdők. – Az apjának a neve volt Sré-Máongó. Nyers hallal élt az erdőben. – De Quimper Ellinor csellel elhozta a hazájából. – Mutogatják két frankért a jardin-des-plantesban. – Tud emberi szavakat kimondani, énekelni. – Ha megharagítják, a haját tépi.

Mentől tovább olvasott a gróf, annál jobban vigyorgott az ábrázatja. A jó Marciole azt hitte, hogy ez a nagy öröm jelensége. Az őrültség torzvigyorgása volt az!

– Hehehe! nevetett Filibert. Hehehe! hehehe!

S a közben szép csendesen kihúzta a zsebéből a revolvert s úgy lőtte szíven Marciolet, hogy az egy kiáltás nélkül terült el a lábainál.

Akkor aztán felugrott a karszékéből. Az őrültség kölcsön adta zsibbadt tagjainak azt a csodálatos erejét, a minek a titkát ki nem lehet tanulni. Tört, zúzott mindent, a mit maga előtt talált. A revolvereivel ajtókon, ablakokon lövöldözött ki, halálveszedelem volt hozzá közelíteni. Végre aztán kimerült s ájultan rogyott össze.

Akkor aztán elvitték a tébolyultak intézetébe.

Mind végig dühöngő őrült maradt.

Ez a kórállapot nem tartott sokáig. Fél év mulva megszabadította kínzott lelkét nyomorult porhüvelyétől a halál.