SZERELEM.

I.

A karcsú, szép asszony összegubbaszkodott a karosszékben és reszketett, mintha fáznék. Pedig majd kicsattant az arca a forróságtól.

Rónay Sándor a kandalló mellett állott sápadtan, idegesen. Rázogatta a lábát és egy porcellánvázán zongorázott.

Az asszony kinézett az ablakon; a férfi loppal az asszonyt leste. Meg akart szólalni háromszor is, de mindannyiszor torkán akadt a szó.

A helyzet feszült volt. Villámos szikrák cikáztak a levegőben az asszony és a férfi szíve között…

Végre is a nő törte meg a vajudó kínos csendet.

– Sándor, meddig marad itt?

A férfi szinte indulatosan utasította vissza a kérdést.

– Miért kíváncsi rá?

A szép nő felállott és lassan, nesztelenül, mint egy álomjáró, az ablakhoz libegett. Forró homlokát a hideg üveghez szorította és sírt.

Rónay Sándor csak nézte egy darabig, aztán hozzásietett és megállott a háta mögött.

– Elza, miért sír… Elza?!

Elza leejtette karját. Sándor a keze után nyúlt…

Ebben a pillanatban egy hatalmas, feketeszakállas férfi lépett a szalonba és megállott az ajtóban, a neszfogó vastag szőnyegen. Az Elza férje volt, a Sándor unokatestvére. Öle tele volt mezei virággal. Feleségének hozta a virágot, igen szerette a feleségét. Olyan boldog volt mellette, mint valami gyermek. Folyton játszott vele, akár egy finom kis játékkal. Most is azzal a szándékkal lépett a szobába, hogy hozzásompolyog hátulról és befogja a szemét… kukucs, baba! Aztán az ölébe szórja a virágot és széjjelcsókolja finom, illatos haját…

Első pillanatra nem is igen értette meg Rónay Tamás a különös helyzetet… Hogy került az ő hitvese keze egy idegen kézbe?… És miért sírt a baba?… Ki bántotta?… És mi lelte az unokatestvérét? Megőrült, vagy csak gazember?… Hogy lehet valaki gazember?

Ha hirtelen eléje toppant volna valami csuda, például az erdők szelleme és azt mondja vala neki, hogy ezentúl tótágast fognak a fák állani gyökérrel fölfelé: kevésbé csudálkozott volna, mint tiszta, mély lelkivilágának ilyetén borzalmas összeroppanásán…

Mert az volt az első érzése: a csodálkozás. De azután sem a forró vére szenvedelme kerekedett fölül, hanem a félelem kínja. Félt önmagától, az öccsétől, a feleségétől. Összezavarodott, megbomlott az idegrendszere.

Ösztönszerűleg kitántorgott a szobából. Nesztelenül, ahogy jött. Észrevétlenül. Az ajtót nagy vigyázva tette be maga után.

II.

Elza kivonta kezét a Sándoréból. Megtörülte könyeit…

– Sándor!

– Tessék?

– Üljön le.

A férfi leült. Az asszony megkerült egy zsöllét és a karjára támaszkodott. Nagyon sápadt volt és nagyon gyöngének látszott…

– Sándor, én ezt megmondom az uramnak.

Rónay Sándor ijedten ugrott fel székéről. Az asszony eszelős beszédjét nem értette meg. Csak az arca halálsápadtságát látta, s vértelen ajka remegését. Azt hitte, menten összeesik. Melléje ugrott, hogy fölkapja a karjába.

– Elza! Elza!!…

Ám az asszony ellökte magától. Kitűnt, hogy nemhogy elfogyott volna, de meghatványozódott az ereje. Megkeményedett a szava, a tekintete is. Valami ijesztő emberfölötti elhatározás meredt ki a szeméből.

– Sándor, – ismételte meg előbbeni fenyegetését, – én ezt megmondom az uramnak.

Az erős férfinak leesett az álla.

– Mit? – kérdezte bambán.

– Azt, hogy szeretjük egymást…

– Képtelenség! – hebegte Sándor gyáván. – Ő nem fogja túlélni ezt a csapást.

– Azt – jegyezte meg az asszony most már egész nyugodtan – előbb kellett volna meggondolnunk.

– S mit kellett volna tennünk, ha meggondoljuk?

– Magának – válaszolt Elza határozottan – el kellett volna valahová utaznia, örökre, mert a férfiak tudnak felejteni is, nekem meg meg kellett volna halnom.

A férfi minden ízében reszketett.

– Én elmegyek messzire… örökre, de magának nem szabad meghalnia.

– Nem is tudnék most már… ezzel a bűnnel a lelkemen – beszélte az asszony fogvacogva. – Félek a haláltól.

Rónay Sándor sehogyse tudta követni a nőt szövevényes pszichéje rejtelmeibe.

– Nem értem magát, Elza, – fakadt ki, – mi célja lehet annak, hogy bevallja férjének a szerelmünket, azt a csudás, néma szerelmet, amelyről mindezideig szó sem esett közöttünk, csak kinyilt egyszerre, mint egy földöntúli virág… És – folytatta – miért minősíti bűnnek, hogy egyetlen önfeledt pillanatban átengedte nekem a kezét?… Belátom, – végezte szavait hévvel, – hogy el kell válnunk örökre, mert nem állhatunk jót magunkért, de ha magunkra vesszük ezt a martíromságot, legalább értelme legyen. Mentsük, a mi menthető… Miért kellene összerombolnunk a szegény Tamás boldogságát is a miénkkel együtt?

Az asszony szomorúan csóválta a fejét.

– De nem ért meg engem! Hisz éppen a Tamás boldogsága lebeg a szemem előtt.

– Amikor be akarja neki vallani, hogy engem szeret?! – fakadt ki Sándor ismét elképedve.

– Igen… Ha nem vallanám be, képtelen lennék a szeme közé nézni, nem engedhetném meg, hogy megcsókoljon, nem tudnám fejemet a párnájára hajtani… Nem tudok csalni, hazudni…

– És ha bevallja, – ellenvetette a férfi, – mit remél? Azt hiszi, hogy ő meg lesz elégedve a tisztasága és önfeláldozása tudatával, mikor olyan a szíve, mint egy vulkán: minden csöpp vére szerelemért eped?!

– Igen, azt hiszem.

– S ha nem bocsát meg magának, – aggódott Sándor a párjáért, – ha kitör a vad ereje s lesujt a vállára?

– Azt ő nem teszi, – állította az asszony kipirulva, – én nálánál erősebb férfit, nagyobb jellemet nem ismertem soha.

Sándornak önkénytelenül megbiggyedt az ajka.

– Hiszen maga szereti őt, Elza – jegyezte meg szomorúan.

– Nem szeretem. Ő igen nagy hozzám, csak bámulni tudom.

Rónay Sándor mondani akart valamit, de nem jutott hozzá… Belépett a férj. Sápadt volt, de teljesen nyugodt. Arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mi megy végbe a lelkében…

Elza eléje szaladt. Azzal a kétségbeesett elhatározással, hogy azonnal meggyónja neki a – titkát… De képtelen volt hangot adni. Térdreesett.

Rónay Tamás fölemelte gyöngéden és megsimogatta a haját.

– Nos? Van valami mondani valód?

– Igen. Én… én…

Ismét torkán akadt a szó.

Ekkor előrelépett Sándor. Bátran, férfiasan, még a szemét sem sütötte le.

– Tamás, – mondta egyszerűen, – én most elbúcsúzom tőletek örökre, mert… mert szeretem a feleségedet… Máris megfeledkeztem magamról: bevallottam neki a szerelmemet.

Az asszony ráemelte könnyes, riadt szemét.

– Igen, igen, – kérte elhaló hangon, – menjen…

Rónay Tamás ekkor megfogta a hitvese kezét és mélyen a szemébe nézett.

– Miért küldöd? – kérdezte. – Úgy-e azért, – folytatta, be nem várva az asszony feleletét, – mert büszke vagy, tiszta akarsz maradni.

– Azért is… És azért is, mert melletted akarok maradni.

– De ha nem szeretsz! – jajdult fel a férj sajátságos, sikongó hangon.

Az asszony leejtette fejét. Hallgatott.

Rónay Tamás pedig az öccse felé fordult.

– Itt maradsz, Sándor!

A fiatalember alig hitt a fülének.

– Miért maradjak itt?

– Mert el fogod venni a feleségemet – jelentette ki Tamás ellentmondást nem tűrő hangon. – Add becsületszavadat, hogy elveszed.

Az asszony ajkáról egy éles sikoly vált le.

– De én nem akarom!

– Parancsolom!

Azzal öccse kezébe tette Rónay Tamás megrémült asszonya kezét.

– Esküdjetek meg, hogy egymáséi lesztek!

Nagy, szakállas arca rémesen merev volt. A szerelmes pár nem mert ellenkezni az akaratával.

– Esküszünk…

Tamás helyeslőleg bólintott.

– Legyetek boldogok, – mondta elfuló hangon, – örök törvény: akik szeretik egymást, egyesüljenek…

Azzal sarkon fordult és otthagyta a kővémeredt szerelmeseket.

Alig egy perc mulva pisztolydurranás hallatszott ki a Rónay Tamás dolgozószobájából… Aztán egy hatalmas embertest zuhanása…