AZ ANYAJEGY.

I.

Kótaj Maris a Rába Mihály felesége lett. Holott lehetett volna a Csuka Jánosé is. Ő is kérte Marist. A leány nem igen tudta, melyik legényt szereti jobban: édesanyjára bízta a választást.

De az sem igen tudott határozni. Igen egyformás volt a két legény úgy módra, mint kiállásra. Tehát legfőképen azt kellett volna tudnia, melyik a jámborabbik. Bár az sem egész alapos mérték, mert igen sok előnye van a hamisságnak is. A huncut ember mindig többre viszi, mint a jámbor, legalább itt helyben a földön, holott mégis csak az az irányadó, mert azt úgy se lehet tudni, miképen lesz a túlvilágon és egyáltalában lesz-e ott bármiképen is?

Özvegy Kótaj Andrásnénak addig főtt a feje, míg megunta a dolgot: lerázta válláról a ráruházott felelősség terhét.

– Verjen meg a ragya, – korholta leányát, – neked kell tudni, melyik a jobbik, te liba!

A liba azonban csak nem tudta.

– Tudja a frász…

– Hát melyik kedvel jobban? – faggatta az anyja.

– Azt se tudom. A Mihály aszondi, hogy aszongya: sejembe járatna, a János meg mög azt, hogy szógálónk is lesz.

– Minek néked a szolgáló? – zsörtölt az özvegy. – Inkább azt mondjad meg, hogy megöleltek-i mán?

– Mög.

– Mind a kettő?

– Mind a kettő. János a derekamat, Mihály a vállamat.

Kótajné megcsóválta fejét. Igen röstellte leánya gyámoltalanságát.

– Hát minek esett jobban az ölelésük: a válladnak-i, vagy a derekadnak-i? – kérdezte aztán türelmetlenül.

– Hát, – válaszolt a leány rövid gondolkodás után, – a vállamnak tán jobban esett.

– Akkor, – tanácsolta az anya, – a Mihályt válasszad…

… Az esküvő megtörtént. Mihály hazavitte Marist. János látszólag belenyugodott a megváltoztathatatlanba, egyszóval símán ment minden. Csak az volt a különös, hogy János árva legény létére egy egész évig sem nézett más asszony után. Váltig azon tépelődött, miért nem őt választotta a leány, miért éppen Mihályt? Persze azt nem is sejtette, min fordult meg a sora: hogy nem jó helyen ölelte meg a kibazsalt párját. Ő csak azt érezte, hogy igen szereti s azt hitte, hogy a szíve jussán ő érdemelte meg a leányt…

Hovatovább egész mániájává lett ez a hite, azzal együtt, hogy Mihály nem is szereti a feleségét, Maris sem az urát, az ördög bujt beléjük, hogy mégis egy pár lettek.

Semmi alapja sem volt a föltevésének, mert teljes egyetértésben élt a fiatal pár egymással, de hát olyan makacs volt a János feje: a legzöldebb gyanut is bizonysággá érlelte.

Ha egy csökönyös parasztember fejébe belemászik a bogár, nem marad az ottan, hogy bánattá erjedjen: átmegy a vérbe, az izmokba; tervvé tömörül, tetté izmosodik. János egy év letelte után elhatározta, hogy helyreüti a Maris tévedését: elválasztja őt Mihálytól a maga javára. Nem közönséges csábításon járt az esze, – ilyen alávalósággal nem igen foglalkozik egy előkelő parasztlegény, – hozzá se fog nyúlni Marishoz, míg a Mihály felesége, csak észre fogja őt téríteni. Ahhoz semmi oka nem volt, hogy bujdossék Mihály elől: a nagykapun át lépett be a portájára, hogy beszélne a feleségével. Mindössze, hogy nem a jelenlétében tárgyalt vele, megvárta, míg Mihálynak valami dolga került. Csak akkor fogott hozzá a Maris kiokosításához…

– Maris!…

– Ej, – tiltakozott a menyecske, – kendnek nem vagyok én már Maris.

– Hát mi egyéb vónál?

– A Mihályé vagyok.

– Igen, de – okoskodott János – megbántad.

Az asszony haragra lobbant. Föllázadt a hiúsága.

– Bánta a fene, igen jó dógom van.

– Jaj de, – okvetetlenkedett a makacs legény, – nem az az igazi.

– Hát mi?

– Nekem van jussom hozzád, mert én szeretlek…

János jól tudta, hogy ilyen ajtóstól való megrohanást egy becsületes asszony szemérme nem igen állja ki: kifordult hát a pitvarból még mielőtt kikapta volna a magáét. Azaz ennyit mégis utána kiáltott az asszony:

– Beárulom kendet az uramnak, csak ne hagyjon békét.

A legény csöppet sem ijedt volna meg attól sem, ha az asszony beváltja szavát. Holott biztosra vette, hogy hallgatni fog. Annyira, hogy másnap ismét befordult a Mihály portájára, olyan időben pedig, mikor egyedül tudta a menyecskét. Az éppen kenyeret dagasztott: ingujja fel volt tűrve a hóna aljáig, fehér nyaka is fel volt szabadítva ingválla nyüge alól: körülményes munka a dagasztás nagyon.

János nem vett tudomást sem az asszony neglizséjéről, sem a szégyenlős arcáról, leült a padkára s hogy a menyecskének ne kelljen előtte röstelkednie, lesütötte szemét.

Marisnak már a nyelve hegyén volt a »mit keres itt kend?«, de tapintata lefegyverezte. Tovább gyúrta a tésztát, mindössze, hogy kissé feljebb kapcsolta az ingét.

– Aggyon Isten! – szólalt meg a legény, miután elhelyezkedett a padkán. – Elgyüttem megest.

– Hásze látom – mondta a menyecske kelletlenül.

– De azt még nem tudod, – folytatta János, – hogy mindennap elgyüvök ezután is.

Az asszony abbahagyta a dagasztást. Rákapta a legényre ijedt két szemét.

– Megveszett kend?

– Nem vesztem meg, csak a páromnak akarlak.

Olyan egyszerűen ejtette ki János a nagy szót, mintha magától értődött volna…

A menyecske azt se tudta, hányadán áll vele. Zavarának első pillanatában ki akart szaladni az udvarra, de utóbb mégis meggondolta magát… Mi oka lenne félni? Nem bántja őt sem a legény, sem a lelkiismerete. Hát inkább csak megismételte a tegnapi fenyegetést.

– Halli-e kend, János, menjen kend a dógára, mert engem úgyse, szólok az uramnak!

De nem hitt ám a legény neki most sem. Meg is mondta nyiltan.

– Biz nem szólsz te neki semmit, inkább igen is hallgatsz.

Az asszony fülig pirult. Pirulása mintha igazolta volna a legény állítását, különösen, hogy nem vitatkozott többé, inkább sírva fakadt.

János tudta, hogy a lelkiismerete bántja: megszánta.

– Nono, – vigasztalta, – nehéz sor, az igaz: otthagyni a hites uradat, de maj’ beleszokol.

Azzal távozott, hogy újra megjelenjék a harmadik napon… a tizediken, huszadikon, ötvenediken.

Apránként egész hozzászokott az asszony, hovatovább már a szemére se hányta udvarlását: belenyugodott. Nem lelkesedett érte, de nem is bánta. Szíve nyugodt volt: lelkiismerete nem bántotta többé… Idővel meg már szinte vágyott a legény után. Hízelgett a hiúságának, hogy az oly makacsul ragaszkodik hozzá. Leste a jövetelét. Az is megfordult a fejében, hogy alighanem bolondot cselekedett, mikor a Mihályé lett, János még jobban megbecsülte volna. Arra azonban még csak nem is gondolt, hogy hűtlen legyen az urához, vagy elváljon tőle… Nem vétett az neki semmit, megbüntetné Isten, ha ok nélkül megcsalná.

Ezt meg is mondta Jánosnak egy alkalommal. A legény provokálta rá:

– No, mán megszoktál, hát mikor gyüsz hozzám?

– Sose, – válaszolt a menyecske, – mert nem bántott az uram, hát hogy kössek bele?

Jánosnak tágra nyilt a szeme. Arra bíz ő nem is gondolt, hogy válni csakugyan nem lehet válási ok nélkül… Komoran bandukolt haza s aznap egész éjtszaka be nem húnyta szemét… Gondolkozott. Nem a lemondás gondolata foglalkoztatta (az ismeretlen fogalom volt előtte), válási okot keresett… Nem talált. Mihály még csak nem is verte az asszonyt, józan ember is volt, csapodár se volt: semmi oldalról nem lehetett hozzáférkőzni…

A János homlokán kicsapzott a hideg veríték. Konok akaratenergiája szembe került a viszonyok hatalmával s minden porcikája harcot vívott vele. De nem támadt csak egy kicsike mentő eszméje sem. Végkép ki volt merülve, midőn hajnalfelé végre elnyomta az álom.

Ám mintha azalatt tovább dolgozott volna az agya: (talán az ördög ösztökélésére) mire fölébredt, egy kész ötlet termett meg benne. Ha nincs válási ok, csinálni kell.

Most már csak egy jó tervet kellett az ötletéhez kieszelnie… Azzal hamarosan elkészült János. Nem volt válogatós, képes lett volna az asszonyért gyilkolni is.

II.

János, mielőtt munkához látott volna, még meglátogatta egyszer Marist. Lelke nagy szükségét érezte a biztatásának… Éppen otthon volt az asszony ura is…

Mihálynak bizonyára feltűnt régi vetélytársa gyakori látogatása (a vénasszonyok már szinte suttogtak is róla a faluban), de magabízó és gavallér ember létére holmi alacsony gyanakodással nem akarta megalázni se magát, se az asszonyát. Az ilyeshez bizonyosság szükséges, az pedig nem volt, nem is lehetett… Tehát jó képpel fogadta vendégét. Kezelt vele…

– Adj’ Isten! – köszöntött be János. – Én most azér gyüttem: nem-i köll valami, mert a városba megyek?

– A városba?… Akkor, – kérte Mihály rövid gondolkodás után, – vehetnél nekem egy fenőt.

– A kaszához?

– A kaszához.

– Möglesz…

Mihály bement a szobába pénzért. János a pitvarban magára maradt a menyecskével.

– Maris!

– Hej?

– Te Maris, – kérdezte halkan a legény, – örülnél-i nagyon, ha kitudódnék, hogy kumisz az urad?

A menyecskét meglepte e különös kérdés: belesápadt.

– Nem kumisz a’, – tért ki gyáván az egyenes felelet elől, – mer a’ becsületes ember.

Ennyi biztatás untig elég volt Jánosnak.

– No, – sugta bele az asszony fülébe, – most mán ne félj: nemsokára az enyim leszel.

… A menyecske összerázkódott és hallgatott.

Mihály meghozta a pénzt. János hazament, befogott és elhajtott a város felé.

III.

Másnap reggel csuda esett Mihállyal…

Amint benyitott az istállóba, hogy megvakarja a lovakat, hát mit lát a két eleven szeme? Egy idegen ló volt a jászolhoz bekötve.

Mihály majd hogy le nem esett a lábáról… (Hogy az ördögbe került hozzá a ló? Talán csak nem a sátán maga varázsolta bele az istállójába?)… Megtapogatta az okos állat lapockáját. Azon se csodálkozott volna, ha menten szélyelmálik vala a keze érintésétől. Azonban nem lett annak semmi baja. A helyett két csendőr lépett az istállóba észrevétlenül, mintha csak a földből nőttek volna ki. És úgy látszott, biztosra jöttek, mert még csak egy piculányi kérdéssel se zaklatták meg a gazdát: szó nélkül kezére húzták a vasperecet… Vitték a városba…

Hiába érezte magát Mihály ártatlannak: majd kiégett a szeme. A büntetéstől nem félt, – (van Isten az égben!) – csak a szégyen bántotta… Hogy szurony között kellett végigvonulnia a falun… Mégis csak a sátán műve lehetett az ő megcsúfoltatása!…

… Az egész úton azon gondolkozott, mint fogja bizonyítani az ártatlanságát… Mert, vélte helyesen, alighanem azt hiszik róla, hogy lopta a lovat… Belesápadt abba a föltevésébe, hogy: hátha nem fognak neki a törvényen hinni?… Bár, jutott az eszébe, egész éjjel bent hált egy ágyban a feleségével: az bizonyítani fog mellette.

Erre elapadt kissé a Mihály aggodalma. Nyugodtan haladt a két csendőr között a város felé. Alig értek oda, szembe találkoztak Jánossal, aki nyilván hazatérőben volt.

A régi vetélytárs csudálkozó képet vágott a Mihály láttán: úgy tett, mint aki nem hisz a szemének.

– Te vagy-i, hé?

Mihály felelt volna, de a csendőrök nem engedték meg neki. Löktek rajta egyet…

– Enyim vagy mán Maris – mormogta János a foga között. – Csak oszt meg ne verjen bennünket az Isten!…

IV.

Mihályt, hiába kapálódzott, másfél évi fegyházra ítélte a törvényszék betöréses lopás miatt. Azon fordult meg a keserű sora, hogy Maris, a hites felesége, nem igazolta az alibijét.

– Tom is én, hunn vót, – válaszolt ez a bírák kérdésére, – hásze furt aludtam.

Becsukatván pedig az ura, azonnal beadta ellene a válópert… Hogy ő egy rablóval egy percig sem él együtt.

A bírák hamarosan végeztek ezzel az üggyel is. Maris egy éven belül a János felesége lett… És igen boldogan élt vele teljes kilenc hónapig. Rájött, hogy csakugyan János az ő igazi párja. Persze nem ingyen jött rá. Lelkiismerete váltig mardosta, mert bár nem volt beleavatva a lódologba, megérezte, hogy új ura a bűnös benne; ő meg ilyenformán az ura cinkosa… Kilencedhónap végre meg is kérdezte Jánost, gyáván, halkan, de mégis:

– Úgy-i, kend lopta Mihálynak a lovat?

A férfi egy pillanatig sem tagadta. Biztos volt az asszonyában.

– Én… Hát osztán?

Maris, bár szép arca fájdalmasan összevonaglott a lelke kínjától, mégis így felelt:

– Jól tette kend…

A férfi széjjeltörölte homloka barázdáit.

– Csak oszt meg ne verjen bennünket az Isten.

V.

De biz az Isten verése el nem maradt…

Mihály kiszabadulván a börtönből, megátkozta hűtelen régi párját.

– Süssön bélyeget a sátán az ivadékodra is, amiért megszegted hitedet!…

… Az átok lelkére szállott a bűnös asszonynak: megfogant…

Kis leánya született Marisnak, ép eleven jószág, de bélyeg volt a homlokán: egy tűzvörös lófej…

Az asszony ijedtében lázba esett, meghalt a gyermekágyban.

Az apa is félt, irtózott a gyermeke homlokán vádaskodó anyajegytől… Fölakasztotta magát a mestergerendára.