HÁROM LEÁNY.

Katalin letette a megrakott ezüsttálcát a levendulaillatos abrosszal leterített diófaasztalra, aztán kiosztotta a reggelit. Borbála kisasszony kávét kapott, pirított zsemlyével, Leona kisasszony teát tejszínnel és mandulaperecet. Maga Katalin nem evett; ő már kora reggel elköltötte köménymagos-leves reggelijét.

A márványarcú, ezüsthajú vénleányok hallgatagon ettek, negédesen, finom hajlású ujjal emelték szájukhoz a csészét, igen előkelőek voltak és ildomosak. Csak Leona szürcsölt egy kicsit. Ezt nem is állotta meg Katalin szó nélkül.

– Miért szürcsölsz, oh, Leona?

Katalin volt a jellem a három leány között, az egyéniség, a családfő. A másik két leánynak akarata végkép beleolvadt az övébe. Ők nem kezdeményeztek, csak engedelmeskedtek.

Leona elpirult és abbahagyta a szürcsölést.

Katalin megsimította hófehér kötényét s helyet foglalt a biedermeyer-kanapén.

– Borbála, te körtét és diót fogsz befőzni; Leona, te a mákszárításra fogsz felügyelni, én meg majd kimegyek a tanyára a csépléshez.

Leonka szeretett jól enni.

– Ki fog főzni? – kérdezte bátortalanul.

Katalin nem válaszolt a kérdésre.

– Sok dolgom van, beszélnem kell Meyerrel is az eladó búza végett. A Gyuszi száz forintját elsejéig elő kell teremtenünk.

Oh, a Gyuszi havi gázsija, a száz forint! Ez csakugyan komoly dolog. Leona elszégyelte magát.

– Katám, drága Katám, bocsáss meg, én oly önző vagyok.

Katalin, a feketeszemű, fehérhajú szűz fölkelt s a Leona vállára hajolt.

– Jó vagy, mint egy angyal, csak gyerek.

Kisietett a bolthajtásos ebédlőből, karjára fűzve kulcsos kosarát. Égszínkék perkálruhája hangosan suhogott büszke tartású, csontos termetén.

– Hova lennénk nélküle! – szólalt meg rövid szünet után Borbála. – Ő a mi Gondviselésünk.

– Meg a Gyuszié – tódította Leona és sírvafakadt.

Borbála fejére tette kezét.

– Miért sírsz, Leona, te kis csacsi?

– Csak eszembe jutott valami.

– Mi?

– Az, hogy miért is vagyok a világon? Mi szükség reám!

Borbála kacagni akart, de csak turbékolt, mint a fáradt galamb.

– Lám, milyen fantaszta vagy te, Leonka! Azt se tudod mi az élet. Nem tudod, hogy az élet nem kényszerűség, sem nem szükségszerűség.

– Hát mi? – vágott Borbála szavába Leona.

– Kötelesség, büntetés vagy álom… akármi, csak nem az, aminek te gondolod.

– Én hivatásnak gondolom.

– De nem az, nem az, – állította Borbála fanatikusan, – senkire sincs szükség ezen a földön, mindenki pótolható, még Katalin, sőt még Gyuszi is.

– Oh, Borbála!

– Tudom, hogy rossz vagyok, – folytatta a vén leány, – de az igazságot úgy sem lehet jósággal megcáfolni. Én nem vagyok senki, te sem vagy senki, Katalin is csak úgy lóg a földi létben, Gyuszi is, de ez a tudat nem fáj nekem. Mert nem mink vagyunk a hibásak, hanem a Sors. Az akarta így. Hogy fölösleges vénleányok maradjunk, ahelyett, hogy…

Borbála nem folytatta, elpirult. Leona úgy is kitalálta a gondolatát. Neki is volt vőlegénye, ezelőtt húsz esztendővel, Katalinnak is, nemcsak Borbálának. Ő is gondolt arra nem egyszer, sejtelmes, forró vágyakat keltő éjtszakákon, szűz ágyában: mily dicső sora lehet a hitvesnek, a férfiboldogítónak, az anyának, aki az örökkévaló természetnek teremteni segít! Csakhogy ő képtelen volt bölcseleti magasságokba emelkedni, mint nénjei.

– Hiába áltatod magadat, Borbála – jegyezte meg, zsebkendőjével fölszárítva könnyeit. – Azért, mert nem úgy alakult az életünk, mint szerettük volna, még nem háríthatunk minden felelősséget a Sorsra. A mi hibánk, ha nem vagyunk megelégedettek. Megelégedettek lennénk, ha alkalmazkodnánk a viszonyokhoz… Az a mi bűnünk, hogy nem tudunk beletörődni a megváltozhatatlanba. Csak Katalin… Mi epedünk, sóvárgunk, ábrándozunk… A jövő életről gondolkozunk… Holott itt van nekünk Gyuszi… Dolgoznunk kellene…

Borbála kétségbeesést kifejező kézmozdulatot tett.

– Nem tudunk dolgozni!

– Nem tudunk – ismételte szomorúan Leona.

Egy óriás angóramacska kikelt valahonnan a kanapé selyempárnái közül, s körüldorombolván az asztalt, némi habozás után beleugrott a Leona ölébe.

A két vénleány egészen fölvidult a kényes kandúr merész udvarlásán. Megfogták Buksit, meghempergették, meggyomrozták a kanapén s kacagtak hozzá üdén, dallamosan, mint két szeles felsőleány.

– Buksi, te édes, Buksi, te haszontalan csirkefogó!

Kint az ősparkban csattogni kezdett egy fülemüle. A leányok ismergették a hangját.

– Ez a Sándor – vélte Borbála.

– Nem, – állította Leona, – ez a Gábor, csak ő tud olyan hosszú pianós trillát.

– A Sándor!

– A Gábor!

Csaknem összevesztek. A másik pillanatban összecsókolództak s kéz kézben kihopkáztak a kertbe. Virágot szedtek, Borbála piros rózsát tűzött ősz hajába, Leona fonnyadt keblét muskátlibokrétával ékesítette fel.

– Milyen pompás földszaga van a muskátlinak!…

– Nem vagyok nevetséges ezzel a rózsával, Leona?

– Nem, pompásan illik neked. Ninon de L’Enclos is rózsát tűzött az ősz hajába.

– Oh, Ninon de L’Enclos!…

A két leány elgondolkozott… Ninon de L’Enclos… Az mindig szeretett. S mindenki szerette őt. Nem törődött az erénnyel. S máig fönnmaradt a neve. Sugárzik, mint a dicsőség… Ők is szépek voltak. Ők is szerettek… Őket is szerette mindenki… De erényesek voltak. S még életükben elmult az emlékük… Vajjon melyiküknek volt igaza? Ki volt az okosabb? Az emberebb? Az igazabb? A bátrabb?

Leona elröstelte tisztátalan gondolatait.

– Jobb szeretem, hogy az vagyok, aki vagyok.

Fölemelte fejét, kék mártír-szeme fájó mosollyal, révetegen kalandozott szerteszét az égen.

Borbála összeharapta ajkát. Hallgatott. Eszébe jutott, hogy körtét és diót kellene befőznie.

– Leonka, mikor fogsz hozzá a mákszárításhoz?

– Majd ha te befőzted a körtéidet.

A két leány szinte ellenséges indulattal vált el egymástól. Borbála a konyhába ment, feltűzte ruháját egész térdig (nem volt a háznál tíz év óta férficseléd), blúza ujját könyökig s hozzáfogott a munkához. De csak úgy, mint Ostoba Ágoston. Mindenbe beleártotta magát és semmit sem csinált. Azért kipirult az arca a tenniakarástól is. Az is szokatlan volt idegeinek.

Leonka meg épen tragikusan fogta fel a mákszárítást. Egy üres zsákot akasztott a nyakába kötény helyett. És maga gereblyézte a ponyvákra szórt mákot, hozzá se engedte nyúlni Veront, a szolgálót, aki neki segíteni akart.

– Nem értesz hozzá, Veronka… Elrontod, Veronka, erigy a dolgodra.

Félóra alatt úgy kimerült, hogy finom, ápolt kezéből kiesett a gereblye. Leült a ponyva szélére pihenni. Elaludt. Egy kósza darázs belegabalyodott összekuszált hajába, s rengeteg zenebonát csinált. Egy csúnya zöld dongó összemászkálta az ajkát… Erre sem ébredt fel Leona. Csak akkor nyitotta fel szemét, midőn Sánta Palya, a falusi levélhordó, póstatáskával a nyakában, beballagott a galambdúcos kastélykapun s tanácstalanul megállott a fejénél.

Leona felriant s fülig pirulva igazított szoknyáján és haján. A férfi közellétét megérezte álmában is.

– Mit hozott, Palya?

Palya nem igen volt beszédre berendezve. A kisasszony markába nyomta azt, amit hozott. Egy újságot és egy levelet.

– Ehun…

– Gyuszi! – kiáltotta Leona, miután egy pillantást vetett a levélre. – Gyuszi!

Borbála egy rőfös fakanállal a kezében kiszaladt a konyhából.

– Gyuszi? – kérdezte s hugához szaladt lelkendezve, kikapva kezéből a levelet.

A két leány összeveszett a Gyuszi levelén. Azon, hogy melyikök bontsa fel. Végre is abban állapodtak meg, hogy megvárják Katalint, hiszen neki szól a levél. A nagy esemény azonban annyira elővette idegeiket, hogy otthagytak mákot, befőttet s szobájukba siettek toalettet csinálni. Megmosakodtak tetőtől talpig, két óra hosszat öltözködtek. Parádét csaptak a Gyuszi levelének. És elfelejtettek ebédelni, mindössze egy darab kalácsot evett meg Borbála, Leonka meg egy falat piskótát.

Lélekszakadva rohantak az udvarra, mikor meghallották a kocsi búgását, amely Katalint hozta a tanyáról.

– Levél Gyuszitól! Gyuszi írt!

Katalin vévén a hírt, meg sem várta, míg megáll a kocsija, kiugrott belőle. Megbotlott a ruhájában. Elbukott. Semmi. Véresre horzsolta kezét. Semmi.

– Hol a levél?

– Itt a levél!…

Ők hárman vénleányok, fiatal pirossággal arcukon, rohantak a nagy ebédlőbe, hogy elolvassák a Gyuszi levelét. A Gyusziét, aki utolsó sarjadéka volt a Samarjay-családnak, akit rájuk bíztak elhúnyt szülei; aki jogász volt Budapesten, hogy majdan miniszter lehessen belőle, méltó utódja elődeinek, akik főispánok, híres táblabírák, hadvezérek voltak, s akiért szívesen kiontották volna szűz vérüket.

– Gyuszi. Oh Gyuszink! Egyetlen drága emberünk!

Sikongtak, pityeregtek, óbégattak, míg remegő kezükben végre kinyilt a levél.

Katalin olvasott:

»Édes kis nénikéim!

Több egy hónapjánál, hogy nem írtam nektek, de amilyen jók vagytok, hiszem, megbocsáttok nekem. Rengeteg a dolgom. Belegurultam a társaság legeslegközepébe, ami sok mindenre kötelez. Különösen hogy nem hagynak békét az asszonyok. Mintha csak én lennék az egyedüli férfi a világon. Különösen Mimi komtesz bomlik utánam, meg Bébi baronesz, meg Lilli, meg Tuska… jóformán a nevüket sem tudom.

Szerelemmel csak győzném a jeut, motosz elég van bennem, csak a bugyellárisom lapos. Beláthatjátok, hogy az utolsó Samarjay nem alázhatja meg magát. Nem ihatik a más pezsgőjéből, nem autózhatik idegen autón. Virágra is sok pénz kell s méregdrága a koszt is a kaszinóban. Mit tehettem! Megpuffoltam egy uzsorást ezer korona erejéig. Most követeli a pénzét. Azzal fenyeget, hogy kiír a lapokba.

Drága nénikéim, küldjétek meg nekem póstafordultával ezt a rongyos ezer kroncsit. Akadályozzátok meg, hogy az utolsó Samarjay, mint valami borbélylegény, főbelőjje magát. Mindhármotoknak számtalan puszit küld a ti

Gyuszitok.«

Katalinnak, míg olvasott, gyakran megcsuklott a torka, de mindannyiszor erőt vett magán, még mosolyogni is próbált azokon a brutalitásokon, amelyek a levélből arcába csapódtak, megalázva női méltóságát, amely ellen gondolatban sem vétett soha.

A másik két leányasszony már nem volt képes így magán uralkodni. Az ő szemükből legyőzhetetlenül meredt ki a fájdalom, szégyenkezés, rémület öccsük közönséges, szemérmetlen levelén. Lesütötték szemüket, nem mertek egymásra nézni. Izgatottan lesték a Katalin szavát. Nem volt bátorságuk hozzányúlni, hogy fölemeljék, a szemük láttára sárba zuhant aranybálványhoz… Majd Katalin.

Hát Katalin meg is tette a magáét. Hihetetlen energiával rátámadt öreg hugaira.

– Mit rémüldöztök? Mi történt? Semmi sem. Gyuszi az, aki volt. Gyuszi férfi, ura tetteinek. Gyuszi él s ez a fő. A mi kötelességünk neki szolgálni. Egyéb kötelességünk nincs is. Ő az egyedüli hajtása a család korhadt fájának, mi a kertészek vagyunk.

– Honnan vesszük az ezer koronát? – kérdezte Borbála gyáván.

Katalin szemrehányással vegyes kicsinyléssel nézett le Borbálára.

– Oh, be lassan működik az eszed, nekem már a zsebemben van az a hitvány ezer korona.

– Óh! – csodálkozott Leona.

– Annyi, mintha a zsebemben volna – magyarázta ki magát Katalin. – Ide figyeljetek. Eladjuk a lovakat, a Sárkányt meg a Bosztont, ez hatszáz korona, édesanyánk menyasszonyi ruháját zálogba tesszük, bizonyosan kapunk rá négyszáz koronát. Hatszáz és négyszáz: az ezer.

– Oh, a Sárkány és a Boszton! – síránkozott Borbála, aki igen szeretett kocsikázni.

– Jaj, az anyánk menyasszonyi ruhája! – sápadozott Leona. – Megver az Isten!

Reszketett hozzá, mintha máris utólérte volna Isten csapása.

Katalin is belesápadt kegyeletsértő szándékába, de azért erős maradt.

– A mi anyánk az égben meg fog nekünk bocsátani, hiszen unokájának megmentéséről van szó…

Másnap bekocsizott a vármegye székhelyére s elzálogosította a szentemlékű aranybrokát ruhát. Harmadnap eladta Sárkányt és Bosztont féláron s táviratilag elküldte Gyuszinak a pénzt.

Aztán elkezdtek takarékoskodni, nélkülözni ők hárman, fehérhajú vén leányok, akik szépek, előkelőek és menyasszonyok voltak nem is olyan régen, harminc-negyven évvel ezelőtt.

És Gyuszi, az aranynak nézett sárbálvány ott fönt a rothadt fővárosi levegőn térdig gázolt a rózsában és posványban. Váltig csinálta az uzsoraadósságot, amit mindig kifizettek a három leányok, szenvedésre született aggszüzek, valameddig egy szál fa maradt a híres somorjai parkban, egy valamirevaló bútor a kastélyban, egy ép cserépzsindely a francia tetőn.

Akkor aztán, miután úgy sem vehette volna több hasznukat, elbúcsúztak ők hárman fehér szentek Gyuszitól, a fekete embertől, szép sorjában, egymásután. Először Leonka halt meg. Március végén megcsapta a hűvös, részegítő tavaszi szellő és elesett. Április közepén követte Borbála. Borbála egy székben aludt el a kastélyterraszon. A napba nézett és elaludt.

Katalin utolsónak maradt. Közeledni érezvén halálát, magához hivatta az egyedüli férfit, aki házukba járt, a papot.

– Főtisztelendő szent atyám, ha majd eljön Gyuszi az én temetésemre, mondja meg neki, hogy érette mondtam utolsó imádságomat s az ő nevével ajkamon tértem Istenemhez. Vegye át a kulcsokat és adja át neki… És most gyóntasson meg, főtisztelendő szent atyám.

* * *

A három aggszűz az égben tovább őrködött Gyuszi fölött. Gyuszi megundorodott magától s még mielőtt kompromittálhatta volna a Samarjay nevet, főbelőtte magát.

És így együtt vannak most már mind a nemes Samarjayak.