A SEB.

I.

Bilicky Pál báró, egy kedves, incifinci gavallér, belépett az orvos előszobájába és megcsípte az ajtónálló szobacicus állát.

– Itthon a doktor úr, pipus?

– Tessék bemenni, a fogdosást azonban elhagyhatja.

– Pardon, nassám, nem tudtam, hogy babája van – élcelt és nevetett hozzá a báró. – Egyedül van az orvos úr?

– Az a rendelőórák alatt többnyire egyedül van.

– Hahaha… akkor jó helyen járok… Majd csinálok én neki reklámot.

Mondván, betolta a kis karikalábú gavallér a fogadószoba ajtaját…

– Szervusz, doktorkám, hogy vág a bajusz?

Az orvos, Béla Sándor doktor, óriási bőrszékben ült és aludt. A feje újságlappal volt leborítva a legyek ellen, lábán vörös posztópapucs díszelgett. Nem ébredt fel a báró üdvözletére. Nyilván holtbiztosra vette, hogy semmiféle páciens nem fogja háborgatni a rendelőóra alatt.

Bilicky levette fejéről az újságlapot és belefujt a kitátott szájába.

– Hé, doktor!

De erre már fölébredt az orvos és önkénytelenül pofonra kanyarította a karját.

A báró hátra ugrott és kacagott, mint egy vásott gyermek.

Béla doktor, bár vagy tíz éve nem látta, azonnal fölismerte benne régi iskolatársát.

– Te vagy, Pali, azaz pardon: méltóságos uram.

A báró pózba vágta magát.

– Parfaîtemant. Io sono liber baro Bilitzky de Bilitz et Biala, a piaristák régi növendéke, jelenleg járdataposó és bundatulajdonos.

– Ej-ej, – s mosolygott az orvos, – úgy látszik, nem hagyott el a régi istenadta jókedved.

– Mondd – javította ki a báró – úgy, ahogy érzed: még se jött meg az eszed?

– Igaz, – vallotta be az orvos joviálisan, – úgy értettem, csak nem mertem őszintén lenni, mert azt hittem, hogy adsz valamit a rangodra.

– Mi hasznom lenne belőle, drágám, – kérdezte a báró kómikus síránkozó hangon, – mikor a zsidó egy garast sem ád rá? Plü vagyok, cimborám, a potykának is több vagyona van, mint nekem. Hiszen azért jöttem hozzád, hogy segíts a bajomon…

Az orvos megijedt kissé. Biztosra vette, hogy ilyen előljáró beszédnek csak szivattyúzás lehet a folytatása. Magára rántotta a vértet.

– Hja, fiam, sajnálom, de én se vagyok gazdagabb a csukánál.

– Hisz – vigasztalta meg a cinegelábú báró – azért jöttem hozzád, hogy segítsek a bajodon.

– Az imént mintha megfordítva beszéltél volna.

– Jól mondod: beszéltem én amúgy is s mindenkép jól beszéltem. A mi érdekeinket ugyanis összemadzagolta a sors.

– Összemadzagolta?!

– Igen, én belőled híres operatőrt fogok csinálni, te meg belőlem milliomos férjet.

– Én? Férjet?! Belőled?!!

– Hát ülj le és hallgass meg.

– Hisz ülök.

– Akkor állj fel, mert úgyis le fogsz fordulni a székedről… Lyukat fogsz fúrni az oldalamba…

– Lyukat? Én?!

– Ne ijedj meg előre, először megrendelem a lyukat, aztán ítélkezz a józan eszemről.

– Igazán kíváncsi vagyok…

– Hát – kezdte a báró a megrendelését – olyan lyukat fogsz az oldalamba fúrni, mint amilyet a pisztolygolyó szokott csinálni. Csak ne legyen egészen olyan mély, a nemes testrészekig ne érjen, mert igen sokat tartok a nemes testrészeimről.

Az orvos csak ámult-bámult.

– Mire kell neked ez a lyuk?

– Mondtam, hogy házasodni akarok s anélkül nem jön hozzám a babám.

– Lyuk nélkül?!…

– Igen, – válaszolt a bárócska holtkomolyan, – ő olyan természetű. Csupa romantika és nem hisz semminek sem. Mindig azt hajtogatja, hogy a pénzéért kellek neki, hát nem jön hozzám, pedig megtenné, ha az ellenkezőjét be tudnám neki bizonyítani… Hát erre kell nekem a lyuk, megmutatom neki, hogy szíven tudom lőni magamat érte.

De erre már elnevette magát az orvos.

– És te azt gondolod, hogy belemegyek ebbe a svindlibe?

A bárócska kihúzta magát.

– De bele ám, különben kénytelen vagyok a lyukat magam megcsinálni, még pedig igazi pisztollyal. – S jeléül annak, hogy nem tréfál, kivette zsebéből az idézett fegyvernemet s szívének irányította csövét.

A doktor ijedten kapott a keze után, de a báró elugrott tőle.

– Úri becsületszavamra mondom, hogy megteszem – kiabálta rikácsolva.

Az orvos elsápadt. Ismerte a bárót annyira, hogy képesnek higyje fenyegetése beváltására. Gondolkozott egy pillanatig.

– Vetkőzz, – mondta aztán, – eleget teszek a kívánságodnak.

A bárócska zsebretette a pisztolyt és szivarkára gyújtott.

– Köszönöm, pajtás – hálálkodott régi tanulótársának. – Nem csalódtam benned. Csakhogy – tette hozzá – nem itt fogod nyélbe ütni az operációt. Majd otthon, a lakásomon. Ügyesen kell beállítani a komédiát, hogy hatása legyen… Egy óra mulva feljössz hozzám a bicskáddal, mintha véletlenül kukkannál be régi pajtásodhoz… Én lesni foglak az ablakból, s abban a pillanatban, amelyben megnyomod a csöngetyűt, elsütöm a pisztolyt. Te berohansz és a többi magától adódik: megoperálsz, összekötözöl nyakig, belefektetsz az ágyamba, ápolót rendelsz stb. A többi már az én gondom. Míg előkeríted az apácát, megszerkesztem a riportot: »Egy szerelmes báró öngyilkossági kísérlete…« »Gondviselés egy zseniális fiatal műtő személyében…« Hahaha! Rövid időn belül olyan praxisod lesz, hogy csuda…

II.

… Bilicky Pál, a milliomos Dóci Kata férje, belépett a Béla Sándor dr. előszobájába. De most nem csípte meg az ajtónálló szobaleány állát, mint ezelőtt két évvel, először, mert azóta fölvitte Isten a doktor sorát: inast tartott szobaleány helyett, másodszor, mert a báró is megváltozott két év alatt: abbahagyta a bolondozást és méltósággal folytatta a rangját…

– Fogad a nagyságos úr? – kérdezte Bilicky az inastól s átadta neki a névjegyét.

– Bejelentem méltóságodat…

Egy perc mulva nyílott a fogadószoba ajtaja. Bilicky belépett. Az orvos tárt karral eléje sietett.

– Isten hozott, édes báróm, drága cinkosom!

A báró megrázta barátja kezét, de örömének kitörését nem tudta viszonozni: szomorúan mosolygott s fáradtan lógázta a fejét…

– Tehát – mondta, miközben egy karosszékbe ereszkedett – híres orvossá tettelek csakugyan!…

– Igen, neked köszönhetem a karriéremet – hálálkodott az orvos. – Igaz, hogy svindli révén, dehát mundus vult decipi… Ilyen a világ!…

– Igazad van, barátom, – hagyta helyben Bilicky, – bár csak végig megmaradtam volna emellett az igazság mellett.

– Hogy érted?

– Meggyóntam a feleségemnek, hogy becsaptam, – vallotta be a báró, miközben fájdalmas sóhaj tört ki a kebléből, – meggyóntam neki s ezzel tönkretettem a boldogságomat.

Az orvos meghökkent.

– Szerencsétlen, hogy lehettél olyan könnyelmű, ha tudtad, hogy szüksége van arra az – illuzióra?

– Nagyon megszerettem, – válaszolt Bilicky, – nem bírtam tovább a rút képmutatást… Mindig azt az átkozott sebhelyet csókolgatta… Egyszóval, végét vetettem a hazugságnak, azt hittem, annyira megszeretett, hogy meg fog bocsátani…

– És?…

– És csalódtam. Az az asszony nem magamért szeretett engem: az érette halálra kész férfit szerette bennem csupán… Kiábrándult belőlem, beadta ellenem a válópört.

Egy könnycsepp gördült ki a szegény báró szeméből. Az orvos joviálisan kezelte a lelki beteget.

– Ha csak olyan asszony, – vigasztalta őt, – nem érdemes utána búsulnod.

De az csak rázta a fejét.

– Nem tudod te, mi a szerelem?!

Csütörtököt mondott az orvos minden egyéb igyekezete is: a bárót nem lehetett megvigasztalni. Fogta is a kalapját, hogy búcsúzzék, mikor a doktornak az utolsó pillanatban új ötlete kerekedett.

– Várj csak, – s szelíd erőszakkal leültette barátját, – egy eszmém támadt… Még ki lehet reparálni a dolgot. Egyszerűen azt mondod a feleségednek, hogy nem mondtál neki igazat: csak a szerelmét akartad próbára tenni, s még ma is benned van a golyó.

– Hogy-hogy? – álmélkodott Bilicky. – Azt ő úgyse hinné el.

– Majd elhiszi, ha látni fogja.

– Nem értelek…

– Becsempészem én azt a golyót az oldalbordád közé s egy hónap mulva kiveszem a feleséged szemeláttára…

– Vagy úgy!

A bárócska elsuhintott a füle mellett, majd így folytatta:

– Köszönöm, pajtás, többet nem csalok. Tudod, – tette hozzá fájó gúnnyal, – mióta folytatom a rangomat, igen komoly és korrekt ember lett belőlem… Aztán meg, mit ér nekem most már a feleségem szerelme, mikor tudom, hogy csak azért a golyóért szeretett. Nem tudnék vele élni. Imádom és mégis idegen nekem! Tragikus dilemma ez, amit csak egyféleképen lehet megoldani…

Mondván, elbúcsúzott a kis Bilicky báró régi barátjától, hazament és megoldotta a dilemmát: szívenlőtte magát.

Az asszony, a szegény, beteglelkű milliomos Dóci Kata most már megint szeretheti őt.